Ha már itt tartok, akkor azt is belekeverem, hogy ha visszafele, azaz a Nap járásával ellentétes irányba megyünk a Földön, akkor lényegében nem teszünk mást, mint időt utazunk, kiváltképp persze abban az esetben, ha rendkívül gyorsan tesszük mindezt, és ezáltal már teljesen értelmetlenné válik az óránkat átállítgatni egyik időzónából a másikba. Persze ezzel csak a relatív időben tudunk utazni, mert az abszolút időben egyáltalán nem vagyunk erre képesek.

Gondolom mindenki hallott már az USA-ban lezajlott észak-déli polgárháborúról. Ugyanezek a személyek vélhetően tudják, hogy az északiak voltak feljebb, a déliek meg lejjebb, pedig valójában lehet, hogy ez teljesen fordítva volt, vagy az is lehet, hogy jobbra voltak és balra. Szóval, ha valaki azt mondja, hogy a Földnek a teteje az teljesen biztos, hogy délen van, én azt készséggel elhiszem neki, hiszen legalább annyira van a Föld teteje délen, mint a jelenleg elfogadott norma szerint északon.

Bármennyire meglepő, én egyébként nem is erről szerettem volna írni, és hogy ha most már ezt tudatosítottam magamban, akkor jelen pillanatban lemegyek kiscicát etetni, aztán pedig feljövök, és továbbfolytatom azt, amit elkezdtem, természetesen egy negyedik irányba. Nem kell aggódni, lesz ötödik, illetve hatodik és a legkézenfekvőbb módon és így további irányok is!

Bertalan és én elmentünk a múltkor boltba. Igen ám, csak az volt a probléma, hogy vasárnap este egyik bolt sem volt nyitva. Aztán pedig rájöttünk, hogy egy fehér-kék üzlet, közért, szuper-hipermarket ilyenkor sem zár be általában véve, éspedig pontosan éjfélt ütött akkor az óra, mikor mi erre gondoltunk. Hát, teltek-múltak a percek, és már bent járkáltunk a boltban, illetve mentünk a kassza irányába, mikor ott összefutottunk más, hozzánk hasonló emberekkel, akik azt csinálták, amit mi csak azután tettünk, hogy összefutottunk velük, azazhogy: vártak. Na már most, feltettük magunkban a kérdést Bertalannal, hogy mire kell ilyenkor várni, tudniillik széles e határban sehol máshol ember nincs, s így semmi sem szolgál okául annak, hogy egy kasszánál éjfél után pár perccel sorbanállás legyen. Persze az életben a dolgok nem mindig a józanész szabad futása szerint mennek, ezért hát egyáltalán nem meglepő az, hogy nekünk mégis várni kellett arra, hogy fizessünk, és ezáltal távozzunk a fent említett helyről. Miután már eltelt néhány perc azzal, hogy így bezárva éreztük magunkat, feltűnt egy kedves hölgy, aki azzal a hírrel lepett meg mindannyiunkat, hogy még félig várnunk kell, noha mi egészben voltunk ott, és szétszakadásunkra nem különösebben volt lehetőség. Aztán arra jöttem rá, hogy a lábaim és a kezeim, de inkább a lábaim már eleve félig szét vannak jőve, így bizakodva tekinthettem az elkövetkezendő pár perc elé, és joggal gondolhattam, hogy csakugyan nemsokára kijutunk innét. Ez természetesen be is következett, persze később, mint gondoltam, és az jutott eszembe, hogy habár van olyan üzlet, ami éjfélkor nyitva van, attól az még nem foglalja magába azt az egyébként alapvető következtetést, hogy abban az időpontban ki is lehet jönni onnét.

Ha most mindannyian arra kezdünk el gondolni, hogy egy ember hány szituációban nem viselkedhet hűbelebalázs módjára, akkor bizonyára arra fogunk jutni, hogy rengeteg ilyen eset fordulhat elő. Például! Lehetséges, hogy bármelyik pillanatban kiveszik a poharat a kezünkből, vagy hirtelen kikapják, esetleg teljes hirtelenséggel olyasvalamit rajzolnak rá, amitől megijedünk. Ezt elkerülve szükséges már eleve indexelni sávváltáskor az utcán, illetve ha nincs ilyen? Akkor magunk is indexelhetünk még alkalmasabb kézjelekkel jelezve, merre is szeretnénk fordulni az említett útszakasz eddig pontos koordinátákkal még meg nem adott részén. (Erre egyébként a későbbiekben sem fog sor kerülni.) Tehát, ha csak ezt vesszük figyelembe, kiviláglik, hogy jól meg nem fontolt módon lehetetlen akár inni, vagy a hang terjedési sebességét megmérni, illetve csak úgy naturális módon haladni az úttesten. Ezek csak röpke példák voltak a hűbelebalázs magaviselet elfogadhatatlanságával kapcsolatban, és így nem is lényeges, hogy egy teljesen elborult elme most ezeket erős grafitvonallal aláhuzigálja, vagy neonszínű szövegkiemelővel jól helybenhagyja! Természetesen ezeket az instrukciókat csupán azért adtam az imént, mert teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy eme szövegemet egyszer majd valaki olyannyira fontosnak találja, hogy teljes hirtelenséggel és a hűbelebalázs mód minden előbb említett veszélyére fittyet hányva, egy szerencsétlen osztálynak egy neves iskolában elemzésre feladja, és az általában előforduló kevésbé eszes illetőségű személyek, teljes köztehernek érzékelve a feladatot, mások segítésének szándékával aláhuzigálják a már fent említett módon azokat a részeket, amelyeket ők maguk velem teljesen ellentétes módon fontosnak, azaz a már bemutatott módszerek valamelyikével megjelölendőnek tartanak. Ez azért is lenne vérlázító vállalkozás, mert ebben a szövegben vagy minden lényeges, vagy pedig semmi, és egyébként is milyen oktatóra vall egy ilyen kétségkívül szadista elgondolás, hogy ő ezt az irományt akárkivel is elemeztetni kívánja? Tehát gyerekek, vagy olyan mértékben szerencsétlenek, hogy nagyon, ne rám nehezteljetek, mert én nem olyan céllal írom ide ezeket a szavakat, hogy azzal majd a jövőben bárkit is szívassanak, vagy akár csak csöppnyi kellemetlenségeket okozzanak neki. Szóval összegezve a dolgot, nem Juhász Imrét kell utálni, hanem azt, aki feladta nektek! Ja, és ne elemezzétek, könyörgöm! Hogy még jobban kedveljetek azt is elárulom, hogy egyenesen tiltakozom az ellen, hogy én majd egyszer esetleg érettségi tételként szerepeljek, arra ott vannak azok, akik ezt nem kérik ki maguknak és akiknek annyi szolidaritása sincsen, hogy felfogják a nehéz helyzeteteket és így rátok tukmálják magukat, csak azért mert Nobel-díjat kaptak, vagy mert nem veszik észre magukat, aztán i-vel írják a nevüket az y helyett. Egy másik írásomban már kifejtettem ennek az identitászavarnak a veszélyeit és az lett belőle, hogy az angolok nem értették volna meg az egy s betűs Kis vezetéknevet a saját nyelvükön.

A „Rezeda nyílik” utazási iroda programfüzetében új ajánlat jelent meg a magyar történelem iránt érdeklődő utasok figyelmére számítva. A „Tyukodi pajtás nyomában” elnevezésű négynapos körutazás azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők bejárják azokat a történelmi helyeket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Tyukodi pajtás életútjával, hőstetteivel, a kuruc idők történéseivel. Az autóbuszos körutazás természetesen teljes komfortot kínált, három és négycsillagos szállodákat, félpanziós ellátást és korszerű, légkondicionált közlekedési eszközt. Az idegenvezetésre a Magyar Tudományos Akadémia által minősített történészt kértek fel, aki majdnem valamennyi európai nyelvet is beszélte.

Az érdeklődés sajnos az elvárt alatt maradt, de azért összejött egy tíz főből álló lelkes csapat, amelynek valamennyi tagja már hónapokkal az indulás előtt komoly történelmi előtanulmányokat folytatott az adott témában. Legtöbben bőröndnyi szakkönyvet hoztak magukkal az egyéb útiholmik mellett és tulajdonképpen ez okozta az első összezördüléseket is. A csomagtér túl kicsinek bizonyult a résztvevők szakirányú felkészültségét tekintve és egyesek a szakirodalom szelektálását követelték. Már itt felbukkantak a különböző történelmi megközelítések közötti kibékíthetetlen ellentétek. Az egyik résztvevő gúnyos szavakkal ítélte el az úgynevezett romantikus történetírást, az események és történelmi személyek szerepének megszépítését, míg egy másik utas a népies és az urbánus megközelítések kibékíthetetlenségére utalt.

A történész idegenvezető felemelt hangon és kedves mosollyal vetett véget a vitának. Közölte, hogy ő úgy tekint az utasokra, mint egy kis családra, akik egy cél érdekében tevékenykednek, szeretik egymást és lelki gazdagodásuknak semmi és senki sem állhatja útját. Közben titkos jelt adott a sofőrnek az indulásra, aki azonnal rá is lépett a gázpedálra. A szakkönyvek egy része az integető családtagoknál és barátoknál maradt.

       A Budapestről észak-keleti irányban vezető autópálya egyhangúságát nemsokára heves vita törte meg. Hamarosan tisztázódott, hogy az utasok fele Tyukodi pajtást tartja Széchenyi István után a legnagyobb magyarnak, míg másik fele Kucug Balázs mellett tört lándzsát. Az utóbbiak egyértelműen történelemhamisításnak tartották azt a közismert nótát, amely arról énekel,hogy „Te vagy a legény Tyukodi pajtás, – nem olyan mint más, a Kucug Balázs.”

       A vita egyre dühödtebbé vált és amikor kiderült, hogy az egyik utast Kucugnak hívják, a Tyukodi-pártiak elhatározták, hogy kiközösítik.

       Az utiprogram első állomása Tyukod falu volt, ahol a résztvevők áhítattal csodálták meg a parasztházakat, az egyik hölgy halk imát mondott Tyukodi pajtás vélt szülőháza mellett. A Kucug-pártiak próbálták elvitatni ezt a feltételezést, az ásatások hiányára hivatkoztak és egyikük csak egyszerű hősködésnek minősítette Tyukodi pajtás hősiességét. A légkör egyre feszültebbé vált, majd az egyik Tyukodi-hívő minősíthetetlen szavakkal ment neki a Kucug-pártiaknak:

–         Mi a fenének jöttetek el erre az útra, rothadt hazaárulók?

–         Azért, hogy végre lerántsuk a leplet erről a Tyukodi-kultuszról, ami nem más, mint közönséges szemfényvesztés.

       Az ökölcsapás rossz helyen érhette az egyik szikár, szemüveges öregurat, mivel rövid időre el is vesztette az eszméletét. A vendéget a közeli város kórházában hagyták, a maradék csapat csak késő este érkezett meg a szálláshelyre.

       Az első gondot a szobaelosztás jelentette, mivel a Tyukodi-pártiak nem voltak hajlandók ugyanarra az emeletre beköltözni, ahol a Kucug-pártiak kapták a szobákat. A helyzet egy darabig kilátástalannak látszott, de mégis megoldódott, mivel az idegenvezető vállalta, hogy átadja szobáját valamelyik vendégnek és megalszik egy bőrdíványon a szálloda halljában. A sofőr rövidesen megágyazott magának az autóbuszban.

       A vacsorát a szálloda éttermében a két ellenkező sarokban fogyasztották el. Az asztalok közötti üzeneteket – amelyek többnyire különböző rágalmazásokból álltak – az idegenvezető közvetítette.

       Másnap két utas közölte, hogy befejezi az utazást és vonaton tér vissza Budapestre. Ők egyik párthoz sem tartoztak. A többiek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a gerinctelenek végre elhagyták a terepet.

       A látszólagos nyugalom után akkor törtek fel ismét az indulatok, amikor szemük elé került az a ház, amelyben a gyalázatos Szatmári békét megkötötték.

       – A Kucug-félék miatt vesztettünk el mindent!

       – Ez egy bölcs kompromisszum volt!

       A sérülteket a szatmárnémeti kórházba szállították, szerencsére mindegyiknek volt utasbiztosítása. A busz három utassal folytatta a körutazást. A megmaradt résztvevők ekkor már nem álltak szóba az idegenvezetővel, mivel valamennyien egyoldalúnak és elfogultnak tartották magyarázatait. A sofőrre is rászóltak, hogy az utat nézze és ne bólintgasson a fejével, amikor az idegenvezető megpróbál ezt-azt elmagyarázni.

       A harmadik napon heves vita bontakozott ki azon, hogy letérjenek-e a megadott útvonalról. Az egyetlen megmaradt Kucug-párti utas ugyanis azt követelte, hogy Kucug Balázs sírhelyét is kutassák fel. A késszúrást valószínűleg csak néhány percig élte túl. Az idegenvezető színt vallott és elmondta, hogy ő is Tyukodi-párti, – csak eddig megpróbálta titkolni. A következő városban – azt színlelve, hogy a mosdóra megy – egyszerűen lelépett.

       A két megmaradt utas követelte a sofőrtől, hogy menjenek vissza Tyukodra, ugyanis a Kucug-pártiak aknamunkája miatt nem tudtak megfelelő hosszúságú videofelvételeket készíteni és nem mehetnek haza üres kézzel. A sofőr leállt az egyik falu határában és egyértelmű volt, hogy el akar szaladni az autóbusztól. Az út porából felkapott kődarab fejének a hátsó részét érte. A két megmaradt utas leintett egy éppen arra haladó autót és eltűnt Budapest irányában.

       A késő esti órákban egy vezető nélküli kis busz futott be észak-keleti irányból a fővárosba. A fantom busz áthaladt a Lánc-hídon, felkanyarodott a várba és megállt a Halászbástyánál Szent István lovasszobra előtt. Első királyunk egy darabig csak nézte a kis buszt, azután leszállt a lováról, beült a volán mögé és elhajtott a garázsba.