Pedig ezt az élményt kétségtelenül nem szeretném elvenni tőlük. Ha pedig valaki ebben a szövegben intertextust vél felfedezni, akkor az nagyon jól véli mindezt, hiszen egy cseppnyi Öveges, vagy Naftalin is megtalálható benne és ki tudja, még mi más, ami most engemet különösebben nem is érdekel. A lényeg csupán annyi, hogy az én exhibicionizmusom csak írásaim teljességére terjed ki, ami pedig teljesen érthető is, mert a saját szellemi produktumomba hadd tegyek már bele azt, amit szeretnék, tehát csak erre, és nem az érettségi tételekre, vagy akár csupán egy szimpla irodalom órára, ahol ugyanis szintén nem várom el, hogy feltűnjek. Ezt nem tiltom meg, mert ha valaki ezáltal fog velem egyszer kapcsolatba kerülni, és így életére, ha egy aprócska pillanatig is, de hatással leszek, már megérte leírnom ezeket a szavakat, azonban azt semmi szín alatt nem szeretném megtudni, hogy egy tanár belőlem kérdéseket tesz fel, vagy akár jegyet ad rám!!! (A halottak kétségkívül pedig megtudnak mindent, szóval azt üzenem a tanáraitoknak, hogy meg se próbáljanak velem ujjat húzni). Mert az sem tud többet rólam nálatok, akik csak szimplán elolvastátok, amit költöttem csak úgy. Merő spontaneitásból természetesen.

De Hádészra kérlek benneteket, tegyétek le azt az irkafirkálásra alkalmatos eszközt már a kezeitekből! Még a végén hermeneutikai csapdába estek! Ó jajj, és akkor meg mi lesz? Én mondom, bennem meg aztán feltétlen bízhattok, hogy annál veszélyesebb csapda nincsen is a világon! Már eleve milyen név ez, hogy hermeneutika? Miféle csúnya egy hangzása van. Tudom, hogy lesz majd, akit nem tudok megmenteni tőle, de azért a többség mégis talán megmenekül. Szóval azért, hogy ne legyetek teljes tudatlanságban elárulom, hogy a hermeneutika az értelmezésnek a tudományát jelenti, mert ha hiszitek, ha nem annak is van tudománya, hogy ha valamit észrevesztek, akkor azt milyenképpen értelmezzétek. Már eleve milyen elrugaszkodott gondolat ez, nem? Értelmezni valamit, amit nem is akartok, vagy ha valamihez mégis kedvet kaptok, akkor meg rögtön belebotlotok egy tudományba, ami ebből adódóan mindenképpen megmondja nektek, hogy hogyan értelmezzétek és hogyan nem. Na, mintha pedig nem éppen az lenne az értelme, hogy olyanféleképpen értelmezzetek valamit, ahogyan az nektek tetszik. És persze, hiába mondják azt, hogy bárhogyan értelmezhettek valamit, azért mégis csak az lesz a legjobb értelmezés, amit a hermeneuta kitalált, ezáltal létrehoztunk egy olyan tudományt, teszem hozzá: ismét, aminek éppen annyi értelme van, mint a különböző értelmezéseket a világ tudomására hozni. Ha majd valaki ezt kezdi el értelmezni és elárulja nektek, hogy ő mit értelmezett belőle, akkor forduljatok el és ne figyeljetek rá, mert hamuba sült pogácsát mondogat, az egészen biztos.

Na de hogy vidámabb téma is legyen, ezért leginkább a csokipapírral szeretnék foglalkozni annál is inkább, mert ugye mindenki tudja, hogy vagy műanyag a csokipapír, vagy pedig alufólia és papír, így egyáltalán nem felel meg a papír fogalmának, ami lényegében nem is akkora probléma, mint amekkorának felfújhatnánk jelenleg. De mindenesetre roppant lényeges lenne az, hogy a csokipapírba se műanyagot, sem pedig alufóliát ne tegyenek, mert a környezetvédelem szempontjából roppant hátrányos ötletek egytől egyig. Az pedig, hogy mennyire óvjuk a környezetünket, igencsak fontos kérdés, elvégre nem lakhatnak utódaink szemétben, bár ami azt illeti, az elődeink is gondolhattak volna már erre.

Azonban, mivel a mondandóm lényegéhez eleddig még egyik téma sem kapcsolódott igazán, sőt, csak kismértékű érintőlegességről beszélhetnénk minden lelkiismeret furdalás nélkül, ezért sokkal jobbnak látom, ha végre belekezdek fő mondanivalómba, mégpedig abba, ami már a címből is remekül kiviláglik, mégpedig hogy: Hova lett?

De mi lett hova? Erre a kérdésre több tökéletes válasz is adható, és én azon nyomban fel is sorolnék egynéhányat, ha akarnék, azonban nem akarok, mert ezzel az olvasótól venném el a játékot, és mint már feljebb említettem, szeretem, ha valaki játszik. Persze csak normális keretek között, azaz ami a párkapcsolatban megfigyelhető macska-egér játék, az nem tartozik ezek közé az általam kedvelt játékok közé.

Ajajj, szívesen írnám ezt most tovább, csak az a problematika lépett fel, hogy nemsokára kezdődik a Forma-1 és énnekem eszem ágában sincsen lemaradni róla, szóval most lehúzom ideiglenesen a redőnyt, és az olvasót is megkérem, hogy addig egyen valamit, vagy feküdjön le, aludjon egy csöppet, hogy a pihenés után újult erővel belevethesse magát a címben felvetett téma kifejtésébe! Egyszóval hess!

Hajajj! Már vissza is tértek? Hát ha már vették a fáradságot, akkor mindenféleképpen elkezdek már a témáról írni, vagyis részben eddig is ezt tettem, csak ha tudatosulna magukban mindez, akkor nem hinnének önmaguknak. Remélem, azért nekem fognak! Észrevették, hogy a modernebb írásokban rengeteg csúnya, unintelligens szóval találkozunk? Csak azért kérdeztem, mert én észrevettem és-mi tagadás-egyértelműen zavar… Nem szeretnék beállni ebbe a sorba, és pont emiatt nem is fogok! Nem értem, hogy elvileg intelligens emberek miért süllyednek odáig, hogy unalmassá vált eszméletlenül alja társadalmi réteg szavaival beszélnek, illetve írnak, mert amíg ezek még bizonyos körülmények között beszédben elfogadhatónak tetszenek is, az írásban száz százalékra mondhatom, hogy egyáltalán nem. Főleg, hogy valaki mintha versenyt csinálna ebből, és akkor amellett, hogy rossz, még végtelenül unalmas blabla is az egész. Szóval nem kicsit vagyok képes kiakadni néha. Ha pedig még valaki azt is eldönti, hogy ez a művészet, akkor meg…

Ha Brutus nem ölte volna meg az apját, akkor még mindig Ferenc Ferdinánd lenne a magyar király. Ezt pedig csak azért mondom ilyen bizonyossággal, mert Brutus egyáltalán nem ölte meg az apját. Habár nem is ellenkezett ellene ugyebár! Na, de mindegy.

Lényegében, ha valami elveszik a földön, akkor azt megtalálhatjuk egy bizonyos helyen. A Hold állítólag egy ilyen hely, amit persze senki nem hisz el, de azért az előző évezred közepén mégsem volt teljesen elképzelhetetlen. Azt már mondtam, hogy a Hold a kedvenc égitestem? Mikor dolgoztam, sokat néztem a mesecsatornát, és ott volt egy sorozat, amiben a telihold igencsak jelentős eseménynek számított. Na de nem csak ezért kedvelem annyira, hanem mondjuk azért is, mert világít éjszaka, vagy csak úgy szimplán, mivel szerintem szimpatikus jelenség.

Tehát, ha a Holdon ott lennének az elveszett dolgok, akkor eléggé meg lenne tömve szegény. Nem kizárólag a csekkjeimre gondolok, amiket rendszeresen elhagyok, vagy a tollakra, sőt a pengetőkre! Igen, azt hiszem azokból egy Ákos-turné is lement volna már, hanem sokkal kacifántosabb dolgokra. Hát igen, az élete folyamán sokmindenki elveszíti bizonyos dolgait! Ezek mellett persze mennyire vicces lenne, ha az elveszett csaták is ott sorakoznának, vagy a németek két világháborúja! Ebből kiindulva talán német dolgokból lehet fent a legtöbb. Bár a magyar kézilabda döntők is kitennének egy jókora rekeszt, az már egyszer biztos. Én azonban mégsem hinném, hogy csakugyan arra lennének az elkallódott dolgaink, elvégre ki az az őrült, aki fellövi űrhajóval a csekkjeimet a fenébe, nem? Akkor már miért nem adja fel? Vagy azt hiszi, hogy a csekkek a Holdon is legalább annyira fontosak? Hát noormális? Hát mit kezdene a csekkel a Hold? Hiszen még telefontársasága sincsen! Én mondom, hogy ez az egész hülyeség kérem! Méghogy a Holdon legyen a csekk!

Egyetlenegyféleképpen tudom idehozni a Holdat ebbe az egészbe, azt pedig úgy, hogy ha valaki esetleg ettől az írástól ahhoz kap kedvet, hogy ne akarjon velem tovább egyazon planétán megférni, akkor az nyugodtan felrepülhet oda, és akkor majd rájön, hogy ott mennyire szép! Nem lenne jó, ha itt is a Föld kelne fel reggel, vagy éppen este? Szerintem az lenne.

Na, észrevettem magam! Látom, már nem a régi a humorom! Kezdek érzelmeskedni, ebbe az írásba meg az most nagyon nem illik. Úgyhogy! Remélem mindenki tanult azokból, amiket ide leírtam! Ne akarjunk érettségi tételek lenni, ne írjunk csúnyát, és ne feltétlenül jegyezzük meg a megannyi más rendkívül fontos eseményt, amitől most fájó szívvel jómagam is búcsút veszek, és mindenki nevében sok boldogságot kívánok a csecsemőgondozóknak!

A viszontolvasásra!    

A „Rezeda nyílik” utazási iroda programfüzetében új ajánlat jelent meg a magyar történelem iránt érdeklődő utasok figyelmére számítva. A „Tyukodi pajtás nyomában” elnevezésű négynapos körutazás azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők bejárják azokat a történelmi helyeket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Tyukodi pajtás életútjával, hőstetteivel, a kuruc idők történéseivel. Az autóbuszos körutazás természetesen teljes komfortot kínált, három és négycsillagos szállodákat, félpanziós ellátást és korszerű, légkondicionált közlekedési eszközt. Az idegenvezetésre a Magyar Tudományos Akadémia által minősített történészt kértek fel, aki majdnem valamennyi európai nyelvet is beszélte.

Az érdeklődés sajnos az elvárt alatt maradt, de azért összejött egy tíz főből álló lelkes csapat, amelynek valamennyi tagja már hónapokkal az indulás előtt komoly történelmi előtanulmányokat folytatott az adott témában. Legtöbben bőröndnyi szakkönyvet hoztak magukkal az egyéb útiholmik mellett és tulajdonképpen ez okozta az első összezördüléseket is. A csomagtér túl kicsinek bizonyult a résztvevők szakirányú felkészültségét tekintve és egyesek a szakirodalom szelektálását követelték. Már itt felbukkantak a különböző történelmi megközelítések közötti kibékíthetetlen ellentétek. Az egyik résztvevő gúnyos szavakkal ítélte el az úgynevezett romantikus történetírást, az események és történelmi személyek szerepének megszépítését, míg egy másik utas a népies és az urbánus megközelítések kibékíthetetlenségére utalt.

A történész idegenvezető felemelt hangon és kedves mosollyal vetett véget a vitának. Közölte, hogy ő úgy tekint az utasokra, mint egy kis családra, akik egy cél érdekében tevékenykednek, szeretik egymást és lelki gazdagodásuknak semmi és senki sem állhatja útját. Közben titkos jelt adott a sofőrnek az indulásra, aki azonnal rá is lépett a gázpedálra. A szakkönyvek egy része az integető családtagoknál és barátoknál maradt.

       A Budapestről észak-keleti irányban vezető autópálya egyhangúságát nemsokára heves vita törte meg. Hamarosan tisztázódott, hogy az utasok fele Tyukodi pajtást tartja Széchenyi István után a legnagyobb magyarnak, míg másik fele Kucug Balázs mellett tört lándzsát. Az utóbbiak egyértelműen történelemhamisításnak tartották azt a közismert nótát, amely arról énekel,hogy „Te vagy a legény Tyukodi pajtás, – nem olyan mint más, a Kucug Balázs.”

       A vita egyre dühödtebbé vált és amikor kiderült, hogy az egyik utast Kucugnak hívják, a Tyukodi-pártiak elhatározták, hogy kiközösítik.

       Az utiprogram első állomása Tyukod falu volt, ahol a résztvevők áhítattal csodálták meg a parasztházakat, az egyik hölgy halk imát mondott Tyukodi pajtás vélt szülőháza mellett. A Kucug-pártiak próbálták elvitatni ezt a feltételezést, az ásatások hiányára hivatkoztak és egyikük csak egyszerű hősködésnek minősítette Tyukodi pajtás hősiességét. A légkör egyre feszültebbé vált, majd az egyik Tyukodi-hívő minősíthetetlen szavakkal ment neki a Kucug-pártiaknak:

–         Mi a fenének jöttetek el erre az útra, rothadt hazaárulók?

–         Azért, hogy végre lerántsuk a leplet erről a Tyukodi-kultuszról, ami nem más, mint közönséges szemfényvesztés.

       Az ökölcsapás rossz helyen érhette az egyik szikár, szemüveges öregurat, mivel rövid időre el is vesztette az eszméletét. A vendéget a közeli város kórházában hagyták, a maradék csapat csak késő este érkezett meg a szálláshelyre.

       Az első gondot a szobaelosztás jelentette, mivel a Tyukodi-pártiak nem voltak hajlandók ugyanarra az emeletre beköltözni, ahol a Kucug-pártiak kapták a szobákat. A helyzet egy darabig kilátástalannak látszott, de mégis megoldódott, mivel az idegenvezető vállalta, hogy átadja szobáját valamelyik vendégnek és megalszik egy bőrdíványon a szálloda halljában. A sofőr rövidesen megágyazott magának az autóbuszban.

       A vacsorát a szálloda éttermében a két ellenkező sarokban fogyasztották el. Az asztalok közötti üzeneteket – amelyek többnyire különböző rágalmazásokból álltak – az idegenvezető közvetítette.

       Másnap két utas közölte, hogy befejezi az utazást és vonaton tér vissza Budapestre. Ők egyik párthoz sem tartoztak. A többiek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a gerinctelenek végre elhagyták a terepet.

       A látszólagos nyugalom után akkor törtek fel ismét az indulatok, amikor szemük elé került az a ház, amelyben a gyalázatos Szatmári békét megkötötték.

       – A Kucug-félék miatt vesztettünk el mindent!

       – Ez egy bölcs kompromisszum volt!

       A sérülteket a szatmárnémeti kórházba szállították, szerencsére mindegyiknek volt utasbiztosítása. A busz három utassal folytatta a körutazást. A megmaradt résztvevők ekkor már nem álltak szóba az idegenvezetővel, mivel valamennyien egyoldalúnak és elfogultnak tartották magyarázatait. A sofőrre is rászóltak, hogy az utat nézze és ne bólintgasson a fejével, amikor az idegenvezető megpróbál ezt-azt elmagyarázni.

       A harmadik napon heves vita bontakozott ki azon, hogy letérjenek-e a megadott útvonalról. Az egyetlen megmaradt Kucug-párti utas ugyanis azt követelte, hogy Kucug Balázs sírhelyét is kutassák fel. A késszúrást valószínűleg csak néhány percig élte túl. Az idegenvezető színt vallott és elmondta, hogy ő is Tyukodi-párti, – csak eddig megpróbálta titkolni. A következő városban – azt színlelve, hogy a mosdóra megy – egyszerűen lelépett.

       A két megmaradt utas követelte a sofőrtől, hogy menjenek vissza Tyukodra, ugyanis a Kucug-pártiak aknamunkája miatt nem tudtak megfelelő hosszúságú videofelvételeket készíteni és nem mehetnek haza üres kézzel. A sofőr leállt az egyik falu határában és egyértelmű volt, hogy el akar szaladni az autóbusztól. Az út porából felkapott kődarab fejének a hátsó részét érte. A két megmaradt utas leintett egy éppen arra haladó autót és eltűnt Budapest irányában.

       A késő esti órákban egy vezető nélküli kis busz futott be észak-keleti irányból a fővárosba. A fantom busz áthaladt a Lánc-hídon, felkanyarodott a várba és megállt a Halászbástyánál Szent István lovasszobra előtt. Első királyunk egy darabig csak nézte a kis buszt, azután leszállt a lováról, beült a volán mögé és elhajtott a garázsba.