Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, és az erdő kellős közepén egy aprócska ház. Ebben a házban élt egy öregasszony a férjével és a három lányukkal. Egy hűvös őszi napon a három leány sétálni indult az erdőben. Amikor egy nagy szikla mellett mentek el, hirtelen vihar kerekedett. Ropogtak az ágak, süvített a szél, és egyszercsak egy villám csapott a sziklába. A lányok halálra rémülve látták, hogy a villámcsapás hatására testük szürkés árnyalatot öltött, és sebek jelentek meg rajta. A legifjabb leány ijedtében felsikoltott. A hangját meghallotta a Bölcs Öreg Vakond, aki éppen a szikla körül ásott. Rájuk rivallt:
– Leányaim! Veszélyben vagytok. Hát senki sem okított titeket az erdő veszélyeiről? Ha közvetlenül melletted csap le a villám, bőröd nyomban szürke és sebes lesz. Ezután pontosan három óra elteltével eljön  érted a Halál és segítője, a Vak Lúd, hogy soha többé ne láthasd Isten egét. De van rá egy mód, hogy elkerüld a végzetet: a Vak Lúd nem lát ugyan, de egyből megérzi a szagát azoknak, akit a túlvilágra kell vinniük. Szedjetek össze annyi zöldséget, amennyit csak bírtok, és mellé temérdek hagymát, aztán takarjátok be az egész testeteket egy lepellel, hogy ne látszódjék a bőrötök szürkesége. Az egész családotok öltözzön fel így, különben gyanút fognak. Mire megérkeznek, már álljatok neki a leveskészítésnek, mivel a főzés szaga fogja majd megtéveszteni a Vak Ludat. Mikor belépnek, vágjátok fel vagy reszeljétek le a hagymát, tegyetek úgy, mintha csak estebédet készítenétek, és mondjátok meg a Halálnak, hogy rossz ajtón kopogtattak. A jó szerencse legyen veletek!
A leányok hazamentek, és rögvest kezdtek készülődni a Halál fogadására. Miközben munkálkodtak, egy holló repült be a nyitott ablakon, de nem nagyon törődtek vele, a kezük tele volt munkával. Bevitték a zöldségeket a házba, és kendőkkel, lepedőkkel takarták el szürke, sebes bőrüket.
Hirtelen nyikordult az ajtó, és kopogás nélkül benyitott a Halál a Vak Lúddal egyetemben. A középső leány úgy megrémült a jövevényektől, hogy onnantól kezdve remegő kézzel, szipogva vágta a hagymát.
A Vak Lúd megszólalt:
– Ha nem csal az orrom, akkor ebben a házban nincs senki, akit várnának a túlvilágon. Rossz házba nyitottunk be nagy sietségünkben, nem igaz, Halál komám? Te mit látsz rajtuk?
– Lúd komám, valóban nem csal az orrod, biztosan az erdő másik felébe kellett volna mennünk. Habár… Hohó! Mi ez a különös gúnya rajtatok, lelkeim? Mi okból visel mindenki lepelt ebben a házban?
Az öregasszony körülnézett, aztán nyugodt hangon válaszolt:
– Itt lakik velünk ez a holló, és a szemünket is kivájja a betyár, ha nem takarjuk el magunkat leplekkel.
– És miért szipog az a leány? Hohó, talán valamit rejteget?
A Halál közelebb lépett a középső lányhoz, de az asszony gyorsan válaszolt:
– Csak a hagyma miatt sírdogál szegénykém. Mindig könnyezik, ha hagymát kell vágnia a levesbe.
– Az már más. Lúd komám, úgy látom, nincs több tennivalónk itten. Tévedés volt erre indulni, itt nincs egyetlen halálra készülő lélek sem. Isten veletek!
A Halál és a Lúd eltűntek, és mindenki fellélegezhetett végre. A lányok megtanulták a leckét, onnantól mindig óvakodtak az erdő veszélyeitől, és nem kockáztattak. A család hosszú évtizedekig boldogan élt, és a Halálnak hírét sem hallották újra.

Kép: Leonora Carrington