A riporter éppen időben érkezett a megbeszélt időpontra. Sem a késést, sem a túl korai megjelenést nem tartotta illendőnek. A drezdai Zeppelin utcában álló impozáns, saroktornyos épület, amely hajdanán az NDK kutatóintézete volt, most egy legendás kutató otthonaként szolgált. A kutatóintézet szabadalmai az újraegyesítés után a Max Planck Intézet tulajdonába kerültek, de a helyszín megőrizte tudományos auráját. Az interjúkészítő lassított léptein, mikor a kapuhoz ért. Pulzusa felgyorsult; úgy érezte, hogy valami lényeges információ hiányzik a fizikusról. Mikor jelenthetjük ki, hogy ismerünk valakit? Csak azt ismerhetjük fel a másikban, amit önmagunkról is gondolunk – elmélkedett. Kevesen tudták, hogy a legtöbb manapság használt elektromos mikroszkóp és plazmafizikai eszköz az ő nevéhez fűződik, s hogy a legtöbb modern gyógyászati eljárás nélküle nem lenne. Több mint 500 szabadalom fűződött a nevéhez. Ki volt ő valójában?
A riporter furcsállta, hogy nem a fővárosban, Berlinben volt a kutatóintézet; a fizikus nagyon kötődhetett Drezdához. A fizikus nemcsak a fizika tudományterületén eredményeivel tűnt ki, hanem példamutatásával is, díszdoktori címe volt orvostudományokból és pedagógiából is. Útmutatása nyomán reformálták meg a kelet-német felsőoktatását. Még érettségije sem volt. Tizenhat évesen az első szabadalom, 28 évesen megalapítja kutatóintézetét. A Harmadik Birodalom idején fizikusként számítottak rá. A bukás után háborús jóvátétel része volt, hogy évekig az orosz atomprogramban kellett segédkeznie. Később, az ötvenes évek végén a TIME címlapjára is felkerült. Sosem kompromittálódott. Tiszta marad a lelkiismerete. Mindkét nagyhatalmi blokk egyaránt tisztelte. Érthetetlen, miért maradt az NDK-ban, mikor többször is lehetősége adódott, hogy Nyugaton folytassa kutatásait. Hiányzott egy darab a kirakósból.
A Wisconsinból származó újságírót nem véletlenül választották ki a feladatra, hiszen maga is német emigránsok leszármazottja volt. A közös nyelv segítségével nagyobb bizalom alakul ki közötte és a riportalany között. Számos hírességgel készített már interjút, mégis olyan nyugtalanságot tapasztalt, amelyet még kezdő korában sem élt át. Mély levegőt vett, majd bekopogott. A TIME magazin borítóján látható emberhez már csak szemeiben hasonlított az ajtót nyitó híres kutató: megkopaszodott, testtartása viszont egyenes és határozott maradt. A riporter az alanyait mindig életútjukon keresztül ismerte meg, s ebből fakadóan úgy vélte, a testtartás mindig arról árulkodik, hogy az illető autentikus életet élt-e vagy sem. Az interjúkészítő nem tétlenkedett és bemutatkozott:
-Charles Wohlrab vagyok a Daily Newstól. A new york-i irodánk egyeztetett időpontot az interjú ügyében.
-Kérem, fáradjon beljebb.
Belépés után, a kézfogást követően, a tudósító a kabátját az antik fogasra akasztotta. A vaskos fogasállvány, amely a tizenkilencedik századot idézte, önmagában árulkodott a régmúlthoz való kötődésről. A házigazda halk, de határozott hangon csupán annyit közölt:
-Kérem, kövessen.
A tudósító merevnek és távolságtartónak érezte ezt a híres embert, a bemutatkozást egyenesen kimértnek ítélte. Nehéz lesz ezen a merevségen áthatolni. A hosszú folyosón jobbra és balra termek csukott duplaajtajai, a végén egy lépcsőfeljáróval az emeletre, a falakon festmények lógtak. Inkább hasonlított egy porosz nemes otthonára, mint kutatóintézethez.
-Wohlrab? – Szólalt meg váratlanul a házigazda, miközben előre haladt.
-Ez német családnév!
-Igen, ez egy régi német családnév. – Jegyezte meg a riporter. – Madisonban, Wisconsin államban nőttem fel. Nagyszüleim Niedersachsenből vándoroltak ki az USA-ba még a nagy gazdasági világválság idején. – Tette hozzá önfeledt, baráti stílusban, így próbálta
-Itt is vagyunk, itt zavartalanul beszélgethetünk. – Miközben az egyik duplaajtós szobába benyitott.
Az újságíró érezte, meg kell törnie a jeget. A beszélgetés nagyon formális volt. A szoba egy tipikus német humanista benyomását keltette: plafonig érő könyvespolc, a falon bekeretezett grafitképek, kényelmes teve színű fejtámlás fotelekkel. Másfél órát ültek a fotelben. A riportkészítő a szokásos kérdéseket tette fel, amelyek inkább az életrajzi adatokra vonatkoztak. Azokra a kérdésekre, amelyek finoman arra vonatkoztak, miért maradt Kelet-Németországban, mi marasztalta még akkor is, amikor már nyilvánvalóvá váltak a rendszer hiányosságai, csak kitérő válaszokat adott. Néha felállt a fotelből, és idegesen fel-alá járkált. Néha motyogott is valamit a kérdés hallatán, de amikor az újságíró visszakérdezett, csak legyintett. A riporter úgy vélte, a szótlanság ezekre a feltett kérdésekre eltakar valamit. Minden csend a harag féltestvére. De kire vagy mire lehet mérges? Egyszer csak egy kérdéssel állt elő az interjúalany:
-Szeretné látni az eszközöket, amelyekkel kísérleteket végeztem az évek alatt?
-De nagyon szívesen csinálnék néhány képet is, ha megengedi.
-Természetesen. Nem mindenkinek szoktam felajánlani ezt a lehetőséget.
A tudós a pincébe berendezett labor felé vezette a vendéget. Miközben a lépcsőlejárón leereszkedtek, az interjúkészítőnek az volt az érzése, mintha a tudós valami mélyen őrzött titok felé vezette volna. Lassan ereszkedtek alá, a riporter a házigazdát követte, a gyér világítás miatt gondosan a lábuk elé kellett nézniük. A pincelejáró ódon falai egyáltalán nem illeszkedtek a ház felszíni képéhez. Középkori várbörtönre emlékeztetett. A vendéget, ha nem tudta volna, hogy egy kutatóintézet laborjába igyekeznek, félelemmel töltötte volna el a helyzet. Az interjúalanyt megismerve, inkább emlékeztetett egy óvóhelyre, ahova elbújik az ember gondolkodni, elmélkedni. Ezt a gondolatot erősítette fel benne a fizikus hirtelen megnyilatkozása:
-Ez a pince kibírna egy bombázást is – szólalt meg a tudós halkan, miközben szinte láthatatlan mosollyal lépdelt lefelé. Nem fordult hátra, mintha a megjegyzés inkább önmagának szólt volna, semmint az interjúkészítőnek.
A pincelaborba leérve, technikai eszközök színes kavalkádja tárult fel előtte. A rendetlenség utalt egy félbemaradt ötletsorozatra, amely befejezésre vár. A tárgyak gyökeret eresztettek, megelégedetten, békében kuporogtak a helyükön. A rendetlenség az alkotó gondolatok intenzitását tükrözte. Körös-körül számos kacat, gép, feljegyzés, dokumentációk, melyek rendeltetéséről Charles semmit sem tudott. A fizikus első házilag barkácsolt mérőeszköze is ott volt, amellyel a levegő elektromos potenciálját mérte. Tizenkét éves korában készítette. A szerkezet alapjából egy seprűnyélre erősített gyertyából és néhány drótból állt. Ahogy a riporter sürgött-forgott, az olvasólámpát pillantotta meg, amely egy falnak támasztott íróasztalon volt. Az íróasztal feletti falon képek lógtak. Mindegyik egy-egy dicső momentumot ábrázolt a kutató életéből. Olyanok voltak, mint az évgyűrűk a fákban, melyek koncentrikus köröket alkotnak, a legöregebb, legbelsőbb gyűrűtől kifelé a fiatalabbak felé. Charls végigszemlélte őket, miközben gondolatban egyre mélyebbre ásott az időben. Feltűnt neki, hogy az összes kép egy központi kép körül helyezkedik el. A képen távolról nem volt teljesen kivehető, mintha egy széngrafika lenne, amit ceruzával rajzoltak. Közelebb kerülve, látta Charles, hogy igazából hamut, perzselt földet ábrázol a kép, amelyen talán egy ház épen maradt két tartóoszlopa volt kivehető. Nem értette a kép jelentőségét. A kép jobb alsó sarkában a következő felirat volt olvasható: Drezda a bombázás után 1945.február 15. Ezen a napon a szövetségesek a várost hamuvá bombázták. A támadásnak katonai jelentősége nem volt, a város még földi légvédelemmel sem rendelkezett, ezzel szemben viszont számos menekülttel. Későbbi kutatások rámutattak, hogy több ember halhatott meg, mint Hiroshima és Nagasaki esetében együttvéve. Az interjúkészítő számára világos lett, kik voltak a fizikus világában a démonok, s választ kapott a kérdésére is. Először értetlenség lett úrrá a riporteren, majd lassan, mint egy kirakós játék, minden darabka a helyére került, s láthatóvá vált a teljes kép. Nyugtalansága már csak emlék maradt. Egy újabb kérdés vetődött fel: vajon a fizikus megtalálja-e valaha ezt a megnyugvást? Charles többet kapott, mint gondolta volna. Nemcsak a kíváncsisága lett kielégítve, de úgy érezte, hogy a tudós nézete nála is gyökeret vert. Másképp kezdett tekinteni a világra.
(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Isteni szaglás avagy a kallantyúk sikátora)
