– 1968., Párizs. A világot jelentő deszkákra kilép egy 44 éves fiatalember. A hangja érdes, mint a napfény dörzspapíron. A reflektor az arcába világít. Olyan ez, mint valami vallatás. El kell, hogy számoljon addigi életével. A nélkülözés, a második világháború, majd a megannyi sikertelen próbálkozás és a közönség szeretetének a hajszolása. Álmatlan éjszakák, hideg hotelszobák, távol a családtól és az álmaitól. Egy ember, aki mindenkivel megküzdött. Még magával is. Tengernyi piros füzetet teleírt, mire sikerült valami olyat megalkotni, amelyre odafigyelt a közönség. Ott akart lenni a világ tetején, ahol megszédül az ember, belebódul, és könnyen lezuhan, ha nem figyel oda. Ő mégis megkapaszkodott. Ez volt az az év, amikor az Olympia színpadán felcsendült a fiatalságról, a küzdelmekről szóló ,,Kezedben az ifjúságod” és a múltról regélő „Tegnap még”. Két dal szívbemarkoló egésszé gyúrva. Egy élet, de mégis mintha legalább kettő lenne. A művész és az ember. A nyomorgó örmény kisgyerek és a francia sztár. Aznavourian és Aznavour. Végül megszületett a legenda, Charles Aznavour.

– Én élőben láttam őt. Ott ültem azon az estén valahol a hetedik sor közepén – mesélte meghatódva Kamil.

A hajlott korú teremfőnök esténként egészen zárásig ott állt a Le Petit Parisien bejáratánál, az ajtó mögött várva a vendégeket. A fönti történetet hetente többször is elmesélte egy-egy betérőnek. Volt, aki már fejből fújta, de elnézték neki, hiszen ő volt Kamil, Jules egyik legrégebbi barátja, iskolatársa. Ezüstárnyalatú nyakkendőjéről és a hozzá vásárolt színarany dísztűjéről ismerték. Ő mindenkiről szinte mindent megjegyzett. Egyetlen mozdulat, egy nézés, egy hanglejtés elég volt, hogy tudja, milyen hangulatban van a kedves vendég. Talán ezért is szerették. Egy gyermekkori baleset következtében gégemetszést kellett rajta végrehajtani. A műtét során sajnos megsérültek a hangszálai. Emiatt magas, érdes, szinte már reszelős hangon szólt. Sokáig csak elég halkan tudott kommunikálni. Fiatalon gúnyolódtak rajta, vagy utánozták. Egy alkalommal pont az egyik tanára nevette el magát, miután a felsős fiú feleléskor felmondta a leckét. A kis Kamil hirtelen felindulásból egy nagyapjától tanult mozdulattal gyomorszájon vágta a professzor urat, akinek nyomban kicsöngettek. Az oktató később elnézést kért, az intő elmaradt, és a társai sem csúfolták többé. Idősen Brandónak becézték, mert pont olyan különös volt az orgánuma, mint az amerikai mozisztáré. Minden este a szokásos helyén állt a színes társaságot fogadva. Vidám urak léptek be dekoratív hölgyek kíséretében. A férfiakról rendre egy szempillantás alatt megállapította, hogy kaphatnak-e még egy italt, vagy inkább a számlát. A hölgyeknél finomabb technikát alkalmazott. Felkérte őket egy táncra, és aki megállt a lábán, az fogyaszthatott még néhány pohárral. Aki nem, azzal kilejtett a bejárati ajtón a friss levegőre, és taxit rendelt a számára. Ezen az estén azonban ő is ünnepelt. Jules születésnapja volt az apropó. Az őszes vendéglátós titokban tartotta a dátumot, ám cimborája sosem felejtette el, és minduntalan meglepte valami aprósággal. Ezúttal egy üveg Cointraeu likőrrel. Átlátszó, narancsízű, gyomor és lélekmelengető nedű, amelyet oly sokszor kortyoltak korábban. Olyan volt ez számára, mint az erőt adó varázsital Obelixnek a képregényben. Szinte a vérében volt, mégis fogyasztotta.

Ezúttal egy pohárkával többet ivott a kelleténél. Az asztaloknál ülők persze semmit sem vettek észre ebből, csupán ő érezte, hogy szalonspiccesebb a szokásosnál. Fáradtság fogta el. Mentve a helyzetet felkért egy italozgató hölgyet. Kilibbentek az ajtón. Clément már ott várt a taxijával. Ezúttal azonban ő szállt be, és hazavitette magát.

 

 

Nem ütközik, csak kacsacsőrrel, a hornyom.

Bizony, a hűség jutalma kondenzcsík, s az irdatlan kacs tovább jut

a döntőbe.

Egy hárfa betévedt az iktatórendszerembe, azóta nem akad le fejemről

a hínárköteg, hanem farfekvésű csipkebogyók fakultásáról ábrándozik.

– Gödör, válassz! Én, vagy a hangtompítóm. – szólal

meg mögöttem valaki mogorván.

– Ha kéred, a forradalom urnájába hajítom a torkodból kihúzott

cérnaszálat; mert átkos dinamó vagyok és hígabbnál

hígabb a vérem!- térek ki a válaszadás elől, bátorságot mutatva.

Eltelik egy kis idő. Mivel nem történik semmi, hátranézek.

– Mirhával a züllés ellen! – az elfojtott hang

gazdája, aki korábban a támadóm volt, már messze lohol, valahol a ciszterna

környékén.

Csak úgy lobog utána a csíkos sálja.

Hát így jártam én;

ha úgy tetszik, citrom illatú kovalens

kötésemet elvitte a szempillaspirál.

Úgy hiszem, sikerült kitáncolnom ebből a szorongató helyzetből,

ám a tabulátor mégis azt súgja,

hogy ez ebben a formában nem érvényes.

Így van ez jól. – bólintok beleegyezőn és elnézem, amint szuperlatívuszokban

a folyton váltakozó hörgés ütközetet vív az űrbéli hulladékokkal.

 

(Illusztráció:  Simons Gallery – Colour Rhythm)

 

Hogyan lehet legjobban szeretni, főleg, ha már nincs kit?

Lalinak szoknia kell még a levegőváltozást. Bár nem szerette a nagyváros zaját, mégis fura itt a folyó mellett a magyar falu. A poros magyar falu. Anya meg sehol. Apa nem is volt. Béla bátyó van, meg Gyuló bá. Azt sem tudja, ki is ő, talán anyáék unokatestvére. Béla anya öccse, ennyi bizonyos. Csúnya volt az a kórházi fertőzés, ami két nap alatt elvitte anyát az epeműtét után. Most, amikor már épp kezdte újra megszeretni a kamaszos kilengések közepén.

A nyári konyhában kapott szállást, Béla bátyó rábízta a tyúkokat meg a kutyát. A macskát nem kell etetni, van elég patkány a környéken. A nyári konyha két helyiségből áll, elöl a konyha, mamó valaha ott sütötte a csörögét, meg benn a szoba a sparhelttal. Ott van asztal is, székek is, heverő is. Lali általában itt ül, könyvet búj. A bátyók meg diskurálnak az asztalnál szalonnázás közben. Néha kártyáznak. Néha újságot olvas egyik, bicskával farag a másik.

Aznap este Gyuló bá egy üveggel jött.

– Barack – mondta csillogó szemmel.

Béla bátyó már hozta is a feleses poharakat, Lalinak is adott egyet.

– Ne itasd, gyerek még!

– 16 évesen felnőtt az már, különben nem bírná itt velem.

Lali fogta a poharat, koccintottak, felhajtotta, s mintha mi sem történt volna, újra elmélyedt a Dickens-kötetben. Aztán két perc múlva úgy aludt, falnak vetett háttal, mint a bunda.

A bátyók poharazgattak, előkerült a meztelen nős francia kártya, amikor Lali ébren van, csak a magyart veszik elő.

– Ez a vörös nagyon hasonlít Ilusra. – Kacsintott Béla Gyuló bára.

– Istenem, hogy szerettem, nem is lehet úgy szeretni!

– Aztán mégsem vetted el.

– Nem volt pénzem, nem jött hozzám. Meg hát túl vallásos is volt, haragudott rám.

– Miért? Hisz te is jársz misére!

– Igen, de úgy szerettem, hogy…

– Na, mi volt?

– Nem tudtam neki ellenállni. Őt szerettem a világon a legjobban, azóta sem tudok senkit megszeretni.

– És ő nem akarta?

– Hát mondom, nagyon vallásos lány volt.

– Aztán csak meglett?

– Egyszer. De nyomni kellett azt a gombot erősen. Szépeket mondani. Simogatni. Elbújni a pajta padlására.

– És fölment veled?

– Azt mondtam, csillagokat akarok mutatni.

– Mutattál is… – vihogott Béla bá. Lali felébredt, de a lassan lerészegedők mit sem vettek észre ebből.

– Mutattam, mutattam, élvezte is.

– Mégis kidobott.

– Rögtön utána.

– Sosem akartál aztán megházasodni?

– Sosem. Nem lehet mást úgy szeretni. Csak azt az egyet.

Hallgattak.

– Igen, – suttogta maga elé Béla bátyó – én is csak egyet tudtam a világon igazán szeretni, az anyámat.

– De az nem olyan, Béla, az Isten nem áld meg!

– De nekem olyan.

– Ne beszélj marhaságokat!

– Nekem is megvolt.

– Mi volt?

– Anyám.

– Nem értelek.

– Igyál még egyet. Isten-Isten.

Kitöltötte az utolsó cseppeket is. Lali összeszorította szemeit, nem merte kinyitni.

– Muszáj volt. Egész életemben az ölére vágytam. A csípejére. Hozzá akartam a legközelebb lenni. Senki máshoz.

– De Béla…

– Csillagokat akartam én is mutatni neki, úgy szerettem.

Gyuló bá fejébe megérkezett az újabb adag pálinka.

– Mutattál?

– Mutattam.

– Tiltakozott? – Vihogott zsíros bajsza alatt Gyuló.

– Persze. – Béla az ablakhoz támolygott, kinyitotta, nagyot szippantott az esti tücsökciripelésből. – De… Élvezte.

– Mondta?

– Éreztem.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Minden héten megmutattam neki.

– Akarta?

– Nem kérdeztem. – Vihogott amaz is orra alá. – De élvezte. Sosem szólt semmit. De éreztem.

Lali szorította szemeit, és már száját is. Legszívesebben füleit is befogta volna. Mamó. És a csőröge. Forgott vele a szoba. Egyszer csak koppant Dickens a földön, Lali pedig okádott, mint egy gyomorrontásos kutya.

– Nem bírja a pálinkát, szerencsétlen városi flótás. – Mondta Gyuló bá.

– Majd még élvezni is fogja.

Lali újra hányt. Legalább ezt a szót ne mondaná ki többé. Legalább ezt ne.

 

(Illusztráció: Vincent Van Gogh – Wheatfield With Crows)