Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

– Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

– Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát. BOGÁNCS bővebben… →

Százháromszor hajtja meg.
A világnak úgy lesz vége, hogy sikerül százháromszor félbehajtania valamit. Papírlapot mondjuk. Nem is tudja, hogy ezt egyszer kiszámították. Nem is tudjuk, hogy próbálkozik. Azt sem tudja, hogy ez lehetetlen. Hogy állandóan, a tizedik, tizenegyedik hajtás után, olyan tömzsi csomóvá zsugorodik a papír, hogy nincs az a kéz, az a lapaj vasakarat, ami akárcsak még egyszer félbekényszeríthetné azt a meggyötört lapot. Mégis próbálkozik.
Ahogy a papír zsugorodik, neki úgy kell nőnie. Először ő hajlik, lapul a földre, ahogy megfogja az óriási, leheletvékony irka csücskét, felhajtja, lendületből, s aztán azt a lendületet használva, térdét meghajtva, laposra görnyedve fut vele a szemközti csücsökig. De ahogy a papír hajlik, emelkedik, úgy egyenesedik ő, növekszik is. Mindig épp olyan nagy, hogy még egyet hajthasson rajta.
Ez pedig feltételezi, hogy előbb növi ki ezt az ismert univerzumot, mint az origamija. Egyetlen hajtással előbb. És akkor olyan nagy már, hogy senki fel sem ismerheti, észre sem veheti, hogy ő ember, papírral.
Minden úgy lesz, ahogy kezdetben volt.

(angolul megjelent: Strange Horizons Samovar, 2018.)

(KARANTÉNBAN.) A legjobbkor jött ez a kéthetes szobafogság, ránk fér. Ülünk a ház két átellenes sarkában, átüljük a napot, az átjáró is csukva. Ezen az oldalon kel fel a nap, sárgába oldódik a szürkeség, majd enyhe pírba olvad, mielőtt teljes fényében beragyogna a zöld lombokon át.
Az ő ablaka északnyugatra néz, közvetlenül csak egy fénypászma hatol be rajta rövid ideig késő délután. És most nem is rajta múlott, hogy felkerült az ajtóra a vesztegzár sárga cédulája, neki csak az évegyenlege diktál sétafikálási szünetet. Engem a kötelesség szólított el az akciócsoportba, épp amikor híre jött a legújabb vírus, egy lépfenemutáció vagy endospóra elszabadulásának a permafrosztból, vesztünkre nem kizárható, hogy behurcolta közénk valami állatboncnok, ezért az egész csoportot tizenöt napra hazatranszportálják kényszervakációra.
Elővigyázatosságból ilyenkor életbe lép az általános korriadó, aminek, érthető módon, csöppet sem tud örülni. És a kedves emberhez még az ő Irénkéje sem ruccanhat át ezúttal, mert őrá is vonatkozik a lófrálási tilalom. Borika elvben futárkodhatna közöttük, csak neki meg gyerekemberként nem ajánlott. Marad a darvadozás négy fal közt, egy izgő-mozgó lótifutinak valóságos kínszenvedés, a poklok pokla. Régi vízipólós sikerek, gólparádé, légi deszantok és partra szállások, tűzvihar és szökőár az ikonoszkópon. Hogyan süllyedt el, porladt el, temetődött be a fél világ. Meg melodrámák hősies világmentőkről. Ami valóságosan bizony fáradságos aprómunka.
A házhoz szállított napi fejadagot kesztyűben-maszkosan beadják, hozzánk a porciót is kétfelé. Hallom, amint odacsoszog, és kis idő múlva elviszi. Nyilván felnyitotta és beleszagolt. Szinte látom a fejcsóválást. Néha tovább időzik, talán elfogja a kísértés, hogy átszóljon: „meg is ihatnánk egy pohár biankát, mit szólsz hozzá…”. De tudja, hogy nincs értelme. Úgyis énfelőlem van a pincelejárat, én mehetnék le érte, és én szólhatnék át, megtehetném, de ha egyszer nem lehet, hát nem lehet. Ezzel az erővel le is telepedhetnénk oda a választófalhoz kétfelől, neki még zsámolya is van, nekem megteszi a félig átfestett sámli, ha már itt felejtődött.
Megtehetné, hogy kérdezés nélkül átbeszél hozzám, csak úgy, ha már annyira ráér, mit számít, hogy ideát hallgatom vagy nem hallgatom. Vagyok vagy nem vagyok. Úgyis mindig külön utakon járunk, ha egyforma pályán is.
Szerencsésnek mondhatod magad, fater, hogy én vettelek a hónom alá a bónuszokkal. Más, egyedülálló fölös korúaknak szűken mérik, tovább szűkítik a hátralékot. Erről Oli mondani tudna egyet-mást. Hogyan osztályozza az elfekvőben az ágysorok közt tovagördítve targoncáját az összeszokott hullaházi szállító páros: ez még nem a miénk, ez már a miénk…

(HAJÓHÍD.) Talán így várhatott szegény Gyuszi bácsi is arra, hogy jönnek-e érte. Jönnek-e értük. De Lajcsi nem csinált semmit, csak levente volt, és neki ott volt az apja. Tumbász Gyula Ferenc tatát, akit hétévesen látott utoljára, úgy próbálta összerakni himihumi csatatéri törmelékből, bolhapiacról, ószerestől, de legalább hasonlít. A vitézségi bronz az igazi volt, a sebesülésért. A tábori postán jött képeslapok. Más írott holmit nem lehetett hazahozni, amit továbbmesélt, azt úgy szedte össze mástól, máshonnan. A galambröptetés tudománya, az igen. Abban a nyomdokaiba lépett.
Lélekben valósággal ott van apjával a szerémségi kukoricásban, ahol a tétova sereg rostokol. Ott van a monitorok védte összeácsolt hajóhídon, és visszafelé a gőzkomp uszályán. Ott van a szabadkai állomáson Józsival, anyjuk kezét fogva, mikor híre megy, hogy áthalad a sereg, viszik őket az orosz frontra. Ott van a San folyónál, mely felváltva hol az oroszoknak, hol a mieinknek a védvonala. Ott van a Monte Grappán, ahol drótkötélpályán bádogteknőben hozzák le a sebesülteket, vagy a Piavénál, a galambjai lábán utazik a legfontosabb üzenet az arcvonalból: élünk.
Emlékezés, vagy csak kósza gondolatok? Ami a képzeletben megvan, az megvan épségben, és még szebb, jobb, teljesebb is a hiányzónál. Boldogít, mert eltölt fájdalommal a lehetséges ígérete miatt. Boldogítóan beléd sajdul. Nem a pótlását akarod, hanem pont ezt.

(A LOKÁTOR.) Ha úgy akarjuk, az összes falu és kerület összes, valaha újra meg újra bejárt utcája, a kézbesítő mindegyik, fonalasra vett útvonala (az én foghíjas emlékezetemben mindenképp) elférne, elférhet már a lublói lépcsőn. Amelyet útba ejtve, mert a lába viszi, apám, nem is hallgatóságra, még kevésbé tetszelgésre, hanem tán csak a nézés életalkonyi áhítatára szomjúhozva, élemedett korú nagyik után koslat, akik unokát gardíroznak. A kőlépcsők keresztbe fektetett pallóin, mint valami különös, lejtős hajóhídon, balra-jobbra cikcakkozva balettozik, vállán a nagy postástáskával, melyből felváltva csúsztatja be a küldeményeket hol a páratlan, hol a páros oldali házszámok postaládáiba, nem úgy, mint a kocsiúttal, kettős árokkal tagolt, széles falusi, libagágogástól hangos utcákon, ahol a jobb és a bal oldali házsort külön-külön kell végigkerekezni. Domb utca, Rezgő utca, Topolya utca, Ilonaparti út, Gógány utca, Szalmavári utca, Báróczhegyi út, Kurca sor, Óbester telep, Temető utca, Hársfa utca, egyes-egyedül csak ő tudhatja még, melyik Szentes, Pápa vagy Budapest. A nagyapa emlegette szabadkai Wesselényi útból, Sztankovics kijavította, (megint?) Strosmajerova lett. A VI. kerületi Rózsa Ferencből Rózsa utca.
Minden csak egy állapot, mint a régi országhatárok a Kogutowitzban.
A legrosszabb emlékeim ahhoz a fél évhez fűződnek, amikor a távérzékelési térképfrissítés volt a lokátori feladatom. Egy okosrobot futár eltévedne, ha nem áll rendelkezésre naprakészen az adatok frissítése. Akárcsak egy drón. A hímzés- vagy gobelinminta másolásánál is rosszabb. Anya ösztökélt, még az énekkar előtt, hogy háztartástan-foglalkozásra járjak, fiú létemre lánymunkát tanulok, ülőpárnát csomózok keretre. Papucs leszek.
Jobb szeretnék apával tartani. Feldob és elkap, feldob és elkap. Pallón és lépcsőn is, mint a légtornászok. Félek és kacagok, ver a szívem. Vagy ha azt nem is, legalább a nyakába ültet. Onnan nézgelődök. Amelyik címre tértivevényes értesítőt kell kivinni, mosolyogva néznek fel rám mindenféle asszonykák, most én vagyok a nagyobb. Nem látom fentről, de van, akire talán apám rákacsint.
De még a piacra se vitt soha magával.
Anya fújt, prüszkölt a szép őszibarackért is. Merthogy mit udvarolhatott érte valamelyik sokszoknyás kofának…

(NÉVFEJTŐ.) Berzence, Babócsa, Bélavár, Barcs – az időcsuszka most visszavisz abba a korba, amikor egy újabb emberáram, népözön hódításának útjában levő németek, magyarok, szlávok lakta vidéken a török tör magának utat és jár át a Dráván, ahogyan a Száván, a Tiszán és még a Dunán is Pancsovánál. A Muraköztől az Al-Dunáig gázlókon és pontonokon; Eszéknél például három kilométer hosszan Dárdáig részint ártéri cölöpökre, a folyóágak élő vizén meg hüvelyknyi vastag vasszögekkel rögzített gerendákkal egymáshoz ácsolt doboshajókra támaszkodó pontonhídon. Őrhelyekkel a hídfőkön, melyek kémlelőhelyek is. Ilyen, jó tíz méter hosszú, egy törzsből kivájt bödönhajók szolgálnak négyesével a tombácos hajómalmok hordozására is (az ötödik ott mindig a lapátkerék kitámasztója). Húsz efféle jókora, egymagában otrombának ható teknőszerű alkotmánnyal már szűkebb szakaszán áthidalható egy kisebbfajta vízfolyam. Török szóval „tombaz” az egy darabból álló csónak, mely a pontonok pallóit tartja, hogy átvonulhasson a hídon hadi nép vagy ökörcsorda a túlsó partra. Teknőszerű formájában rejlik az összefüggés, hogy a sír, sírhely török neve: „tomb”. Szóval ilyen fából faraghatták a legeslegelső Tumbászokat… Akik egymással összekapaszkodva jók lennének egy átkeléshez. És egy sem hiányozhat közülük. Egyetlenegy sem.
Vagy mindenesetre kellett hogy legyen valami közük a mesterséghez. Vitték magukkal a nevet, és viszik tovább sokan, mint rák a megszerzett üres kagylóhéjat. Népek a nevüket, ami nyelvük kihunytával csak sokesélyes kimenetelű rébusz. Mirólunk meg, a nagypapa, Öcsi bácsi által, miközben még csak készült világra jönni, azonmód le is hámlott, és lettünk maguknak való Jákók. Még magyarok.
Dunahegyköznek a mostani monszun fél évében a visszaáramló vízen katrégyűjtő szerepű fésűgátjai emlékeztetnek egy kicsit az ósdi szerkezetre.