Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek, Életjel, HunCro, Magyar Napló, Szabadka, Eszék, Budapest, 2008.

 

A Drávaszögi keresztek 2008-as kiadásának Bevezetője nem csak arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a kezében tartott kötet egy 1988-ban publikált regény átdolgozott (javított?) kiadása, hanem praktikus tanácsokkal is szolgál azzal kapcsolatban, hogy miként kellene ezt a szöveget értelmezni. A szöveg eszerint egy önéletrajzi regényciklus bevezető részét képezi (Gimnazisták, Farkasok órája, Wien a sínen túl), melynek darabjai csak és kizárólag az első regény fényében érthetőek meg. Kontra Ferenc a regény legfőbb célkitűzését abban látja, hogy képes legyen megteremteni azt a drávaszögi miliöt, melynek rekonstruálására már csak az elbeszélő emlékezete és az olvasó képzelete képes: „A legnagyobb kihívást a szerkezet és a stílus megteremtése jelentette. Mert a történetbe különböző műfajú helyi emlékek ötvöződtek, melyeket egységes prózanyelvben közös nevezőre hoztam. Akkoriban számomra az eljárás a posztmodern egyik lehetséges útját vetette fel, amely nem irodalmi előképekből szívja a hagyományát, hanem a saját gyökereiből.” (6.o.)A szerző megjegyzése itt arra utalhat, hogy a Drávaszögi keresztek hasonló módon viszi színre a különböző „vendégszövegek” szerepeltetetését, mint például Esterházy művei, azzal a különbséggel, hogy az így megjelenített irodalmi hagyományt egy falu közösségének imái, anekdotái, legendái, babonás mondásai képezik. Kontra regénye egy olyan közösség végnapjait mutatja be, amely nem csupán az egymást követő generációkat alkotja meg saját képmásaként, hanem az őt alapjaiban meghatározó zsidókeresztyén kultúrát is képes saját nézőpontja szerint átformálni. Ennek az „átértelmezésnek” egy példáját mutatja be az út szélén álló vaskereszthez kapcsolódó történet: „Ezüstszárnyú madár tűnt fel az égen. Csattogott a csupasz, őszi fák fölött. A hold elbújt a felhők mögé. A nagy madár körözött néhányat a feszület fölött, aztán villámgyorsan lecsapott. Kihúzta Krisztus lábából a vasszöget. Csőrébe fogta, és elrepült vele. Nagyokat csapott a szárnyával, fényes köröket rajzolt az égre. Sokáig lebegett a kereszt fölött az ezüstmadár fényes glóriája, aztán szétfoszlott az éjszaka sötétjében. Akkor a Megváltó lábából friss vér fakadt, leszivárgott a földbe. Ebből sarjadt egy vadrózsabokor. Az a bokor még ma is ott zöldell. Az a vércsepp még most is táplálja. Sohasem szárad ki, mert az ezüstszárnyú madár a csőrében vizet hoz neki. A piros bogyóból, ha szednek, elviszik a betegnek, meggyógyul a levesétől.” (34.o.) A Drávaszögi keresztek szövege ezzel a mitikus elbeszéléssel fejezi ki Isten arcának e közösség felé fordulását, mint ahogy éppen a madár megjelenésének hiánya jelenti később Isten elfordulását és a megváltó szenvedésének értelmetlenségét: „Csak én álldogáltam a vaskereszt előtt, melynek fájdalmát visszavonhatatlanul magáévá ette a rozsda. A korhadt feszület mintha összezsugorodott volna, mintha örökre le akarta volna rázni magáról a Megváltó oktalan szenvedését, kiálltak a szögek a fából, nem jött a madár, hogy a csőrével kitépje őket.” (147.o.)

Az út mellett álló vaskereszt története egyben az itt élő emberek sorsának metaforájaként is meghatározható, mint ilyen azonban nem közvetlenül a krisztusi keresztút felől közelíthető meg (mint ahogy ezt a könyv borítóján található értelmezés sugallja), hanem a Lk 9,23-ban adott követési parancs által magyarázható: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” A logion nem csupán az egyes embernek a megváltóval való sorsközösségét mondja ki, hanem minden emberi sorsot bizonyos értelemben közös nevezőre hoz Krisztuséval. A regényben bemutatott emberek részesedése a keresztútban tehát nem a megváltó keresztjének átvételében ragadható meg (szemben azokkal a szövegekkel, melyek éppen ebben az értelemben szerepeltetik Cürénei Simon alakját), hanem azáltal, ahogy e keresztút szövegben tükröződő interpretációja átszűrődik a szereplők egymás életét is keresztező útján. A kereszthordozás parancsa szoros összefüggésbe hozható a halálhoz való viszonyulás egzisztencialista értelmezésével, mely szerint a halál, mint a jelenvalólét vége a létezőnek a maga végéhez viszonyuló létében van.[1]

A logion, mely kisebb eltérésekkel a másik két szinoptikus evangéliumban is megtalálható[2] egyébként a földbe esett búzaszem jánosi példázatával is párhuzamba állítható, amire a regényben a vércseppnek a földbe szivárgása is célozhat (a vaskeresztről szóló történet ebben az értelemben akár kombinálhatja is a szinoptikusoktól ismert szöveget a jánosi logionnal). A kereszt hordozásáról szóló parancs tehát egyrészt a Krisztussal és a többi emberrel való közösség kinyilatkoztatására, míg másrészt a személyes mártírium tudatos vállalására szólít fel. Kontra szövegében a sorsközösség vállalása és a személyes mártírium, mint a többiek szenvedéstörténetében való részvét, egymás feltételeként jelenik meg.

A szöveg szerkezeti felépítésének legfontosabb jellegzetessége ennek megfelelően az egymásba fonódó és egymást keresztező történetek színrevitele, melyet a regény úgy valósít meg, hogy az elbeszélő szólama helyén rövidebb-hosszabb ideig különböző – időnként csak nehezen azonosítható – vendégelbeszélők hangjait szerepelteti. Az így ideiglenesen hanghoz, illetve archoz jutó személyek nem csak a regény egyes szereplőiként, hanem úgy is megjelennek, mint a szövegben bemutatott sorsközösség emlékezetének hordozói (így például a 3. fejezetben Ronec Mihály hangja). Hasonló szerepet töltenek be – néha teljesen azonosíthatatlan szereplők hangjaiként – a szövegbe idéződő imádságok, illetve babonás mondások. A szöveg egyik többször ismétlődő célkitűzése, hogy úgy mutassa be a családfákat, mint amelyek folyamatosan egymásba gabalyodnak, akár az út menti bokrok ágai (123.o., 73.o.), amit a regény úgy valósít meg, hogy gyakran jelennek meg különböző történetek egymás betétjeiként, és nem ritka hogy a szöveg előre, vagy visszautal már ismert, vagy még ismeretlen eseményekre. A különböző vendéghangok rövidebb-hosszabb szerepeltetései ugyanezt a célt szolgálják, ahogy lehetővé teszik azoknak az arcoknak, pontosabban tekinteteteknek a létrehozását, melyek által a visszaemlékező képes önmagát színre vinni: „rövidebb-hosszabb történetek egymásba kapaszkodva, melyek kiolvassák mások tekintetéből az én tekintetemet” (10.o). A Drávaszögi keresztek szövegében mindennek megfelelően csak abban az értelemben beszélhetünk valakinek a visszaemlékezéseiről, ha ezt az egyént egy közösség emlékezetének reprezentánsaként határozzuk meg, akin keresztül ezek a hangok újra szóhoz jutnak: „fejünk egyik zugában ott ül egy elviselhetetlenül szószátyár figyelmeztető, aki számon kér, hiányolja szavaimból a saját szavát, beszél és számon kér, mire gondoltam vagy miért nem.” (146.o.) A  sorsközösség kifejezésére nem csupán a különböző szereplők diskurzusának a szövegben való megjelenítése szolgál, hanem a beszédmódokban bekövetkező váltások is. Az 5. fejezetben az elbeszélés módja a közösséget képviselő T/1-ről (Még a nyár melegétől izzadtunk, de már a szüreten járt az eszünk) a legkisebb zökkenő nélkül vált át előbb egy semleges harmadik személyű (a lányok útjának leírása), majd újból T/1-es beszédmódra, hogy végül szintén egy semleges beszámolóban vigye színre Manci halálát. A ravatalozás leírásakor azonban Jani semleges visszaemlékezése hirtelen átvált a halott lány anyjának önvádló diskurzusába. Az „imájában arra kérte az Urat, hogy a csöppnyi lángban térjen vissza a földre, tartsa távol a gonoszt, segítse meg a rászorulókat”, valamint az ezt követő mondat „A halott kezébe adta a gyertyát, és meggyújtotta.” még nyilvánvalóan Jani nézőpontjából ábrázolja a ravatalozás aktusát, míg az ezt követő rész már az édesanya hangját emeli a szövegbe: „Én vagyok az oka, mert hagytam elmenni, pedig az apja figyelmeztetett, mint aki rosszat sejt”. A gyakori nézőpont és hangváltások, valamint a külső hangoknak a szövegbe szűrődése („Odakint megszólalt a kuvik.”) és az erre adott reflexiók („Nem igaz, csak a fényre jött. Máskor is üldögélt már az almafán.”) miközben a szöveg egyre líraibbá válik, oly mértékben összesűrítik a cselekményt, hogy a fejezet szövegét teljesen balladisztikussá formálják át. A szöveg színvonalát csak kis részben rontja el, hogy nem csupán az olvasó, de az elbeszélő is eltéved e „balladai homályban”, amikor a baleset előtt a Mancit kísérő lányt a 92. oldalon még Veronkaként, míg a 93.-on már Sáriként említi. A hangváltásokban és beszédmódokban is megfigyelhető emlékező és sorsközösség végül a fejezet végén visszaíródik a szöveg keresztút motívumába. A 84. oldalon a szöveg még egy „mi” nézőpontjából indul, ami több váltáson keresztül jut el a koporsócipelés mi élményéig (a szöveg kereszt metaforája szerint ennek a mi élménynek az alapja éppen a kereszthordozás sorsközössége), majd ebből a közösségből való kiszakadásig: „Alig vártam, hogy levegyék rólam a terhet. Közel jártunk a temetőhöz. Hogy ne legyen feltűnő a távozásom, akkor váltam ki a sorból, amikor a vaskeresztnél elkanyarodtunk.” (97.o.) A közösség megtagadása tehát éppen ott következik be, ahol a sorsközösség vállalására figyelmeztető szimbólum áll, amit az ing elásása (mely még őrzi a koporsó nyomát: „Talán a melegtől, gondoltam; de aztán még nedvesebb lett a vállamon az ing. A pusztulás hideg foltja, mintha a halál tapadt volna rám.”/97.o./) tovább erősít, annak ellenére, hogy a koporsó és az ing eltemetése egymás párhuzamaként is meghatározható.

A 3. fejezet szövege éppen ennek ellentéteként mutatja be a teher felvételét, mint a sorsközösségbe való belépés szimbólumát. Az itt található visszaemlékező elbeszélés az egész szöveg szerkezetében is kiemelkedő helyet foglal el, amit egyrészt annak köszönhet, hogy a szakasz végéig csak halvány sejtésünk lehet, hogy kinek a diskurzusa kerül színre, míg másrészt egy olyan személy történetét mondja el, mely az ezt megelőző és követő történeteket többször is keresztezi (mint például a házvásárlásnál: „Mióta a lánya meg a felesége meghalt, egyedül élt Szalma Jakab” /33.o/, vagy Milutin bácsival kapcsolatban: „Széles jókedvében elmesélte, hogyan leste meg egyszer, évekkel ezelőtt Ronec Mihályt meg Szalma Marist, amikor éppen az erdőt kerülte.” /46.o./, valamint amikor a Szalmáéktól megvett házban a padlásról előkerül a lány fényképe /77.o./, illetve a kút tisztításakor a cipője /116.o./). A 3. fejezetben a kereszthordozás parancsa, mint egy másik személlyel való sorsközösség vállalása, a házasság kontextusában jelenik meg. A történetben Ronec Mihályt családja arra kényszeríti, hogy a szokásoknak megfelelően vegye el az általa teherbe ejtett Szalma Marist. Ronec álmában a zarándokok parancsa (vegye fel a terhet /56.o./), valamint a teher felvételének megtagadását követő fizikai kényszer a logion szövegét tematizálja. A zarándokok gúnyolódása egyébként folyamatosan végigkíséri a keresztutat: „Madarak csattogtak fölöttem. Követtek, amerre mentem. Azok is ők voltak. A pusztulást hirdették vijjogó dalukkal. Fáradtság ült minden léptemen. Milyen szerencsétlen, aki ledőlne inkább a sáros, szaros földre, de menni kénytelen. Cipeli terhe sötétjét. Megbotlik egy kőben, elesik, de nem jön a cirénei ember, hogy segítsen. A bűnös asszonyok is a semmibe vesznek vörösre színeződő kendőikkel. Kísértetekké nőnek az olajfák, elém törnek az ágak.” (60.o.) A zarándokok által Ronecre helyezett holtest az álom szimbolikája szerint azzal a bűnnel azonosítható, melynek terhét a „kereszthordozónak” – Szalma Maris halála után – a valóságban is fel kellett vennie. A csobogáti csárda leégését („Ronec Antalnak örülnie kellett volna, hogy többé nem nézhet tükörbe, égett arca ijesztően eltorzult” /49.o./) a szöveg a 3. fejezetben kiábrázolt bűn következményeként jeleníti meg méghozzá úgy, hogy a bűn és a bűnhődés egybekapcsolását az álom hajtja végre („Legyen tűz a büntetése, azzal sújtjuk családodat)”.  Ronec Mihály jegyesének sírhelyére (a vaskereszt mellett /73.o./) szintén az álom ad magyarázatot („Ez az aprócska temető egy csupasz templomdombon állt, alig néhány sírhalom volt benne. Vadrózsakerítés vette körül.”/63.o./) A büntetés azonban a teher felvételétől függetlenül is bekövetkezik, ami így a történet interpretációjában szükségszerűvé teszi a Mindenható cselekvésének véletlenszerűségére (70.o.), valamint a megváltó tettének oktalanságára (147.o.) való rákérdezést. A vaskereszthez kapcsolódó történetben Krisztus és a madár cselekvésének okaként az a közösség határozható meg, amely a rózsabokor terméséből részesül, hogy végül a 10. fejezet exodusában pont ez az okszerűség kérdőjeleződjön meg: „Mégsem értünk szegeztek keresztre.” (153.o.) A regény alapkérdése tehát, hogy sorsszerűként, vagy véletlenszerűként kell felfognunk azt, hogy egy adott közösség egy adott helyen él, vagy arról van szó, mint a nagypapa háborús fényképe esetében, hogy a kulissza mindig ugyanaz marad és csak az ember változik („Levették a falról a nagypapa képét. Egyetlenegy portré maradt csak róla: egy színes, arannyal cifrázott ábra, melyet sorozatban nyomtattak, aztán külön-külön mindenkinek belevágták az arcképét. A harcra kész mozdulat, a bősz paripa, lángoló szemekkel, az indázó vadrózsabokor, alul a vértócsába taposott arctalan ellenség, felül pedig a felhők mesterkélt, tobzódó fehér-kék lombja minden katonaképen egyforma volt, csak az azóta megsárgult arc változott.”/150.o./). A Krisztus logion kontextusában mindez azt jelenti, hogy csak abban az esetben tudunk a teher felvételének hogyanjára rákérdezni, ha világosan kijelöljük azt a teret, ahol mindez megtörténhet. Adrávaszögi sors keresztútjának beteljesítése elképzelhetetlen egy másik miliőben.

A Drávaszögi keresztek szövegében ez a helyszín az emlékezés aktusában felidézett és rekonstruált térben szituálódik újra: „Elhaladtunk a vaskereszt előtt, ahova Ronec Mihály a jegyesét temette. Lábánál vörösen izzottak a vadrózsabogyók. Arra gondoltam, hogy egyszer visszajövök, hogy mindent összeírjak, mint a boltos, amikor leltár készít: Egymás alá írjam egy törékeny könyvben minden sorát a mi itthagyott életünknek.” Az így létrehozott leltár pedig felidézett történetek, imák, babonás mondások, tájszavak sokaságából áll, melyek létrehozzák azokat az arcokat, melyek igaz már csak a „befelé tekintésen” keresztül, de mégis megteremthetik legalább egy eltűnt világ emlékezetét.