Nina Stein: Katalin leányai, Athenaeum, Budapest, 2009.
A történész és a detektív hasonlítanak egymásra. Mind a ketten – bízva a tények és a logikus gondolkodás erejében – bizonyítékokat, tényeket vetnek össze, múltban történt eseményeket rekonstruálnak. A kétféle „kutatómunka” hasonlóságát a regényírók is felfedezték. Ezért is forog oly sok népszerű történelmi regény cselekménye valamely „rejtély” vagy – uram bocsá’ – „bűnügy” felderítése körül. Természetesen a rekonstrukció annál izgalmasabb, minél több ellenség akadályozza a „kutatót” a nyomozásban. És máris ott vagyunk az összeesküvéseknél és a titkos társaságoknál.
Nina Stein regénye, a Katalin leányai egy egyetemista lány kutatása során lelepleződő titkos társaság, az Arany Hajnal Rend történetét dolgozza fel. Az effajta „rejtélyes”, egy nyomozás során rekonstruálódó történelem rehabilitálja a szépirodalom réges-régi, ma már kicsit restelkedve emlegetett funkcióját, a tanítást is. Pedig a Foucault-inga, a Rózsa neve és a Pendragon-legenda szerzői, Umberto Eco és Szerb Antal a huszadik század legnagyobb ismeretterjesztői közé tartoznak. Ám a rózsakeresztesek és Eco „ördöngösei” önmagukban sokkal érdekesebbek, mint a Nina Stein regényében bemutatott Arany Hajnal Rend – talán azért, mert az előbbiek a valóságban is léteztek. Bár Nina Stein lenyűgözően izgalmas művelődéstörténeti adalékokból építi fel a „rendet”, ám a rend első látásra mintha ürügy lenne csak, hogy a szerző egymásra vetítse a régi titkos társaságok és a tudományos élet perifériáin meghúzódó női sorsokat.
Mert ahogy a háborúk, úgy a titkos társaságok is – igazi férfitörténetek. Amolyan komoly dolgok, ahol a nőknek nem lehet helye.
Pedig a nők is látni akarnak. Ám hogyan boldoguljon egy nő egy olyan világban, ahol a jelek értelmezése, a titkos társaságokba való beavatódáscsak a férfiak kiváltsága? Ahol a nők – régebben még inkább, mint manapság – csak az értelmező közösségek küszöbén kuporoghatnak? És nemcsak a távoli múltban. Emlékszünk, hogy a könyvtárban felbukkanó csinos nőkről mi volt Szerb Antal véleménye?
A Katalin leányaiban egy mai fiatal lány előtt tárul fel egy titkos társaság belső élete –mégpedig nem akárhogy, hanem női naplók tükrén keresztül. A történelmi krimi (férfias) szabályainak kiforgatását segíti, hogy a kiválasztottak közösségére Mira nem egy hegyek közt rejtőző, ódon kastélyban vagy csalódott intellektuelekkel teli, nagyvárosi kocsmában bukkan rá. A „nagy összeesküvés” színhelye Kelet-Közép-Európa egy jelzésszerűen ábrázolt városkája, a szürke, poros, „érdektelen”, évszázados álomba merült, határ menti kisváros: Tirpe. Ám nagy titkok ott lappanghatnak a legunalmasabb helyeken is. És Tirpe mögött – a név magáért beszél – felsejlik egy kozmopolita világváros, Bizánc meg az onnan elűzött, a titkait évszázadokon át őrző tudósközösség.
Hát eme titkok nyomába ered a szemináriumi dolgozatához adatokat gyűjtő egyetemi hallgató, Mira és barátja, Berdis, egy fiatal történész. És miközben a nemzetközi tudóstársaság emlékét kutatják, szembe kerülnek két nagy multinacionális „konszernnel”, egy, a hajdani Studius hagyatékára vadászó, török–német textilgyártó céggel és ama másik „multival”, a nemzetközi tudósközösséggel. A tudományos világ bemutatása a Katalin leányaiban azért is lehet olyan példátlanul szarkasztikus, mert Mirát, a hősnőt nem kizárólag a férfias igazságtevés és a racionálisan ellenőrizhető intellektuális szenvedély hajtja. Ez egy női identitáskeresés története is.
Mert Mira lelkesen nyomoz ugyan, de az ő története nem egy élet kioltása, nem egy tudóstársaság felderítése, hanem elsősorban saját (újjá)születése körül forog. Mira nemcsak új hivatásában ismer magára, hanem a kutatómunka során felfedezett titkos társaságban is –noha a társaság Gábriel által megfogalmazott egyik alapeszméjétől mindvégig idegenkedik: „(o)lyan emberek hálózatát szeretnénk kialakítani, akik nem hiszik az emberi testet megváltoztathatatlannak és tökéletesnek, (a)z evolúciót folytatni kell, de szoros kapcsolatban a földdel”. Amibe Mira valójában beavattatik, amit a a regény végén fenntartás nélkül a szívügyének érez, az maga a történettudomány.
Ez a remek regény más tekintetben is hadat üzen az „igazi krimiknek”. A Katalin lányai egy nyomozás (vagy inkább posztmodern gótikus regény?) és a nyomozás során felfedezett, 18-19. századi női naplók ravasz egyvelege. A két történetszál nem a krimilogika, nem a kauzalitás mentén kapcsolódik össze. Hiszen Mira a naplók elolvasása nélkül is „felfedhetné” a rejtélyt, és rátalálhatna a ma is működő titkos társaságra, az Arany Hajnal Rendre.
Mira nyomozása, a Tirpében élő Lancor család története mind-mind a világot behálózó tikos társaság történetének jelentéktelen epizódjai. A Katalin leányai szerzője Umberto Ecóval (és külföldön alig ismert elődjével, Szerb Antallal) vagy akár a Da Vinci-kód írójával, Dan Brownnal ellentétben nem kerekít ki egy évszázadokat felölő, iskolásan részletező „nagy elbeszélést”. Mert itt nem is ez a lényeg. Pedig a multinacionális konszern, a Sula-gyár vagy akár – a zsidóüldözések révén – a Studius is felderenghetne egy ilyen alternatív világtörténet – de csak felderenghetne.
A mozaikosságot, titokzatosságot, rejtélyességet (a soha nem szűnő, soha fel nem oldódó rejtélyességet) nemcsak a 16. századi szefárd szentimentális regényből választott különös mottók, hanem a regény szövegéből áradó vizualitás is erősíti. Az a megidézett töménytelen műtárgy, az a sok-sok szemkápráztató forma és szín. A krimiszerzők nem kedvelik a mágikus tárgyakat, mert ezek könnyen kitérítik a történetet a történetet a maga racionalitásából: Sherlock Holmesnak – mint emlékszünk – mindig az a dolga, hogy ésszerű magyarázatot találjon olyan „természetfelettinek” látszó jelenségekre, mint a családi átkok, a titokzatos fények, vagy akár „a sátán kutyája”. Azt is mondhatnánk, hogy a képek szuggesztióját a hagyományos krimikben mindig maga alá gyűri az elbeszélés konok ok-okozatisága. Az igazi krimikben mindenre van magyarázat.
Ám a Katalin leányaiban viszont soha nem tudjuk meg, mit is jelent pontosan az az elragadóan megkapó minta, amit Mira megpillant egy elsárgult újságlapon, és amely oly megmagyarázhatatlan módon megtetszik neki, hogy kutatni kezd egy 19. században élt műgyűjtő, a tirpei Korkut apát után. De nem tudjuk meg, mi is az egyes jelek jelentése, azon túl, hogy demonstrálják egy titkos közösség, az Arany Hajnal Rend tagjainak összetartozását, és hogy a jelek alakjának szépsége (vagy talán maga a titok) még a beavatatlanokat is elbűvöli. A regény mindezzel a kutatás, a tudományos megismerés kétségkívül létező szubjektív, irracionális mozzanatait hangsúlyozza.
Képről képre, jelről jelre, mintáról mintára vándorolunk a szövegben. A rejtélyes hét pont, a kagylómotívum, a különös módon egybekapcsolódó betűk felbukkannak szegletköveken, kerti virágokon, oltárképeken, fotókon – a megfejtők, Mira és a barátja csak találgatják az értelmüket. És ezek az egyes titkos jelek (azon kívül, hogy olyan megmagyarázhatatlan módon szépek) külön-külön nem is befolyásolják a cselekmény végkimenetelét. Ugyanúgy, ahogy a tirpei múzeumban kézbe vett fémtükör és különleges színeket lövellő velencei üvegpohár sem. A kelmék, jelek, műtárgyak és oltárképek ragyogása ellentétezik a társadalmi környezet, a főváros és Tirpe, egyáltalán a mindennapi élet jellegtelenségét.
Hiszen az igazán fontos dolgok, az összefüggések mind-mind a társadalmi valóság mögött rejlenek. A regény szereplői maguk is szokatlan neveket viselnek, mintha maguk is valami posztmodern varázsmese hősei lennének: Nimet, Berdis, Gábriel, Lancor. Csak a regény legundokabb szereplőjét hívják Kovácsnénak. A 21. század eleji Kelet-Közép-Európában élnek, és miközben mindannyian eljátsszák a társadalmi szerepüket, a legtöbben már egy másik világ, a Studius és a „titkos társaság” vonzásköréhez tartoznak. Ezt a sejtelmességet a roppant lírai és titokzatos mottók is erősítik.
De hogy egy régi nagy könyvtár beavatottjai üzengetnének egymásnak az évszázadok ködén keresztül? Megér ez ekkora erőfeszítést? – kérdezhetnénk egyszerű krimiolvasóként. A regénynek azonban másféle olvasata is lehet. A kabbalisztikus titkosírás, a titokzatos Tirpe, ahova délről mindig menekültek – talán vallási üldözöttek? – érkeznek, maga a Csehországból jött Lancor család, akik „megátalkodottan”, különc módra, titkos társaságokba menekülve élik a tirpei keresztény iparos famíliák életét, másféle értelmezést is megenged. És a mottónak választott (az álneveken élő, gyökereikhez ragaszkodó, de kikeresztelkedett zsidókról szóló) szefárd regény, A sóvárgás könyve is ezt támasztja alá.
Lehet, hogy Mira, a határ menti kisvárosban izgatottan kutató bölcsészlány nemcsak a történészkedésben, egy régi könyvtár köré szerveződő titkos társaságban ismer magára? Hogy ez a kriminek álcázott beavatásregény egy másféle identitáskeresés története is? „Gábriel odalépett… és kivette a tükröt. Megdörzsölte, Mira elé tartotta, aki torzítás nélküli, kristálytiszta arcképével találta szembe magát.” A „gyökerek felfedezése” tehát korántsem jelenti pusztán az ezotériát. Azoknak az olvasóknak, akik nem szeretik a titkos társaságokat, a Katalin leányai szerzője egy, a magyar elbeszélő irodalomban szokványosabb „hazatalálást” vagy akár „megtérést” is felkínál.
A rejtély megoldása után Mira, a tudásra „áhítozó” bölcsészlány talán nagyobb szerencsével vág bele a szellemi útkeresés kalandjába, mint a kétszáz évvel korábban született, a könyvei és gyógyfüvei közé menekülő tirpei polgárleány, Anitta. (A gyilkos polgárlány önvallomása – amúgy a regény legmegkapóbb szála – egyfajta kísérlet is egy időben visszafelé írt szentimentális nőirodalom rekonstruálására.) Mira viszont egyenlő vagy majdnem egyenlő, neki már nem kell Anittáéhoz hasonló izzó féltékenységgel gondolnia a férfiakra. És ahogy ez egy női beavatásregényhez illik: a rejtélyt megfejtő, a saját identitásában megerősödő hősnő a regény végén – hogy is mondhatnánk ezt másképp? – kezét nyújtja Berdisnek, a vele egyenrangú férfikollégának.
Útravaló doktorandáknak.
Egyfajta szentimentális és tudományos curriculum vitae.
.jpg)
Az utóbbi években mintha a páratlan évek valahogy erősebbek lennének popzene ügyében. A 2010-es év, nagyon úgy néz ki, ezt a tendenciát fogja erősíteni. Ha pedig mégse lenne ilyen tendencia, akkor majd idén lehet, hogy elkezdődik. Az év elején szinte minden magára valamit adó szakmagazin összeállította az év legjobban várt lemezei listáját, kiemelve természetesen az első lemezükön maszatoló új zenekarokat. Első hallgatásra utóbbiak közül egyedül a széttorzított tánczenében utazó Sleigh Bells keltette fel a figyelmemet. A többi „reménység” inkább a már futó trendekbe illeszkedik anélkül, hogy azokhoz hozzátenne bármit is. A már nagylemezzel és még potenciállal is bíró zenekarok közül a fontosabbaknak jó része 2009-ben jelentkezett lemezzel, így rájuk 2010-ben kevésbé lehet számítani.
