Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html

 

A jelen

Beregszász, az egykor szebb napokat megélt település, korábban magyar szabad királyi város és vármegyeszékhely napjainkban Ukrajnához tartozik. Az Asztély–Beregsurány ukrán–magyar nemzetközi határátkelőtől alig 5 km-re fekszik. Ungvár, Munkács és Huszt után Ukrajna legkisebb megyéjének, Kárpátaljának (hivatalos nevén: Kárpátontúli Terület – L. J.) negyedik legnépesebb városa[1], a róla elnevezett járás székhelye. 2001. május 17-én emelkedett megyei jogú városi rangra.[2]
Lakosságának nemzetiségi összetételét tekintve még a magyarok vannak többségben, s mivel a zömében magyarok által lakott tájegység közepén fekszik, méltán tartják a kárpátaljai magyarság fővárosának, és nem csupán a beregszászi lakosok. Ez a többség ma már csak relatív, mivel a más nemzetiségű lakosok együttvéve meghaladják az őslakos magyarság számarányát, ellentétben az 1913. évi állapotokkal, amikor is a 12 933 lakos közül 12 432 volt magyar, szemben a 221 ukránnal (esetükben szerencsésebb lenne ruszinokat említeni – L. J.) és a 140 német ajkúval.[3] Fényes Elek 1847-ben kiadott Magyarország leírása… című munkájában még csak 3463 lakost említ. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a 26 600 lakosból 12 800 magyar, 10 300 ukrán, 1700 cigány és 1400 orosz.[4] Az ukránokra vonatkozó adat megtévesztő, mert ide sorolták a nemzetiségüket nemrég hivatalosan (Kárpátalján) elnyerő ruszinokat is.[5]  Más adatok szerint a városnak jelenleg 32 000 lakosa van, míg a 802 négyzetkilométernyi járás lakossága 83 300 fő.
A várost kettészelő, reménytelenül szennyezett vizű Vérke-csatorna a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze.[6] Az új városvezetés ígéretet tett ugyan, hogy 2013-ban megszüntetik az áldatlan állapotokat, de eddig semmi jele nem mutatkozik, hogy a közeljövőben elkezdődnének a munkálatok.
Beregszász testvérvárosai: Magyarországról Kecskemét, Zalaegerszeg és Budapest Ferencváros kerülete, Erdélyből Csíkszereda, a Felvidékről pedig Tőketerebes. A teljesség igénye nélkül néhány név Beregszász jeles szülöttei, illetve személyiségei közül: Fedák Sári színésznő, Reichard Piroska költő, Pálóczi Horváth Lajos író, Lajta Edit művészettörténész, Regőczi Győző költő, Linner Bertalan sebész professzor stb.[7]
A Magyarországgal közös államhatár dacára Beregszász az egyik legelhanyagoltabb kárpátaljai város, bár az utóbbi években a város központja jelentős arculatváltáson ment keresztül. A város elhanyagoltságának különböző okai vannak, amelyek közül a legfontosabb vélhetően az, hogy korábban nem rendelkezett megyei jogú státussal, de jelentős mértékben hozzájárultak ehhez az egymást követő tehetetlen polgármesterek. A szovjet éra alatt virágzott a fafeldolgozó-, a bútorgyártó-, a műszergyártó-, a ruhakészítő ipar. A birodalom felbomlása és Ukrajna függetlenné válása után bekövetkezett súlyos gazdasági helyzet miatt sok gyár bezárt, más üzemek pedig tengődésre kényszerültek. Sajnos, a világválság ezt az amúgy is sokat szenvedett területet sem kímélte meg. Az évezred elején a külföldi és hazai befektetők felfedezték a várost, egyre több termelőüzem nyitotta meg kapuit, és a közelmúltban láthatóan beindult egy városkép-fejlesztési program. Ezt akasztotta meg az újabb válság.
Korábban a város hat középiskolája közül három, két általános iskolájából az egyik magyar tannyelvű, de a kisebbségi etnikum (cigányság – L. J.) iskolájában is többnyire magyar nyelven folyik az oktatás. Közben a kettesszámú orosz nyelvű és a nyolcas számú magyar tannyelvű oktatási intézményeket összevonták. Van itt egy-egy magyar és ukrán tannyelvű gimnázium, valamint magyar tannyelvű főiskola, amely II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. A főiskolának a volt törvényszéki palota ad otthont, amely 1909-ben épült, és a II. világháború után sokáig laktanyának használták, majd műszergyár működött benne.  A főiskola leromlott állapotban kapta meg az épületet a város önkormányzatától, de a magyar állam, különböző anyaországi önkormányzatok segítségével és egyéb külföldi segítséggel fokozatosan felújítják. A számos nehézség ellenére működő főiskola, amit az ukrán állam egyáltalán nem támogat, jó ideig az egyetlen magyar tannyelvű felsőoktatási tanintézmény volt az elszakított magyar területeken. Fontos szerepet tölt be a kárpátaljai értelmiség képzésében, a magyar kultúra ápolásában és fejlesztésében.
Mindemellett szakközépiskola, egészségügyi szakiskola és zeneiskola is található a városban.
Beregszászban nyolc különböző felekezetű templom áll, ezek közül komoly történelmi múltja a református és a római katolikus templomnak van, az utóbbit műemlékké nyilvánították. Van a városban egy használaton kívüli zsinagóga is. A főteret uraló betonkolosszus helyén, amely a Városi Művelődési Ház nevet viseli, korábban szintén zsinagóga állt. A szovjet megszállás alatt raktárként használták, majd 1969-ben teljesen átépítették, ekkor nyerte el mai alakját.[8] (Aki látni szeretné, hogyan nézett ki az átépítés előtt, nézze meg a Cigánytábor az égbe megy című szovjet filmet – L. J.)
A városban található az országszerte ismert Sportkomplexum és egy filmszínház is, amely néhány éves működésképtelenség után újra várja a filmszerető látogatókat. Korábban volt itt nyári filmvetítésekre alkalmas létesítmény is, de ma már a turisztikai látványosságnak számító görögkeleti templom áll a helyén.
A méltán híressé vált Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a hatalom nyomására ma már nem ez a neve, az egykori Oroszlán Szálló épületében kapott helyet, amelynek falán emléktábla hirdeti, hogy az 1847. július 12.-ről 13-ra virradó éjszakát itt töltötte Petőfi Sándor, aki ekkor írta a Meleg dél van… című versét. Némi iróniával azt is lehetne mondani, hogy a színház előadásait jobban ismerik világszerte, mint Beregszászban. Egykori főrendezője, Vidnyánszky Attila ma már a budapesti Nemzeti Színház élén áll.
A város egyik patinás épülete az 1917-ben, szecessziós stílusban épült Beregvármegyei Kaszinó, amelyben egykor többek közt vendégül látták Kosztolányi Dezsőt és Móricz Zsigmondot is.[9] A Kaszinó tetőtere néhány évvel ezelőtt tűzvész áldozatává vált, később tulajdonosa átépíttette. Móricz Zsigmond felolvasó körútja során jutott el Beregszászba, és a város polgárainak kedvelt szórakozóhelyén, a Royal Grand Hotelben szállt meg 1926. november 16-án.[10] Erre emléktábla hívja fel az arra járók figyelmét. Ugyancsak patinás épület, a szájhagyomány szerint 1880-ban Ybl Miklós által tervezett, a Vármegyeháza, amelyben jelenleg a városi egészségügyi szakiskola működik.[11] Beregszász legnagyobb és legrangosabb magyar nyelvű oktatási intézménye, a 4. számú Kossuth Lajos Középiskola épületét Lechner Ödön tervei alapján építették 1898 és 1901 között.[12] Számos kiváló művész, tudós, közéleti személyiség tanult a falai között. A Munkácsi utca 80. szám alatt álló kastély, melynek korábban Fedák Sári színművésznő volt az egyik tulajdonosa, jelenleg a Kárpátaljai Református Egyház püspöki hivatalának ad otthont. Bár a szájhagyományban ma is élő anekdota szerint Fedák Sári jutalmul kapta a kastélyt bizonyos uraktól, mert engedte, hogy azok az ő meztelen testén kártyázzanak, azt valójában a maga korában közismert és kedvelt művésznő építtette a szüleinek.
Az egykori Schönborn-kastély épületében már hosszú ideje borgyár működik.
A város vasútállomása 1872-ben épült. 1914 és 1918 között ebben az épületben lakott Dsida Jenő költő. Erről is tábla emlékezik meg. A Beregszász–Dolha kisnyomtávú vasútvonalat 1908. december 23-án nyitották meg. 1939. május 19-én nevezetes eseménynek volt tanúja az állomás és a város lakossága, ugyanis itt fogadták a Szent Jobbot szállító úgynevezett „aranyvonatot”. 1944. október 9-én viszont halálos áldozatokat követelő légitámadás érte az épületet és a környező házakat. A pusztítást a visszavonuló németek tették teljessé, amikor 1944. október 25-én felrobbantották a váltókat, felgyújtották a raktárakat és lerombolták a Vérke-hidat.[13]
A római katolikus templom és a posta épülete szomszédságában áll a Bethlen-kastély, ismertebb nevén a Grófudvar. 1629-ben építtette Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. 1686-ban a Munkácsról kitörő kurucok felgyújtották. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme állíttatta helyre. Végül a Schönbornok 1857-ben átalakították.[14]

A korai kezdetek

A vidéket északról timkőzetű trachit hegyek határolják, délről pedig síkság terül el, amely belesimul a magyar alföldbe. Egészen 1920-ig ez a táj természetes egységet alkotott. Számos lelet bizonyítja, hogy már az őskorban is emberlakta vidék volt. A régészek különböző, egymást követő kultúrák nyomaira bukkantak. Egy tézis szerint, amit azóta sem sikerült bizonyítania senkinek, az ókorban római gyarmat volt itt, Peregium néven.[15] Ezt először Pápai Páriz Ferenc neves református egyházi író állította Dictionari latino–hungaricum című munkájában.  A XIX. század elején, amikor még nem létezett kritikusan megalapozott történelemtu-domány, romantikus lelkületű múltkutatók, mint például Horvát János, a Bereg, Beregszász helységnevekből próbáltak kreálni egy római-kori településnevet. Ezzel is a vidék jelentőségét, korai kulturális és társadalmi fejlettségét kívánták kihangsúlyozni. Nem nehéz párhuzamot vonni e legenda és egy másik, mesébe illő koncepció, a dáko–román kontinuitás közzé.  Sajnos, a honfoglalás előtt itt élt emberekről keveset tudunk, de bizonyítható, hogy a magyarok már lakott települést találtak a mai város helyén. Sok ukrán és egykori szovjet történész állításával szemben azonban korántsem biztos, hogy ezek szlávok voltak. Ma még nem áll rendelkezésünkre kellő mennyiségű értékelhető lelet, amelyek alapján biztosan meghatározhatnánk a magyar honfoglalók által itt talált népesség jellegét. A szláv koncepció ellen szól sok olyan lelet, amely lovas, félnomád életmódot folytató népcsoportokra jellemző.
A legendáknál maradva, a város alapításának legismertebb mondája a Szász nevű pásztorról és a két viaskodó bikáról szól. Lehoczky Tivadar, a környék jeles kutatója erről így vélekedik: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevű pásztor a mostani római katolikus templom helyén viaskodott két bika feltúrt nyomában nagy kincset talált, s azon e templomot építtette, s e körül később Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonítani nem lehet.”[16]
A XIX. és a XX. század során a város területén a X. századból való sírokat találtak, ahol az elhunytakat jellegzetes magyar szokás szerint temették el. Létezik egy olyan elképzelés, hogy maga a város két település: a királyi népek lakta Bátor, illetve a szász hospesek alapította Lampertszásza nevű helységből jött létre.[17] Ez a feltételezés viszont az általánosan elfogadottal szemben keltezési problémákat vet fel, hiszen Magyarország területén bizonyíthatóan a XII. század első felében jelentek meg először a szász jövevények. Sőt, még a szász népmegnevezés is vita tárgyát képezhetné. A hagyomány Beregszász alapítójának Lampert Árpád-házi herceget tartja, aki 1063-tól bírta e földet, innét az elnevezés is: Villa Lamperti, azaz Lampertház.  I. Béla, a tragikus véget ért lovagkirály  szívesen vadászgatott a környék végeláthatatlan és vadban gazdag őserdeiben.[18] Ebbéli tevékenységében utódai is szívesen követték.  Rupp Jakab szerint a mezővárost a II. Géza által behívott, aranybányászattal és szőlőműveléssel foglalkozó szászok alapították, innét a Lampertszásza vagy Luprechtszasza elnevezés. De az elnevezés első része arra enged következtetni, hogy inkább újraalapították vagy egy kisebb, már lakott települést fejlesztettek várossá. Ezt látszik alátámasztani azon adat, mely szerint a települést 1141-ben elpusztították a kunok.[19] A város lakosságát 1241-ben mongol hordák irtották ki vagy fűzték rabszíjra. Batu kán és Kajdan pusztító seregeinek távozása után a Beregvidék, és maga a város is teljesen elnéptelenedett, ezért 1247-ben IV. Béla király, a második honalapító új telepeseket költöztetett a városba, akiket a kor szokásainak megfelelően széleskörű jogokkal ruházott fel. Az új telepesek jogait később fia és ellenlábasa, V. István is megerősítette.[20] A szilaj és tehetséges ifjabbik király már apja életében is a környék korlátlan ura volt. A Beregvidék ugyan nem tartozott a szorosan vett dukátushoz, de mivel István a főkirály seregeit csatában megverte, az ország felében tényleges királyként uralkodhatott.
A XV. század második felétől kezdve az oklevelek, királyi rendeletek stb. a várost mai magyar nevén említik.[21]

Az aranykor

A IV. Béla király által kiadott kiváltságokat Anjou Károly Róbert kétszer is megerősítette: 1320-ban, majd 1325-ben. A szász identitás (Magyarországon szinte minden német jövevényt előszeretettel neveztek szásznak, így vált a bajor, thüringiai, frank, lotharingiai, flamand hospesek egységes nevévé, ami bizonyos összetartozási érzést is kölcsönzött számukra – L. J.) sokáig fennmaradt, ezt mutatja egy 1327-es adat, amikor a német ajkú Eberhard fia Péter volt a város bírája. 1342-ben Nagy Lajos király pallosjoggal ruházta fel Beregszászt, és egyik oklevelében szabad királyi városként említi.[22] Az I. Lajos király által kiszélesített jogokat több későbbi uralkodó is megerősítette: Lajos lánya és utóda, Mária, annak férje, Zsigmond, valamint I. Ferdinánd, Miksa, az 1588. évi rendeletében I. Rudolf és 1665-ben III. Ferdinánd is.[23]
Beregszász a XIV. század második felében élte virágkorát. A várost északról övező hegyekben aranyat és követ bányásztak, a napsütötte dombokon szőlőt műveltek, a széles mezőkön pedig mindenféle gabonát termesztettek. Erzsébet királyné udvart tartott itt, és két kolostort alapított, 1370-ben domonkos-, 1377-ben pedig ferences-rendit.[24] A város fontosságát jelzi, hogy Marocha beregi ispán egyúttal a királynő főlovászmestere volt, s hogy Bebek Imre országbíró rendeletére 1388-ban nemesi országgyűlést tartottak itt.[25] Ilyen megtiszteltetéssel nem sok kárpátaljai település büszkélkedhet.
A XV. században megkezdődött a hanyatlás: 1422-ben, 1463-ban és 1484-ben a várost Munkácshoz tartozó oppidumként említik, ekkor már a Lamprechtszasza, Lampertháza és a Beregszász elnevezés váltakozik.[26] Ez a tény nem meglepő, hiszen abban a korban a személynevek is számtalan formában jelentek meg a hivatalos okmányokon. Jellemző példa erre a magát jobbágyi sorból esztergomi érsekké és pápaaspiránssá felküzdő Bakócz, Bakucz vagy Bakács Tamás, aki viszont következetesen Erdődi Tamásként nevezte önmagát, ezen a néven írta alá főpapi leveleit is.
Egy 1495. évi oklevél Lampertszászt Geréb László erdélyi püspök és testvére, Geréb Péter országbíró birtokaként említi.[27] 1552-ben Kálmáncsehi Sánta Márton részvételével református, vagy ahogy akkor mondták, helvét irányzatú protestáns zsinatot tartottak itt, amelyen a fülbegyónás eltörléséről és az oltárok lerombolásáról döntöttek.[28] A református hívek 1548-ban foglalták el a katolikus templomot, és Radán Balázst választották meg esperesnek. Ez a neves férfiú írta a régi énekeskönyv 280. dicséretét.[29]
Évezredes fennállása alatt Beregszászt számtalanszor tépázták meg a történelem viharai. 1566-ban a hazafelé tartó krími tatárok dúlták fel. A házak nagy részét felégették, a lakosságot elhurcolták, vagy legyilkolták.[30] De nemcsak idegen katonák sanyargatták a város lakosságát. Feljegyezték, hogy Dálnoki Székely Antal császári parancsnok a korábban elűzött szerzetesek javaira tette rá a kezét, de cudarul bánt Beregszász lakosságával gróf Esterházy Miklós is, aki házassággal nyerte el a munkácsi uradalmat, benne Beregszásszal. Hatalmaskodása oda vezetett, hogy a lakosok a környező hegyekbe és erdőkbe menekültek, csak Vajda István főbíró II. Mátyás királytól hozott védlevele bírta rá őket a visszaköltözésre.[31] 1657. június 17-én a II. Rákóczi György erdélyi fejedelem vezette szerencsétlen lengyelországi hadjáratot megbosszuló Lubomirsky marsall vezetésével lengyel csapatok pusztították el a várost, amely akkor a fejedelem birtokát képezte. Az 1418-ban épült templom falára, amely 1519 óta főesperesség volt, a „Vicem pro vice reddo tibi bone vicine” feliratot rótták fel.[32] A templomot 1522-ben felújították. Ezt követően kétszer is leégett, a már említett lengyel dúláskor 1657-ben és 1686-ban, a munkácsi várőrség támadása során.[33]
Az ezt követő időszakban Rákóczi birtoka volt, majd Zrínyi Ilona és Thököly Imre tulajdona. Mint ilyet, Caprara és Caraffa császári generálisok elfoglalták és megszállták. 1686. június 3-án a Munkácsról kiütött Radics András vezér a Beregszászban állomásozó németekkel és labancokkal vívott harc közben felgyújtotta a várost és annak templomát. Utóbbi sokáig állt romos állapotban. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme többször is megfordult a városban. 1703. december 20-21-én itt adta ki fegyverbe szólító, nevezetes felhívását a vármegyékhez. A hagyomány úgy tartja, hogy Tarpa és Vári községek mellett Beregszászban, a római katolikus templom, a postahivatal és az Arany Páva étterem behatárolta téren bontották ki a szabadságharc első zászlait. 1717-ben a betörő krími tatárok Beregszászt is feldúlták.[34]
Új korszak vette kezdetét, amikor 1726-ban gróf Schönborn Lothar Ferenc mainzi érsek tulajdonába került a város, aki 1731-ben anyagi támogatással járult hozzá a megyeháza felépítéséhez. 1743-ban kijavították a harangtornyot, 1804-ben pedig új tornyot építettek.[35]  A Schönbornok – akik a köztudattal ellentétben németek voltak, nem osztrákok –, igyekeztek fejleszteni és támogatni a várost. Egy  Schönborn gróf például pénzzel segítette Ham János szatmári püspököt a katolikus templom újjáépítésében.[36] A XVIII. század közepe sem kímélte a város lakosságát, 1739-ben nagy tűzvész pusztította el a település nagy részét, mígnem az 1742-es pestisjárvány 300 halottat követelt. Ennek tudható be az 1749-es újabb német betelepülés.[37] A református templom építését 1715-ben fejezték be, viszont annak tornya jóval később, 1780-ban készült el. 1918-ban leégett, 1921 és 1929 között építették újjá.[38] A mesterembereket ekkor már csehszlovák koronában fizették meg.
1836-ban alakult meg az állami postahivatal, amely nem is olyan régen vesztette el önállóságát az Ukrán Posta egy szerencsétlen rendelete nyomán.

A XX. század viharos évtizedei

Beregszász 1867 és 1918 között a nemes Bereg-vármegye központja volt. 1918. november 15-én vonultak be ide a cseh csapatok, de korábban román hordák fosztották ki. Az 1920. évi trianoni döntés nyomán a Kárpátalját alkotó négy megye területének nagy részével együtt az I. világháború győztes hatalmai által mesterségesen létrehozott Csehszlovákiához csatolták. A csehszlovák megszállás éveiben államilag támogatott és finanszírozott erőszakos csehesítés folyt a városban. Jellemző, hogy a jövevények – főleg hivatalnokok, csendőrök, katonák stb. – nem tudtak gyökeret verni itt. Ugyanakkor, aki manapság végigautózik a város utcáin, sok esetben még a csehszlovák érában lerakott macskaköveken közlekedhet. 1939. március 14-18. és a szovjet megszállás között újra megyeszékhely volt.[39] 1938. november 9-én került vissza a Magyar Királysághoz. Ezen a napon a Piac téren (ma: Hősök tere – L. J.) a város lakossága örömujjongással fogadta a bevonuló magyar honvédeket. A téren 1942. május 31-én avatták fel az I. világháborúban elesett hősök emlékművét, amit a megszálló Vörös Hadsereg lebontatott, és annak anyagából felépíttette a 138. lövészhadosztály elesett katonáinak emlékművét. Az 1945. június 17-én felavatott emlékmű 13 szovjet katonának állít emléket.[40]  Korabeli tanúk szerint ezek a katonák nem harcban estek el, hanem beszabadultak a várost övező szőlőhegy pincéibe, ahol mohóságukban belelőttek a hordókba, és részeg bódulatukban a kiömlő borba fulladtak.
A szovjet időszakban a város közigazgatási része lett három falu: Búcsú, Tasnád és Beregvégardó.
Mint említettem, fennállása során a várost nevezték már Lampertházának, Luprechtszászának, Lamperthausnak, Beregsass-nak, Berechovének, Beregovónak, de a kárpátaljai magyar ember számára mégiscsak Beregszász marad. Mindörökké.

 

Bibliográfia

 

1. Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György. Második, bővített és javított kiadás. Talma Könyvkiadó, Baja, 1998.
2. Magyar helységnév-azonosító szótár.: Lelkes György. Balassi Kiadó, Budapest, 1992.
3. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I. kötet. Pesten, Nyomatott Kozma Vazulnál, 1851.
4. Fényes Elek: Magyarország leírása. I. rész. Magyarország általánosan. Pesten, Nyomatott Beimelnél, 1847.
5. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1890.
6. Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre. II. kötet. Az egri érsekség – egyháztartomány. MTA Történelmi Bizottsága, Pest, 1872.
7. Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyar-ország vármegyéi és városai. (Régi magyar települések kislexikona.) Anno Kiadó, Budapest, 1999.
8. Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 1996.
9. www.karpatinfo.net/turizmus/
10. www.bereg.net
11. http://hu.wikipedia.erg/wiki/Beregsz
12. www.csatolna.hu
13. www.karpataljaturizmus.net

Érintőlegesen:

1. Bodor Antal–Gazda István: Magyarország honismereti irodalma 1527–1944. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1984.

2. Eötvös József: Magyarország 1514-ben. II. kötet. Szépirodal-mi Könyvkiadó. Budapest, 1952

[1] www.karpatinfo.net/turimus/

[2] www.bereg.net

[3] Magyar Helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György, 113. p.

[4] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz

[5] Hivatalosan csak a megyei tanácsban születet erről döntés. Országos szinten ez nem érvényesül.

[6] www.bereg.net

[7] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[8] www.karpataljaturimus.net

[9] www.csatolna.hu

[10] www.karpataljaturizmus.net

[11] www.csatolna.hu

[12] www.karpataljaturizmus.net

[13] www.kapataljaturimus.net

[14] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz

[15] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 455. p.

[16] www.bereg.net

[17] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.

[18] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 456. p.

[19] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[20] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.

[21] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.

[22] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457. p.

[23] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.

[24] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[25] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457-458. o.

[26] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.

[27] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.

[28] Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.

[29] www.karpataljaturizmus.net

[30] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.

[31] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 459. p.

[32] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.

[33] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[34] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 460-461. p.

[35] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[36] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 373-374. p.

[37] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 462. p.

[38] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[39] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 39. p.

[40] www.karpataljaturizmus.net

 

Legkésőbb abban a pillanatban, amikor a lepke Ronaldo szemöldöke körül repdesett, miközben ő a földön ülve a térdét fogta és a magyar kommentátor valami olyasmit mondott, hogy az a szegény lepke nem is tudja, hogy a világ egyik „legdrágább élőlényére” (!!!!) szállt rá, legkésőbb akkor világossá válhatott, hogy Ronaldo, az a Ronaldo, akit a képernyőn látunk, és aki szimbolikusan akkor is jelen van és hat a pályán, ha épp nincsen jelen, aki függetlenül attól, hogy jól játszik vagy nem, hogy rúg gólt vagy nem, alkalmas arra, hogy néhány kamera kifejezetten csak őt filmezze, tehát kiderülhetett, hogy az áldott és átkozott Ronaldo, akire rászállt a lepke, nem valós, hanem fantazmatikus élőlény.

Szétplasztikázott arca, ez a „facies hippocratica”, a végső arc fantazmája. A Vágy arca ő, a hisztérikus női „szubjektum”, hystero, bolygó méh a pályán, aki épp a csúcsponton nem lehet ténylegesen is, a maga testi valójában jelen: neki nyerik meg az EB-t, de nem ő nyeri meg. Mivel ezt a játékot csak maszkulin szubjektumok nyerhetik meg. Tehát neki meg kell sérülnie, fel kell áldozódnia, hogy ő lehessen a megajándékozott, s hogy nem is annyira professzionális, mint inkább anarchikus valós jelenléte ne zavarhassa a végjátékot. Ronaldóra, a valóságos Ronaldóra ezen a ponton már nincs szükség, teljesen meg kell hasadnia: egyrészt jellé, a Játék és a Tőke végső ikonjává kell lényegülnie, másrészt a szimbolikus végjátékból kiűzött imaginárius, láthatatlan Másikká, aki a játék lehetetlen és elérhetetlen „telosza”, épp azért mozgatója is.

 

 

Az egyedüli mozzanat, ami ebben az egészben talán Valósként vehető számba, az a testi fájdalom, ami figyelmeztetett arra, hogy Ronaldónak valós teste is van, minden más virtuális – ha csak nem a győzelemmel mindig egyidejű vereség fantomfájdalmát jelezte előre a baleset. A fantasztikus-hisztérikus test valós szülési fájdalmait láthattuk egy pillanatra, amikor a „vezérjelölő”, aki mintha titokzatos módon feminin vonásokkal rendelkezik, kiíródik a játékból és minden kiszámíthatatlanná válik, vagy egy más logika szerint válik irányítottá. Ronaldo és a lepke: a foci klasszicista-pszichoanalitikus pillanata, Pszüché pillangóval.

És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel,
és kezdének szólni más nyelveken,
a mint a Lélek adta nékik szólniok.”

„Teleitták magukat édes borral”, mondták a járókelők Jeruzsálemben az apostolokról, mikor meghallották, hogy sokféle nyelven beszélnek.
De miért is édes borral?
Mért nem másfélével?
Hisz annyiféle bor van. Ismerjük az alföldi borok szomorúan karcos, húzd rá cigány-ízét, a testes vörösborok diadalittas elégedettségét, az édesbús, könnyű aromát a portugál borokban, a gyümölcsös chilei borokat, amiktől – tudom, szentségtörés – úgy érzed, egy tál kompótot szopogatsz. És ismerünk másféléket is, a kólával felöntött borzalmas buliitalt, a pályaudvari vécék környékéről ismerős tablettás borok szagát, azt a „könnyű kis fehéret”, amit verandás házakban a piskóta mellé szolgálnak fel, és emlékezhetünk azokra a pohárba dermedt, már-már halálra vált borokra is, amit halott barátaink hálószobájában, az ágyuk mellett találunk.
A Biblia amúgy csak ritkán avat be bennünket az ízekbe, a formákba és a színekbe. Szinte sohasem beszél száraz vagy édes borokról, nagyon takarékos az érzéki benyomásokra utaló leírásokkal és jelzőkkel. Nem tudjuk, hogyan fűszerezték a bárányt az utolsó vacsorán, ahogy fogalmunk sincs, Eszter vagy Sára mikor, milyen színű ruhát viselt, és persze azt sem tudjuk, hogy is készítette el Rebekka azt a „szép kecskegidát”, aminek ellenállhatatlan íze hozzájárult ahhoz, hogy megtévesszék az öreg Izsákot.
Ez a sajátos, a görög mitológiai hagyománytól annyira különböző íz- és színtelenség is hozzájárul ahhoz, hogy a Bibliát akárhol a magadénak érezd. Olvashatod hóesésben, olvashatod a sivatagban. Akár egy jégből építette, kékesen szikrázó Jeruzsálemet vagy akár egy autósztrádákkal szabdalt Egyiptomot is elképzelhetsz magadnak. Hiszen Egyiptom is Jeruzsálem is érzésekből, jóslatokból, mondatokból, nem érzéki benyomásokból épített táj. A Biblia a legkevésbé sem kultúra: itt, Brazíliában az oltárképeken sokszor mulatt gyerekszentek ücsörögnek bodorított, szőke angyalokkal, indiános arcélű szűzanyák dajkálják a hercig, patyolatfehér jézusokat.
Az érzékelést behatároló „édes” jelzőnek tehát lehet valamiféle szellemi tartalma az Apostolok cselekedeteiben. A szentlélek kegyelméből részesült tanítványok nem tűnhettek boldogtalannak a járókelők szemében. Az édes a szerelem jelzője (no és persze a gyerekek legkedvesebb íze), a járókelők benyomása alapján az apostolok valamilyen csacska vagy mámoros önfeledtséget sugározhattak magukból, összhangban azzal, hogy Jézus milyen gyakran beszél a hívekkel való találkozásról, mint mennyegzői lakomáról.
De az öröm nemcsak spirituális érték, hanem társadalmi megszokás is, és ilyen értelemben nem túlzás boldog vagy boldogtalan közösségekről beszélni. Mennyi édesség kell, hogy örülj a szomszédod sikerének, hogy dalra fakadj, hogy kedved legyen görkorcsolyázni, zoomumbázni, örülni annak, hogy a melletted levő ágyon épp eszméletre tért valaki.
Öröm mindenhol létezik, de nem egyformán árad a levegőből.
És ha ott élsz, velük nevetsz, akkor sem tudod igazán megérteni.
Természetesen te is hozzászoksz a napfényhez, az emberek örökös jókedvéhez, ahogy a túlságosan vajas vagy túlságosan édeskés, a mindig túlságosan valamilyen pattogatott kukoricához – egy idő múlva már szereted, de érteni nem érted. És hogy tudnád elmondani ezen a mindig szinte bugyborékoló nyelven, hogy fáj a fejed, hogy eleged van, hogy már túlságosan… Mintha a szabad ég alatt megrészegült madarakat figyelnéd, miközben azért mégiscsak novemberi esőről, a tavasszal összetöpörödött avar öregasszonyosan felkavaró szagáról vagy a pincék hidegéről álmodsz. Neked kell egy kis boldogtalanság, hogy el tudd viselni ezt a boldogságot.
Amitől ugyanúgy függsz, ahogy mások.

De a pünkösdi csoda önmagában is a felvilágosodás emberképének cáfolatául szolgál: egy kis jóakarat vagy egy első osztályú nyelvtanfolyam (az apostolok megáldattak a „nyelveken szólás” adományával) még nem elég ahhoz, hogy bárkivel valóban szót érts. Vagy hogy otthon érezd magad köztük. Nem a pünkösdkor extratolmáccsá lett, immár minden nyelven kitűnően értő apostolok térítették meg Európát, hanem az a férfi, aki nemcsak a segédigék, hanem a gondolatok, szokások, eszmék világában is otthonosan mozgott, egy majdnem-görög és ezzel együtt zsidó apostol: Szent Pál. Hisz nincs az a módszer, ami a Google Translate automatikusságával  megszüntethetné az egyik embert  a másiktól elválasztó távolságot – és abban sem lehetünk biztosak, hogy maga a szentlélek otthonosan érezné magát egy ennyire uniformizált valóságban. Ahol az utazásnak, a tanulásnak, és ezért a tanításnak sem lenne értelme.
De vágyni vágyunk rá, hogy a másikat egy szempillantásnyi idő alatt értsük. Hogy ne kelljen mit kijavítani, helyesbíteni, újraírni… Hogy a másik úgy szakadjon ránk, mint a napsütés vagy a zene.
Talán ez mindenfajta ünnep igazi értelme.
Bor, édes.