A Gyöngyben
A hátsó lépcsőn távozó alak körül bonyolódó sokadik részlet sem bizonyult perdöntőnek. Hatszögletű alapformába sorolható, egyes szakkönyvek alapján végtelenül változatos, határozott kontúrú hópelyhek pilinkéltek, egyikük, a végleges álmatlanságába sokadszorra beletörődő, ennek ezúttal is hangot adó, ablakában folyton a kitömött kandúrját simogató Rezike így mondta, vaskorlátra akadtak, beleálltak a közel két méteres férfi fülig hajtott sötét kabátjába, lehetőséget nyújtva a csodás pelyhek fölött érzett örömre, illetve alkalmat a lefelé cammogó óriásnak, hogy különösebb feltűnés nélkül rejtegesse arcát. Azt az arcot, amelyik Stefánia szerint erősen borostás, nem pedig óriástartozék. Magasnak magas, valóban, de hogy óriás? Nem érti, kiről beszél Rezike; egyértelmű: a rég eltűnt kapitány tett kimerítő látogatást szeretőjénél, a harmadik emeleti szobájában gubbasztó Vilmánál, akit mégsem vitt magával, hiába reméli évek óta. Mondja ezt az a múlt századi sminkjére kényesen ügyelő Stefánia, aki folyton, még abban a néhány másodpercnyi szünetben is grimaszol, amikor Rezike éppen nem láthatja, és bár sejthető, ezzel társa megbízhatatlan elbeszélői pozíciójára céloz, vagy javíthatatlan hóbortosságra, ugyanakkor arcán az ultramarin szintén gunyoros maszkra kész, amint befejezi saját mondókáját. Nagyra becsült Barátnéi úgy gondolják, igazít bordó selyemsálján kiszámíthatatlanul Ágoston úr, a kora reggel megfigyelt férfi a rendszeres, évi ellenőrzésre kirendelt, megkésett kéményseprő volt. Vasgolyót ejt kürtőkbe, felszálló kormot vár. Ki ne látott volna már ilyet. Sötétben érkezhetett, esetleg dohányzott, az óráját vizslatta, tovább maradt, hiszen nagyszerű kilátás nyílik odafentről. Dolga végeztével a tűzlépcsőn hagyta el a szállót.
Sértődötten méregettek valamit. Elenyésző ujjait fehér kesztyűiben Rezike. Stefánia az épület fölött széledő felhőkben keresett elégtételt. Ágoston úr üres szipkáját forgatta.
Mit óhajtanak?, Káró gyanakodva figyelte őket. Hova vezet a beszélgetés, kihez? Remélte, nem hozzá, mindazonáltal, ha őszinte akar lenni, ezzel máris elkésett. Megint csak őt találták meg. Húsz perce volna még kezdésig; szereti háborítatlanul meginni a kávéját, elszívni egy cigarettát, legutóbbi könyvélménye következményeként létbevetettségére ráismerni, rögtön feledni is azt, sóhajtásnyit szorongani, téveszméit végül lustán kinevetni, egyszóval: ébredezni; nem hinné, hogy túl sokat kér. Van ideje, persze, válaszolta, amikor közrefogták. Most nem szól egy szót sem, figyelmesen bólogat, várva a kompánia további beszámolóját, akik viszont tanácstalanul hallgatnak.
Kérdésére, mit akarnak ezzel a korai óriással vagy nem-óriással a tudtára adni, meglepő összhang kerekedik hármójuk közt. Éppen ez az, nem akarnak tőle semmit. A valódi kérdés tulajdonképpen az, ki az idegen, mit ólálkodik, mi keresnivalója a Gyöngyben? Nincs üres szoba. Itt mindenki ismer mindenkit. Szükséges valamitől tartaniuk, ha a férfi kiléte a korábbiakban vázolt színes lehetőségek egyikének sem felelne meg. Mi van akkor, ha mindhárman tévednek?, ezzel veszi kezdetét a Káró által már jól ismert, izgatott licit. Ha sem nem óriás, sem nem kapitány, még csak nem is kéményseprőről van szó, lehet, egy kukkoló, netalántán kéjgyilkos érkezett kiszemelni és széttörni száraz testüket. Nap mint nap hallani hasonló történetekről a tévében és a rádióban, vagy olvasni azon a világhálón. Nem vitás, farkasért kiáltó helyzet: fenevad keveredne báránykák közé. Még az sem biztos, nem történt-e éjjel valami végzetes; ezt neki, Kárónak kell haladéktalanul kiderítenie; járja végig a szobákat most! Kezdje náluk, mert ki tudja, amíg cihelődtek, majd az ebédlőben kakaóztak és reggeliztek, szokásos könnyű sétájukra indultak, a hátsó lépcsőn visszatérhetett a szörny; és azt meg aztán igazán mindenki tudja, milyen könnyű ezeket az ablakokat befeszíteni. Ne aggódjon Káró, a biztonság kedvéért vele tartanak.
Báránykák, mi?, mélázott Káró, műanyag poharát a benne lötyögő kávéval és csikkel együtt a fasor kijáratánál árválkodó szemetes kosárba dobta.
A terméskövekből rakott, latyakos, kerti ösvényt választották, vagyis számos út közül a legrövidebbet a műrózsákkal tűzdelt főbejáratig. Összecsukott, fekete szálkaernyőik és hajdani bundáikba feledkezett ízületeik azonos hangon reccsentek. Hogy az egyszerre biccentő és ásító éjszakai portás mozdulatai melyiküknek vagy minek szóltak, számításba vehető; aligha váratlan, valószínű, álombéli alakoknak tűntek, vagy észre sem vette őket. Ami bizonyos, a váltás ma is késik a magyarázattal, Sebők, a nappalos sehol. Belesve az egykor ízlésesen kitapétázott hallból az ebédlőbe, mint ilyenkor rendesen, alig találni lakót. Sokan még alszanak. Viola kap szemérmesen maga elé egy rejtvényújságot. Tóbiás különböző animációs csatornák közt váltogat, az újonnan érkező társaságtól nem zavartatja magát, ahogy Özvegyné sem, pasziánszozik, fölnéz az asztal másik végén ülőre, akit nem ismer meg Káró, mert a köszöntésre nem fordul hátra. Senki sehol a személyzetből. A svédasztalon hagyott teás- és kávéskancsók némelyikéből gőzkígyók szabadulnak.
Kinél kezdjük?, kérdezi a lépcsőházba érve. Nálam, úgyis az elsőn lakom. Így aztán Ágoston úr szobája felé tartanak: elöl Káró, utána az esernyőjét a kályha mellől piszkavasra cserélő Ágoston úr, legvégül az egymásba kapaszkodó dámák.
Háromra, mondja Ágoston úr; ugyan nincs az a három, amit addig nyújthatnának, míg a zsebéből kibányászott karikáról kikeresi a szobáját nyitó, megfelelő kulcsot, azt a zárba remegi, és romra, ha nem is rúgja be az ajtót, azért szabályosan belöki, félig, utat engedve a sóhajtozó és plafont bámuló Kárónak. Stefánia szóvá teszi, nem hinné, hogy egy akkora ember ott cirkálna, vagy onnan lógna. Amennyiben ez amolyan nyegle viselkedés Káró részéről, kéri, mellőzze, változtasson rajta, mert ilyen vészterhes időben nem szívesen jelentené az igazgatónak az ő, hogy is hívják, passzív-agresszív hozzáállását, melyről jól tudja, Kárótól amúgy teljes mértékben idegen, ezért is szeretik őt itt annyian.
Belátva vereségét Káró a legaprólékosabb vizsgálatnak vetette alá a szobát. Lépésről lépésre haladt, mindent, amit csak lehet, ellenőrzött, a függönyök mögötti, nem egészen harminc centis, az ágy alatti, közel tizenöt centis zugokat beleértve. Be-bedugta kezét, lássák, nem viccel. Majd a fürdőszobában rátörő veszélyérzettől és kíváncsiságtól megvadultan, a lehető leggyorsabban rántja félre a zuhanyzófüggönyt. Sehol egy óriás.
A szekrény!, figyelmeztették az ajtóban téblábolva. Ott is csak Ágoston úr két váltás öltönye, sálak, kendők, néhány cirádás ing csüggedt, a szekrény aljában, kibokszolt cipőkben sámfa rúgói hajladoztak. A fehérneműs fiókot nem akarta indokolatlanul bolygatni.
Tiszta, a helyzetre illő szót filmekből kölcsönözte, kész volt elbizonytalanodni, az öregek vajon megértik-e, vagy másik után kell kutatnia; azok bólintottak, és a gondosan vetett ágy szélére helyezkedtek. Ágoston úr ellenőrizte az ablakot, biztosan zárt. Köszönöm, nagy kő esett le a szívemről, mondta. Nem tesz semmit, felelte Káró, mehetünk a következőbe? Várjon, kérem. Azzal az ágy melletti komódból kivett egy laposüveget. Amikor Rezike és Stefánia elhárította, Káró pedig meggyőzően ingatta a fejét, egyszerűen belehúzott. Leült az egyetlen székre. Van itt valami, kezdte.
Rezike és Stefánia előbújt bundájából, szájukba fekete cukorkát dugaszoltak.
Tudja, terveztem még néhány utazást, szólt Ágoston úr, nem gondoltam, hogy a Gyöngyben halok meg.
Félbe akarta szakítani, hiszen nincs itt semmilyen óriás, nem bántja senki, és még vagy három-négy ellenérvet tudott volna azonnal sorolni, melyek legvégén hamisan csengő örök élet ígérkezne. Káró mégsem úszhatta meg ma ennyivel.
Hallgasson ide, fiam. Valami láthatatlan, ugyanakkor néha nagyon is kézzelfogható anyag sűrűsödik idebent. Néha, amikor ki tudom tapintani a bordáim alatt, néha máshol, úgy érzem, egy gombolyag. Épp olyan. Ahogy időről időre eltűnik és felbukkan, tekeri maga köré mindenfelől és mindenhol azt a láthatatlan szálat, egyre nő, és amikor már fölhajtott bennem minden föllelhetőt, akkor végem lesz. Nyugodjon meg, nincs semmi baj. Így kell lennie. Azt akartam, hogy tudja.
Ágoston úr azt szeretné ezzel mondani, mondaná Rezike, azonban Stefániánál tovább nem juthat: Drágaságom, ne feledd, te vidéken és általánosban tanítottál biológiát.
És földrajzot, egészíti ki gyanútlanul a másik.
Jó-jó, és földrajzot, engedi Stefánia, most hagyjuk a tudományod, hadd beszéljen Ágoston úr; te később jössz.
Egyelőre ennyi. Mehetünk.
Biztos? Később talán már nem lesz rá idő.
Annyi biztosan lesz.
Miről beszélnek?, szédelgett Káró az ajtó felé. Miért mondta el ezt? Látta orvos? Szed gyógyszert? Az ő korában marokszám eszik. Sem a szobában, sem a fürdőben nem látott. Egyáltalán arról beszélt? Vagy ez valami morbid vicc, amit nem érthet? Nála semmi nem biztos. Fölocsúdni sem bírt, máris Rezike első emeleti szobájában áll. Amennyiben lett is volna valami vagy valaki odabent, anélkül surranhatott volna ki a nyitott ablakon, hogy észre veszi. Nem a csupasz hátú perzsa, Vili, még csak nem is a falon függő tárgyak térítették el gondolatait, egyszerűen képtelen volt az elhangzottaktól szabadulni. A rutinos lépcsőfordulóban ücsörgő Panama Lajosról legalább annyira nem vett tudomást, mint a folyosón kedvenc csendéletének reprodukcióját bámuló Annáról. Személyes szimpátián innen és túl, Ágoston úr vallomásának eredményeként Káróban konok útvesztők nyíltak.
Mutattam már? Sulykoló, az első udvarlómtól kaptam, Jancsitól. Gyönyörű, magas ember volt ő is, komoly szándékokkal: el akart venni. Anyám is, apám is szerette, adtak örömmel. Jegyben jártunk. Később azt állították, emberi mulasztás történt, észrevette?, mindig azt állítják.
Rezike, szólt Stefánia, eltérsz a tárgytól.
Igaz is, házigazdájuk szórakozott arca megváltozott.
A jégveremmé hűlt szobának behúzta az ablakát, hellyel kínálta őket. Egyáltalán nem foglalkoztatta, benéznek-e a fürdőbe vagy az ágya alá. Kárónak az is feltűnt, a mellette álló asztalon sorakozó, szokatlan alakú parfümös üvegcsék határolta atlaszban Szovjetunió és Csehszlovákia és Jugoszlávia olvasható. Nem árt gyakorolni, érvelt Rezike, akár a nyári szünetben rajtakapott, már a következő évi tananyagot magoló diák.
Szeret utazni?
Eddig nem jártam sehol, ismerte el Káró, azt hiszem, szeretnék. Nagyon helyes, bólintott Rezike. Roppant fiatal még, tegye, amíg teheti. Érdemes elmenni a világ végéig. Természetesen nem valami peremről beszélek, ahonnan aláhull az ember; mindenkinek megvan a helye, ahová többé nem találhat vissza. Ezt, amikor odaér, nem gyanítja. Könnyen hiheti, alkalom adtán újra ellátogat ide, azonban nem így van, most már tudom. Furcsán hangozhat tőlem, a tudomány emberétől, igen, de kérem, higgyen nekem. Csak egyszer mutatkozik az életben. Az enyém Olaszország egy déli pontjára került. Azóta abban a gyümölcsösben bolyongok, mert ne gondolja, hogy következmények nélkül kereshettem fel. Éveket szántam a felkutatására, sokáig minden szünetben elutaztam Olaszországba; az összes hozzáférhető térképet beszereztem, a legrészletesebbeket. Heteken át gyalogoltam más és más, különböző útvonalakon. Nem volt olyan feltüntetett ösvény, ahol ne jártam volna, és mégsem sikerült a közelébe férkőznöm. Ezzel együtt sem bántam. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, beleőrülök, talán soha nem is létezett, nem jártam ott, csak kitaláltam, álmodtam, bebeszélem, aztán mindig történt valami, ami az igazamról győzködött. Némelyik környék beállítása egyezéseket mutatott. Szélből rejtőző-bomló illata, miközben pont egy mezőn kelek át, dombok alkonyati helyzete, hálózsákból megfigyelt égbolt, szakasztott másának részletei, ezek mind eszembe juttatták. Azt hiszem, egyelőre ezt szerettem volna elmondani, fejezi be Rezike. Kárót meglepné, ha ezek után bármin meglepődne. Mosolyát takarva, tanácstalanként vakarássza állát.
Mindjárt megérti, miért gyűltünk ma össze, mondja színpadiasan Stefánia saját, makulátlan rend és pézsma uralta vackában.
Nem az óriás miatt?, kérdezi Káró a lehető legártatlanabb arcával kiegészülő, azonos szándékú hangján.
Dehogynem. Legalább olyan fontos, kapcsolódó kérdés. A végével kezdtük. Talán ettől kissé összezavarodott. Érthető volna. Valójában a világainkról van szó, azok határáról. Helyekről, amelyek körül anélkül járnak végérvényesen a gondolataink, hogy valaha visszatalálhatnánk. Rezikéjét már ismeri. Ágoston úr nem volt olyan szerencsés, hogy egy fügeligetben érjen oda. Ő az egykori Szovjetunióban látta meg a sajátját egy lezárt, lakatlan téli városban.
Mindkettejükkel történt valami ezeken a helyszíneken, amiről kitartóan hallgatnak. Ne rója fel nekik, kérem, nem tudnak róla beszélni. Öröm, rettenet, apátia, bármi hangtalanná válhat.
Az én esetem kicsit más, ugyanis nem konkrét földrajzi helyhez, hanem személyhez kötődik, egy férfiban találtam rá. Azzal, hogy azt mondom, benne éltem, tudom, nem mondok semmit. Ha úgy folytatom, naphosszat a gondolatai, mondatai szakadékjába bámultam, akkor sem. A szakadék mélyén saját halálomat láttam ismétlődni. Még mindig semmi. Képtelen voltam behunyni a szemem. Végül megszöktem. Ugyan nem szökésnek terveztem, naiv voltam. Leugrottam egy hídról. Hogy hol, melyik hídon és melyik folyónál történt, nem tudom biztosan. Egy németországi klinikán tértem magamhoz, akkor már két hete eszméletlenül feküdtem. Csont és bőr és seb és zúzódás maradéka. Hónapokig nem tudtam, utána pedig alig mertem elhagyni a kórházi szobám. Sokáig rettegtem, hogy megtalál.
Az összes porcikája az agyamba égett, de az a legfurcsább, évtizedekkel később azon kaptam magam, ha szembe jönne az utcán, talán már nem ismernék rá. Álmaimban néha maszkot visel, vagy egyszerűen túl sötét van. Olykor csak a lihegését hallom, néha a beszédét, azokkal a kifürkészhetetlen hangsúlyaival. Van, amikor egyáltalán nem jön elő, van, amikor nem jön elő azonnal, érzem, valahonnan les. Húzza az időt, szeret megvárakoztatni. Én meg várom, hogy belekezdjen: nyugodtan sikoltozzak.
Ez volna az a bizonyos csönd, annak rám eső részének természete. Én ezt ismerem.
Szeretnénk, ha tudná, akit reggel láttunk, valójában nem hozzánk jött, hanem magát keresi, Káró. Ugyanis olyan volt, mint maga; váratlanul az ön pofiját öltötte fel. Szerepe egyelőre nyitott, rendezetlen, kusza. Akár az árnyéka, kétségtelen, a nyomában van. Azonban az árnyékával szemben kerülőutakon, esetleg maga előtt jár. Ki tudja, honnan jön? Azt sem tudom, hogy lehetséges. Legyen éber, abból nem lehet baj. Keresse vagy meneküljön, mindegy; azt hiszem, a találkozásuk előbb-utóbb elkerülhetetlen.
Káró tévedett, a hallottak nem csak meglepték, letaglózták. Szája kiszáradt, száraz nyelvével száraz ajkait igyekezne benedvesíteni, nem sok sikerrel. Kerüli a pillantásukat, inkább az ablakon választja. Ami itt megy, az közönséges agyrém.
Ágoston úr mellé lépet, amennyire bírta, megszorította vállát. Rezike szedelőzködött:
Mi lesz Vilmával?
Mi lenne?, értetlenkedett Stefánia.
Meglátogatjuk? Vár minket.
Tud várni az a vén kurva. Most ha megbocsájtotok, Kedveseim, szeretném a tízórai pártira rendbe hozni a sminkem. Káró, magát már biztos hiányolják, siessen!, azzal kitessékelt mindenkit.
