Hajnal egy kisvárosi repülőtéren. Az óceán közepén. Tavaszolásból hazafelé tartó turisták üldögélnek félálomban, várva az egyetlen járatot. Mindenki gyanakodva méregeti a másikat, álmosságát elverni azt találgatja, van-e veszélyes elem a várakozók közt, aki a kontinensig tartó egyórás utat képes lenne akciófilmmé változtatni. Decens hölgyek, nyakkendős urak. Egy melegítőruhás sportcsapat. Mindegyikük reménytelen, ha valami izgalmat akar kicsikarni magának az ember! Marad a bóbiskolás az idegen nyelvű újság fölött, melyből egy szót se értek, és a képek is alig kivehetők. Úgy látszik, azokat is másképpen kell nézni ezen a nyelven. Latinos lendülettel.

Szemben a padon végre észreveszünk egy figyelemreméltó személyiséget.

Azaz fordítva, annyira jelentéktelen, hogy azt egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Az álcázás nagymestere. Vérprofi. Vér?

Vér? Na, azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Naponta hány ezer járat emelkedik a levegőbe, és milyen ritkán van baj! Mondjuk, épp a múlt héten volt. De ezzel is csökken a valószínűsége, hogy megint lesz. Igen, lényegében nulla a valószínűsége, hogy a repülőnk lezuhanna, felrobbanna, esetleg eltérítenék. Egyszerűen nem történhet meg. Ilyesmi. Velünk. Ugyanakkor itt van ez az alak.

Ha csak itt lenne, de a lehető leggyanúsabb módon: alszik. Ha csak egy alak lenne, de ez egy kamasz. Sportruhában, ócska papucsban akar átkelni az óceánon. Vagy egy részén. Csúnya. Az nagy baj. A csúnya ember könnyebben haragszik meg a világra, mint a szép, mert a világ sem bánik vele méltóan. Sajnos. Érkezzünk épségben haza, ezentúl minden ronda férfit meghívok egy féldecire, és minden ronda nőre rákacsintok! A pálinka és a kacsintás akkor is jól fog esni nekik, ha engem meg ők látnak rondának. Szükségét éreztem, hogy meggyőződjem kilétemről, kirohantam a mosdóba, szembenézni a tükörrel.

A feleségem meglepődve fordult utánam, de követett egy másik pillantás is, éreztem. A leeresztett szemhéj alól a kamaszterroristáé. Hogy mit láttam a tükörben, arról jobb nem beszélni. Odakint még nem világosodott, de a kézmosóban derengett valami trópusi neonfény. Vagy inkább sarkvidéki, mert összeborzongtam. Kialvatlanságtól kócos haj. Fakó arc. Az egész arcberendezés, ahogy ezt eddig is minden alkalommal nyugtáznom kellett, ferde. Az ilyennek a kacsintása hajnalban könnyű ájulást, délben étvágyatlanságot, a délutáni alvás előtt vagy közben rémálmokat; este részegnek kijózanodást, józannak az alkohol azonnali megkívánását eredményezi. Jobb lesz, ha nem akarom megváltani a világot! Ezért a felismerésért kellett ilyen messzire elutaznom? Persze örülhetek, ha ennyivel megúszom.

Siettem vissza, hogy lássam, a feleségem tudja-e még tartani a frontot a terroristával szemben. Boldogultál vele? – kérdeztem azonnal. Csak nehezen – felelte. A helyzet nyilvánvaló volt. A pasas még mindig aludt. De olyan alvással, hogy az egy egész széksort betöltött. Mindenhol zsúfolásig voltak a padok. Ő meg egyedül terpeszkedett. Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor mért nem csinál senki semmit? Körbenéztem. Mindenfelé rettegő arcok. Mint a halálraítélteké.

Az egyetlen nyugodt ez a mindre elszánt alak. Milyen magabiztos. Milyen szemtelen. Még hogy alszik! A fejében a terv részleteit ismétli át. A szája is mozog. Zsíros haj. Minek már megmosni, ha pár óra múlva a levegőbe repül a többiekkel együtt? Azt azért el kell ismerni, bátor ember.  Egy márciusi hajnalon így szembenézni a halállal. Még élhetett volna. Talán a kamaszkor végére elmúlna a puhány kövérsége. Jobban kezdene öltözni. Bár nyilván nem így néz ki máskor. De az akcióhoz kell az álcázás.

Gépfegyver van nála? Csak észrevette volna a biztonsági szolgálat. Lehet, hogy egyszerűen rárakta a szalagra, azok meg átvilágították, nincs-e benne reszelő vagy más veszélyes tárgy. Mivel nem volt, átengedték.

Ezek szerint van gépfegyvere. A fölsőjének az újában is mintha lenne valami. Az ott nem lehet karizom, akkor az arca nem lenne ennyire tokás. Gránátok! Új, frissen feltalált textilgránátok. Rongygránátok. De ha ekkora tehetség, nem kellett volna feltalálónak mennie? Manapság az értelmiségi szakmák elől elszipkázza a legnagyobb tehetségeket a gyakorlati élet a maga rengeteg pénzével. Bár azt azért nem hinném róla, hogy csak a pénzért csinálja. Annál rosszabb. Most is úgy terpeszkedik, szinte hever ott, mint egy napozó kígyó. Pedig a nap nem nagyon siet fölkelni. Szürke kígyó majdnem emberi fejjel, ölében gumigéppisztoly, ujjasában gránát, a nadrágszárába pedig biztos kés van elrejtve. Afféle szuperkatona. Ettől megnyugodtam. Lehet, hogy ő a légi marsall? Vagy az csak a filmes repülőkön létezik? Még hogy marsall? Egy nagy adag marsall-májat se tudna megenni, lefogadom.

Állj, sértésekkel itt nem sokra megyünk!

Biztos vagy benne, hogy készül valamire? – kérdezem reménykedve a feleségemet, de ő kegyelmet nem ismerve bólint: biztos. Abban a pillanatban jelezték, lehet beszállni a gépbe. Az emberek azonnal sorokba rendeződtek, de ő nem mozdult. Elaludt?

Nem kéne szólni neki? – kérdezte a feleségem, bár egyelőre még mi is ülve maradtunk. A fiatal férfi, mint egy hatalmas polip, egyre jobban szétterült a szabad helyen. Tágulni kezdett, mint a világegyetem. Megérezte az üresség vonzását. Az arca vörös lett, és szinte fölemelkedve úgy uralkodott a szűkös várótermen, mint valami hatalmas őskori maszk. Lehet, hogy ő a sziget régi istene, aki megelégelte betolakodók pusztítását? Nézd, rásüt a felkelő nap! – súgtam a feleségemnek. De ő az ablak felé mutatott. Kint még mindig teljes volt a sötét.

 A sor jóformán elfogyott, ideje volt, hogy mi is a repülő felé vegyük az irányt. Lassan és csendesen fölkászálódtunk. Igen, ez a megoldás, nem szabad őt fölébreszteni. Egyszerűen itthagyjuk. Ha a sziget régi, kereszténység előtti istene, úgyse nagyon akarhat eljönni az idegen és ellenséges nagyvilágba. Nem lehet olyan ostoba. Mi lenne vele a többmilliós városban? Ugyan ki ijedne meg tőle? Meg a nevetséges trükkjétől a nagy vörös maszkkal, ami a levegőbe emelkedik, mint egy lufi. Hát viszlát, kedves helyi kísértet!

Mikor a kijárathoz értünk, amerre a többiek már elindultak a repülő felé, egyszer csak elénk vágott a fiú. Helyi istenségnek nem tűnt már, nyilvánvalóan fölhagyhatott az álcázással. Géppuskamosollyal vigyorgott ránk. Jobban teszitek, ha nem szálltok fel, jelentette ez a grimasz, mely gránátként pottyant a kétségeink közé, és abban a pillanatban föl is robbant.

Ne szálljunk fel? De mivel magyaráznánk a repülőtéren? Az ember sokszor gyáva konformizmusból sodródik bele a veszélybe. Mit veszélybe? Életveszélybe! Udvariasságból megyünk a biztos pusztulásba.

A repülőre fölérve aztán nem láttuk sehol. Én legalábbis nem. És nem kérdeztem a feleségemet sem, hogy ő látta-e, mióta felszálltunk. Ahogy leültem, és magamra kötöttem az autóénál sokkal kevesebbet fogó biztonsági övet, el is feledkeztem róla. Az ég végre világosodni kezdett. A helyszín megváltozásával az embernek megváltoznak a kényszerképzetei is. Olvastam, és vártam a szegényes repülői reggelit. Egykettőre a fővárosba értünk. Talán soha többet nem jut eszembe ez a fiú, és így meg se írom a novellát, ha átszállás közben nem látunk valami furcsát.

Furcsát? Nem, inkább törvényszerűt.  A szürke háziruhás fiút hátrabilincselt kézzel vezette két rendőr.

Szegény! Pedig olyan ártatlannak tűnt! – mosolygott rám a feleségem.

 

Nagyárpi nem arról híres, hogy ha sokszor gyorsan egymás után kimondod a településnevet, minden tisztességes negyedikes nevetőgörcsöt kap tőle. Tulajdonképp nem is híres. De Nagyárpinak biza van szőleje. Pontosabban komplett szőlőhegye. Mint minden tisztességes dél-dunántúli falunak, meg városszélbe olvadt falunak. Nagyárpi is épp ilyen. S hogy miről híres a szőleje (ami nem is híres)? Hát, leginkább arról, hogy a Dunántúli-dombság (a Mecsek hegységgel) festői környezetébe helyheztette az Úristen egyik boldog pillanatában, midőn a nagyárpiaiak megrészegedni óhajtottak századokval ezelőtt. De ezek a piaiak, a nagyárpiaiak biz’ nemcsak úgy a hegybe rakták a hegyet, márminthogy nem csak úgy, hogy a faluból rendesen fel lehessen oda menni, hanem úgy igazán bonyolultan, hogy aki iszik, igyék rendessen, s maradjon odakünn napokig, ne idegesítse otthon az asszonyt. Szóval arról híres Nagyárpi szőleje, hogy nem lehet csak úgy odamenni, s vissza a faluba. Kinn kell lenni. Rendesen. Ahogy a fagyott kutyaszar a panel aljában télvíz idején. Itt mindegy, tél van-e vagy nyár, ha valaki inni óhajt, tegye röndössen, menjen át a szomszéd pincéjébe is, más az a bor, s végig kell kóstolni. Fesztivált gondoltak szervezni ide a nagyárpiai tisztes gazdák, borfesztivált, de rájöttek, hogy nem tehetnők azt borkészleteik fölösleges megdézsmáltatása nélkül. Így Nagyárpi szőleje arról lett híres, hogy nem lett híres. Föl-fölmenendenek a gazdák a sáros-göröngyös földutakon az istenatta hegybe, s maradnak, amíg ki nem józanodnak annyira, hogy visszataláljanak életük párjához, aki ezalatt nagymosást tartott, felsúrolta a padlót, lemosta az ablakokat, összepletykált a szomszéd fehérnépekkel, szóval tette mindazt, amit akkor nem tud, amikor a teremtés koronája csülökpörköltet kér nap-nap után. S fönn a hegyen a borgőz midőn vérükké válik a házak urainak, vöröslő orrukkal bészívják az istenatta hegyi levegőt, s elgondolják, milyen jól tették századokkal elébb őseik, hogy nem tették híressé a Nagyárpi szőlejét.

Tudom, nem ezt a beszámolót vártad a nyaralásomról, Nagyi, de ezen jártatom a fejem itt, a toszkán szőlőhegyekben, tán honvágyam támada a nem híres hegy irányába.

Késő este volt. A régi fa keretes ablakon kopogott az eső. Péter az ágyán ülve figyelte, ahogy a cseppek lassan lefolynak. Pannira gondolt. A cseppek az üveg repedéseibe szivárogtak, és elnyelte őket a sötétség.
Dörgött az ég. Péter megborzongott.
Sóhajtott, majd levette a kopott bőrborítású fényképalbumot az éjjeliszekrényről. Közös képeik voltak benne, Pannival. Kinyitotta, majd lassan az orra elé emelte a lapokat. Beleszippantott egy nagyot; magába szívta a dohos, régi illatot. Egy pillanatra női parfümöt érzett a levegőben – vagy talán csak érezni akarta.
Az album széléről gyűrött, színes cetlik lógtak ki, rajtuk bútorboltok nevei: IKEA, RS Bútor, XXL Lutz és különböző antik üzletek. Visszagondolt első találkozásukra.

Az első szemeszeterben ismerték meg egymást, olaszórán.
Péter elkésett. Már csak Panni mellett volt szabad hely. Péter kipakolta füzeteit, tolltartóját, széleiket a pad végéhez illesztette.
Ekkor valaki megbökte a lábát.
– Szia, Panni vagyok! – bazsajgott rá barna fürtjeivel.
– Peti – majd megigazította szemüvegét, és elnézett az ellenkező irányba.
A tanár kalimpálva magyarázott. A diákok alig szólaltak meg.
Aztán véget ért az előadás.
Felborult egy szék, a hallgatók kiabálva vitatkoztak a tegnap esti meccsről. Az ablakban egy ártatlan fülemüle figyelte a jelenetet.
– Nem vagy éhes? – szólította meg Panni Pétert, miközben elállta az útját.
– Öhm… De. Pont most akartam enni – felelte zavartan.
És elindultak. A Ráday utcán sétáltak végig, esőtől nedves, fakó leveleken lépkedtek. Szürkület ereszkedett az utcára.
Betértek egy sushizóba, kértek két napi válogatást, és beültek egy ablakhoz.
Elkezdtek enni. Pontosabban csak Péter. Panni letette az evőeszközöket a tányér mellé, keresztbe tette kezét, és hátradőlve figyelte Pétert.
Péter lassan evett. Lehántotta az algát, majd a tányér szélére tette. Ugyanezt megismételte a rizzsel, a garnélával, a tintahallal és az angolnával.
Panni egyre közelebb hajolt Péterhez, és amikor már szinte összekoccant a homlokuk, Péter frusztráltan megszólalt:
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért nézel ennyire? Valami nem tetszik? És miért nem eszel?
Panni visszadőlt a székbe. Száján egy kaján, szinte perverz mosoly futott végig, majd porcelán keménységűre komolyodott az arca.
– Mind színészek vagyunk. Kíváncsi vagyok, milyen a természeted valójában – felelte, és kinézett az ablakon, egy gyrost csócsáló galambra.
– Egyébként miért jelentkeztél olaszra? – fordult vissza az asztalhoz Panni.
– Nem tudom. Érdekelt a nyelv, nem volt különösebb oka – vágta rá, és lesütötte a szemét.
Ez persze nem volt igaz.
A szülei megzsarolták; ha más nyelvet választ, nem támogatják anyagilag. Az olasztudás generációkig visszanyúl családjában.
És volt más is. Gyerekként elvarázsolta a ritmus, hipnotikus állapotba került a zene hallatán. Akkoriban még nem voltak szavai rá, csak azt érezte, hogy a szabályok elengednek, a ráadott szerepek feloldódnak a zenében. Ezt a megsemmisülésben rejlő szabadságot kereste azóta, mióta pár hónapos korában meghallotta Verdi Ottellóját.
– És te miért? – kérdezett vissza Péter.
Panni nem hallotta. Éppen a szomszéd asztalnál ülő etetőszékes babát figyelte, ahogy pufi arcán szétkente a szójaszószt.
Péter egy darabig várt, aztán egy rizsadagot dobott a szájába. Nem merte még egyszer feltenni a kérdését.
Egy darabig Pannit próbálta nézni. Görcsölni kezdett a hasa. Nem szerette figyelni az embereket. Félt, hogy olyat lát, amire nincs felkészülve.
Egyszer csak Panni szomorúan ránézett.
– Te tudtad, hogy mindent csak egyszer láthatunk? Ez annyira gáz. – majd felnevetett. – Mondjuk azt nem bánom, hogy apám csak egyszer vert el a szülinapomon – kuncogott tovább.
Panni szülei mindig mézesmázosan beszéltek hozzá, de gyakran elverték.
Péter megijedt Panni hirtelen vallomásától. Egy angolna darabot tologatott tányérjában. De mégjobban megijedt saját érzésétől: bárcsak egyszer őt is elverték volna a szülei.
Péter ezután nem szólalt meg.
Panninak fel sem tűnt, elmerült gondolataiban.
Kedvenc kérdésén filózott: vajon az emberek mikor viselkednek őszintén?
Befejezték az evést, kiléptek az utcára. Péter tekert egy cigit, és rágyújtott. Panni végig nézte, ahogy elszívja. Köszönés nélkül elindultak két irányba.

Péter visszalapozott az első polaroid képhez: az Ikeában jártak azon a napon.

Kora délután volt. Az őszi szellőben bíbor, bordó, és rozsdás falevelek kavarogtak. Kék kartonpapír volt felettük az ég, fehér karcolatokkal.
Az IKEA-ba mentek ebédelni, Panni megkívánta a húsgolyót. Péter ekkora már megszokta Panni szugerálását. Zavar nélkül rendezgette az ételt tányérjában.
Visszavitték a tálcákat a szennyestartó kocsihoz, és elmentek a lépcsőszerű konektoros pihenő részhez. Útközben Panni előhalászott egy csomag rágót.
– Kérsz?
– Megint felesbe?
– Még szép, jobban esik a szájnak – vigyorgott Péterre.
Lehuppantak egy nagy párnára.
– Hogy halad a kutatásod? ­– kérdezte Péter, cinikus hanglejtéssel kiejtve a kutatás szót.
– Jól, jól – felelte Panni, miközben felrakta tölteni a telefonját. – Az biztos, hogy az evés szent dolog. Ott van egy átjáró a póz és az ösztönlét között. Olyan ez, mint egy vékony fátyol –  folytatta komoly arccal.
–Ahha. Értem – ráncolta össze szemöldökét Péter. – És hogy jön ide a szex? Arról is mindig magyarázol, meg olvasol.
Panni a távolban moslékozó konyhás nénit bámulta, és hosszasan elgondolkozott.
– Jó kérdés. Őszintén, nem tudom. Az evés és a szex a kulcs. Ez tuti. De nem értem, hogy mi kell a szexnél az átlépéshez.
Péter bárgyún bámult maga elé.
Milyen fátyolról hadovál folyton? – morfondírozott. Legyintett egyet, és elkezdett tiktokozni.
Míg Péter görgetett, Panni az őket körbeölelő kirakatlabirintust figyelte.
Egy fiatal pár king size franciaágyat nézegtett.
– Figyelj, szívem, nem tudom. Tudod, hogy szeretek beleugrani az ágyba. Nekünk minőség kell, ami elbír évek múlva is – mondta a férfi.
– Jaj, Fecó, ne szerénykedj. Ugorj bele! – vetette oda a nő, miközben gyorsan körbenézett. – Gyerünk, most nem lát senki!
A férfi hátrébb lépett kettőt, majd rávetette magát az ágyra. Ahogy matracot ért, még párat rugózott rajta. Öblösen felkacagott, majd magához húzta a nőt:
– Tökéletes. Jó kis színész vagyok, nemde? – vihogott tovább.
Ekkor Panni felpattant, megragadta Péter kezét, és maga után húzta a kirakatok sűrű útvesztőjébe. Mire Péter kettőt pislogott, már egy eldugottabb bemutatószobában álltak.
– Panni? – kérdezte Péter zavartan.
– A fátyol… a fátyol, Peti – válaszolta Panni izgatottan.
– Megijesztesz.
– Ne félj, kedves. Kutatásom új mérföldkőhöz érhet. Ugye segítesz nekem? – súgta, majd lágyan megcirógatta Péter arcát.
Panni leültette Pétert a smaragdzöld bársonyhuzatos székre, a hatalmas cseresznyefa asztal elé. Valahonnan lobbizott tányérokat, evőeszközöket is.
– Most játszd el, hogy egy hosszú iskolanap után hazaérsz. Én leszek az anyukád.
Péter megszeppenve nézett rá.
–Találj ki valamit  – noszogatta Panni. – Milyen volt a suli, kisfiam?
Péter az asztal frissen kent lakkozását kaparta.
– Szar volt, nem akarok olaszra járni. –tört elő belőle.
Panni letette elé a képzeletbeli vacsorát.
– Egyél, Péter! Igenis be fogsz járni olaszra, angyalom, vagy talán kérsz egy pofont?
Péter szeme megvillant.
– Nem értem, miért kell erőltetni, már a nagyi se beszélt olaszul, nemhogy ti apával. Nekem meg minek? –folytatta egyre erősebb hangnemben. – Képmutatóak vagytok, folyton csak baszogatsz. És…
De nem tudta befejezni a mondatot, mert Panni pofon vágta. A lány szűziesen rámosolygott, és közelebb tolta a tányért Péterhez.
–Egyél.
Megérintette kipirosodott, enyhén duzzadt arcát. Egy pillanatra el is mosolyodott, rég nem érzett ekkora izgalmat. Evést imitálva várta Panni további utasításait.

A játékok után Panni polaroid gépével mindig lefotózták a helyszínt, mintha temetés után fotó készült volna a sírkőről.
Volt valami csontig hatolóan nyugtató a közös rituáléjukban. Megszállottan kutatták a további színházakat. Panni egyre kreatívabb rendezővé vált, Péter pedig egyre bátrabban élvezte lázadó szerepét.
Majd egy fénykép nélküli oldalhoz ért.

Violaszínű, késő esti égbolt telepedett Budapestre. Egy antik bútorkereskedést látogattak meg, telezsúfolva régi műalkotásokkal. Egy ősrégi rádióból klasszikus áriák szóltak. A por csomókban tanyázott, és poshadt, savanyú levegő keringett a szuterén helyiségben.
Ahogy beléptek, Péter mellkasára éles, nyomó érzés nehezedett. Mindig várta Pannival a randikat. De most először valami nem stimmelt. Izzadt a tenyere, émelygett.
Elkezdték a játékot.
–Akkor is menj oda játszani az unokatestvéreidhez, Petike!
–Mindig rám erőlteted ezeket a marhaságokat, dögölj meg, anya!
–Elnézést, csattanást hallottam, minden rendben? – lépett oda a tulajdonos, egy hamvas szakállú öregúr. A pipájával babrált.
–Természetesen, bocsásson meg, éppen kerestünk valamit, és pakolásztunk. De megtaláltuk – nézett rá ártatlan, nagy szemekkel Panni, és felemelte a legközelebbi vázát.
–No, jól van. Én kimegyek pipázni. Itt hagyhatom magukat?
–Igen, csak nézelődünk – mosolygott tovább Panni.
A tulajdonos gyanús pillantásokat vetett rájuk, aztán elindult. Az ajtó előtt megállt, visszanézett Péterre. Majd vállat vont, és behúzta az ajtót.
–Ketten maradtunk – kuncogott Panni. –Ilyen se volt még.
Péter mellkasa még jobban benyilallt. Leverte a víz. Ekkor hallotta meg, az Ottello szól a rádióból.
–Fúhh, elfáradtam – sóhajtott Panni – Na de, főzök neked vacsorát, Petikém. – és odasétált egy régi konyhaszekrényhez. – Aztán, nehogy anyuci legyen a desszert! – kacsintott rá Péterre, kiesve a szerepből.
Péter szédült. Egyre élesebben karcolta dobhártyáját Desdemona áriája.
A nőt kereste szemével.
Felállt, odalépett a dívány melletti rézszínű szobainashoz, és lerántott róla egy piros nyakkendőt. Panni mögé lépett, megragadta a kezét, összekötötte a háta mögött. Rányomta a lány mellkasát a konyhapultra, majd felhúzta a szoknyáját, és le a harisnyáját.
Panni felnyögött.
Állát a fekete márvány konyhapult köve súrolta az egyre intenzívebb mozdulatoktól.
–Ohh, Desdemona – zilált hangosan Péter. Érezte, hogy testét elönti a forróság. Lökött még párat. És zokogva a lány hátára borult.
Panni némán kiszabadította magát Péter karjai közül. Elővett egy zsebkendőt, és letötörölte az arcára tapadt port. Elindult a kijárat felé. Az ajtóban megállt. Panni is visszanézett Péterre, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt, csak kilépett az ajtón.
Soha többé nem látták egymást.
Egy vaskos kéz érintette meg Péter vállát. A tulajdonos volt, végzett a dohánnyal.
–Ne búslakodj öregem, ezeknek a nőknek semmi se elég. Rájössz majd te is, ezek mind elhagynak. Ezért nem is házasodtam meg soha – szórakozottan pödörgette a szakállát.
– De egyet jól jegyezz meg, öcskös: anyádra és a főztjére mindig számíthatsz.

Péter még mindig az esőcseppek vándorlását figyelte a szobája ablakán. Becsukta a fotóalbumot.
Felállt, a konyhába ment, és vizet forralt. Elővett egy csípős marhás smack levet. Belerakta egy tálba, majd ráöntötte a forró vizet. Amint ehetővé hűlt, kiment a nappaliba, a nagy tükör elé, amiben egész testét látta. Leült, belebámult saját arcába, és enni kezdett.