Címke: esszé

Bejegyzések

Muszlim tánc

Hozzászólás most!

„Miután Európa önnön maga mozdítja el és számolja fel az identitását jelző és meghatározó elemeket, sem az asszimiláció elvárásai nincsenek tisztázva, sem a belső kohézió nem biztosított… Ez a fajta kéretlenül követelőző Willkommenskultur a rossz lelkiismeret torz kompenzációja, amely fakadhat a kolonizációból, a globális egyenlőtlenség iránt érzett felelősségből, vagy bármilyen más lelkiismeret-furdalásból. De végeredményben nem más, mint önfeladás.”  (Békés Márton)

 

A discrepancia

Egy elitnek mondott fővárosi gimnáziumban „muszlim tánc” volt (vagy kellet volna, hogy ez a tánc legyen) a szalagavató ünnepi műsorának a fénypontja. Tehát nem francia négyes, olasz tarantella, német polka és különösen nem lengyel mazurka. Talán azért nem, mert ilyenek valóban léteznek/léteztek a táncparketteken? A gondolkodásban azonnal megállítja (táncos lépteim) az ellentmondás ördöge, mert a discrepancia beugrik a parkettra és rátapos a lábujjamra. A muszlimok táncai ugyanis Bangladestől, Malajziától, Algériáig, Ujgur, Türkmén, Kazah tartományokon, országokon át Iránon, Törökországon, vagy az afrikai Nigertől az európai Boszniáig mind mások – tehát a táncaik, amiket a világ valamennyi pontján lejtenek, bizony szélsőségesen különböznek egymástól. A muszlim tánc fogalma eleve önmagát hitelteleníti, semmisíti meg, és így még közhelynek is csak halvány lehetne, ha ezt a fogalmat használnánk. Ilyen fogalom azonban nincs, tánc sincs, mint ahogy nincsenek baptista, református, katolikus stb. táncok sem. Szóval ezen az ominózus szalagavatón a mindenre elszánt fiatalok azt táncolták el, ami voltaképpen nincs. Hanyatt-homlok belevetették magukat a némileg felületes internetes hablatyolások birtokában a csiklandó és időszerűnek vélt témába, majd neoliberális bátorsággal döntöttek egy nem létező tánc mellett. A feltűnést, az üres csillogást remélték tán így megragadni az európai nagy migráció fényében-árnyékában, és azt, hogy ezzel a „bátor” tettükkel szembefordulnak ők a felnőttebb társadalom sűrűsödő, vitázó-rettegő mocorgásával, vagy akár összekacsintanak a minden áron, vakon bizakodó kavalkádjával. Vakmerő tudatlanságuk, különösen az érettségi küszöbén jeleskedő „éretlenség” –ük aligha válhatott a javukra, illetve a táncuk javára. Mert legalább annyit illene tudniuk az általuk eltáncolni vágyott iszlám (táncos) világáról, hogy az nem egyen-világ, tehát a táncaik sem általánosíthatóak egy nem létező muszlim tánccá.

Balassi Bálintunk, annak idején például minden verséhez odaírta, milyen tánc/nóta dallamára szerezte a sorokat, olyat sosem írt, hogy reneszánsz dallamra, mert olyan sincs, mert ez is csak egy gyűjtőfőnév és nem egy meghatározható fogalomra vonatkozik… hát igen a mi Bálintunk sosem érettségizett fővárosi elit gimnáziumban, de nem is táncolta, vagy verselte meg a sosem volt muszlim táncokat. A bécsi udvarban, a császár előtt is „tót odzemokot” ropott a csodálkozó, ámuldozó arisztokraták szemei előtt. Vélhette akkoriban, hogy táncát a szolgalelkű, lojális komornyik ízlés majd amolyan „Lajtán-túli táncnak” minősíti. Vagyis, hogy Bécstől keletre minden táncot ilyen dühödten táncolnak az ottani emberek, abban a különös, idegen, primitív világban. Piha!

A bugyutaság „történelmi előzményei”

Oly korban éltünk mi, az évtizedekkel korábban érettségizettek, amikor a nagy kommunista ünnepeken ilyen sosem volt táncokkal emlékeztünk meg mi is, a világunk nagy fordulatáról (a fejre állásáról) a nevezetes november 7.-éről, – ami eredetileg, a boldogabb időkben, a filozófiai napja volt. Kényszerrel összecsődített hallgatóság, szónoklatok, szavalatok – és válogatott vacak szövegek dübörögtek – mint annak a rendje. Ezt hallgattunk végig, elvtársi türelemmel és fegyelemmel, mert féltünk. Majd jött a tánc: magyar tánc és orosz tánc (az orosz nem maradhatott ki semmi esetre sem!) és történt ez mind a Nagy Októberi Szocialista Forradalom örök tüzének további élénkítése javára. Jelszó virított a színpad felett, veres betűkkel: „Örök időkre a Szovjetunióval!” (Mégsem jött össze ez a buli sem.) Kényszeredett mosollyal néztük a kettőt jobbra, kettőt balra lépéseket, a gumicsizmákra slisszolt csapásokat. Magyar táncnál a „Ritka búza” dallamára lépkedtek a kisiskolások, a lányok pártában, fiúk kalapban, fekete nadrág, szoknya, fehér ing és blúz meg a gumicsizma volt az alapöltözék.  Az orosz tánchoz alig kellett így átöltözniük, és a koreográfia sem változott, a „Kakalinka maja” dallamára járták ugyanazokat a lépéseket, fejükre, a párta helyére vörös szalagot és a kalap helyett kucsmát raktak. Volt még partizán tánc is, a „Katyusa” dallamára, a lányok-fiúk fejére egyaránt usanka került és a nyakukban fából faragott Kalasnyikov, de semmi más nem változott. Hogy ez a bugyutaság nem csupán a szovjet megszállási területek esztétikai hozadéka, gyümölcse volt (mert mi a vasfüggöny mögül ezt oly szívesen hittük volna), arról a korabeli ritkán vetített, vagy a bécsi tévében meglesett amerikai kalandfilmek győzhettek meg afrikai, indiai vagy indián törzsi táncaikkal. Igen, mert ezeket a kivénhedt operett-koreográfusok „mesteri” ötleteit vitték a filmvászonra, fűszerezve némi rejtett szexuális csábítással (a bennszülött nők bikiniben) és a zene is más volt, de sosem az eredeti. A giccs ugye, mindig ellenállhatatlanul buta dölyffel szegődik a politika szolgálatába. (Lásd, a manapság jelenlévő „Lovas-színházat”!) Hogy ez a jelenség hogyan él meg, nálunk honnan szedi össze támogatásait, itt az évtizedek óta sikeresen terjedő táncház-mozgalom földjén, örök rejtély marad. Minden esetre van és fertőz. Igen, létezhet az esztétikum költségvetéseit felügyelő/azon élősködő szakemberek sötét, felelőtlen támogatásával. Mert ahol hiányzik a műveltség, ott nem számít tehát az ideológiai háttér most sem, a liberális szabad piaci demagógia idejében sem, mint ahogy nem számított a kommunista kényszer lobogósan szép jelszavai árnyékában sem. És tulajdonképpen az is mindegy, hogyha a nacionalizmus vagy az (egykori multi-kulti) internacionalizmus félreértelmezőinek kell a támogatásokért a fenekébe bújni.

A sznobizmus diadala

A sznobizmus olyan szemellenző, amit nem a ló szemének oldalára, hanem eléje kötik. Vakon nem merül fel a kérdés, hogy sznobok legyünk-e – vagy szabadok. Sznobnak lenni, pedig maga a mindenek-fölé emelkedés daliás öncsalása. Nagyképű lebegés a társadalom (közösség, közönség), a tétovázó kérdései bizonytalansága felett. A sznob sem tud többet arról a jelenségről, ami mellett magabiztosan kiáll, mint a többiek. Esetleg az önkéntesen betiltott kíváncsisága hatására még a többieknél is kevesebbet. Neki a látszat vélt biztonsága mindennél többet ér. A sznobizmus a társaság, csoport, közösség, társadalom különös Alzheimer kórja. Önmutogatása ellenére is zárt ez a kóros (olykor fertőző) gondolkodási rendszer. Nem pontosít, nem tétovázik – megvan (elégedve) önmagával, véleményét nem a tudásra alapozza, hanem csupán a divatos, felületes információk gyors, hirtelen, fáradtságmentes rögzítésére. Ami mégis érthetetlennek tűnik, az végül is lehet magas ívű (többnyire ál-) intellektuális és összetett téma. Pontosabban elég, ha annak tűnik. Ha valaki mégsem értené a sznob üzenetét, akkor magára vessen. Esetleg szégyenkezhet is. Pedig valamennyi párbeszédünk eredendő lényege, hogy az üzenet eljusson a küldőtől a címzettig. Legyen ez a párbeszéd, hétköznapi, művészi vagy tudományos, a képlet nem változik. A sznob gyakran a szokatlan, alig használt idegen szavakba menekül, ha mondjuk, egy kényszerhelyzetben mégis esztétikai eszmecseréről volna szó. Miközben vékony/silány mondandóját (ha az mégis volna) új, frissen felfedezett műfajok gyanús krepp papírjába csomagolja, és lesz az operettből „művészi” musical, rockopera, vagy a prózai színházi művekben gyanúsan alternatív színházi előadás. Az irodalomban ilyen a dekódolhatatlan költemény, a követhetetlen epika, tudományban az áltudomány stb. A sznobizmus lényege a zárkózott, olykor akár atyáskodó, megbocsájtó gesztusokban fogalmazódik meg a tájékozatlan közösség, illetve közönség iránt. Nem keveredik vitákba közönségével/hallgatóságával, hiszen fél, hogy kiderülne a király mégis meztelen volta. És, bizony a sznob magatartásnak jó lenne, ha elrejtené ezt a taktikai turpisságot a nagyképű szólavináinak fellengzős csillogása, tánca.

Ripacskodás vagy giccs?

Az ünnepet megelőző, izgatott diák párbeszédnek/vitatkozásnak a hirtelen rövidzárlata lett volna mégis az eredménye ez a szalagavatói muszlim tánc? Vagy ennél is rosszabb, a témanélküli felszín üzenete? A meg nem gondolt gondolat? A ripacs színészek (és talán más álalkotók is így vannak vele) örök mottója, hogy írhat róluk bármennyi rosszat a kritikus, csak a nevük jelenjen meg a nyomtatásban. Ez volna hát, a hamis örökkévalóság áhítása. Nehéz volna eldönteni, hogy a muszlim tánc, ripacskodás volt-e vagy inkább maga a szemenszedett giccs kategóriájába volna-e sorolható ez a jelenség. A muszlim kultúrában tájékozatlan európai előítéleteink szerint, vajon mégis hová sorolható be? A muszlimokat (bárhonnan is jöttek) pedig, inkább ne kérdezzük meg! De nem kell ezt nekünk sem eldöntenünk, hiszen a ripacskodás végül is nem zárja ki a giccset, sőt inkább szükségszerűen feltételezi azt. Jelenleg sűrű gondokkal küzd (a konzumra irányuló) társadalmunk különös evolúciója és megpróbálja a restellni való harcait minden áron leplezni. Teszi ezt minden tárgyilagos szándékú tájékozottság, tudás híján amolyan önmagát felemésztő lazasággal. Valószínű a muszlim tánc ötletének az alapja csak annyi lehetett, hogy azért (is!, dafke!) legyen muszlim tánc (még ha most az adott pillanatban nem is lehetne ennek az ideának társadalmi, politikai, sőt örömünnepi, báli aktualitása) mert ilyen még nem volt – és kész! Pukkadjanak meg a többi gimnáziumok, ha ezt megtudják. Ezzel a táncosok a nagy döntésük után végre úgy érezhették, hogy máris utánuk a vízözön. És ha nem volt mondanivalójuk, akkor Brüsszelt idézték meg, a manapság terjesztett önfeladást. Remélem, nem lesz követőjük és megjegyzem a muszlimoknak sem szereztek frivol, céltalan játékukkal/tájékozatlanságukkal kellemes meglepetést, vagy örömet. Sőt!

Bejegyzések

A farkasvakság

Hozzászólás most!

 

„Az umma turizmusa a dzsihád.”
(Iszlamista jelszó)

„Muszlim testvéreim [ummati], hajnalodik már, várjátok a végső győzelmet!
Az Iszlám Állam az igazak véréből születik,
A jámborak szent háborújából [dzsihad] ered.
Ők lelküket szilárd meggyőződéssel az igazságnak ajánlják, 
Hogy egy igaz hit legyen és érvényesüljön Isten törvénye [sharia].” 
(Ummati, qad lāḥa fajarun című nasheed; 2015)

– Idézi Békés Márton történész a Mandineren

 

A kutyák napja

Azt olvasom a facebookon, hogy ma (nov. 26.) a kutyák napja. Tehát, a többi jelentéktelen „közölmény” között ezt hirdeti ez az időszerű és fontos felirat egy kutyakölyök bájos fotója fölött.  Ott hivalkodik a sok az apró szívecske, kolbász, pörkölt, táncoló mackó vagy gyermek fotója láncolatában és az örök kamaszok és idősebb emberek grimaszkodó önképei (szelfijei) között, de akadnak még, ugyan kevésbé csinos felvételek a bevarrt szájú, mazochista, agresszív migránsokról, a terroristákat üldöző rendőrökről, az áldozatok emlékére összehordott gyertyákról, virágokról… Ilyen a mi világunk, a napi átlagos kínálatunk, ez volna (lehetne) az európai átlagember tükörképe. Szóval, beszélhetünk bár akármi másról, ma akkor is a kutyák napja van. Holnap tán a cicáké, vagy bociké lesz. Nekem erről az „állati-nagy” együttérzésről, meghatódásról mégis a farkasvakság jut eszembe. A farkasvakság, mint a tömegdemokrácia botló köve, mert bizony a szívecskékből, kutyusokból, cicákból látszólag vészesen sokkal több kelti fel a tömegek érdeklődését, figyelmét, mint ezt a jelenség egyáltalán megérdemelné. Ezek, a már falvédőre sem érdemesülő motívumok, jelek mindenképpen valami gyászos ürességet jeleznek. Az esztétikum végzetes hiányát. Vagy még többet! Pontosabban, kevesebbet. Ahol az esztétikum az ebek harmincadjára jut (már megint a kutyusok!), ott az etika is bajba kerül. A műveltség légüres térben vergődik az értetlenség vizein. Akarjuk, vagy nem a demokrácia közmegegyezésen alapul, és történik ez végül is, kényszer nélkül, a közösen elfogadott morál hiányának a jegyében.
A csoportlélektan első téziseiben leszögezi, hogy a csoport ítéletei, véleménye gyakran nem egyezik meg a csoport egyes tagjainak külön ítéleteivel, véleményeivel. Ugyanez feltételezhető az esztétikum és az etika esetében is. Bájosak ugyan a közhelyszerű megközelítések „cseppben a tenger”, és hozzá hasonlók, de semmit sem érnek. Vihar a pohárban (biliben) sosem emlékeztethet egy tengeri viharra, cunamira, hiába víz a víz. Hiába próbáljuk meg, minden áron a békésen kis pohár vízben libegő távlatainkból nézni a világot, különféle TV és PC képernyők előtt elrendezni azt, a világ nem olyan. A világ nem kis víz, mint ahogyan a játszótéri homokozó sem idézi fel a sivatagot. Mi sem vagyunk olyanok, mint vélnénk magunkról, csoport vagyunk, gyakran nyájként viselkedünk – ennek a viselkedésnek minden hátrányával, pánikjaival, hordahisztériáival, önemésztő letargiáival – és olykor elragadó szépségével, építő erejével együtt. A csoportok között megkülönböztethetünk formális és informális (véletlenül összeálló) csoportokat. „A párizsi éjszakában önmagukat felrobbantó, géppisztolyokkal szisztematikus mészárlást végrehajtó muszlim fiatalok bizonyítják, hogy mégsem féltünk eléggé.

„Ki vagyont gyűjt, s rendezgeti azt.
Ő úgy számítja, hogy vagyona halhatatlanná teszi őt.
Mi több, ő az emésztőbe vettetik.
S mi ért le hozzád, mi az emésztő?
(Ez) Allah felszított tüze” – olvasható a Koránban. A karínok, a muszlimvilág ártó szellemei talán ezt és néhány ehhez hasonló verset recitáltak a merénylő fiatalok fülébe, mielőtt végrehajtották tettüket és elérték céljukat a fegyveres dzsihádban való halál, a mártírság általi megváltást. Sahíddá váltak.”- írja Szerencsés D. Márton (szintén a Mandineren)

És sajnos, valóban ez is egyfajta morál, még ha európai mércével nem is mérhető annak.  Íme, egy aktuális példa a formális csoport gyors cselekvőképességéről és ütőképességéről. (Azonban, (elő-) ítéletünkben  a felmentő  lelki okok és összefüggések, amik európai szokás szerint a nehéz gyermekkor frusztrációiba vezethetők vissza, most nem szolgálhatnak magyarázatul.) A formális csoportnak mindig van kimondott, vagy kimondatlan alapszabálya. Némi túlzással, valóban nevezhetnénk ezt egyfajta morálnak is. Mert a friss migráns muszlimok, a saját morálképük alapján, nem értékelik bűnösnek a finnországi kiskorú megerőszakolását, hiszen az a finn etikett szerint nem rejtette testét, arcát csadorral, vagyis: az Ő, a furcsa idegen a muszlimok előítéletei szerint felkínálkozott nekik.

Európa morálvesztése

Európának a morálja szétesett. Ez egy folyamat eredménye. És most ne kutassuk a kezdeteket, hol mikor, miért futottunk hamis, kisiklató vágányra. 1968 Párizsában, vagy korábban még Woodstock előtt, amikor a társadalmi morált egyetemesen utasították el nemzedékek, és/vagy amikor a hippik sajátos toleranciájával fordulván (olykor Rousseaura hivatkozva) az apák pénzén az apáik világa ellen. Igen, egy megtépázott morál ellen és minden morált, annak írmagját is félrevetve, bele/elkábulva hirdettek meg egy új világot. Megörökítetlen, időponthoz pontosan nem köthető tragikusan Mózesi pillanat volt ez. A világot továbbra is a piac és a profit aranyborjúja irányította és hiába hitték/hitették el önmagukkal, mint hitte egykor a nagy próféta, hogy örökre összetörhette azt a követhetetlen idolt az isteni kőtáblákkal, a borjú maradt. Mózes új kőtáblákat hozott, ez volt a morálunk tán második, javított kiadása. Sokáig tiszteltük ezeket a parancsolatokat, a morálunk alappillérjeit. Ezek viszont századokig megőriztek minket, még gyakori kisiklásaink ellenére is. Sokáig súroltuk, hamisítottuk, teológiáinkban elmagyaráztuk, majd felvilágosultan lekoptattuk a morál kőbevésett alapjait… és végül ide jutottunk. Ma már Európa képtelen védekezni a puszta kézzel érkező, gyalogoló muszlim tömegekkel szemben, akik csak vonulnak végig földrészünkön, látszólag fegyvertelenül (bár Párizs óta ezt is már csak a legbőszebb ős-naiv neoliberálisok hirdetik). Európa csodálkozott, bámult, de most már retteg.
A mi morálunk, illetve annak a hiánya közben sorra lövi az öngólokat. Felsorolhatnánk, idézhetnék a migránsokat, számtalan „elszólásukat” és nem hihetnők, hogy üzenetük véletlen csíny volna, amikor  az általuk elképzelt európai jövőről, igen, a mi likvidálásunkról szólnak. Ezekre az üzenetekre rá sem rántottunk, megszállottan szendvicseket, almás pitéket, palacsintás kosarakat vittünk ki nekik – vittek a megszállott, eredendően jóindulatú embertársaink. Meg is teltek velük a hulladékgyűjtők. Hogy mennyire volt amorális, eltévesztett a magatartásunk velük és végül válik majd önmagunkkal is szemben azzá, hogy mennyire volt ez a gesztus a humanizmusunk öngólja? Egyáltalán miként értékelhető ez a híres vendéglátó farkasvakságunk, a hívatlan (nem vendég!) beözönlőkkel szemben… az megint csak egy más, roppant súlyos kérdés.

Mindenek felett

Az iszlámnak sziklaszilárd morálja van, de nincs multi-kultija, sőt saját teológiája sincs, nincs min tépelődnie, nincs mit változtatnia rendíthetetlen jövő és világképén. Nincsenek a sodrását lefékező gondjai. Vagyis, az iszlám esetében nincs olyan eszköz, amely a tan összefüggéseit, ellentmondásait elemezné, kutatná, magyarázná, esetleg finomítaná is. Az iszlám így „mindenekfelett áll”, az embernek a szent tantételekbe évszázadok óta nincs beleszólása, a hívő emberek ki vannak szolgáltatva a szuggesztív (esetleg pszichopata) vallási vezetők olykor paranoid irányításának. De ezek a dogmák (jelenleg) még nem okoznak náluk egyetemes társadalmi zavarokat. Jelenlegi vitáik, hitviták, mint a „homo usion – homo iusion” következménye, az „I” betűs egyházszakadása idején voltak hasonlíthatóak tán a kereszténység korai történelmében. Ma a kereszténység az ökumené jegyében már inkább fátylat borítana a harcos múltra az egykori új egyházak eretnek minősítésére. Az iszlám azonban ma is őselvhű, világuk egymás eretnekeit kiirtó mozgalmaktól hangos és véres. A közelmúltban mi is megéltünk hasonló jelenségeket, a személyi kultusz vitán felül helyezkedő gyilkos és szellemi terrorját, civilizációs torzításait. Az iszlám ezt is felülmúlja egyfajta paradoxonnal (s nem ez az egyetlen paradoxon Európát veszélyeztető inváziójában) a személytelen személyi kultusszal, az egyetemesen eltiltott kételkedő gondolkodással. Nekik a behatárolt gondolkodás engedélyezett, csak ez van, ők nem a földi létben hisznek. A túlvilági beteljesedéssel, a finalitás ábrándjával viszont nem lehet vitatkozni, mint ahogy minden utópiával szemben kár a szóért.  Még az elképzelt hitviták esetében is csak álságos párbeszéd alakulhatna ki. A kommunisták is valami ilyen abszolút és egyetlen igazságot hirdettek, de az iszlámnál kevesebb sikerrel és ők ráadásul, egyfajta evilági boldogságot ígértek, aminek megvalósulása, már korai nyomaiban meghazudtolta a nagy végcélt.

Talán megvirrad

Ahhoz, hogy az iszlámon belül új irányzatok, végre kezdetleges reform-gondolkodás alakulhasson ki, háborút kell vesztenie az iszlámot képviselő hatalmi struktúrának…. Mert mindig csak a vesztes akar, kényszerül, képes változtatni rögeszméin. A győztes miért változtatna? Az iszlám eddig még csak csatákat vesztett. (Az oszmánok kiűzése, a spanyol reconquista is valóban csatavesztések voltak csupán.) Ez nem a vesztett háború dicsérete, csupán a tanulsága. A nyugati civilizáció rettenetes módszerrel el tudná tán törölni a rá leselkedő veszélyt. Akár egy egyáltalán nem örömteli, elveihez méltatlan győzelemmel. Fordított esetben viszont, ők az iszlám önjelölt hatalmaskodói érik el, velünk szemben, a még ma elképzelhetetlen lerombolását múltunknak, jelenünknek, jövőnknek. Mert ők csak akkor változnak/változhatnak meg, amikor az majd iszlám világbirodalom végül, mint minden birodalom, erodálódni kezd. Közben néhány kőkorszaki állapot elvonulhat az emberiség feje fölött. Korunk nagyon nagy, sorsfordító morális talányában barangolunk, és csak tévelygő hipotéziseink vannak. Huntington elméletét követve a jelenleg biológiai energiáktól feszülő, túlnépesedett iszlám tömege áll szemben Európával, annak belülről vitákkal gyengített moráljával. Európa, tétova álelvek, a napi gyakorlatban megvalósíthatatlan politikai jelszavak hálójában tévelyeg, erodált moráljával mintha megváltásra várna. Szaporodni, önmagát reprodukálni sem hajlandó már. Tán saját jövőképe sincs, ha mégis lappang ilyen, restelli kimondani. Így éljük meg a „nyugat alkonyát” és olykor nosztalgiázva a civilizációnkban betöltött egykori vezető szerepünk ürügyén, reménykedünk a nyugat, vagyis Európa új hajnalában. Talán majd megvirrad nekünk. Addig viszont, olvashatjuk a már idézett szövegeket tartalmazó elemzéseket:

 http://mandiner.blog.hu/2015/11/27/a_halal_kalifatusa#more8117320

http://mandiner.blog.hu/2015/11/25/europa_uressegerol_es_az_iszlam_erejerol

 

Bejegyzések

A Nyugat öngyilkossága – Michel Houellebecq: Behódolás (Soumission)

Hozzászólás most!

Az év irodalmi szenzációjának ígérkezett Michel Houellebecq, a Goncourt-díjas francia író január hetedikére bejelentett Behódolás (Soumission) című hatodik regényének megjelenése. A politikai fantasztikumnak titulált mű, amelynek középpontjában a fiktív Muzulmán Testvériség jelöltje által megnyert 2022-es francia elnökválasztás áll, már megjelenése előtt komoly vitákat váltott ki. A regény megjelenése napján történt merénylet a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, még inkább aktualizálta az irodalmi műben taglaltakat. Hogy a véletlenek összjátéka teljes legyen: a párizsi lap január hetedikei számának címoldalán éppen egy Houellebecq-ről készült karikatúra látható, amely szerint az író 2015-ben elveszíti fogait (gúnyolódás az író hanyag külalakját illetően), 2022-ben pedig betartja a ramadánt (utalás az aznap megjelent regényre és a szerző állítólagos iszlamofóbiájára).

A szerző „látnokisága” már A csúcson (Plateforme) című regénye kapcsán is felvetődött. Az adott műben Houellebecq iszlamista szélsőségesek Thaiföldön tartózkodó turisták elleni terrortámadását írja le közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i történések előtt. Igazából olyan írói képességről van szó, aminek köszönhetően a szerző képes meglátni a körülötte zajló eseményeket, megérteni az adott pillanatot, a kor kihívásait, és mindezt provokatív módon a nagyközönség elé tárni – mielőtt még azok „politikailag” is napirendre kerülnének. Arról, hogy „fiktív” volta ellenére, mennyire „valós” kérdéseket dolgoz föl a regény, szemléletesen árulkodik az iránta tanúsított érdeklődés: a francia kiadásból alig egy hónap leforgása alatt több mint 300 ezer példányt adtak el. Ugyanez történt Németországban és Olaszországban is. A szerb kiadvány február 20-án jelent meg Vladimir D. Janković fordításában, Pokoravanje címmel. A belgrádi Booka kiadó gondozásában napvilágot látott könyv háromezer példányú első kiadása egy hét alatt elkelt.
A regény főhőse a 44 éves François. A megfáradt Huysmans-szakértő egyetemi tanár egyedül él, szüleit évek óta nem látta, barátai nincsenek, ritka társalgásai kollégáival általában nem nagy örömmel töltik el, viszont szereti, ha valaki megdicséri doktori értekezését vagy egyik-másik Huysmansról ír dolgozatát, amelyeket a tizenkilencedik századi irodalommal foglalkozó szaklapban publikál. A világ többi dolgánál valamelyest jobban foglalkoztatják a nők, pontosabban a húsz év körüli lányok, közülük is többnyire egyetemi hallgatónői. Általában a tanév elején összemelegedik valamelyikkel, de rendszerint az év végéig kihűl a kapcsolat, így hát az átmeneti időszakokban François kénytelen prostituáltak szolgálatait igénybe venni.
Houellebecq főhőse szemszögéből ábrázolja a politikai változásokat Franciaországban, amelyeknek lényege, hogy François Hollande második elnöki mandátumának lejárta után, a 2022-ben megrendezett elnökválasztás második fordulójába az euroszkeptikus Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje és a karizmatikus Mohammed Ben Abbes, a Muzulmán Testvériség jelöltje jutnak, maguk mögött tudva a konzervatív és a szocialista jelöltet is. A második forduló előtt és közben zavargások törnek ki az országban, szerencsére gyorsan rendeződik a helyzet és a megismételt második fordulóban, a szocialisták és a jobbközép párt hathatós segítségével, a Muzulmán Testvériség européer elveket valló jelöltje megnyeri az elnökválasztást.
A testvériségről való tudnivalókat a francia titkosszolgálat embere – François egyik kolléganőjének a férje – mondja el, aki évek óta követi tevékenységüket. Megnyugtatja a főhőst, hogy a Muzulmán Testvériségnek semmi köze sincs a szélsőségesekhez. Szerinte Ben Abbes a kor egyik legintelligensebb és legambiciózusabb politikusa, akinek célja egyesíteni Európát Észak-Afrikával és Kis-Ázsiával, hogy létrehozza a modern Római birodalmat; a Muzulmán Testvériség nem fenyegetettséget, hanem egy új esélyt jelent a Nyugat számára – mindezt figyelembe véve tudnak vele koalícióra lépni a szocialisták. A Muzulmán Testvériség egyébként sem a gazdasági kérdéseket, sem a pénzügyeket nem tartja szívügyének, ilyen téren könnyen engedményeket tesz, kizárólag az oktatás érdekli, mert „aki ellenőrzi a gyerekeket, az ellenőrzi a jövőt”.
Az új rendszer felállását követően muzulmán típusú iskolák jönnek létre, az olajmonarchiák rengeteg pénzt pumpálnak az oktatásügybe. A nem muzulmán tanárok elveszítik munkahelyüket, köztük François is, igaz, 44 évesen megkapja azt a nyugdíjat, ami akkor járna neki, ha 65 éves koráig dolgozott volna (havonta mintegy 3500 eurót, ami kb. a francia átlagkereset kétszerese), ugyanakkor lehetősége van megtartani tanári állását – nyugdíjánál háromszor magasabb fizetésért –, csak ehhez át kell térnie az iszlám vallásra. François kezdetben nem gondol erre a lehetőségre, de mivel többször is felhívják rá a figyelmét, foglalkoztatni kezdi a dolog. Magányában arra ébred rá, hogy valami nem stimmel az életében, és változtatni kellene rajta. A magát addig vallástalannak tartó férfi arra gondol, hogy Huysmanshoz hasonlóan a katolicizmusban kellene keresnie a megoldást, meg is próbálja ezt, kolostorba vonul, de néhány napnál tovább nem bírja, úgy érzi, a katolicizmus és a kereszténység általában kifulladt, képtelen megnyugvást nyújtani és válaszokat adni korunk kérdéseire, erre már csak a legfiatalabb, feltörekvő monoteista vallás, az iszlám képes. François a megtérést új esélyként éli meg, egy új élet lehetőségeként, amelynek nem sok köze lesz az előzőhöz, mint mondja: „nem lesz mit sajnálnom”.
Az akadémiai magaslatokban folytatott (üres) elmélkedéseket félretéve, François megtérésének indítékai valójában meglehetősen földhözragadtak: azért tér át az iszlámra, hogy megtartsa, illetve megszerezze azokat az értékeket, amelyeket a nyugati civilizáció polgáraként fontosnak tart: pénz, hatalom, elismertség, fölérendeltség. Az ő behódolása tulajdonképpen eszköz egyéni igényei kielégítéséhez. Ennek biztosításához a katolikus francia – még François neve is ezt szimbolizálja – bármit kész feladni. Nemigen zavarja, hogy a kialakult helyzetben zsidó barátnője szüleivel a fenyegetettség-érzet miatt kénytelen elhagyni Franciaországot és átköltözni Izraelbe, rá sokkal nagyobb hatással vannak az egyetem konvertita elnökénél tapasztaltak. Lenyűgözi az ott látott anyagi jólét, örömmel hallja, hogy addigi tudomásával ellentétben borozni is szabad, nem utolsósorban a nőktől világéletében frusztrált férfira nagy hatással vannak a poligámia előnyei: elragadtatja a legidősebb, időnként ételt-italt fölszolgáló negyvenes feleség jámbor szolgalelkűsége, a feszes fenekű, tizenöt éves legfiatalabb feleségnek pedig más jellegű adottságai bűvölik el.
Houellebecq regénye fricska a nyugati társadalomnak. A szatirikus hangnemű mű gúnyrajzában kritikai éllel ábrázolja az akadémia világát, ahol egocentrikus egyetemi tanárok más életművének a felhasználásán keresztül igyekeznek karriert építeni maguknak; a sok esetben a politikummal összefonódott értelmiségiek passzivitását; az ötödik köztársaságot, amelyben évtizedek óta a különféle konzervatívok és a szocialisták váltogatják egymást a hatalmon, hasonló elfásultsággal viszonyulva a kor kihívásaihoz, aminek logikus következménye (lehet) a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség előretörése; az aktuális politikai vezetést, amely néhány tisztségért cserébe nem elvszerű kompromisszumokba is hajlandó belemenni; a felvilágosult Nyugat jellegzetes képviselőjét, aki tulajdonképpen konzervatív jobboldali, ez legjobban a nők iránti viszonyulásából, a patriarchális alapokon nyugvó férfi-nő kapcsolat preferálásából tűnik ki, amiből arra is következtethetünk, hogy a polgári értékeket hirdető európaiak között és a muzulmánok között több a közös vonás, amint ahogy az első pillantásra tűnik.
A szerző nem nyújtja a nyugati kapitalizmus rendszerbeli kritikáját, nem mutat rá annak árnyoldalaira, tarthatatlan álláspontjaira, megelégszik a felmerülő gondok puszta „érintésével”, de már ezzel is gondolkodásra késztet. Egyrészt arról, amit hősei kimondanak: a civilizációk nem maguktól mennek tönkre, hanem a civilizációk úgy pusztulnak el, hogy öngyilkosságot követnek el; a keresztény Európa egy nagy civilizáció volt, akárcsak a Római birodalom, de a huszadik században öngyilkosságot követett el. Másrészt pedig arról, amit hősei elhallgatnak: a liberális kapitalizmus, a polgári demokrácia, a kereszténység, akárcsak a keresztény értékeken megalapozott humanista ateizmus ma már nem tud választ adni a kor kihívásaira, a nyugati társadalom ördögi körben forog, és képtelen kiszabadulni a saját maga által kreált mókuskerékből, ebben a helyzetben kínál tökéletes választ az emberiségnek a magát erős vallásnak – és működőképes társadalmi modellnek – tudó iszlám. A katolicizmus felcserélése a muzulmán vallásra a regényben nem ideológiai, hanem elsősorban gazdasági jellegű, a kapitalista hatalmi rendszer fenntartását szolgálja.
A Behódolás nyilván nem nyeri el az irodalmi szakma és az olvasók egyöntetű tetszését, problémafelvetésében és a feldolgozott téma tekintetében azonban kétségtelenül az év irodalmi eseményének számít – a pillanat regénye. A mű nagy csavarja, hogy a szerző mindent főhősén keresztül mond el, a nyugati társadalmat, a politikai válságot, a társadalmi változásokat François szemszögéből láttatja, és ahogyan a gyarló hős életmódja és cselekedetei nem kifogástalanok, következtetés-levonásai sem lehetnek mindig azok, az olvasó kénytelen értelmezni és értékelni is őket. Houellebecq regénye nem az iszlamofóbiát gerjeszti, hanem a családtagjaitól, embertársaitól és végső soron önmagától elidegenedett nyugati ember bírálata. Az elrettentés módszerét alkalmazza arra, hogy figyelmeztessen: ha nem vigyázunk, könnyen megtörténhet, hogy a görög kultúrára, római jogra és keresztény értékekre épülő nyugati civilizáció a szemünk előtt tűnik el – ha ugyan ez már nem történt meg.

images

Bejegyzések

A torna jelenidejűsége

Hozzászólás most!

Van az a fociközhely, hogy a labda kerek, ezért bármi megtörténhet, mely az ilyenkor beinduló futballhermeneutika, stúdióbölcsességek, kommentártüskék legsúlyosabb és legsemmitmondóbb állításaként újra meg újra felszínre kerül. Hova vezethet, ha egy kicsit jobban nekifeszülünk ennek klisének? A történés érzése, illetve a történelem jelenidejűsége – furcsa paradoxon –, hogy most történik, ez számít. Én nem is mindig a kedvenceim győzelmét várom, hanem hogy valami olyan legyen, ami még nem volt, így nagyjából mindig elégedett is vagyok. De az sem baj, ha majdnem ugyanaz történik, mint korábban, az is: valami. Szerintem itt egyfajta anyagi, afféle konkrét utáni vágyakozás munkál, mégpedig abban az értelemben, hogy e közben úgy érezni: az élet halad, zajlik.

Meg szokták kérdezni ugyanis a focival nem törődő ismerőseim, hogy miért olyan fontos ez, hogy a lehető legtöbb meccset élőben, és hogy ordítani és csapkodni közben, (Nagyapám tenyerének csattanása kilencvenhat nyarán!) meg komolyan venni, nekik a futbal (sőt: fotbal) nem létkérdés. Nekem olyan, hogy mindig tudnom, de legesleginkább éreznem kell, hogy most akkor éppen ki az aktuális világbajnok, legjobbcsatár, kinek hány vébécíme van, beérték-e a Ronaldot (a dagit) – ez meghatározza a hangulatomat.

Gyakorlatilag viszont az volna itt a kérdés, hogy ki a legjobb, hogy ki ennek a világnak a bajnoka. Azt lehetne mondani, hogy ez a dolog már elkezdődött két éve ősszel, mikor a selejtezőket elkezdték játszani, hogy már az is a világbajnokság, és nyilván így is van, s hogy ez itt csak a jutalom, melyen a legjobb harminckét csapat, a nézők számára afféle szigetélményt előállítva, mely nem is csak annyiban szigetszerű, hogy beszünteti a hétköznapokat, hanem annyiban, hogy kiemelt, „azonnali” esemény, a torna itt és most keretei között eldönti, hogy ki a legjobb. A kérdés azonban foglalkoztat, hogy tényleg ez derül-e itt ki? Fel lehet-e ezt a kérdést úgy tenni jogosan, pontosabban számít-e ez annyira annak tudatában, hogy négy év múlva újra fel kell majd tenni, vagy arra gondolva, hogy már nem először történik meg idén (spanyolok), ami az utóbbi években rendszeressé vált (franciák, olaszok), hogy az aktuális előző világbajnok már a csoportkörökben leszerepel és még a legjobb tizenhat közé sem jut be?  Szóval egy kicsit úgy érezni, mintha nem is lenne igazából bajnok, hogy nem volna méltó hozzá. Persze nem így van.

Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok. Ha úgy lenne, mint az NBA-ban, meg a baseball-ban, hogy a döntő több mérkőzésen át tartana, mondjuk addig, míg az egyik válogatott meg nem veri minimum ötször, de legalább kettővel több alkalommal a másikat, az ugyan közelebb vinne bennünket valamiféle egzakt megállapításhoz, de még az is kevés volna, mert sok minden van, hogy a cipő, a napfény, a fűszálak, hogy betésztázott-e az európai csapat a mexikói meccs előtt, szóval sok-sok tényező, melyet a profik sem tudnak, hiába nagyon azok, teljesen kiküszöbölni. Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok, hanem valamiféle aktualitás van, jelen idő. Bajnokok története.

Az irodalom olvasásához tudom ezt hasonlítani, vagy akár a gondolkodáshoz, a filozófiához, és minden máshoz, aminek története van, mert ahogy a vébé előtt a győztes utáni vágy, úgy munkál bennem olvasás előtt a metafizikai igény, hogy most valamilyen választ megkapjak, valami véglegeset megtudjak, hogy az univerzum dolgai így végre aztán elrendeződjenek. És utána akkor meg is lehet halni, azt hiszem. Minden regény és focivébé után ez az érzés uralkodik. Majd aztán kiderül, mikor a jön a következő, hogy ez is csak egy fejezet volt.

Minden meccs utáni, közbeni italozás alkalmával eljutunk a srácokkal arra a pontra, hogy emlékszel-e, amikor kilencvennégyben, és hogy mi is volt a neve, ja igen, Ziege, vagy amire mindig rádöbbenünk, hogy a kilencvannyolcas volt a legjobb, és nem, nem csak azért, mert ott elkezdett a gyerekkor bezárulni, mert Romario oda már nem jöhetett, vagy mert az lett volna az életünkben az utolsó olyan pont, amikor még, mert fociznak, mert ők azok, még Neymart és C. Ronaldot is szerettük volna önzetlenül, nem, tényleg az volt. Ordítjuk bele az éjszakába a neveket és eredményeket, soroljuk a kezdőket, stb.. Szentimentális pillanatok. Emlékezés van, mondjuk fel a történelmet, és már ennek megvan a varázsa, és nehéz eldönteni, hogy ez a jobb, vagy élőben nézni és a részese lenni.

Jobb élőben. Mert az az érdekes az eseményben, amikor éppen történik, hogy olyankor belefeledkezünk, ráhagyatkozunk, jelen vagyunk és sodródunk benne, és tényleg csak az van, nincsen kérdezés és megfejtés, elmélet, csak szemlélés, meg a következő pár másodperc, nem kiáltunk neveket közben az éjszakába, legfeljebb egy kicsit hasonlítunk, és minden meccs után megtippeljük, hogy ki meddig jut majd. De azt hiszem, az a legszebb, hogy a magyarázatok nélküli puszta megtörténés, a esemény születése, a történelem, mely mindig zajlik körülöttünk, mert minden nem rég beállt esemény már az, s amit alig értünk, amit mindig így vagy úgy magyaráznak, most valamennyire függetlenedni látszik az érthetőségtől, interpretációktól, annyira közel van, hogy szinte tapinthatóvá válik, olyannyira élő és jelen idejű, hogy folyamatosan újra meg újra képes előállítani az értelmezés előtti pillanatot, állandó odafigyelésre kényszerítve így bennünket, feszültségben és eldöntetlenségben tartva. Ilyenkor, úgy hiszem, sikerül bepillantani abba a résbe, a pillanat vésetébe, kitölteni, de legalábbis érezni és megélni a hiányt, melyre a gondolkodók eddig leginkább csak rámutatni bírtak, de amit nem tudnak definiálni több ezer éve, hogy honnantól puszta, magában álló, fizikai és honnantól értelmezett a dolog.

Történetszerű elevenség és filozófiai merevség különbözik itt össze. Mert az említett metafizikai kényszer, hogy az abszolútat sikerüljön kijelölni, a bajnokot, a legjobbat, az igazit, itt nem kérdés már. Helyette a történés kínálkozik fel és az arra való emlékezés. Nem vitatható ugyanis el a most kieső spanyoloktól, hogy nyertek négy éve, az olaszok nyolc éve, hiába olyanok most, amilyenek. Azt hiszem a torna jelenidejűsége és annak történetiségére, történetére való odafigyelés, vagyis az ismétlés, feloldja a metafizikai igényt, a bajnok megnevezésének igényét. Csak bajnokok vannak. Ahogy nem létezik a világmindenség, a valóság egyetlen igaz metaforája sem, csak metaforák vannak.

A kalkulálhatatlanság, a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, magyarán a valószínű és a konkrét közötti eltolódás, az elvárt és a tényszerű közti különbség az, amitől erőteljesen azt érezzük ilyenkor, hogy életben vagyunk. A kontrollálhatóság és kalkulálhatóság, a metafizikai bizonyosság, az örök bajnok kijelölése, az egyetlen metafora kimondása maga volna a halál. Ha ki lehetne jelölni egyetlen tökéletes pillanatot, melyben megnevezhetővé válna egy abszolút és mindenki által ellenjegyzett győztes, a világnak a bajnoka, akkor az idő berekesztődne, az emberiség elpusztulhatna, oda lenne a történet, oda lenne az élet. A világbajnokság a tulajdonképpeni élet-modell, a történés és a rögzült igazság közötti összeegyeztethetetlenség metaforája.

Nem is csinálok most egy hónapig mást, mint olvasok és meccset nézek – a világ is, a labda is kerek, tökéletes.

Bejegyzések

Az alkatrész lázadása

Hozzászólás most!
Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című kötetéről

“vacog a ‘Van-Nincs’, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a ‘Ha lenne’, lángpallosu mennybolt
a ‘Lehetett volna’, s pokol a ‘Megvolt!”‘

Régóta foglalkoztat a Huszonhatodik év, de nem mertem belemélyülni. Minden szonettje fájdalomlöketként ért, féltem, hogyha foglalkozom vele, az értelmezés feloldja ezt a hatást. Elhittem, hogy ez az egyetlen módja a szerelem hosszú távú fenntartásának, belemenekülni egy tiltott gyönyörbe, amely mentes a hétköznapok terhétől, a teljes kisajátítás éhétől, a megszokottság kényszerétől. Szüntelen önzés és önfeláldozás. Megtapasztalása annak a bizonyos József Attila-i „értelmes kínnak”. Szerelem, mely a halálba kerget s mely túléli a halált.

A huszonhatodik év egy huszonöt éven át tartó szerelemnek állít emléket. Ahogy az alcíme megjelöli, „lírai rekviem százhúsz szonettben”, melyet elégtétel gyanánt ír meg Szabó Lőrinc. Olvashatjuk nyilvános gyónásként, belső párbeszédként, lehet önterápia és önvád, felvállalás, bevallás, számvetés, számonkérés, összegzés, részvét vagy akár bocsánatkérés a zsarnokságért. A költő így fogalmaz a Vers és valóság erre a kötetre vonatkozó bevezető kommentárjában: „A halál után semmi családi vagy egyéb emberi tekintettel nem törődtem és – a kiadás reménytelenségétől is fokozva – szabadabban kimondtam az érzéseimet, mint valaha. (…) Kevéssel a halál után írni kezdtem mindazt, ami az eseménnyel kapcsolatban foglalkoztatott. Először a megdöbbenést, aztán a fájdalmat (ennek aztán nem volt vége). Mindig az erotikus vágyat és idézést, aztán a halál irtózatos voltát, eleinte őrjöngő felháborodással, később mind fegyelmezettebb és hidegebb fájdalommal, – amely nem is oly hideg!” 1 A huszonhatodik év legfontosabb kötetkompozíciós elve tehát egyértelműen az emlékezésfolyamat időbeli előrehaladásán alapul. A kötetet három részre tagolta, az első rész az élő kedveshez szól, Amit még látott, a második ciklus A halála után, míg a harmadik rész az Utóhang.Az alcím tartalmazza a pontos műfaji megjelölést, de a formáját a véletlen szabta meg, mivel a tragikus esemény előtt írt versek éppen szonettek voltak. A formai megkötöttségét viszont áttöri az indulat, átsejlik rajtuk a vívódás.

Szabó Lőrinc a férfi és nő közötti viszonyról a Prológus szerelmi versekről c. művében kifejti személyes véleményét, minekutána kettéválik témáiban ennek a kapcsolatnak az elemzése: egyrészt a feleség-férj együttélés rendjének tudomásulvételére, másrészt a „törvényen kívüli” szerelem ingerének és kiszolgáltatottságának átélésére. 1928-ban létrehozza e két költői modellt: az elsőt az Egy asszony beszél címen párba állított versében, a másikat az 1943-ig rejtve tartott versvázlataiban. Az előbbi a nő nézőpontjából értelmezi a férfi és női lét különbségét és ennek tragikus reménytelenségét. A párba állított verscímek között csupán mondathangsúlynyi különbség van: Neki az élet a szerelem, ill. Nekem az élet a szerelem. Ez utóbbiban beláttatja a nővel: „Ellene: volnék valaki. Így: / csak része vagyok.” Ezt követően a Nők című versében még inkább kiélezi a szembeállítást, ezúttal a férfi szempontjából: a szellem és a test képviselőjeként jelenik meg a két ellenkező nem. Ír az otthonteremtés gondjairól és lehetőségeiről az Új lakás c. versében („Bár gyalulnám le én is lelkemet / és söpörnék ki, ami összegyűlt, / belőle minden szemetet! … s be jó lesz most, csupaszság évei / után e szép, friss falakat / új ruhaként magamra ölteni.”), és ezzel párhuzamosan vallomásokat intéz az új kedveshez Szeretlek és Melletted címen. („Akármennyi a kín s az undor / akármilyen nagy, / mind-mind elmúlik csendesen, / ha te velem vagy. / A küzdés piszkát nem bírom / s te vagy a béke, / háborúimból kivezetsz: / szeretlek érte.”) A törvényes és „törvényen kívül”-i viszony kettősségét feloldja a Semmiért egészen című versében, és megalkotja személyes öntörvényű szerelemfelfogását, melyben a világ ellenére keres társat, olyan kapcsolatot, melyben megszűnnek a külvilág törvényei. Belezsúfolja ugyanakkor a nő szerepéről vallott felfogását is, melyet kifejt egy beszélgetés kapcsán:

„…A feleség, ha csak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. (…) Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi ’igazi’ felfogását.” 2

Így elkülönít két modellt: egyik oldalon a feleség képe, mint a polgári család feleség-alakjának mintája, másik oldalon pedig a szerető, a törvényen kívüli szerelem, mely a kiszolgáltatottság és önfeláldozás képét testesíti meg. A feleség lesz az állandóság, a biztonság és a társadalmi kötöttségek szimbóluma, a szerető a bizonytalanságé, a kiemelt időpillanatoké és végül a halálé. A feleségé a hálátlanabb, de a biztonságot adó, a külvilág által tolerált szerep, a szeretőé a felőrlő, bizonytalan élet, önként választott halál és egy halhatatlan ciklus.

Az utóbbi, a sokak által a Semmiért egészen hősnőjeként emlegetett kedves, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet huszonöt éven át betölti a kívánt „alkatrész”-szerepet. A kiszolgáltatott szerelem mintájaként vállalja az állandó lelkiismeret-furdalást, hogy megtestesítse a végtelen pillanatot. Ezzel szemben a feleségé, Mikes Kláráé a felelősség és a hétköznapok gondja, ő a lelkiismeret-furdalás oka, a meggyőzendő ellenfél, a sorsszerűség szimbóluma, de mégiscsak ő a polgári értelemben vett társa: ő írja le, készíti elő kiadásra a műveket, neki diktálja a gyorsírásos jegyzeteiből, vázlataiból leveleit. 3 A szerető végül beteljesíti a kívánságot, olyan lesz, mint egy tárgy, halott és akarattalan, ámde nem kér engedélyt a kialvásra, a lámpa ezúttal önmagát csavarja le. („Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.”). Az alkatrész fellázad, és egyszer csak élettelenül fekszik a költő előtt, aki az emlékállítás mozzanatával felfakasztja saját sebeit, 4 hogy kitisztíthassa és visszanyerhesse nyugalmát a halottal együtt. A kedvesnek dedikált ciklus a huszonöt év keserű lezárása, a szenvedélyek gyökeréig való visszamenetel, leszámolás és elégtétel. Az eddig titkolt második otthon feltárása a világ előtt, önmaga végletes leleplezése, beismerés, a halott kedves felvállalása.

dream_machine_by_bradleydean

Szabó Lőrinc a Börtönök c. versében gépésznek titulálja magát, „aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz, és a sötétben / egyszer majd elrontja magát.” És akitől azt kívánta, hogy sorsának, szerkezetének alkatrésze legyen, most, az alkatrész halála után, önálló életre kel. („Szóltál? – Nem. – De hát most is szólsz! – Szivedben / sirdogálok. – Ott vagy hát?”) A felidézésben feltámasztja a halottat, melyhez nagyban hozzájárul az én–te fiktív dialógusok közbeékelésével. Az illúzió kiépítése a halott megszólaltatása által és az erről való lemondás a kötet kompozíciójában epikus mozzanatként ragadható meg. A Te megszólítása a ciklus domináns alakzata. A költő folyton idézi, úgymond képviseli a Te fiktív szólamát. Mintha e hangkölcsönzés, a Te megszólítás, kimondás általi konstitúciója a névmással jelölt személy sajátos feltámadását is implikálná, varázsszó gyanánt hatna. Kulcsár Szabó Zoltán erre a fiktív szólamra összpontosít Szabó Lőrincről szóló tanulmányában. A 3.-ik szonettjében a figura etymologica – „képzelt képzeleteddel képzelem” a megszólított fiktív jelenlétére helyezi a hangsúlyt, ezzel a beszélő pozícióját is fikcióba helyezvén. Ez a sor majd visszacseng a 93.-ik szonettjében is, a Szörnyeteg játékban: „Képzelt képzeleteddel képzelem, / – mint valaha – hogy együtt vagy velem.” Ezek az egymást idéző párversek azt a benyomást keltik, hogy valójában a távollévő és a halott kedves megszólítása között nincs feltétlenül strukturális különbség. 5

A Te felidézése számos esetben egyrészt testies emlékek fixálásával jön létre. Ez a Robbanások című szonettben a legegyértelműbb, ennek kapcsán a Vers és valóság kommentárjában ki is fejti, hogy törekedett minél drasztikusabb lenni az erotikus nyíltságban, és ha jelképesítve is, de ez tekinthető a legerotikusabb versnek a kötetben. Másrészt a megszólított nem-valóságos jelenlétét sugallják és tudatosítják a kép, tükör, álom, árny, kísértet metaforák. Így a Kettős vereségben: „Ami vagy, / mind csak agyam tükörjátéka már, / emlék és álom, az hoz-visz.” A Bolond tükörben kedvesét már életében puszta képnek nevezi, emlékezetét pedig, melyre nem lehet hagyatkozni, bolond tükörnek, mely semmit sem mutat: „Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, / tükör, melyből kirepültek a képek, / bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!” Továbbá megjelenik a tükörmetafora a Lelkeknek egyessége című szonettben is, hol keveredések tükörjátékának nevezi a másikkal való képzelt egyesülést. A kísértetmetafora által ragadhatja meg leginkább testetlenségét és köztes egzisztenciáját emlékezet és létezés határán, ezért ez többször is felsejlik a szonettekben: kísértet-feleségnek szólítja a Képzelt párbeszédben, anyagtalan kísértetnek a Két halántékom között versében, édes kísértetnek a Lelkeknek egyességében. 6

Szabó Lőrinc azzal, hogy egyirányúsítja az emlékezésfolyamatot, egy olyan „bűvös Jelent” épít ki, mely a múltra is rávetíti a fikció gyanúját, amivel szinte eltünteti a határvonalat az emlékezés és a felejtés költői technikája között. Attól tartván, hogy ő is tárgyává válik az emlékvilágnak, kivonja magát a fikcióból, a gyászemlékben önmagát felszabadító, sebeit kitisztogató emlékezőben végül a valóság iránti tisztelet győzedelmeskedik. 7[8]

A huszonhatodik évben felülbírálódik a Szabó Lőrinc-i férfi-nő viszony, mely ebben az elgondolásban ott lappangott már részleteiben korábbi verseiben is. Mindez felszín alatt maradt volna, ha a kedvese nem önként, búcsú nélkül menekül az életből – a halálba, hanem természetes úton távozik. Azok a paradoxonok, melyekben a költő eddig tobzódott, a kötet végére lassan egységgé szerveződnek, a belenyugvás és összhang győzedelmeskedik: „Vagy társ voltál egy örök tévedésre?” A ciklus jóvátétel a jóvátehetetlenre, a törvényen kívüli világ megvédése, melyet két lélek egyesülésének íratlan törvénye tartott fenn. És legyen szó gyászról, emlékezetről, lelki háborúról, lázadásról vagy belenyugvásról, a végkicsengése számomra a 23. szonett felhívása marad: „Védjétek egymást igaz szeretők!”

Lábjegyzet:

  1. SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. Budapest, Magvető, 1990, 70–71. ↩
  2. Bella Andor: Egy szót se irodalomról c. Film, Színház, Irodalom-beli interjújának a család tulajdonában levő eredeti kézirata, in: KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke 1929-1944, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 46. ↩
  3. KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke, 43–50 ↩
  4. BARÁNSZKY-JÓB László: A huszonhatodik év világa. In: Élmény és gondolat. Magvető, Budapest, 1978, 155. ↩
  5. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Lírai hang, emlékezés, fikció Szabó Lőrinc két kései versciklusában. In: Tükörszínjátéka agyadnak. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 259. ↩
  6. U.o.,262–263. ↩
  7. U.o., 268–269. ↩
Bejegyzések

A széppel és rúttal föltornyosuló élet – Bohumil Hrabal 100

Hozzászólás most!

 

Minden Hrabal-könyv megrendült felfedezés, melynek mélyében „a vágy belső modellje” lüktet. Realitás és fantasztikum ötvözése, keveredése ez, a világ szürrealisztikus elsajátítá­sa, a képzelet fölhajtó erejének megbecsülése, nem a felemás, ilyen-olyan, hanem a széppel és rúttal föltornyosuló élet elfogadása. Költészet is, végeláthatatlan vallomás-irodalom a valóságról – folytonosan ismétlődő kitárul­kozás. Próza is, benne az elmesélés öröme, kín és gyötrelem után: önként vállalva a lecsúszottak, a kintrekedők közös sorsát. Alakmásain keresztül Hrabal önmaga kiszemelt hőse és áldozata, aki azért hagyja el kora ifjúságának varázsos színterét, a nymburki sörgyárat és a családot, hogy mindennél jobban szenvedjen a félszegségtől és honvágytól. Csupa izzás és feszültség, mert csakis így tudja legyőzni el­beszélői énje a kisebbségi komplexusát, a spontán föltárulkozás epikai elő­feltételének akadályát.

 Hra

 

 

1997. február harmadikán történt, hogy délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából – galambetetés közben – Bohumil Hrabal kizuhant, és szörnyethalt. Hrabal végzete “véres” legendákkal és mítoszokkal övezett életútjának jelképes utolsó állomása, óhatatlanul is megmozgatja a fantáziát; sokan gondolják úgy a mai napig, hogy Hrabal készült a halálra, sőt az öngyilkosság ténye meglehetősen sokszor foglalkoztatta látomásokban, allegóriákban. A Hrabal-életrajzok céhbeli szerzői pedig azóta is makacsul kitartanak az élet elmúlásának átpoétizált értelmezése mellett. Miért is ne ez felelne meg leginkább a “tükrök árulásáról” bölcselkedő Hrabal-féle jellem titokzatos szerkezetének, sugallják. Tíz nappal késõbb Hrabal temetésekor, a strasnicei krematórium ravatalózójában, egy cigányzenekar eljátszotta a Cigánysiratót, kedvenc belvárosi kocsmájában a (már az író életében irodalmi zarándokhellyé vált) Husova utcai Aranytigrisben pedig a gyászolók „sörünnepet” ültek, s ahogy erről egyik életrajzírója, Ratko Pytlík késõbb beszámolt: „Az újságírók a Hrabal számára fenntartott asztal felé tekintgettek a „kis” agancs alatt, ám legnagyobb csodálkozásukra Õ már nem ült ott. Ezek után elhangzott néhány nekrológ, és az örökkévalóság hullámai összezárultak Hrabal fölött”.

Hrabalhoz korán hozzátapadt az irodalmi szent képzete, amit maga is élesztgetett azokkal a fiktív, önkezével írt olvasói levelekkel, amelyek hol égbe emelték, hol kiátkozták őt az irodalomból. Elmúlt negyven éves, amikor első művei széles a nyilvánosság előtt megjelentek. Ideológiai okokból késleltetett pályakezdése, majd a hatvanas évek nagy kulturális fölfutása a 68-as szovjet invázióhoz közeledő Prágában hizlalta azt a legendát, hogy Jaroslav Hasekhez a Svejk írójához és Franz Kafkához hasonló formátum érkezett általa a világirodalomba. Egyik korai, és a cenzúra által politikailag szelídre fazonírozott történetéből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Oscar-díjas film készült Jirí Menzel rendezésében. Ez a találkozás egy csapásra megpecsételte Hrabal és a filmezés kapcsolatát, és ismertté tette a nevét távol hazájától. Szinte előzmény nélküli fejlemény az, hogy Hrabal egyidejűleg válik a cseh próza titokzatos reprezentánsává, és hamisítatlan közép-európai íróvá, akire később Magyarországon is apafiguraként tekintenek.

Hrabal magánmitológiáját motivikusan visszatérő elemek, egymásra kopírozódó képek uralják. Hrabal áradó retorikája, szinte magamagát fölfaló mondattana sokszor szolgál mást, mint az írói maszkok fölvillantását. Hrabal rejtőzködő alkat.

Nála a két háború közti cseh kisvilág édesbús melodramatikus antropológiája legtöbbször a családtörténeten, a légszomjas ötvenes éveké a kladnói kohó vasmunkásainak demoralizált értelmiségi galériáján keresztül rögzül és elevenedik meg.  Prága“a nagyvárosi kollázson” át, amely egyidejűleg ábrázolási technikát, és világszemléletet kölcsönzött az írónak.  Ehhez jött még a különös, önrombolásig ható groteszk és tragikomikumba oltódó kocsmai humor, hogy mindezek eredményeként egy személy, aki költőként éli át a nyomasztó politikai rendszer ránézve hátrányos konzekvenciáit, csakis önmaga hiábavaló erőfeszítéseit észlelje óhajtásainak és vágyainak legalján. Támpontja a hétköznapok karneválja, a kistörténelem lüktető tapasztalata. Hrabal szemfényvesztő fantasztikumának hihetetlenül erős a szívóhatása.

Az író tevékenységét egy az egyben gyónásnak tekintő Hrabal nem állított kevesebbet annál, minthogy „saját életével írt regényt”.

Hiába tekinthető egy-egy életperiódus szigorú lenyomatának bizton valamely elbeszélése, regénye (például e cseh nemzeti ellenállás melankolikus rekviemje, a korábban említett Szigorúan ellenőrzött vonatok), hiába lehet térben és időben pontosan megszerkeszteni a pálya ívét a kladnói vaskohó deklasszált filozófusainak beszédeitől, a Spálena utcai papír-lerakat bálázó-munkásainak izzó bölcseletéig – amit az életrajzi megközelítés tudhat, távolról sem magyarázat minden részlethez. Főleg a fő szólamot képzendő írásmód kialakulásához, amely Hrabal világhírét, “önsorsportréját” megalapozta. A periféria, a lecsúszottság költészetének páratlan nézőpontjához elengedhetetlenül szükséges az életrajz tüzetes földolgozása – állítja Hrabal-emlékkönyvének szellemiségével Radko Pytlík. Példának okáért Hrabal önként fordított hátat a nymburki sörgyár polgári biztonságot nyújtó állóvizének (“A feloldhatatlan ellentétek súlya egyre inkább nyomja Hrabal szívét-lelkét – írja –, aki egyértelműen családja, főleg azonban önmaga elől menekült Kladnóba.”), ez a momentum pedig arra utal, hogy tudatosan építette föl az életet maga körül. Ám azokról a fönntartásokról sem tanácsos hallgatni, amelyek azt sugallják, az írásokban fölbukkanó önéletrajzi én sohasem azonos egyes egyedül Hraballal. A tömérdek filozófiai, képzőművészeti, irodalmi és zenei élményt befogadó és egymásba olvasztó író életrajzából kihüvelyezhető ismeret sem keltheti a teljes hatásmechanizmus föltérképezésének érzetét. A hatások életrajzi „lefedettsége” nem garantál biztos iránytűt, igaz hiányuk tévösvényre csalhat: Hrabal több kötetben összegyűjtött műhelyforgácsai, sajátos “házi feladatai” elhessegethetik a született zseni hamis illúzióját, s rádöbbenthetik az olvasót arra a hihetetlenül kemény, olykor már-már heroikus küzdelemre, amellyel eljutott mesterségbeli tudásának az olvasó által megtapasztalt szintjére.

A főleg irodalompolitikai okokból igen későn a nyilvánosság színpadára lépett író nem minden exhibicionizmus nélkül használta föl a hatvanas évek derekán saját törekvései illusztrációja gyanánt azokat az „olvasói leveleket”, amelyek két ellentétes végletből világítják meg addigi tevékenységét. Okkal lehet arra következtetni: Hrabal tényleg elhitette magával, hogy könyveinek valódi tartalmával és értékével az üzenetek önzetlen szerzői szembesültek maradéktalanul, így még az a gyanú is fölmerülhet, hogy a kavicsot és gyöngyöt egyformán felszínre hozó vélemények „szerzőit”, a levélírókat benne kell keresnünk.  Bárhogy történt is, kiátkozói megbélyegzik könyveinek íróját, akiről azt tartják, hogy „szenilis trotty, pubertás hajlamokkal”, „akinek a dutyiban vagy a diliházban a helye”. A hódolók szemében viszont az árulkodó vonás, hogy levetett sarukkal járultak bálványuk színe elé: „Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget”.

Mindenesetre a Hrabal-jelenség eredetiségében lévő mágneses vonzóerő a folytonos rácsodálkozás állapotában tartja az olvasókat. A nagy világámító írói létezésének, stílusának lényeges összetevőjét, a prágai iróniát tárgyalva Radko Pytlik rámutat Hrabal “haseki stichjére”. Közös pontokra lel a két író élményvilágában és a filológiai aládúcolás mellett (Pytlik Hasek remek értője, hihetünk neki, nagy monográfiája a Svejk szerzőjéről A csavargó liba címmel magyarul is olvasható) voltaképp arra kérdez rá, hogy a mindenáron való túlélés kedvéért mit tett a két író két leghíresebb alakja Svejk, a derék katona és Pepín bácsi. Irodalomtörténetileg azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan formált karaktert és szerepet Hasek illetőleg Hrabal, akik ugyanabba a cseh polgári érzésvilágba nyúltak ösztönzésért.

 Pepín bácsi valóságos életrajzi személy volt, irodalmi alakká történt átlényegítése a Hrabal-életmű (és minden Hrabal- értelmezés) egyik sarkalatos pontja lehet, mely a Hasekkal való hatástörténet kiaknázására is kiváló alkalmat nyújthat a 101. évébe lépő író portréjának megrajzolásakor.  

 

Hrabal

 

Illusztráció: Dobrovits-Ádám: Ködön át (2011)