Hajós Eszternek

„A papíreperfa kérge”

Talán a nyugalom parkjában található, egy diófa és egy szomorúfűzfa között, ahol az inspiráció patakja folydogál. Ha megvágod a kérget, vér folyik a fából. De ha rákened a szemedre, másképp látsz. Egy szaxofon alakú felhő lesz a begyógyult sebből. Majd égbolttá lesz a növény. Mellette oázis. Édes tinta a nyelv itatóspapírján. A fanatikusan racionális életvitel kódja van benne. Utolért szeretet. A vonakodás tökéletes zenéje. Persze kudarcot vall a szép szó, majd elkezd bízni valakiben a szív, akit nem lát, de érez. Így az elvágyódásnak be kell csukódnia, mint egy éjjeli virágsziromnak. Sűrű szövésű tűnődés szövi át a héjakat. Tüntető virradat. Pillangók repdesése a csillagkupola opál búrában. Színes szárnyak, szivárványos hártyák. Vitorlák kibomló kontya. A szél egy munkával telt szombat. Körülsimogatja a metaforákat. „Az egykori lét emlékezetét.” Most helyénvaló a szép. Mint egy pont. A taps hullámpapírja. Mintha egy sisak mögül ló vágtatna el. A kétely esőfüggöny mögött tűnik el. S marad a páraburok: a papíreperfa kérge visszanő a reggelre, mint a szem íriszébe gravírozott kék és sárga színek.

A papíreperfa kérgének követői

Ahogy besötétedett, a papíreperfa kérgének a nedve kicsurrant a felszínre, egy folyófű szender szállt rá. Pödör nyelvével érintette csupán a szuverenitást és tovább repült az aranyló gyökérrágó lepkék kolóniájához. Belehallgatott a piros gyantamoly monológjába. „A beszélő nyelv világot teremtett.” A kis színjátszó lepke folytatta: „A gyönyörködtetést a természet egybeszerkesztette a gondolkodással.” A pávaszem is hozzátette, ami nyomta a szívét: „Az igazi beszélgetés játékká lesz, az érzés pillangóbábbá.” A narancssárga-fekete Atalanta lepke leszállt a papíreperfa kék gallyacskájára és megszólalt. „A szellem megelevenítette az éjszakát. Mert a beszéd, amit Immanuel szólt, élet és pneuma.” Az Örökkévaló hallgatta a mondatokat és esőt permetezett a nyári pára könnyfelhői közé. Akkor a metafora-díva kezébe vette a pávaszemet és odasúgta neki: nem tudják az emberek, hogy a lepkék a hátsó lábaikkal kóstolnak.

Beleíródik a hang[1]

Nem létezik
Hogy a halál életben maradt
A pontszerű semmi megingott
S ezen nagyon meglepődött valaki
Aki épp ott volt nála
És újfent keletkezni kezdett
Megjelent a színen egy tömbnyi vörös agyag
És Isten maga elé vette
Nem vált köddé
Akarta hogy az ember testet kapjon
Átstrukturálódott az érzés az anyagból a lélekbe
A semmiből a székekbe
S a trón emlékezni kezdett a fára
Amiből kivájták kifaragták valahára
Nagy műgonddal rügyeket ontott a lépték
Egy sugallat bejegyezte magát a nyelvbe
Egy papíralapú kertbe
Ez a létesülés visszaíródás volt a tudatba
Kommunikálhatatlanságok egész garmadája
A beszéd a történet és a dolgok
A gyönyörködés a gondolkodásba áradt
A könyv s az én bőre alá kéredzkedett
Kihallgatta a beszéd a szót
Amit szeretett bennem
Visszakérdezett

[1] Voltaképp nagyban támaszkodtam Hajós Eszter erudíciójára, így ez egy virtuális négykezes vers-zongoradarab.

(Illusztráció: Federico Cortese:  Big butterfly)

Mondtam is a Misinek,
szoktuk emlegetni, a családban.
De érti a viccet,
nem egy olyan.

Múltkoriban mesélte, hogy jógázott.
Akkor tanulta, amikor Pesten
a nagy körzetben dolgozott harmadlagosként.
Tavasszal sűrűn szüreteli az ászanákat,
de most hideg van, így inkább a tévére jógázik,
a helyettes meg csak a kerszomszédig
hozza a leveleket, ezért
nekünk kell bemenni értük a postára.
A helyettes is érti a viccet.

A Bánszkiéknak három
kutyája van, az egyik négylábú.
Rettentően ugatnak.
A kutyák ilyenek.

A Postás Misi felesége
Diószegi lány volt, takarított
a monori áfész irodán, aztán
mikor a lánya elszökött egy monorival
Frankfurba, nem ment be többet.
Az anyák ilyenek.

Megették a Postás Misi tyúkját,
aztán elmarasztalták.
A kutya ette meg, de a kutyát
nem marasztalták el. Mire az állatorvos
kiért, már veszett volt. Az oltásokat
ezért a tyúkoknak adták be, a maradéknak,
a kocsonyában lehetett is érezni
még egy-két hétig.

(Illusztráció: Pirchala Imre: Vörös ház a falu szélén)

Eső közben

Alszol, de itt az eső szakad
meg a kerek folytonosság fogai közt.
Kettőnk közül most ki a szabad?
Aki vizekben ázik vagy aki füröszt?

Mert miattad van, érted – talán,
hogy helyetted futok az erdő fekete
fái között minden éjszakán,
és hogy a vége az mindig az eleje.

Ha én kiérek, hagyom, hogy engem beérj
majd a kiirthatatlan pontban.
Tenyerem tarkódon, mint ágon a levél,
nem érzed, de tudod, hogy ott van.

Riadt őzek

Megmutatni akarlak, de el se mondanálak.
Nem tudlak. A falak melyik felére rejtselek?
Ablaknál a csipkeárnyék, ilyennek sejtelek,
a lámpafény feketére fakult oldalának.

Ha kérded, mosolyom meztelen. Ki csalt elő kit?
Nézem az arcod büszke, rejtett rezdüléseit,
és te majd azt mondod, így akartad, így, te magad.
Legyek a vadak közt a vágy, a vágyak közt a vad.

Jöttél némán, nesztelen, de én hittem a hangot.
Láttalak. A mezőszélben, mint a riadt őzek,
ha dacosan egymást űzve-csalva kergetőznek,
és nyomunkban szanaszét szállnak apró pitypangok.

Homlokodra ránc

Tudod, én megpróbáltam nem beszélni rólad,
de mint hó alatt a fagyott lábnyom, ha olvad,
te mindig itt vagy megint.

Vízzé leszel te is, és muszáj lesz a veled,
mert már beléd fut vissza és belőled ered
minden bent és idekint.

Csalfa csenddé simul lassan a felszín fodra.
Jégként dermed bennem az idő. Homlokodra
ránc, amikor megreped.

Ősz lesz újra, pocsolyává lettek a tavak,
benned magam, magamban téged okoltalak,
mert hajómat elveszed.

Sziromként szárad le rólam a szép szeretlek,
mindenemet adom a szomorú szeleknek,
magukkal viszik messze.

Ami megmaradt, elveszett a folyó partján,
amikor tegnapokból kelt ki a rét tarkán.
És hogy holnapunk lesz-e

Nem tudom már. Bántsalak?
Hideg van, fázom, szakad,
minden sár, mocsár, salak.

És én úgy szeretném átölelni a tengert,
vagy csókolni a Kerkát, ha engem is elnyelt,
azért, hogy megbocsássalak.

(Illusztráció: Melissa Miller: Drink, 2006)