Címke: irodalom

Charles Bukowski: Spain és a gondnok

megégettem a tököm
ahogy beléptem a zuhanyba

múlt szerdán.

találkoztam egy Spain nevű festővel,
nem is, karikaturista volt,
egy partin találkoztunk
és mindenki berágott rám
mert nem tudtam ki ő
és mit csinált.

elég helyes fickó volt
és gondolom féltékeny volt rám,
amiért olyan ronda voltam.
elmondták a nevét
ott állt a falnak támaszkodva
jó képűen és odaszóltam:
hé, Spain, tetszik a neved: Spain.
de téged nem bírlak. miért nem ugrunk
ki a kertbe és a szart is kiverném a
seggedből!

ez feldühítette a kocsmárosnét
odasétált és megcirógatta a faszát
míg elmentem a klotyóra
öklendezni.

de mindenki mérges volt rám.
Bukowski, ő nem tud írni, (kiégett)
erőtlen. nézd ahogy iszik
soha nem járt partikra.
most eljön és benyakal mindent
és igazi tehetségeket sérteget.
valaha csodáltam őt, mikor felvágta az ereit
és amikor megpróbált végezni magával
gázzal. most itt bámulja azt a 19 éves
luvnyát, és tudod, hogy
úgysem állna fel neki.

nem csak a tököm égettem meg abban a zuhanyban
múlt szerdán, megfordultam, hogy ne égesse
a víz és megégettem a segglyukam
is.

Mussó Erika fordítása

 

A bérház varázsa

Életem legfurább napja az volt, amikor beköltöztünk a gangos bérházba. A kora délutáni nap száz ágra sütött, de olyan rettenetesen hideg volt, hogy még levegőt venni is fájt. Lassan kezdtem igazán megbolondulni az utcákat beterítő sótól, mintha a hó valami méreg lenne, amitől rettegni kell. Szerencsére az új albérletünk teljesen bútorozott volt, ezért nem kellett sok cuccot cipelnünk, bár Levi így is attól tartott, hogy megerőltetem magam. Pedig pontosan tudta, hogy semmi bajom fizikailag.
Még sosem laktunk körfolyosós házban, ezért már alig vártam, hogy végre beköltözzünk. Mindig is elvarázsoltak ezek az épületek, szinte már kézzel tapinthatóan sugározzák magukból a történelmet. A nehéz vaskapu lassan csukódott mögöttünk, pár lépéssel arrébb elénk tárult a meglepően rendben tartott belső udvar. Apró fák, formára nyírt bokrok és hófedte fű. Már itt tudtam, hogy jó helyre kerültünk. Szerencsére csak a második emeletig kellett felmásznunk, a lakás hatalmas volt, két nagy szoba, konyha, fürdő, külön WC és tároló. Imádtam. Nem is volt annyi holmink, hogy megtöltsük az összes szekrényt. Kipakolás után Levi úgy döntött, hogy megkeresi a legközelebbi boltot és bevásárol. Én inkább lepihentem. Már majdnem el is aludtam, amikor olyan hangzavar támadt közvetlen felettünk, hogy rövid ideig mérlegelnem kellett, képzelődök vagy tényleg ekkora a lárma. Végül arra jutottam, ezt csak nem hallucinálom. Mérgemben a hátamra dobtam a nagy, kötött sálamat és határozott léptekkel indultam kifelé. Oké, hogy még csak délután van, de ezt a ricsajt képtelenség elviselni. Dübörgés, ugrálás, nevetés, hangos zene. Na, még mit nem.
A gangról is tisztán lehetett hallani a zajongást, de úgy tűnt, rajtam kívül ez senkit sem zavar. Amikor ököllel vertem az illetékes ajtaját, a dübörgés abbamaradt, a zene pedig lehalkult. Arra viszont nem számítottam, hogy az ajtót is kinyitják. Teljesen kitárult, de nem állt ott senki. Ez lett volna az a pillanat, amikor vissza kellett volna mennem a lakásunkba, de beteg agyam úgy döntött, ide most be kell lépnem. Az előszoba üres volt, szürkére vakolt falak, semmi bútor. A nappali viszont tele volt… hódokkal. Rengeteg apró hóddal. A szoba közepén egy felfújható medence állt műanyag csúszdával, a sarokban pedig DJ pult és rágcsálni való. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég, tényleg megőrültem. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom, hogy felhívhassam Levit és megmondjam neki, azonnal jöjjön haza és vigyen be a pszichiátriára. Korábban, mint számítottunk rá, de az agyam egészséges része felmérte, hogy eljött az idő. Rettegtem, hogy csak így besétáltam egy vadidegen otthonába és fogalmam sincs, mi van a valóságban, mert én csak hódokat látok. Aztán a hozzám legközelebb álló megszólalt.
– Ne haragudj, ha túl hangosak voltunk- kért őszintén bocsánatot, én pedig hisztérikusan felnevettem. Nem elég, hogy bulizó hódokat hallucinálok, még beszélnek is.
– Semmi baj – röhögtem továbbra is. Azt hittem, sokkot kaptam.
– Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz hozzánk- mutatott a többiek felé, akik egyet értve bólogattak és… mosolyogtak. Itt már a sírás határán álltam.
– Jól vagy, kedves?- lépett közelebb hozzám, aggódva pislogott fel rám.
– Hát hogyne – hazudtam, de ugyan minek? –M-mit ünnepeltek?- nyeltem nagyot. A zene ismét hangosabb lett, a hódok folytatták a viháncolást: ettek-ittak és csúszdáztak a medencébe.
– A hideget!- felelte vidáman. –Tudod, mi a hegyekből származunk, pár éve költöztünk ide. Eddig túl meleg volt az idő nekünk, de ma van az év leghidegebb napja, azt ünnepeljük – magyarázta lelkesen.
– Gyere, foglalj helyet, hozok neked valamit enni – mutatott a kopott parkettára, majd a nassolós asztalhoz ment. A sálamat a földre terítve leültem és vártam az új cimborámat, miközben a többieket figyeltem. Ez a hallucináció lekőrözi az összes többit. Egy idő után már jobban éreztem magam, elfogadtam a helyzetet. Elkezdtem élvezni a hódok társaságát. Hosszas beszélgetésbe elegyedtem a cimboráimmal, és mielőtt haza mentem volna, még táncoltam is velük.

– Jézusom, Anna, hol a francban voltál? – támadt le Levi, amint beléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd részletesen elmeséltem mindent, ami történt. Rezzenéstelen arccal hallgatott, de láttam a szomorúságot és a fájdalmat a szemében.
–Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, ugye? – kérdezte csüggedten. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Levi kinyitotta, de csak a sálam hevert a lábtörlőn.

 

Illusztráció: Pinterest

Odvas kő, csigaház

 

Sodort szárnyú bársonylevél halkan sömpölyög.
Csigaházba ragadt fényem kegyelemért könyörög.

Finom vonás húzódik az ősök szegletén.
Korong-lábú hernyó mászik üstdöb fenekén.

Vegyél észre, hályogszín sáros úti tapló,
véss erembe aranymívű, mázsás útinaplót.

És Tiszta, te görbe, te édes görbülékeny,
kiálts rám, nézz szemembe, érted hull anyavérem.

Vártalak és várattál, most bronzban tapicskolok.
Kapj el, végre, hullj karomba, égi gyógyír-titok.

Fejtsd fel szöveted, cincáld darabokra,
a méhes közelében csípésre állj sorba.

Készülj már, cseppje izzik a vég kezdetének,
Állj ki bátran, kezdj ki velem, vörös hőmérséklet.

 

(Illusztráció: Christi Belcourt: Prayers and Offerings for Genebek Ziibiing /Serpent River/, 2014)

Tavasz hangja

Megperdülnek a porszemek, táncot járnak a beeső fénycsóvában. Gondtalan, légies körökben szállnak tovább a gyenge, lélegzetre emlékeztető fuvallattal, ami a nyitott ablakon át szökik be időnként.
Tavasz van.
Friss illattal a nyomában illan tovább a szellő, hogy továbbvigye a virágok üzenetét, madárdallal a nyomában.
A lány a zeneszobában ebből nem igen vesz észre semmit, csak az előtte álló állványt és a rajta elhelyezkedő kottát látja. Kezében érzi a fuvola hűvösségét.
Mindig is elképesztette, hogy a hangszer teste mindig megtartotta hőmérsékletét, ami melegebb napokon jól tudott esni a kéznek.
Fejben máshol jár. Egy nagy színpadon, előtte a sötétségbe vesző nézőtér. Ő csak kecsesen és magabiztossággal telve felemeli hangszerét és bólint a zongoristának…
Nem, nem!
Gyakorolnia kell, nem gondolkodhat ilyeneken! – megrázza fejét és füle mögé tűri napcsókolta fürtjeit, hogy ne zavarják gyakorlás közben.
Ajkához illeszti a fejet, szemével az első hangokat figyeli, fejében mintha egy metronóm szólna.
Harsány triolával kezdődik, gyengéd pianóban folytatódik.
Halkan, átéléssel játszik, zene iránti szeretete beleszövődve a hangokba.
Crescendo!
Még jobban ráerősít, ujjaival villámgyorsan fogja le a megfelelő billentyűket, egyszer sem téveszt.
Hogy is téveszthetne? Egy hét múlva lesz a megyei döntő, tökéletesen kell szólnia a darabnak.
Már fortissimóban dalol a hangszer, tovatűnnek a hangok, szállnak ki a nyitott ablakon, összekeverednek a kinti madárhanggal, mintha válaszoltak volna a hallott dallamra.
De ez se tűnik fel a fiatal művésznek, ismét halkul a játéka, pianissimo jön.  A zongora rövid szólójának a helye.
Fejében szól a kíséret, számolja a szüneteket, dobol a lábával, hogy tartsa az ütemet.
Csukva a szeme.
Valójában már tudja kívülről a darabot, a kotta csak megszokásból és a biztonság kedvéért van előtte.
De a versenyen úgyse lesz más, csak a közönség sorai, a székeken a lelkes szülőkkel, biztató ismerősökkel és az esetleges bukására váró többi versenyző.
Ő pedig ott fog állni azon a hatalmas és gyönyörű színpadon, a színház színpadán, mellette pedig a zongorista kísérője fogja sugározni a biztató erőt.
Szeret Eszterrel dolgozni, sok versenyt megéltek már együtt, de ez lesz eddig a legnagyobb. Nem hiába gyakorol ennyit, ezzel bizonyítani fog.
Bizonyítani azt, hogy már kinőtt a Ki mit tud-okon, helyi versenyeken, fellépéseken való részvételekből.
Már elege van a helyi nénik szokásos dicsérgetéséből, a polgármesternek való fölösleges bájolgásból. Sose támogatta meg egy fillérrel se, mondjuk, ha esetleg valami messzebbi városba hívták fellépni.
Megbicsaklik a fuvola hangja, összekeverednek az ujjai. Bosszankodva ereszteti le a hangszert.
Hagyta ismét elkalandozni a gondolatait, s lám mi lett belőle, elrontotta.
Nézi a kottát, hagyja kiürülni a fejét. Újra felhangosodnak kinn a madarak, majd hirtelen hangos robajjal szállnak fel.
Félszemmel kipillant az ablakon, de aztán inkább óvatosan leteszi a hangszert az asztalra. Terhétől megszabadulva lép közelebb a külvilághoz, majd kitárja a másik szárnyat is, s könyökére támaszkodva bámul ki.
Az udvaron a szomszéd kósza macskája ül, nyalogatja a mancsát a madarak fájánál. Ma ő is elrontotta a lépést, hamarabb észrevették, mint hogy támadhatott volna. De hirtelen visszatér egy bátor kismadár és újból dalra fakad. A nap melegével együtt simít végig a pihenő lány arcán az édes dallam. Nézi a horizontot, hallgatja, ahogy az egyik telekről idehallatszik egy kecske jóleső mekegése.
Megy le a nap, bár még a háromnegyede a föld fölött pompázik, a piros és sárga különböző színeibe vonja a felhőket.
Megtámaszkodik, mélyen magába szívja a levegő aromáját, majd ellöki magát. Még egyszer el fogja játszani a darabot, hibátlanul. Most a kottát se nyitja ki hozzá.
Felkapja hangszerét, elsőnek szeretetteljesen végigsimít rajta, majd ajkához illeszti.
Kezdenek a triolák, majd pianóvá halkul.

Tavasz van.

 

 

Illusztráció: Street Songs – Larry Poncho Brown 

Gwendolyn Brooks költeményei

Annak a fiatalnak, aki meg akar halni
(To the young who want to die)

Ülj le. Beszív. Kifúj.
A fegyver megvár. A tó megvár.
A kis csábító injekciós tű hosszú vége
megvár, várni fog:
várni fog egy hétig: várni fog áprilisig.
Nem kell meghalj ezen a bizonyos mai napon.
A halál el fog jönni, de halogatásod még jobban fogja izgatni.
Biztosíthatlak, hogy a halál várni fog. A halálnak sok
ideje van. A halál
eljöhet érted holnap. Vagy a következő héten. A halál
kint van az utcán; lehet a legkedvesebb szomszédod;
bármikor találkozhatsz vele.

Nem kell ma meghalnod.
Maradj itt – a szomorúság vagy a kín vagy a bántás ellenére.
Maradj itt: Nézd meg, mi fog történni holnap.

A síron nem nő olyan fű, amit használhatnál.
Emlékezz, a zöld a színed. Tavasz vagy.


Menők vagyunk (We real cool)

A billiárdozók.
Heten az Aranyásóban.

Menők vagyunk.
Suliból lógunk. Hajnalig

A városban vagyunk.
Dákónkkal célzunk. Dalolunk

bűnökről. Keverve
gint iszunk. Pezseg

a nyarunk. Fiatalon
meghalunk.

 

Az őrült nő (The crazy woman)

 

Nem fogok májusban dalolni.
A májusi ének meleg.
Novemberig fogok én várni,
Megéneklem majd a szürke telet.

Novemberig fogok várni,
Az lesz az én időm, a dalom,
Kimegyek majd a fagyos sötétbe
Amit éneklek az mind a borzalom.

És a kisemberek majd mind
Rám néznek és azt fogják suttogni,
“Ez az az őrült nő,
Aki nem tud májusban dalolni.”

 

Nagy Rita fordításai

 

Gwendolyn Brooks: (1917. június 7. – 2000. december 3.) amerikai költő, szerző és tanár volt. Műveiben a városban élő feketék mindennapi életével foglalkozott. Ő volt az első afroamerikai költő, aki megnyerte a Pulitzer-díjat (1950) az Annie Allen (1949) című verseskötetéért. A kötet, ami lazán összekapcsolt versek sorozata, egy afroamerikai lányról szól, aki Chicagóban nő fel.

(https://www.britannica.com/biography/Gwendolyn-Brooks)

 

Szégyenlős álmok

 

Schielének

Megint ez a szín. Egy vagy két egész
árnyalattal durvább, mint maga a bőr,
amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám,
hisz olyan világos előttem a vászon, hogy nem
láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény,
mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell, hogy kilógjak a kép keretén
túlra?

Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom –
túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna, de sosem
adatott meg, hogy mások tekintetében lássam
viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja, a csontok
már kilógó sarkai a bőr alatt – és kínzó döfésként
egy égő ízület roppanása, amiről még vázlatot sem
enged a szabályok megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.

 

(Illusztráció: Egon Schiele: Self Portrait with Arm Twisting above Head, 1910)