Bogár Elemér imádta a könyveket. Minél régibb, porosabb és dohosabb, annál jobb. Nem is volt véletlen, hogy egy könyvtárban dolgozott. Igazából az álommunkája volt, pár utcára az lakásától, ami egyébként már magában egy könyvtárként szolgálhatott volna, hiszen alig volt benne szabad hely, annyi darabból állt az otthoni gyűjtemény.
A hely, ahol dolgozott, nem volt nagy, de mégis sokan jártak oda, talán mert olcsó volt a bérlet. Elemér viszont meg mert volna esküdni rá, hogy azért, mert akármerre járt, mindenkinek ajánlotta: legalább csak egyszer megéri egy vizit, nem fogják megbánni! Könnyen elérte, hogy az emberek szavukat adják neki, hogy elmennek, csak hagyja abba a könyvekről való szövegelését. Ő pedig nagyon büszke volt magára, amikor így el tudott érni a szívükhöz.
A munkatársai általában magát Elemért is egy nagy, régi könyvnek nevezték. Először csak a háta mögött hívták így, később aztán valamilyen máig ismeretlen módon, Elemér számára is kitudódott a dolog. Az volt élete második legszebb napja. (Az első tudniillik, amikor felvették a munkára.) Hatalmas megtiszteltetés volt neki, hogy a munkatársai ennyire felnéznek rá. Onnantól kezdve szívesebben beszélgetett velük, sőt már bujkálni sem bujkált előlük.
Így ment Elemér élete békésen és a legboldogabban a szeretett könyvei között.
Egy napon aztán nagy baj történt a könyvtárban. Szombat volt, amit Elemér egyébként is utált, hiszen azt jelentette, hogy egy teljes napig utána nem mehet dolgozni, ám ami még nagyobb szörnyűség volt aznap, hogy a könyvtár egyik legforgalmasabb pontján, a szórakoztató irodalmi részlegen, kitört a pánik. Egy hatalmas fekete bogár volt az egyik könyvespolc feletti falon. Se a dolgozók, se a látogatók nem mertek a közelébe menni. Viszolyogva, néhányan sikítozva hagyták el a könyvtárat. Nem is kellett sok idő, az egész helyiség kiürült.
Elemér ezt hallva nagyon megrendült. Végtelenül sajnálta az embereket, hiszen nem elég, hogy másnap nem tudnak majd jönni, mert zárva lesz a könyvtár, de még akkor se tudtak nyugodtan a könyvek világában járni-kelni. Elkötelezetten állt fel szokásos helyéről, hogy szembenézzen a fekete fenevaddal, ám amikor megpillantotta, ő is teljesen megrémült. Sose látott azelőtt olyan hatalmas bestiát. A kollégái viszont, amikor meglátták őt, már nem hagyták futni. A karbantartó, az egyetlen, aki talán tudott volna tenni valamit, éppen lebetegedett, nem volt a könyvtárban. Elemér munkatársai pedig őt jelölték ki az állat likvidálására, ha már egyszer a neve úgyis az, hogy Bogár, biztosan szót értenek egymással.
Elemérnek esze ágában sem volt közelebb menni, az pedig még jobban sértette, hogy a bogárhoz hasonlítják. Ám csak addig noszogatták, és csak addig érzett bűntudatot az elmenekült emberek miatt, hogy rászánta magát a küzdelemre.
Odatoltak neki egy asztalt, hogy arra felmászva tudja megközelíteni, fegyver gyanánt pedig egy partvist adtak a kezébe. Csak egy nagy, jól célzott ütés, és vége is, ezzel biztatták. Elemér pedig felkapaszkodott az asztalra mindeközben, viszont minél közelebbről látta, annál hatalmasabb volt, és persze rémisztőbb is. Szerencsére mozdulni nem mozdult, tehát tökéletes volt az alkalom.
Elemér lendítette a seprűt, becsukta a szemeit, de éppen mielőtt teljesen behunyta volna őket, meglátta a könyveket a polcon, hát azért mégse lehet, hogy azokra essen rá a bestia holtteste! Azonban már késő volt, a figyelmetlenségtől viszont az ütés félrement. A bogár menekülőre fogta a dolgot a nagy ijedelemre, amit az ellene szóló gyilkossági kísérlet okozott benne.
Ekkor derült ki, hogy tud repülni is. Egyenesen Elemér feje felé méghozzá.
A férfi sikítva igyekezett kikerülni, ennek viszont az lett a következménye, hogy lelépett az asztalról, éppen meg tudott kapaszkodni a polc szélében. A lábai a levegőben, a talaj legalább egy méterrel lejjebb. A kollégák messziről nézték a jelenetet tátott szájjal, elbújtak két könyves szekrénnyel arrébb a bogár elől.
A polcok nem ígérkeztek olyan tartósnak, hamar feladták a szolgálatot Elemér súlya alatt. A férfi a hátára esett, a testére pedig legalább húsz-huszonöt könyv hullott.
Élete második legjobb napjának a címét erre a szombatra cserélte.

A Festő gondolatokban pácolta magát, míg az Író egy újabb csalival próbálkozott. Valószínűleg hiába, szellemcsalival talán csak szellemhalakat lehet fogni, és nem mintha a halaknak olyan sok elintézetlen ügyük lehetne, ami visszatartja őket a túlvilág örök vadászvizeiről vagy mi. Habár ki tudja.

– Ott vagyunk már? – kérdezte az Író.

– Nem – felelte oda sem figyelve a Festő, míg a vízbe hajította egy kő gondolatát. Kapás bővebben… →

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi és Ju Fu az erdőben sétáltak. Kék volt az ég, mint a halál, ilyen erős és derűs csak októberben. A fák nyújtották felé ágaikat, melyeken a fény koppant, már szobor fák voltak ezek, márvány ágakkal, a fény hideg véső. Fémbe fordult erdőben arany levelek repültek az ágak és az ég között tájképeket formálva. Világok egy-egy csónakformában repültek egyik ürességtől a másikig. Két csupasz ág között a libegő aranyszemek, és az ezüst nedvesség az avar felett, más és más fémek, amelyektől csengett a levegő és a zajok is mind csengők hangjaihoz lettek hasonlatosak. Egy elzúgó repülőgép szimfóniává alakult, egy motorbicikli a lenti úton akárcsak nesz az avaron.

Ebben a lépkedésben egyszercsak elértek egy résre, ahol még zöld és puha levelek rezegtek. Ju Fu csendesen továbbsétált, hagyva Zhé Shit töprengeni, Zhé Shi pedig hagyta Ju Fut előrébbsétálni és szintén töprengeni magában. Megállt és átölelte az egyik zöld fát.

Közben megállt Ju Fu is.

Zhé Shi még mindig a fát ölelte, arcát hűtötte a kéreg, sok-sok zsibbadást és fájdalmat csillapítva még a múltból. A jelenből nem, a jelen Ju Fu mellett túlságosan gazdag volt és nem adott helyet csillapítanivaló zsibbadásoknak, mert Ju Fu foglalkozott velük.

Megfordulva Zhé Shi kezét látta, amint a kérgen körbeér.

Gondolta, továbbmegy, lépett is néhányat, egy világos távlatot pillantott meg az erdeifenyők között, amely hajnalsárga és rózsaszín volt és egy völgyet sejtetett. Éppen érdekelni kezdte, mi van ott és Zhé Shihez akart fordulni megkérdezni, vele tartana-e a völgybe vezető ösvényen, amikor hátrfordulva még mindig a fák között látta, ezúttal az arcát is, amint a kéreghez nyomta.

Egy kérdés ébredt benne és némi féltékenység. Ők ritkán ölelték meg egymást. Igaz, ez főleg miatta, Ju Fu miatt volt így, ő szabadkozott távolságtartóan. Gondolta, bölcsebb, ha nem mindig enged Zhé Shi gyerekes kéréseinek. Most láthatja, amint szabadon öleli a fákat, mert a fák nem tiltják meg neki és nem húzódnak el. A fák között kitárulkozott Zhé Shi ölelése, jobban, teljesebben, mint vele valaha, úgy tűnt neki, mintha őt igazából sose ölelte volna meg. Zhé Shi csak a fákat tudja megölelni.

 

Figyelte és lassacskán elvesztődött ebben a figyelemben. Amint Zhé Shi megadta magát bizalommal a törzsnek, és ha lehet, mindjárt belelép, átlép rajta keresztül, vagy egy ág lesz, valahol a többi ág között, megadással, amely ember számára nem lehetséges. Kezdte megérteni, milyen ez az ölelés, mit is kaphatott volna tőle, ha elfogadja. Közelebb lépett és mikor hangját a beszédet kivehetően hallani lehetett, megvárta, Zhé Shire szegezve tekintetét, amíg feléje fordul.

– Megölelsz engem is?

Zhé Shi, arcát még mindig a kéreghez tapasztva, felnézett a korona felé, amennyire csak fejét megfordíthatta, és a törzs védelméből Ju Fura.

– Te nem vagy fa. Ő hagyja magát.

Ju Fu semmit sem szólt, megfordult és ment tovább a völgy hajnali-napnyugati sárgasága felé, az erdei fenyők irányában. Lassan lépkedett. Zhé Shi maradt egy darabig a tisztáson és kezdte magát megkopasztva érezni. A tölgy, amelyet ölelt, azt mutatta neki:

– Épp most vitték el egy ágam.

Az előbb még teljes volt a tölgy. Mióta Ju Fu kérdezett és elment, eltűnt egy része. Ju Fuban ez volt szép, csodálatos és fájdalmas: vele és utána a dolgok nem lehettek ugyanolyan elégedettek önmagukkal, mint nélküle, amikor kérdéseiről mit se tudtak.

Most már Ju Fu is létezett a fával együtt, mert az előbb itt állt és kérdezett felőle, úgyhogy utána kellett menni. Zhé Shi elköszönt a tölgytől, remélve, találkoznak még,  talán elhozza Ju Fut, és továbbment, amerre elmenni látta. Az ösvényen sehol senki. Az erdei fenyők susogtak, a völgy fényei sárgán játszottak és a tűlevelek feketébe váltottak előttük. Zhé Shi gyönyörködött a képben, miközben egyre nyugtalanabb lett.

Oldalt fordította fejét és egy sötétebb részen, ahová kevés fény esett, megpillantott egy testet, ami nem volt fa, de mozdulatlan tömegként vesztegelt.

Ju Fu magasságát és nyúlánk törzsét magában sokszor nyírfának becézte. Most ott állt, sápadt arca világított fekete haja mögül. Odament hozzá.

Ju Fu mozdulatlan maradt.

– Mit csinálsz? – tette fel Zhé Shi a gyerekes kérdést.

 

Amikor választ nem kapott és Ju Fu csak nézett előre, ismét nyugtalanság fogta el. Jelentkezett a zsibbadás, amelyet Ju Fu máskor meggyógyított egy felismeréssel. Kezét kinyújtotta feléje, a mozdulatlan felé, és óvatosan taszított rajta egyet. A törzs némileg megingott, aztán erőt vett magán és még inkább változatlan maradt.

Zhé Shi örömében szólni sem tudott. Nevetett és megint fürkészte Ju Fu arcát, vajon mit szól a nevetéséhez, vajon elmosolyodik? Ju Fu továbbra is nézett előre, mozdulatlanul.

– Lám, megállja – gondolta Zhé Shi tisztelettel, mert  tudta, ő nem állaná a tekintetet, elnevetné magát és egy hirtelen mozdulattal átölelné, elgáncsolná, vagy szaladni kezdene, valamit, ki ebből a mozdulatlanságból. Ju Fu nem, – és éppen ettől volt kiegészítője.

Ott állt felemelt karokkal, mintha úgy született volna, az ujjai meg-megrezdültek. Zhé Shi kinyújtotta megint kezét, és végighúzta a rezgő ujjakon, amelyeket csak lábujjhegyen ért el, a csuklón és a karon, ezzel kérdezve Ju Fut, aki továbbra is állt mozdulatlanul. Az arcán, amint a sötét részben a holdhoz hasonlóan sápadt. Lábtól fejig taszigálta, hol húzta, hol lökött rajta, és a törzs ugyanolyan apró rezdüléssel válaszolt. Végül megállt előtte, egészen közel, ahol Ju Fu tekintete épp szembenézett, mígcsak azt vette észre, ő is mozdulatlan és ki tudja, mióta állnak ott. Karját óvatosan nyaka köré fonta és rátámaszkodott. Ju Fu karjai a levegőben maradtak, az ütőéren keresztül hallotta Zhé Shi a szívdobbanásokat.

Hát még mindig távol vagy? nézett rá némán, és elengedte.

Kezét felemelte. Ju Fu előrehajolt és támaszkodni kezdett rá.

Most nem szabad beszélni. A fák nem beszélnek.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Rengőkői fák; Peloponnészoszi fák)