Tizenkettő

Nahát! Ezeket a fotókat talán a lepke-hálózat védőnői gyűjtötték össze, vagy maguk a lányok küldték el, mikor megvallották, hogy színésznőknek készülnek. Hát ezért ilyen szánalmasan primadonnásak a képek! Mivel nagy szüksége lett volna egy Dér Krisztáról készült fotóra, átlapozta a „Nyárév92”feliratos dosszié összes borítékját, de az őrskúti lányokról egyetlen képet sem talált.

Hihetetlen, bosszankodott, hiszen mindvégig ugyanaz a tizenkét helységnév ismétlődik: Veszprém, Szeged, Óbuda, Nyírbátor, Csepel, Nagyatád, Miskolc, Szentes, Nagybátony, Győr, Kaposvár, Balatonfüred. Nocsak, töprengett, többségében kisvárosokból verbuválták volna a magyar lepkéket? Vagy kisvárosokban találták meg a legodaadóbb, legszolgálatkészebb védőnőket? Na de hol vannak az őrskútiak? Horváth mégiscsak magával vitte volna az ő fotóikat?

            Mielőtt a mobiljával lefényképezte volna az íróasztalt és a mappákat, gondosan feljegyezte a noteszébe város- és a keresztneveket. Közben percekig bámulta egy rókaképű kislány, a „Csepel, III, Helga” fény felé fordított, reménykedő arcát. A butuska Helga és az ukrán kislányok! Pedig a gyerekvédelem élharcosai milyen szívesen látnak a pedofilok áldozataiban aranyfürtös angyalkákat! Ám egy lánynak, töprengett Lena, ha tíz-tizenkét évesen bekerül egy hálózatba, négy-öt éve van hátra. Úgy menekülhet meg a darálóból, ha maga is segít forgatni a kerekeket. Arlette bizalmasa, az ukrán kislányok felügyelője, „ Csepel, III, Helga” élt és igyekezett.

            Hirtelen olyan fáradtság öntötte el, amit nem is tudott volna szavakba önteni. Megtörölte a homlokát, és már csak találomra húzogatta a mappákat. A fiókok mélyén megtalálta a behálózott védőnők névsorát („az igazi gyűjtő nem dob ki semmit”), majd előráncigált egy „Túl a hegyeken” feliratos dossziét, a művészileg kiteljesedett Horváth műtermi felvételeit. A bőröndökkel menekülő Horváth Péter épp ezt a mappát felejtette volna el magával vinni?

Minden felvétel egy-egy pisztolylövés. Zokogó kislányok kutyákkal. Zokogó kislányok nyakörvvel. Zokogó kislányok szétfeszített lábakkal. Egy kábítószertől tágra nyílt szemű lány egy korbácsos férfihez simul. Hálásan, mint aki most szabadult meg a legnagyobb életveszélyből. És minden kép közül ott volt a legrettenetesebb: két gyereklány ragasztót ken egy harmadik szemébe, akit épp megerőszakol egy Micky egér-álarcos férfi.

Gyerekjátékok. Hát hány hétig is tartottak Luganóban ezek a tivornyák? A felvételeken felismerte az ágyra kötözött Dohák Évát, a pezsgőfürdőben nevetgélő Kemény Ritát. Ám Ms. Pavese unokahúgát, Dér Krisztinát egyik képen sem látta, vagy csak nem ismerte fel az arcát. Vagy hát nem azt mesélte róla Helga, hogy ő volt az egyetlen, aki Luganóban össze-vissza hányt? Hogy olyan makrancos volt, hogy a „próbákon” a halálát kívánták? Ám hogy-hogy nem volt elég izgalmas fotótéma egy össze-vissza rúgkapáló lány? Három képet mindenestre a táskájába süllyesztett, aztán kirohant a fürdőszobába, hogy bevizezze a homlokát.

Milyen puritánul berendezett fürdőszoba! Talán még a kád is ugyanaz, ami kiszolgálta szegény Herczegh Ferencet! Lena itt is szívesen körbenézett volna, de elfogta az émelygés Horváth törölközőjétől, fogkrémtubusától, amit a gazdája gondosan karikába tekert, hogy ne vesszen el egyetlen cseppje sem.

Visszatámolygott a dolgozószobába.

            A nap fenyegetően a fák fölé emelkedett, de ő kutatott tovább. A dossziék alapján biztos volt benne: kilencvenkettőben Horváth számára lezárult az önkiteljesedés nagy korszaka. A későbbi mappák már mind vékonyabbak voltak. Horváthnak meg kellett elégednie a villába fogadott gyereklányokkal, a strandon, na meg persze a neten vágott kukucskálóablakkal, a Thumberlina-honlappal. Mert valami jóvátehetetlen történt: a babagyár felrobbant − a lepkék kirepültek, nem kerültek új gyerekek a hálózatba. Horváthnak nem maradt más hátra, mint hogy öreg bélyeggyűjtő módjára a gyűjteményét rendezgesse.

            És vajon a lányok előtt vagy után kapott rá Horváth a porcelángyűjtésre? Lena visszatért a tálalószekrényhez, és arrébb húzogatta a régimódi levesestálakat, hogy megnézze nincs-e mögöttük valami komoly gyűjtőhöz méltó ritkaság. De majdnem elnevette magát: tálak mögött csak egy baba-kávéskészletet talált. Gyűszűnyi kávéscsészék, apró findzsák, tányérkák. De az egész mit bizonyít vajon? Hogy egy pedofilnak sikerült egy igazán jó vételt csinálnia az ócskapiacon.

            Jó fogás, ha nem is ragyogó fogás.

Felegyenesedett, és úgy döntött, ha tonnányi DNS-nyom marad utána, akkor is megiszik egy kávét a mosogató mellett. Vagy ha kávé nincs, egy teát legalább − egy teát, az isten szerelmére! A konyhában végigkutatta a fiókokat: talált is külföldről hozatott jam-gyökeret, füveket, ilyen-olyan gyógynövényeket, különös állagú, beszáradt lekvárokat, biokrumplit, barnarizst, halkonzervet, kredenc mélyére hajított telefontöltőt, de se neszkávét, se filteres teát. Horváth − úgy látszik − nem hódolt a szokványos szenvedélyeknek.

Micsoda sunyi gazember, kutatott tovább Lena dühödten, és míg a zacskók között kotorászott, megint beléhasított, vajon miért tűntek el az őrskúti lányokról készült képek. Honnan tudta Horváth, hogy Igazszívű, aki a Thumberlina-játékban üzent, épp Dér Krisztinát keresi? Jellemző az óvatosságára, hogy „Igazszívű” üzenete után rögtön kocsiba szállt. Na de egy férfi, aki internetről sem mer képeket letölteni, fel merné-e telefonon hívni a titokzatos Arlette élettársát?

Vagy valaki más tájékoztatta…? Mégiscsak van teste annak a fantomnak, amit Hajdú látott a Tulipán utcában?

 

Csak egy cigi

– Te, ezt a Protein csávót…

– Prométheusz. – javította ki fáradt tanár módjára, a parázsló cigi vége keljfeljancsiként billegett az ajkai között.

– Szóval őt… gondolom… a tűz miatt egész hátralévő életében kényeztették a népek.

– Dehogy. Az istenek megharagudtak rá, amiért odaadta az embereknek a tüzet, ezért kikötötték a világ végén egy sziklához, ahol minden nap megette a máját egy varjú.

– Azt a kurva. Hogy a faszomba volt annyi mája. Alkesz volt?

– Hülye! Mondtam, hogy hős volt! Minden éjjel újranőtt neki.

– Ja értem. De akkor is durva. – belebambult a meleg levegővel keveredő füstbe – Te adjál már egy cigit, én is rágyújtok, ne szenvedjen már hiába az a szerencsétlen hős.

Lali nagy szuszogások közepette kutatni kezdett a cigarettásdoboza után.

– Tudtam, hogy nem bírod megállni.- mondta miközben az ülésről elemelt feneke miatt be tudott nyúlni a zsebébe.

– Most mit misézel! Csak egy szálat kértem, ennyitől még elég nehéz lenne visszaszokni.

– Persze. – a nyitott dobozt Krisztián arca elé nyújtotta.

– Közelebb nem tudtad volna dugni, baszki?

– Csak akartam, hogy lásd, mit akarsz szívni. – fakadt mosolyra.

– Akkor dugd ide a pömpölőd!

– Gondolom paraszttűzből is jó lesz. – Lali átnyújtotta a cigijét.

– Hogy a viharba ne! – az égő cigit úgy szorította rá az övére, mintha vezetéket szerelne.

– Kösz. Rendes vagy.

– Tudom.

Mindketten megszívták a cigarettájukat, Lali boldogan vette tudomásul, hogy a fűtött kocsiban eregetett füstje is van olyan szép, mint a fagyban a lehelete. Krisztián szembetartotta a cigijét, ráfújta a füstöt, és elrévedt nyugalommal szemlélte a parázs ütőérszerű lüktetését.

– Na tűnjünk a francba. – szólalt meg végül Krisztián.

– Na hál’ Isten. – emelte ki a testét Lali a kocsiból.

Egyszerre vágták be maguk után az ajtót. Felevickéltek a járda közepére, és mintha már órák óta itt dohányoztak és sétáltak volna, folytatták útjukat.   

– Egyszer majd elárulhatnád, miért hagytad ott a menő gimnáziumodat, és kerestél meg, ha ilyen barom vagy. Addig viszont közlöm veled, ha legközelebb csak azért mész bele egy autólopásba, hogy öngyújtóként használhasd a járgányt, akkor inkább az ilyen punciktól kérjél tüzet, – mutatott egy magas sarkúban egyensúlyozó gumibőrű nőre, aki éppen mellettük haladt el – engem meg hagyjál lógva.

– Oké. – Lali felhúzta a sarkait, és cipőorrával hátraperdült akár egy táncos.

– Ne örülj meg! – már a mondat végére érve gyorsabban vert Krisztián szíve.

Lali ennek ellenére nyugodtan indult a lány után. Harapott egy slukkot a cigijéből.

– Hé kislány! – a füsttel kevert lehelete kiömlött a szájából. Mintha csak egy járó autó kipufogója lenne.

 

 

  

Néhány út, ami a Nirvanához vezet

Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.

 

 

 

Egy-egy újrakiadás, vagy válogatás ugyan megkapja a tisztelettudó figyelmet. Összességében mégis csend van a zenekar öröksége felett az utóbbi évtizedben. A grunge-éra nagy zenekarait a Pearl Jamtől a Stone Temple Pilotsig már rég eltemette a kritika, a tinik kockásinge alól is eltűntek a Nirvana-pólók, majd a kockásingek is, a Nirvanával kapcsolatban azonban valahogy elmaradt az elhatárolódás, ahogy az azóta felnövő generációk se gondolnak vissza a zenakarra rossz szájízzel – ha ritkán eszükbe jut. Ha néha feltűnik egy zenekar, amelyiket akár a Nirvanához is lehetne hasonlítani, akkor pedig rendszerint a Pixies, a Hüsker Dü, a Replacements, netán az R.E.M. kerül elő hivatkozási alapként, mikor melyiket kívánja a téma.

 

Kurtöt mintha halála után rögtön szoborba öntötték volna, és mintha ezzel el is lenne intézve a dolog, felejtették el. Habár a korai Radiohead, vagy akár a kaliforniai poppunk-hullám nyomokban talán érintkezett a Nirvana-oeuvre-vel, mégis egész más inspirációk és – urambocsá – világszemléletek mozgatták a könnyűzene kinyíló világát. Aztán mit is tudott volna kezdeni Kurt, ez a frusztrált, elszigetelt csóka, vagy egy az ő nyomán továbbhaladó vonal az utóbbi tizenöt évvel? Vajon megtalálta volna a helyét a műfaji falak leomlása után, vagy a folkba menekült volna tiltakozásképpen? Erre csak az utókor tud válaszokat adni, ami megnyugtató ugyan nem lehet, érdekes viszont igen. Az alábbiakban, egy egynapos kutatás eredményeképpen, következik tíz olyan Nirvana-értelmezés, amelyek utakat mutathat a Nirvana felől és egyben vissza a Nirvanához is.

 

  1. Placebo – All Apologies (2001)

Bevezetőnek tökéletes a Placebo által a 2001-es Sziget Fesztiválra medley-ként aktualizált dal. Zongorás és rövid, de megkapó és forradalmi.

 

  1. Polyphonic Spree – Lithium

A soktagú zenekar pont úgy játsza a Lithiumot, ahogy az angyalok tolták Kurtnek közvetlenül a lövés után. Tuti imádta.

 

  1. Hooverphonic – In Bloom

Modernizált hangzás, elektromos hegedűvel, a refrénnél zongorás kiállással. Nem jobb, mint az eredeti, persze – a polarizáltság felülírja az eredeti ösztönös zsongását – de még mindig az ötletesebb újragondolások közé tartozik.

 

  1. Flipper – Scentless Apprentice

Kurt flipperes pólóban szerepelt az In Utero borítóján. Cserébe a belassult hardcore-ban nyomuló zenekar pontosan úgy játssza az album nyitódalát, ahogy Kurt szerette őket.

 

  1. Girl Crisis – Come As You Are

Nem tudom mi ez a csapat lány, de tök bájos, ahogy három-négy lány vokálon viszi a Nirvana talán második legjellegzetesebb gitárrifjét. Az eredeti feszültség, persze, sehol, de ebben az esetben nem is hiányzik.

 

  1. Animal Collective – On A Plain

Most vagy az Animal Collective van valami módon rokonságban a Nirvanával, vagy tényleg nagyon jók, úgyanis ők rugaszkodtak el a most citált tíz zenekar közül legjobban az eredetitől, mégis ők maradtak a legautentikusabbak. Szerintem Kurtnek is ez lenne a kedvence.

 

  1. Cibo Matto – About A Girl

A szinte ismeretlen popjazz zenekar egy táncolható, könnyed Nirvana-átirata miatt érdemel szót.

 

  1. Jay Reatard – Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle

Jay Reatard korai, Kurthöz hasonlóan kábítószerekre visszavezethető halála mellett zenéje és nyughatatlan zsenije okán is párhuzamba állítható a nagy előddel. Ezenkívül ez a dal is ezt erősíti meg. Ahhoz a vonalhoz mit szólnátok, hogy Hüsker Dü – Nirvana – Jay Reatard – Wavves? Csak felvetésképpen, persze 🙂

 

  1. Tankcsapda – Polly

Igen, igen: Egyszerű dal. Igazából csak a Polly verzéjének gitártámája maradt meg, de hát ezt kívánta a művészi szabadság. Tökéletes újragondolás.

 

  1. Patti Smiths – Smells Like Teen Spirit

Zárásként pedig következzen Patti Smith epikus Smells Like Teen Spiritje, okosan, a világ leghíresebb riffje nélkül: úgyis mindenki mellédzsú-dzsudzsuzza a szájával, meg a léggitárjával.

 

Nem isten voltál Kurt, és nem is a legjobb, csak egy fura srác, néhány olyan dallal, amik ma is kurva jók.

 

Címezetlenül

… olyan jó lenne, hányszor kívántam, könyörögtem, reszkettem, hogy illanó pillanatokra, fürge pillantásokra szeressek, a szeretet nem csak egy imperatívusz volt, amit belém neveltek, nem, ebben a formában soha senki nem beszélt róla, már a kimondása is bűn, kiröhögnivaló szánalmasság, kiböffentett megvetés, hangos mutogatás, szóval senki nem beszélt róla, mégis mélyebb parancs volt, szinte követelés, szinte törvény, hogy ha nem, akkor halál, de aztán sok év következett, sok önző fordulat, felejtés, összeragadás másokkal, kéjelgés az elragadtatott, de soha nem viszonzott pillantásokban –

 

… hányszor, hogy csak néhány másodpercig ne fájjon, hogy azt a ragaszkodó és minden-lében-kanál, minden-baj-forrása ént, azt a romantikus összesűrített pátoszt, az acsarkodó, lusta, tunya, követelőző, kielégíthetetlen, fáradhatatlan, sebzett, megráncigált, összeharapdált, itt-ott vérző, kimeríthetetlen, feneketlen, súlyos, tehén, elhízott, cukorzabáló, sörivó, síró, nyáladzó, bekakiló, mézberagadt, elázott, felázott, megázott ént – csak néhány másodpercig, hogy ne fájjon, vagy hogy kevésbé, elfelejteni, megválni tőle, elengedni, vagy ha másképp nem megy, hát elfojtani, megfojtani, elszorítani tőle a levegőt, belesűríteni a piciny zsírtestét valami elfeledett pókhálós zugba, csak ennyit, és csak néhány másodpercig, megtanulni, hogyan kell, mert már volt, hallottam, volt, akinek sikerült, távoli helyeken, álmokban, hegyek tetején, zümmögő énekelő lekopaszított hunyt szemű emberek között, ahol a kis kecskék és kicsi lovak nyakában csengő kolompál –

 

… de ezek csak mesék, bájolgások, elhazudozások, talán, ki tudja, mindenesetre sosem hiszi el, az én az csak röhög, horkant, persze, minden gyönyör forrása én vagyok, ahogy minden szenvedésé is, igen, de a gyönyör, valljuk be, pláne most, egy ilyen világban, ilyen körülmények között, amikor a kéj invitál az exkluzív zabálásokba, orgiákba, csoportszexbe, felsűrűsített és már-már gyilkos élvezetbe –

 

… úgyhogy csak véletlenül sikerült, a másodperceknél is sokkal rövidebb, kósza időintervallumokra, pirinyó villanásokra, vagy elhomályosulásokra, mérhetetlen kicsi szakaszokra, ezekhez nincs vonalzó csak a mesékben, ezekhez nincs óra, de akkor, azokban a véletlenekben, azokban a kósza időintervallumokban mintha felrobbant és elsimítódott és elnyugodott és megtörtént volna valami, akkor tudtalak szeretni, akkor egy egész élet lezajlott előttem, előtted, mindannyiunk előtt, mint a füst, amiből a jövőt, mint a kávézacc vagy a sasmáj, a tengeri só a tenyéren összesűrűsödve – akkor igen, láttam, hogy:

 

teát készítünk, nevetünk, a kertet tavaszi zápor áztatja, a szex jó volt, a szex jó és jó lesz, ez nem szex ez szeretkezés, mondod, az apukánk, a közös, egy kedves idős bácsi a kis kunyhóban pipázgatva, ismerünk minden mesét, mi készítjük a meséket a világnak, a hátadon viszel, a nyakadba csimpaszkodok és a hátadon viszel, sétálunk a végeláthatatlan pusztaságban, aminek nincsen határa, ami fölött nem süt a nap, az égen langyos tavaszi viharfelhők, elázunk, megmártózunk a bugyborékoló sárban, este tánc, mellettünk fut a kutya, mindenkit ismerünk, minden embert ismerünk, mi készítjük a meséket a világnak, belebújunk a rókalukba, pillangót szedünk meg cseresznyét, kis paradicsom valahol vidéken a folyó mellett, nem messze a folyótól a kis házikó az apóval, van anyóka is, süteményt süt, mi készítjük a meséket a világnak, a világ a folyón túl, a révész, egyszer te vagy egyszer én, a meséket kis méhkasokban szállítjuk a túloldalra, az emberek úgy gyűjtik a történetfoszlányokat mint a mézharmatot, a mézcseppet, az ember valaha szövetségre lépett a méhekkel, régen volt, a hátadon viszel, szeretkezünk hajnalban a napfelkelte előtt, előtte százszor éjszaka, nevetünk, kacagunk, ez persze ostobaság, csak egy pöttöm lakásban éldegélünk, te tanár vagy, szegények vagyunk, vagy inkább, nem vagyunk vagyonosak, egy gyereket szülök neked, egyetlent, egy lányt, akit te fiúnak nevelsz, tüdőgyulladásban halok meg a szülés után nem sokkal, ez is ostobaság, minden elképzelés elfullad egy idő után, a történetnek vége, nem is ez a lényeg, állunk ketten a kertben, az eresz alatt, cigarettázunk, kezünkben kávéscsésze, valami élet értelméről, vagy a művészet szépségéről cseverészünk, és akkor, egyetlen szétdarabolt pillanatra úgy tudlak szeretni, hogy minden múltból szivárgó fájdalom, minden önérzet, makacsság, sértett büszkeség, felesleges és unalmas játszma, minden részvétel azokban a játszmákban – semmivé foszlik, elfelejtődik, az énnel együtt belenyomódik abba a koszos zugba, és elégedett vagyok.

 

Az elirigyelt szem

Nyirkos volt a levegő, és egyre kormosabb sötét.

A fák és a bokrok félrehúzódva, kopogósan vártak sorsukra a metsző hidegben.

Eddigi életemben még nem tapasztaltam azt, hogy éjfél felé annyira lehűljön a levegő, mint ezeken a hegybe árkolt az utcákon.

Itt-ott megcsörrent valami a legtávolabbi porták mélyén.

Aztán a mindent elárasztó éjszakában mérgesen kiadták haragjukat a sötétben ólálkodó, kopár és gazverte udvarok, melyek aljáról vékony pára szállongott; az udvarok keskeny szalagjait olykor sejtelmesen megvilágította egy-egy hirtelen fölgyulladó lámpa sugara, riasztó ábrákat meszelve a párhuzamos tűzfalakra. Zavart éreztem, szorongás gyötört az egész úton, melynek mind szaporább léptekkel igyekeztem a végére érni. Az alakomat körbetapogató nyirkos levegőben alig voltam képes elegyengetni a lelkemben dúló viharokat. Egy csipetnyi örömet sem éreztem azért, hogy a világnak ebben a szegletében vagyok. Számkivetettségem szívszomorító gondolata miatt kínlódás volt minden odaút.

Létemet a kérlelhetetlen valóság mardosta.

A városon kívüli, világtól félreeső magányom gúzsba kötött.

Érzelmeim béklyójában vergődtem, de ellenük nem tettem semmit.

Bármiféle erőfeszítés kárba veszett volna, mert még időlegesen, és ideiglenesen sem voltam képes megbarátkozni az életnek ezzel a nyers közeliségével, zavartak a házak végéhez ragasztott féltetős melléképületekből kihallatszó turkálós zajok, a nyitott oldalú fészerekből fölsóhajtó szekercék hangja, amint fát aprítanak. Ezek a hangok semmiben sem hasonlítottak a gyermekkori környezetem intim zörejeire és lágy neszeire, melyek ellenállhatatlanul vonzanak a halálomig.

Önkéntelenül előhozakodott bennem ez az összehasonlítás.

Még a fák elmosódó suttogása is más volt a magas kavicstámfal fölött, amely megemelte a kicsinyke kertszögletet az ablak magasságában, és amelyet kényszerűségből vágtunk bele a hátsó falba, hogy a szűk helyiségből legalább nappalra kiűzzük a sötétséget és félhomályt. Ezért az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mennyezet és a kert síkja oly közel került egymáshoz, hogy az egész helyiség összenyomódott, a térfogata pedig összezsugorodott.

Amikor másnap hajnalban a kimerültségtől meggyötörten, szorultságom béna tudatában kikecmeregtem az ágyból, és kimentem a zuhanyzótálcával összeépített mellékhelyiségbe, hallottam, ahogy az agyagból és cementből kitapasztott derítő visszhangzott valahol a ház oldalában alattam, a hegy távoli üregében.

A hang olyan irdatlan messziről jött, mintha a Föld túlsó feléből tört volna föl.

Megmagyarázhatatlan érzés töltött el, amely véglegesen beárnyékolta a fagyos reggelt. Kintről, a dermedt messzeségben, az autósztrádához tapadó házak zugai felől, nedves fűrészpor illata csapott az orromba, döngött a földút a rácsapodó deszkalapoktól, és súlyos farönköktől. Hirtelen megjelent előttem néhány csapzott fej, és véreres szem az éjszakai busz utasairól. Hajnalonta mindig kísértenek ezek az utolsó arcok, vicsorgó és elnyűtt tekintetek, akiket fölszínre hoz bennem az ébredés összezavart pillanata.

Kihajtottam a spalettákat az ablakon.

Valaki beindítózza az autóját, és káromkodik közben. Iszonyatosan pöfög a motor, mely egy idő után elnyeli a férfi mondatfoszlányait.

Még mielőtt elrendeztem volna magamban a reggeli benyomásokat, elindultam kávét főzni. Lecsavartam a gép fémsisakját, és elkeseredetten konstatáltam, hogy a tömítésgumi beleégett a kupakba mart a körperembe, és használhatatlanná vált. Hiába téptem ki a stelázsi fiókját, ahová a konyhai segédeszközöket tartotta az Anyám, pótgumit nem találtam. Hirtelen elvékonyodott előttem a világ, de aztán elhessegettem a pánikot, és a megszokott mozdulatokkal betöltöttem a vizet a kotyogó tartályába, majd akkurátusan kiadagoltam a kávét. Rövid tanakodás után gyűrűszerű részt vágtam ki az előző napi Magyar Nemzetből, és óvatosan a két fémrész közé illesztettem. Megeresztettem a gázpalackot, és alágyújtottam a rezsónak. Néhány percig ott őrködtem a körláng mellett, aztán hátraléptem – ez is az évek során kialakult rituáléhoz tartozott –, hátamat az ajtófélfának támasztva figyeltem a gázláng élénken lobogó, kékessárga szirmait. Néhány perc múltán, mely alatt épp elégséges idő tellett el ahhoz, hogy kávé ízének és illatának élvezetére fölkészüljek, izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, sisteregett a levegő, és a lefolyó kondenzvíztől barnára színeződött a szerkezet fémes fala. Lassan telt meg a porceláncsésze, amiben fölfogtam a lefőtt kévét. Egy tálcát kerestem, mert elfelejtettem a kezem ügyébe előzetesen odakészíteni, és elégedetten a gőzölgő csésze fölé hajoltam. Cigarettáért nyúltam, és a körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Mintha vártam volna valakire, aki késett.

Amiért ez a várakozás mind megmagyarázhatatlanabbá vált a számomra.

Arra gondoltam, hogy a látogatóm szeme a lakásomhoz közeledve itatóspapírhoz hasonlóan működik.

Mint az enyém, amióta itt húzom meg magam.

Én voltam az, aki mindent begyűjtött, elraktározott, de egyelőre még képtelen volt bármire is felhasználni a zsákmányát.

Aki társasjátékot játszott a saját beteljesedésének hiányával, de aki ezért mégsem elsősorban a világot kárhoztatta.

 

 

Klasszikusan egy klasszikusról

 

Noha a könyv szerzője a kötet lapjain gyakran figyelmeztet a túlzó megfogalmazások veszélyeire, hadd jelentsem ki mégis, már itt, e recenzió nyitányaként: Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezső című könyve az utóbbi évek legjelentékenyebb termése a Kosztolányi-szakirodalomban.

 

E megállapítás súlyát részben növeli, részint viszonylagosítja, hogy az utóbbi néhány évben még a megelőzőkénél is nagyobb mértékben föllendült az irodalomtudományos érdeklődés az Esti Kornél szerzője iránt, és az egyre-másra megjelenő tanulmányok egészen példátlan (és termékeny) heterogenitást tükröznek, mind a földolgozott szövegek típusát, mind a földolgozás módszertanát illetően. Egy ilyen dzsungelben az egyszeri Kosztolányi-kutató igen nehezen igazodhat el, különösen akkor, ha nem éri be egyes részterületek adott szempontú vizsgálatával, hanem legalább viszonylagos egységben (is) szeretné látni a huszadik század első fele magyar irodalmának egyik (ha nem a) legjelentősebb életművét. Szegedy-Maszák könyvében erre a feladatra vállalkozott, és a kötet végigolvasója számára kevés kétség maradhat afelől, hogy sikerrel.

A könyv fülszövegéből és a fejezetcímek átfutásából a Kosztolányi-szakirodalomban járatos olvasó akár azt a következtetést is levonhatná, hogy a kötet nem egyéb, mint Szegedy-Maszák korábbi, ismert és nagy hatású tanulmányainak némileg kibővített egybegyűjtése. Bizonyos fejezetcímek (mint A kánonok hiábavalósága? vagy A történelem mint újraírás) a szerző írásait ismerők számára otthonosan csenghetnek; és a felületes pillantás könnyen láthatná a kötetet inkább gyűjteménynek, mintsem friss és önálló teljesítménynek. A könyv elolvasása azonban egyértelműen cáfolja ezt a sejtelmet. Nemcsak (a korábbi Szegedy-Maszák tanulmányokhoz képest) vadonatúj témákat földolgozó fejezetek illeszkednek a korábbiakhoz, de a már ismertnek vélt részek is jelentős átdolgozáson estek át, a szerző egyfelől kibővítette, másfelől új szempontból közelítette meg az általa korábban már tanulmányozott kérdéseket (is). A kötet önállósága, önértéke mindazonáltal nem csak abban áll, hogy a benne közölt tanulmányok jelen formájukban még nem jelentek meg. Legalább ennyire fontos megjegyezni, hogy a szövegek – számos tanulmánykötettől eltérően – oly módon alkotnak koherens egységet, hogy, noha az egyes fejezetek külön-külön is olvashatók, a könyv elejétől végig történő elolvasása jelentős mértékben hozzátesz az egyes részek értékéhez is. A verseskötetek füzérszerűségének méltatása például éppúgy segítheti az Esti Kornél kötet értelmezését, mint ahogy a Kosztolányi újságírói munkásságáról szóló megállapítások is tovább visszhangoznak a regényértelmezésekben. A könyv egyik legfőbb értékét éppen abban láthatjuk, hogy szerzője egy ilyen rendkívül bonyolult és szerteágazó életművet képes volt úgy egységben láttatni, hogy közben a művek önértékét nem oldotta föl, sőt a kötet számos pontján éppen ennek a föloldásnak, egységesítésnek, homogenizálásnak a veszélyeire hívja föl a figyelmet.

Szükséges hangsúlyozni – erre az előszóban a szerző is kitér –, hogy a Kosztolányi Dezső című könyv nem életrajzi monográfia. Természetesen ez se nem erénye, se nem hiányossága a kötetnek; egyszerűen műfaji meghatározás. Olyan tanulmánykötetről van szó, amelyben az egyes tanulmányok nagyon szorosan összefüggnek egymással, és Kosztolányi munkásságának valamennyi jelentősnek tekinthető részletére kitérnek: olvashatunk elemzéseket a szerzőnek mind költői, mind írói, mind hírlapírói, mind műfordítói, mind színműkritikusi teljesítményéről, és a legfontosabb verses- és novelláskötetek mellett valamennyi regény külön fejezetben olvasható. A teljességre törekvő összeállítás néhány bekezdés erejéig Kosztolányi társművészetekben tett kirándulásait is érinti, illetve hangsúlyosan kezel olyan – a szakirodalomban rendkívül aktuálisnak számító – problémákat, mint a költő által kiadott Vérző Magyarország című irredenta antológia értelmezhetőségét, Kosztolányi szerepvállalását az Uj Nemzedék című lapban vagy viszonyát az új médiumokhoz.

A kötet egy kilenc oldalas előszóval kezdődik, amelyben a szerző – igen nagyvonalúan – egyrészt az általa megállapított igazságok viszonylagosságára emlékeztet, másrészt módszertani irányát tisztázza: mégpedig azt, hogy „a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal” egyeztette; hogy ez mit jelent, arra már maga az előszó is példát mutathat. A szerző szinte valamennyi megállapítását összefüggésbe hozza a világirodalom, illetve a nemzetközi irodalomtudomány valamelyik kanonizált szerzőjének egy-egy kiváló érzékkel kiragadott szövegrészletével, érzékeltetve azt az együttgondolkodást, amely végsősoron a magas (színvonalú) irodalom létmódja. Sőt nem is csak irodalmároktól és íróktól olvashatók idézetek. Amennyire ez egy ilyen vállalkozásnál lehetséges, Szegedy-Maszák a társtudományok és -művészetek egy-egy jeles képviselőjének megnyilatkozásaiból is ihletet merít, Kosztolányi írásművészetét igen tág (ugyanakkor mindig jól nyomon követhető) kontextusba helyezve ezzel. Ez is magyarázata a kötet borítóján található, első pillantásra talányosnak tekinthető Vermeer-festménynek a Kosztolányi Dezső cím alatt.

Kosztolányi lírai munkásságával kapcsolatban Szegedy-Maszák már a Négy fal között kötetnek is jelentőséget tulajdonít, elismerve persze, hogy a verseskönyv „nagyszámú sikerületlen verset tartalmaz” (32.). A Négy fal között szövegeit egyrészt a kortárs világirodalmi tendenciák némelyikével (és így közvetve Kosztolányi műfordítói munkásságával), másrészt a magyar irodalomtörténeti hagyománnyal vonja összefüggésbe a szerző, megállapítva, hogy a kötetszerkesztés tudatossága már ekkor figyelemreméltó, illetve hogy a versek egyike másika (illetve a kötet egész szemlélete) a francia parnasszista költők felfogásával rokonítható. Megjegyzésre érdemes, hogy már a Négy fal közöttben föllelhetők a kései nagy versek bizonyos nyomai és jellegzetességei; már csak azért is, mert a Kosztolányi-szakirodalomban gyakran találhatunk olyan állításokat, amelyek szakadásokat tételeznek föl az életműben. Szegedy-Maszák Mihály inkább a fokozatos átmeneteket és a belső összefüggéseket hangsúlyozza, ebben látja a szerző a két nagy verseskötet, A szegény kisgyermek panaszai és A bús férfi panaszai jelentőségét is: „Az 1924-ben megjelent kötet s elődje kölcsönösen elolvassa, újraírja, értelmezi egymást, s ennyiben egyedülálló a magyar költészetben.” (72.)

A kötet egyik legizgalmasabb, egyszersmind a kortárs Kosztolányi-szakirodalom egy részével legerőteljesebben vitába szálló részében Kosztolányi politikai nézeteit, Uj Nemzedékben betöltött szerepét, illetve a Vérző Magyarországgal kapcsolatos dilemmákat értelmezi a szerző. Tudvalevő, hogy a kritikai kiadás előkészítő munkálatai kapcsán több komoly tanulmány is megjelent a témában az utóbbi években, és a Pardon rovat befogadástörténete ezekben az években – az előző rendszerben megfigyelhető elfojtást követően – különösen virágkorát éli. Az új tanulmányokban gyakran észrevehető tapasztalat, hogy a rovattal, illetve az irredenta antológiával kapcsolatban meglehetősen leegyszerűsítő, a szerzőt morálisan egyértelműen elítélő vélekedések látnak napvilágot. Szegedy-Maszák értelmezése azért különösen értékes, mert rávilágít olyan szempontokra, amelyek segítségével az egyértelműsítő, fekete-fehér kép jelentősen árnyalható. Egy olyan, fölöttébb zavaros és a korszak lényegében valamennyi jelentékeny alkotója számára nehezen kiismerhető időszakban, mint amilyen a huszadik század első fele volt, meglehetősen irreális elvárás huszonegyedik század eleji elveket számonkérni egy regényírón. Miközben Szegedy-Maszák természetesen rámutat Kosztolányi ténykedésének etikailag vitatható, sőt elítélhető mozzanataira, fölhívja a figyelmet az „enyhítő körülményekre” is, egy olyan kiigazítást hajtva végre ezzel, amely valamennyi Kosztolányi-kutató számára legalábbis megfontolandó tanulságokkal szolgálhat.

A kötet regényelemzései akár külön-külön is elolvasható példaértékű tanulmányok, melyek egytől-egyig magukba olvasztják a szakirodalomban előforduló különféle vélekedéseket, vitatkozva velük, de építve is rájuk. Talán két olyan elv van, melyet Szegedy-Maszák a Kosztolányi-regények értelmezésekor egyértelműen – és alighanem joggal – elutasít: a példázatként való olvasást, illetve a pszichologizáló olvasatokat. Noha ilyen világosan néven nevezve csak az Édes Annáról szóló fejezet tér ki a Kosztolányi-recepció e két makacsul kísértő tendenciájára, voltaképpen a kötet valamennyi elemzése hangsúlyoz egy olyan elvet, amely e két olvasási móddal nem egyeztethető össze: a nézőpontok viszonylagosságának elvét, mely szoros összefüggésben áll a Kosztolányi-regények nyelviségével. Amikor tehát valamiféle példázatként vagy pszichológiai esettanulmányként kezdené el olvasni valaki például az Aranysárkányt, akkor kimondva-kimondatlanul eltekint attól, hogy az egyes szereplők nézőpontja (perspektívája) nem azonos az elbeszélői nézőponttal, amelyik pedig szintén nem azonos az értelmezőével. Ilyeténképpen mondható el, hogy A véres költő nem (csupán) a dekadencia regénye, és nem Szabó Dezsőről szól; a Pacsirta nem a parlagiság irányzatos kifigurázása, és nem is pszichológiai esettanulmány; az Aranysárkány aligha értelmezhető helyesen a humor és a nézőpontváltások figyelembevétele nélkül; az Édes Anna pedig éppúgy nem szociográfia, mint ahogy freudista kulcsmű sem. A kisajátító olvasatok megbírálása mellett Szegedy-Maszák ugyanakkor sok olyan értelmezésnek is teret enged, amelyek e regények újabb olvasói és értelmezői számára fölöttébb hasznosnak és újszerűnek tűnhetnek. A számos példa közül említsük itt meg az Aranysárkányban az asztaltáncoltatás motívumát, amely Kosztolányi érdeklődését – több újságcikk tanúsága szerint – ekkortájt nagyon is magára vonta. Azért is érdemes ilyen példát hozni, mert a könyv szerzőjének értelmezése e ponton túlságosan is egyértelműnek hat: „Nyilvánvaló, hogy az asztaltáncoltatás Hilda fölszínességét hivatott tanúsítani.” (276.) Tekintettel arra, hogy az elbeszélő nézőpontja a regény végén egybeesik a szellemidézést végző Hildáéval, az Aranysárkány ezen a ponton is alighanem többféle értelmezést enged meg. Mégis nagyon fontos, hogy Szegedy-Maszák fölhívta a figyelmet Kosztolányi vélekedésére a spiritualizmusról, mert egy olyan motívumról van szó, amely az író szinte egész életművét végigkíséri, alapos elemzés tárgya mégis alig-alig lett.

Az Esti Kornél történetek kapcsán a kötetben egy nagyon lényeges filológiai anomáliára hívja föl a szerző az olvasó figyelmét; arra tudniillik, hogy a jelenleg legtöbbet forgatott kiadások (mindenekelőtt a Szépirodalmi Kiadónál megjelent, Réz Pál szerkesztette kötet) olyan szövegösszeállítást tartalmaznak, amelyre maga Kosztolányi semmiképpen sem bólintott rá. Természetesen ezt az anomáliát (is) majd a már készülő kritikai kiadás fogja pontosan helyre tenni. Addig is azonban Szegedy-Maszák a szerzői szándékot tükröző kiadások alapján értelmezte az Esti Kornélról szóló szövegeket, különválasztva tehát az Esti Kornél című kötetet a Tengerszem kötet Esti Kornél kalandjai ciklusától, fönntartva, hogy értelemszerűen e szövegek együttolvasása is legitim értelmezési stratégia. A kötetben való olvasás nyilvánvalóan más hangsúlyokat eredményez az értelmezésben, élesebben vetődik föl például Esti Kornél önazonosságának problémája, illetve a szövegek párbeszéde, egymásra hatása, belső összefüggései. A kötetként való olvasás még erősebben veti föl az önellentmondás mint szövegszervező erő kérdését, rámutatva közvetve arra is, hogy megszakítottság és folytonosság, következesség és következetlenség váltakozása nem csupán az Esti Kornél történetek, de az egész életmű jellegzetessége is. Valószínűleg tehát elhibázott minden olyan olvasási stratégia, amely az életmű homogenizálásában érdekelt.

A kötet végén négy olyan fejezetet találunk, amely Kosztolányi életművének egy-egy átfogóbb, időben az egész alkotói periódusára kiterjedő részletét dolgozza föl; műfordítói munkásságát, színikritikáit, világirodalmi kritikáit és nyelvtisztítói munkásságát, nyelvről szóló állásfoglalásait. Föltétlenül kiemelendő, hogy nemcsak a kötetben, de az Esti Kornél alkotójának gondolkodásában is szervesen illeszkedik az életmű többi részéhez ez a bizonyos értelemben elméletinek is nevezhető munkásság. Örvendetesnek tekinthető fejleménye az utóbbi évek, évtizedek Kosztolányiról szóló irodalmának, hogy egyre inkább tudatosult: jelentős gondolkodó nemcsak az lehet, aki kifejtetten és rendszerezetten írt filozófiai problémákról; sokszor éppen azok az elméleti meglátások a legizgalmasabbak, amelyek implicit, ki nem fejtett előfeltételezések figyelembe vételével nyerik el mélyebb értelmüket. Fordításelméleti meglátásai ugyanúgy rokoníthatók például Walter Benjamin megfontolásaival, mint ahogy nyelvfelfogása filológiailag is alátámasztható módon került közel a New Criticism körének Wilhelm Humboldtig visszanyúló nyelvi viszonylagosság elméletéhez. Az, hogy Kosztolányi költő létére nem foglalta rendszerbe sok tekintetben a legjelentősebb kortársaival egy irányba mutató elmélkedéseit, nem von le ezen elmélkedések értékéből semmit, csupán azt mutatja meg, hogy a szerző alkatától ezen a téren is idegen volt a rendszeralkotás.

Már csak ezért is méltányolható különös okkal Szegedy-Maszák Mihály törekvése, hogy a Kosztolányi életművét földolgozó, értelmező kötetében maga is viszonylagos kötetlenséggel fűzte össze a hatalmas életmű különböző mellékhajtásait. Mindig kérdéses persze, hogy egy alkotóról szóló könyvnek mennyire kell idomulnia az alkotó szemléletéhez; illetve hogy egy ilyen idomulás erénye vagy hátránya-e egy munkának. Egy alapos, beható foglalkozás valamely életművel azonban alighanem eleve magával von egy bizonyos mértékű szemléleti idomulást is. A modernitás utáni hermeneutika leszámolt azzal a tévedéssel, hogy értelmező és értelmezett élesen különválasztható volna egymástól. Közvetve alighanem ez is oka lehet annak az irodalomtudományos szakmunkák esetében viszonylag ritka tapasztalatnak, hogy Szegedy-Maszák Kosztolányi-könyvét jó olvasni. Minden bizonnyal nem függetlenül a Halotti beszéd szerzőjének ösztönzésétől, a kötetben szinte egyáltalán nem találunk idegen szókat, magyartalan mondatokat, nehezen követhető, túlbonyolított szerkezeteket.

Tudva, hogy nincsen olyan munka, amelynek akár egész koncepcióját, akár egy-egy részmegállapítását ne lehetne vitatni és akár kemény kritika alá vonni, a hangsúly e recenzióban legyen mégis azé a szinte önfeledt elégedettségé, melyet a könyv olvasása a kritikusból kiváltott. A Kosztolányi Dezső című kötet mind a szerző iránt érdeklődők, mind a szakmai közönség számára a legmélyebben ajánlható végigolvasásra, végiggondolásra.

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, Budapest, Kalligram, 2010.

 

 


 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info