Tettem egy pillantást a szürkésfeketén csillogó futószalagra, majd a gép kezelőpultjára, aztán tovább tettettem, hogy odafigyelek Kamilra. A mellettünk lévő gép, emberként kényelmesen hátradőlve nézné, hogyan élem bele magam a nyugodt néző szerepébe, majd ahogy a rám zúduló monológot sehogy sem sikerül párbeszéddé változtatni. Egy ideje nyugodt, savanyú képet vágok, amiért azt érzem, hiba volt megint riportert játszani. Egy kérdésre, egy egész estés előadásban hat másik lassan kibontakozó választ kapok. Működésbe lépne egy újfajta időgyorsítás, de nem éri el a csúcssebességet, mert néha mégis felfigyelek, miközben mesél. A kialakult szünet mocsarában a munka – minden más géppel ellentétben –, tovább süllyed néhány percig.

– Barátaim otthon hiszik, én’ lenni angol professzor már most – kezdi az első és egyben utolsó kérdésemtől teljesen eltérő választ. – De nem igaz – nevet. – Dolgozok lengyelekkel, iszok lengyelekkel, angolom nem fejlődik. Huszonhat vagyok, előző hat évben angolom nem sokat javul, csak kicsit – a gép mellettünk egyet-kettőt ásít, de élvezi, hogy egy ideig nem kell csinálnia semmit. Ahogy Kamil megemlíti az ivást, rögtön lengyel vodkára gondolok, ő pedig még azt is megérzi, ha körülötte az embereknek az alkohol eszébe jut. – Házamban van vodka, legtöbbször azt iszunk. Te szereted lengyel vodka? – mire válaszolnék, máris folytatja. – De itt csak teát – nevet kissé erőltetetten, én is hasonlóan. Lassan már nem is próbálkozom válaszokkal, eddig csak azt sikerült a tudtára adnom, hogy magyar vagyok. Közben néha a bajszomat pödröm, bambán figyelek. Sima, pufók arca nem mond mást, mint, hogy nyolc évesen megállt vele az idő. Gdansktól nem messze lévő szülővárosában, amiről percekkel ezelőtt óráknak tűnően mesélt, felhívnám szerető családját, hogy megtaláltam a fiúkat, akit húsz éve mindenki elveszettnek hisz. – Van, hogy áthívok pár barátot, de angolul mindenki keveset beszél. De játékokból, tudod, mikor Xboxozunk, vagy ilyesmi, abból tanulok kicsit. Mozgás, katona, fedezékbe, lőjj, lőjj! Mozgás, mozgás, mozgás! – utánozza álnok mosollyal az egyik háborús, belső nézetű lövöldözős videójáték angolul adott utasításait.

Kamil elfordítja tekintetét a kezelőpult indítógombja felé, arca eltorzul kissé, mikor vissza rám néz. Megijedek, ahogy hirtelen magához tér, arca egyre vörösödik, kínos nevetésével változik a hadszíntér.

– Mondtam elején, szólj, ha sokat beszélek. Légy szíves mondd, és állíts le, mondanod kell, hogy ne beszéljek sokáig – mondja, és sötétbarna szemével csak pislog felém. Ahogy némán engem néz, képes, és elhiteti velem, hogy csak én beszéltem hozzá megállás nélkül, hosszú percekig. – Vi níd tu dú számting. Doncsú tink? – mondja az új Kamil Czajkowski. A do, vagyis a tenni szót annyira kihangsúlyozza, hogy az egész mondata égbe szökik, és nem is tér onnan vissza soha. Kamil felébredt, távolabb lép tőlem a FUEGO indítógombja felé. Odalépek a futószalag mellett legközelebbi kartonbástyához, elveszek a várból egy függőleges sort, és rutinszerűen folytatom az előző Krisztián hagyatékát ott, ahol kénytelen volt abbahagyni.

Darkley-i nyomdaraktár recept, hozzávalók: Szedés, ragasztás, matricázás, raklapra pakolás. Ezt szorozzuk be egy számmal, ami a végtelenség érzését kelti. A monotonitás egyenes arányban van a ragasztószalag kifogyásával, és attól, mennyire vagyunk ügyesek a szolgálati fegyverünkkel. Ha van időnk, legfőképpen, ha a gép úgy dönt, hogy percekre elalszik, és Kamil bika módjára nekifut, majd dühösen fúj a fóliázóra, visszanyerhetjük a ragasztószalag cserével elvesztett időt is, mielőtt a FUEGO újraindul. Szedjük a fóliázott üdvözlőlapokat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha feltorlódnak a futószalagon, söpörjük be a nagy részét, és tegyük őket egy gyors mozdulattal félre, majd továbbra is huszonötösével, vagy harmincasával dolgozzunk le belőle, amint csak lehet. Amikor újra helyreáll az időbeli rend, és tartja magát a szolgálati szalagtépőnk, szóba kerülhet az időgyorsítással járó utazás, amihez kelleni fog egy véletlenszerű emlékkép. Amint legalább egy beugrik, és van elég ragasztószalag, doboz, és a raklap sem telt még meg, az időérzetünket megbabonázza a lassúság és a gyorsaság egy-egy kép okozta keveréke.

Amikor az emlékek kezdik átvenni az irányítást a robotüzem felett, munka közben ugyanaz a három kép kategória villan be, amik a tizenkét órás éjszakai műszak közben ajtókként működnek. Ezek közül kettő emlék, a harmadik üzemanyag. Az első egy szeplős, pisze orrú lány, haja hosszú, szőke, és mint ijedt őzike liheg előttem a sötétben. Az egyetlen fényforrás az ággyal szemben lenémított tévéből árad. Krémszínű push-up melltartójának kiakasztása közben, a feszültség cikázik belül fel és alá, mégis fekete farmernadrágjának gombja okoz nagyobb gondot. Ez az ajtó akkor nyílik, és ismétlődik oda-vissza, amikor Fruzsi kissé drámaian, suttogva kérdezi: „Megtegyük?”

Választhatok a kora reggeli dimley-i autóbusz állomás, vagy a kivételes napsütésben villódzó képek, a Victoria Station, a Temze, vagy a westminsteri metró kijárat közül, ahogy hosszasan várom Borit. Az időt turista családokban mérem, akik közül néhányan a telefonjaikat átadják, kezembe nyomják, és megkérnek így, ismeretlenül is, hogy készítsek róluk egy-két képet az óratoronnyal a hátuk mögött. Ha épp nem a velem szembeni oszlopokhoz szorítják magukat, én meg a kijárathoz közeli TESCO Express bejárata mellől fényképezem őket – miközben próbálom kikerülni a közöttünk úszó tömeget –, Borit kezdem el látni. Ahogy a városi biciklijére támaszkodva a járdáról integet felém, északról délre, múltból jelenbe, oda-vissza repülök.

Legfőképp csak úgy ömlik a rengeteg bankjegy a szemem előtt. Az isteni minimálbér, a hat font kilencvenöt gondolata mindent beborít a raktárban. Szórakozásból huszonötösével pénzt fóliázunk, és amennyit csak be tudunk dobozolni, az ma este raklapra kerül. Nincs olyan koffeines barna lötty, ami úgy hatna, mint a gondolat, hogy az angol királynő képével ellátott lila bankjegyek szerényen a zsebembe csúsznak. Mindet egyenesen II. Erzsébet küldi.

„BUCKINGHAM PALOTA

2016. március 2.

Kedves Krisztián!

Az udvarhölgyeim helyett írok, úgy döntöttem, ezt nem bízom Philippára. Értesültem afelől, ami történt, súgtak nekem egy magyarról, aki elvesztette fővárosunkban minden pénzét, és most északon törleszti mély ostobaságát, együtt él ügyének borús konzekvenciáival. Ne aggódjon, igya csak a levét, nem árt az magának. Mindenesetre meg kell mondanom, a történtek mélyen elszomorítottak. A borítékban talál pénzt, de jövő hét péntekig nem nyithatja ki. Küldök Önnek, kedves Krisztián, 333 angol fontot, ez négy napi minimálbér, de csak, ha a mai estét is tisztességesen befejezi. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió számít magára, hogy rendesen lesznek bedobozolva azok az üdvözlőlapok.

Utóirat: Szomorúan értesültem róla, hogy a FUEGO gép haldoklik. Szeretném kifejezni az együttérzésemet Önnek és a lengyel munkatársának.

Üdvözlettel,

II. Erzsébet

Őfelsége, a Királynő”

– Brékk! – a kiáltásra összerezzenek, másodpercekre meg vagyok róla győződve, hogy Mókus tért vissza. Kamil kedvesen mosolyog, majd egy ideig csak a feje köré csavart fejkendőt igazgatja, amitől úgy néz ki, mint egy visszavonult B kategóriás hollywoodi színész, akit karate vígjátékokból ismer fel az átlagközönség. Először kelti azt a benyomást, hogy ez a mosoly az arcán nem tarthat örökké. Környezetének úgy tűnhet, születésekor is ahelyett, hogy felsírt volna, csak nevetgélt, de hiába, a tekintete egyre csak álszentebbé válik.

(Illusztráció: Arshile Gorky)

Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

(Illusztráció: drgtl)