Nem nézek tévét, így persze csak délután hallom meg a hírt, hogy az ikertornyok ledőltek. Na, gondoltam, hogy nem tudod, mondja szeretőm a telefonban, elképesztő, hogy te milyen érdektelenséget mutatsz a világ iránt. A Krisztián már le is védette a füstölgő tornyokat ábrázoló pólót kétféle felirattal. Nem voltam meglepve. Előre kidolgozott menekülési tervem van ilyen esetekre, és túlélőcsomagom a szekrény aljában tartom: útlevél, valuta kis címletekben a világ két-három pólusának pénzneméből, kis kiszerelésű márkás italok, márkás cigaretták. Egy váltás ruha, miniatűr tisztasági csomag, két doboz fogamzásgátló, összes műveim lemezen, fellépőruha, és pár cd, toll, boríték, papír, olajos magvak, keksz és aszalt gyümölcs, egy üveg víz, gyógyszerek.
Gyors telefon húgomnak, este náluk összejövünk. Az ő menekülési útvonaluk kelet, az enyém észak, esetleg délkelet, szerinte ez óriási melléfogás, Románia a tuti tipp és az elszigetelt paradicsom, reménye sincs, hogy EU-tagország legyen. Már a ház is megvan Románia legrondább falujában, igaz, most éppen nem működik a fürdőszoba, de ezen kívül csak egy van az egész faluban.
Egyébként teljesen föl vagyok háborodva, mondom a testvéremnek este, pont most, mikor benne vagyok ebben a tuti ösztöndíjban! A konyhájukban tanácskoztunk. Közben összevetették az eseményeket a Bibliával, így kérdésemre, hogy akkor most kell-e utazni vagy nem, mert én ugrásra kész vagyok (utánam a horizont-összeolvadás), azt válaszolták, hogy nem. Elmagyarázták, hogy ez most elcsitul, lesz egy-két tüntetés, Bin Ládin és a Gonosz Bert a Sesame Streetből egy plakáton szerepel majd, de amúgy még van három nyugodt év.
Az jó, pont annyi az ösztöndíjam. Aztán Vidiadhar Surajprasad Naipaul irodalmi Nobel-díjat kapott, és amikor ezt elújságoltam a húgomnak, akkor már tényleg biztos volt benne, hogy most nincs semmi gáz. Úgyhogy ültem nyugodtan a tutiban, a három évre szóló doktori ösztöndíjban, és szorgalmasan jártam le tanítani az egyetemre. Mert ösztöndíj ide vagy oda, azért meg kell dolgozni érte.
Lelkesedésem az oktatói pálya iránt akkor érte el hullámvölgyét, mikor rájöttem, hogy nem tudományos teljesítményem vagy nagyszerű pedagógiai érzékem vonzza a diákokat. Később viszont ugyanebből merítettem erőt: átütő személyiségem miatt járnak hozzám a hallgatók! Mire erre a következtetésre jutottam, már meghánytam-vetettem, hogy netán inkább a női vonzerőm lehet-e sikerem oka. Mert noha a bölcsészkar ezen tanszékén nagyítóval vadásznak a fiúkra, az órámat szinte kizárólag ezen ritka példányok látogatták, másodévestől a végzősig vegyesen. Bár ez a teória teljesen koherensnek tűnt, mégis elvetettem. Különben ez jellemző rám, talán az alaposan megnyirbált önbizalmam miatt sosem hittem igazán, hogy normálisan nézek ki. Szüleim ugyanis, amikor nem azzal bíztattak, hogy hülye vagyok és nem vagyok normális, akkor a hogy nézel ki mantrájukat pörgették. Túl kövér voltam, aztán túl sovány, vékonyka a hajam, hogy lehet így fölöltözni, hogy néz ki a bőröd, miért nem húzod ki magad, miért nem mész el fodrászhoz, elképesztő, hogy milyen ocsmány sápadt vagy állandóan. Huszonöt éves koromban aztán kezdtem elhinni, hogy az emberek talán tényleg nem azért néznek meg, mert kivételesen ronda vagyok, mint ahogy addig szilárdan gondoltam, de ekkor már három éve folyamatosan három férfi bizonygatta az ellenkezőjét. Huszonkét éves koromig tartózkodó és hideg nőszemélynek látszottam. Begyakoroltam, hogy érzelem nem hagyja el arcomat, akárhogy is szenvedek, pókerarc. Aztán magától kialakult ugyanez az örömre is, igaz, nem örülhettem sokat. Évekig ezt láttam az egyetlen esélynek a túlélésre. Pedig érzelmekben nem voltam éppen tapasztalatlan, és a mások között kialakult viszonyokat is messziről föltérképeztem. Egy antológia vagy felolvasóest névsorára ránézve rögtön megrajzolhattam a kapcsolati hálót. Ki kit hozott, kit ajánlott, hogy volt a sorrend, ki kinek telefonált először. Szerelmi riadólánc a volt szeretők, leendő szeretők, tönkretett szeretők érzékeny selyemszövedékén végigfuttatva. Amolyan rokokó udvarban érzi magát az ember, ahol folyamatosan kísérletet folytatnak az emberi szíven, és munkanaplóként regényeket, novellákat és verseket termelnek ki. Igaz, memóriám silány, úgyhogy sokszor rögtön elfelejtem, hogy például ki is szúrta szíven magát pont a szívkamrákat elválasztó falon, ki is él együtt két nővel, ki tanít csak azért, hogy minden szemeszterben megkúrhasson egy-egy csajt, ki ugrott ki az erkélyen, de megkapaszkodott a teraszkorlátban, aztán még a száguldó autó ajtaján is kiszagolt, csak hogy egy kis figyelmet zsaroljon ki a nőtől, ki hol lakik, melyik pszichiáterhez jár (mellesleg az egész irodalom lelke egy esztétafeleség kezében összpontosul, nahát. Én csakazért sem oda mentem). Egy időben kiderült, hogy öten-hatan ugyanazt a nőt látogatják rendszeresen. Tőlem aztán semmi tovább nem megy, úgyhogy nem tőlem tudták meg, de rögtön mindegyikük elrohant AIDS-szűrésre. A kis szívem kiirthatta volna az egész díszes irodalmi társaságot, legalábbis az urbánusokat, egy csapásra, plusz szeretők, plusz feleségek, már aki még magához engedte a férjét. Jellemző egyébként, hogy tíz íróból vagy irodalomtudósból hét angoltanárnőt vesz feleségül. De hát érthető, élni is kell valamiből, megetetni néha a szeretőt étteremben, meg ilyesmi.
Megyek a bölcsészkar folyosóján, imádott oktatómat látom elmerülni egy újdonsült PhD-hallgatóban, és viszont, na mondom, ezek is jól egymásra találtak. Persze volt bennem azért némi halvány féltékenység, mert a pasas másodéves korom óta titkos szerelmem. Jó, tudom, hogy sokkal idősebb, de nálam már csak így megy: a nagy korkülönbség mindig bejön. Mondjuk ő se ment el mellettem csak úgy érintetlenül, de tiszteletben tartottuk egymás kívánságát, hogy szívemet közelről soha meg ne érintsd. Most meg már megjött az erkölcsi érzékem. Igaz, csak porszemnyi, vagy inkább atomnyi. Jó, most mutatom a szépet. Tulajdonképpen az igazság az valójában hogytulajdonképpenigazából nem is az erkölcsi érzékem vagy a lelkiismeretem, hanemhogy másba vagyok szerelmes, és én nem az az ember lánya vagyok, aki csak úgy ki-be szeretget valakiből, nem amolyan ki-be-szerető. Úgyhogy ezt a lehetőséget inkább a kölcsönös vonzalom tartományában szeretném látni. Egyébként miatta jöttem át előző egyetememről az említett intézménybe, habár fájó szívvel hagytam ott az ógörög oktatómat.
Nem mintha képes lettem volna kifejezésre juttatni az érzéseimet. Ő kifejezésre juttatta, már a végén nagyon is nyilvánvalóan: szív rajzolása a szeminárium alatt az asztalomra szitált krétaporba. Csak sajnos én gyanakvó és bizalmatlan teremtés voltam (vagyok), és azt hittem, szórakozik velem. Később hallottam, hogy nem így volt, de akkor már elsodródtam az ország másik csücskébe. Na, visszatérve titkos szerelmemre, azóta eltelt vagy nyolc év, és ez megtépázta kissé a sármját, (az enyémet meg növelte). De ez engem nem zavar, mindig elönti a szívemet valami meleg vér, hogyha meglátom. Ő is rendesen foglalkozik velem, rajtam tartja a szemét, vezet a témámban, ez van, na.
Szóval láttam, hogy elkötelezett beszélgetést folytatnak a padon. Meg is kérdeztem utána a lányt, egyébként kedves nő, hogy mennyi ideje vannak együtt, mire ő mondta, hogy nincsenek együtt, nem is érti, mire gondolok, de különben három hónapja. Mondtam neki, hogy szerintem is nagyon kedves pasi, és együttérzésemről biztosítottam, pedig soha nem csinálok ilyesmit, az úgynevezett női szolidaritás ismeretlen előttem. Velem ugyanis sosem voltak szolidárisak a nők, sőt, még korrektek sem (lásd: feleség közbenjár a kuratórium tagjainál, hogy véletlenül se kapjam meg a megpályázott ösztöndíjat). De ez engem nem érdekel, teljesen elégedett vagyok a férfiak együttérzésével, a nők úgyis irigyek, ravaszak és bajkeverők.
Ezért is fohászkodtam nagyon, mikor az USA vízum miatt mentem interjúra, hogy csak pasi legyen. Csak pasi legyen! De egy nőt kaptam, rohadt szlovén emigráns kifestett elhízott amerikai picsa, baszd meg a vízumodat, ez lehetett az arcomra írva, mikor bementem. Nem is kérdezett, csak hármat, aztán szívére tette a kezét, és irtózatos kiejtéssel és átéléssel közölte, hogy áj kent get ju in máj kauntri bikaúz ju ték dö vörk fram di emeriken pípől. Aztán bejegyezte, hogy nincs elég kötődésem Magyarországhoz, így nem látja biztosítottnak, hogy visszajövök a földi paradicsomból ebbe a pokolba, ahol neki immár másfél éve kell szolgálatot teljesítenie egy ártatlan kis irodai kaland miatt, de legalább a fizetés, az jó, meg jókat lehet zabálni. Különben is látja, fűzte még hozzá, hogy tíz éve nincs az útlevelemben egy normális pecsét, csak Romániában voltam, de ott kétszer is, és ne haragudjak, neki igazán nincsenek előítéletei, de ez több mint gyanús. Valószínűleg nem csak megrögzött feketemunkás vagyok, de szoftverhamisító, kábítószercsempész és adócsaló is, hogy mást ne mondjon. Itt van például, hogy több nyelven is beszélek, de mi értelme lehet ennek, ha állandóan csak ebben az országban rohadok, mondta belefeledkezve, de többet lehet, hogy nem kéne írnom, hogy mondta, mert a tanítványaim is mondták, hogy jó volt az a Bartis-regény, csak a sok mondtától meg gondoltától másztak falra. Hát még, ha olvastátok volna a Két kézzel búcsúzik a leopárdot, mondtam, pardon, válaszoltam, bár ez se jobb.
Minden héten néhány órát rituális ösztöndíjvadászatnak szenteltek. Ha találok egyet, aminek még nem járt le a határideje, rögtön rohanok az ajánlásokat begyűjteni. Velem egyébként nem lehet oly módon kipackázni, hogy egyik nap megjelentetik a kiírást, és másnap van a határidő! Előre összeállított csomagjaim vannak, csak összerakom, ami kell, átpofozom kicsit a munkatervem, ha szükséges – egyébként ebből is többfélét tartok készenlétben, még jó, hogy ilyen interdiszciplináris vagyok –, az ajánlóim állandók, úgyhogy az is megy gördülékenyen, és már viszem is az A4-es csomagot a postára. De sajnos még egyszer sem jött létre utazási szándékom, a szabad keret és a kurátorok személyének szerencsés egybeesése. Pedig már nagyon égett a lábam alatt a talaj, mire rátaláltam a megfelelő ösztöndíjra: mindent fizetnek, hosszú időre és messze a célország. Toronto, mókusfejű kanadaiak, juharszirupos ceyloni tea. Húgom többször is járt ott, mutatja a fényképeket. Kérdezem, minek fényképezte le a bevásárlóközpontot, itthon is van ilyen, de akkor mondta, hogy az a metró. Az utcán nincs kutyaszar, minden divat, van természeti szép is. Jó, Toronto éppen a legrondább város, mondta világot járt húgom, de hát gondolom nem fogtok ott ülni hónapokig, és folytatta Észak-Amerika geográfiájának, különösen vízrajzának leírásával, majd egy hirtelen váltással azt kezdte panaszolni, hogy tavaly az angoltudásával nem ért el semmit az Egyesült Államokban, mert mindenki csak spanyolul beszélt, de ebből még mindig többet kihüvelyezett, mintha dél-amerikai akcentussal beszéltek volna angolul.
Jellemző, mondta volt szeretőm, mikor elnyertük az ösztöndíjat, mert persze rögtön tudomást szerzett róla, mindig a könnyebb megoldást választod. Teljesen kivetkőzött magából, pedig különben mindig állati kedves, főleg azzal a legsziruposabb, akit a legjobban utál. Úgy látszik, én még mindig egy húr vagyok szíve citeráján, mert jól lehordott, hogy ehhez persze értek, kiszakítani egy háromgyerekes apát a családjából. Aztán átment aknamunkába, hogy mi van, ha egy hónap után összeveszünk, aztán ott maradok egyedül az eszkimó négerek között. Mondtam, hogy összetéveszt valakivel, én nem az a nő vagyok, aki, míg a szeretője úszni megy, összepakol, bedobja a kulcsot a postaládába és szó nélkül hazarepül, ugye. De a szerelmem se az a pasi, aki minden hülyeség miatt veszekedést provokál, és halálosan megsért, és képes összeveszni a legjobb barátjával a könyvheti listán, ugye. Egyébként engem nem lehet megsérteni, eddig egyedül neked sikerült, mondtam, nem is értem, minek hívtál föl, mondtam, foglalkozz az új szeretőddel, mondtam, meg azzal a nagyseggű picsával, mondtam, akit képes voltál benyomni az antológiába, amit a szeretőm szerkeszt, méltatlankodtam, aztán angyali kedvesen elbúcsúztam, és kellemes itthon-tartózkodást kívántam, valamint a szigligeti társaság szokásos élvezetét karácsony és újév között. De aztán visszahívtam, hogy elmondjam, hogy a három gyerek közül az egyik az előző házasságból van, abból már kiszakadt, a legújabb meg nem vérszerinti, úgyhogy a kiszakítást is meg a gyerekek számát is el kell osztani, de különben meg mi közöd hozzá, mondtam, foglalkozz azzal inkább, hogy a gimnazista fiad bírja már magának megmelegíteni az ebédet, de legalább, hogy ne utáljon téged olyan látványosan, mondtam, de tulajdonképpen már nem is érdekelt a dolog, úgyhogy leraktam szépen, köszönés nélkül. A kanadai vízumért már rutinosan mentem, én aztán elutazom, ha szlovén emigránsok potyognak az égből, akkor is. Úgy csináltam, mint aki nem tud jól angolul, beszámoltam közeledő esküvőmről egy nacionalista magyarral, aki hallani sem akar arról, hogy akár egy napra elszakadjon szerelmetes hazájától, sejtettem, hogy idehaza remek állásajánlattal várnak vissza, beszámoltam arról, hogy egyszer három napra elmentem Bécsbe, de alig bírtam létezni a honvágytól, valamint hogy számomra elképzelhetetlen, hogy idegen emberek között éljek. A mókusfejű született kanadai negyvenes, amúgy olyan vidám agglegényfélének látszó úr, jót röhöghetett magában, aztán rám mosolygott, és kellemes kanadai tartózkodást kívánt, majd figyelmembe ajánlotta, hogy az egyik honfitársam, akit ma reggel hallgatott ki, szintén kutatóvízummal utazik, és pont ugyanakkor, micsoda véletlen egybeesés, nem ismerem-e, és kibetűzte nagy nehezen a nevet. Találkoztunk már, válaszoltam, aztán bááj.
Szilágyi-Nagy Ildikó
