Egyszerre merész (sőt! provokatív) állítások tárháza, és körültekintően átgondolt tudós munka – ez jellemzi a Nemzeti művelődés – egységesülő világ címen megjelent tanulmánykötetet. Szerteágazó és mégis sok esetben egy helyre mutató és vivő témák, és megannyi – a legkülönbözőbb területről érkező – értelmiségi gondolkodó.

            Egy – a főszerkesztői megállapítás szerint a „türelem jegyében” elkészült – konferenciakötet, amelynek olvasása szintén ebben a szellemben ajánlott. A könyv az ugyanezen a címen 2007. november 30. és december 1. között az Országos Széchenyi Könyvtárban, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán megrendezett kétnapos konferencián elhangzott szövegeinek egy jelentős hányadát gyűjti egybe. Egybegyűjti, hogy azok különböző aspektusból tanúi lehessenek korunk (részbeni) heterogenitásának. A szövegek (és a mögöttük lévő gondolkodók) ezt a képet annyiban variálják, hogy önreflexív módon éppen az egységesülés és nemzeti identitás fogalmait feszegetik – egybekötött írások, amelyek azonban közel sem az egységet képviselik, hanem sok esetben inkább annak kritikáját. Egyazon jelenségnek, az egységesülésnek (mondialisation, globalisation) különféle olvasatai – ahogy azt a borító is sugallja. Csontváry-Kosztka Tivadar Zrínyi kirohanásának (1903) töredéke azért is árulkodó, hiszen – ahogy arra Szegedy-Maszák Mihály is utal a tanulmányában^[1]  – egy folyamat, nagyobb egység részese, amely nem csupán Zrínyi Szigeti veszedelmével, hanem egyszersmind az eposz ihlette festmények sorozatával (id. Peter Krafft, Barabás Miklós, Székely Bertalan, Hollósy Simon) is dialógust folytat. Ezen párbeszédesség konstruálja a tanulmánykötet gerincét, teremti meg a közös teret a különböző nézőpontokhoz. Kiemelendő azon gesztus, amely az egyes előadók és témák sokféleségének szabad utat engedett; nem az akolmeleg szellemisége, sokkal inkább a viták heve, és az egymás véleménye iránti tisztelet kovácsolta egybe a könyvet. Példaértékű szemlélet, amely fontosabbnak tartotta különféle nézeket egy térben való szerepeltetését, és háttérbe szorította (kizárta) az egyet mondás és értés vállveregetős tudományosságát.

            Ahogyan a konferencia különféle szekciókra bomlott, úgy igyekszik a kötet is bizonyos tematikus egységeket megteremteni. Ennek értelmében találkozhatunk olyan irányadó témakörökkel, mint: Vallások és egységesülés; A kommunikáció és műfajai; Nemzet, ideológia, politika; A különböző művészeti ágak és az egységesülés; Saját – idegen – nyelv. Látható, hogy a szövegek igen szerteágazóak, és lefedik a kultúra főbb összetevőit, alkotóelemeit. Ami pedig egyensúlyban tartja ezeket a textusokat, az nem más, mint a  józan és tudós vitázó szellem, amely képes az egyet-nem-értés retorikáját a kölcsönös tisztelet nevében megjeleníteni.

            A vallási párbeszéd a XX. és XXI. századi vallási-felekezeti gondolkodás fontos részét képezi, főként ha annak résztvevői eltekintenek a „magunkhoz hasonítás” és „beolvasztás” imperatívuszának – és képesek az egyes a felekezeteket minden tekintetben Másikként elfogadni. Ennek szellemében jelenít meg a kötet katolikus (Kiss Ulrich), zsidó (Feldmájer Péter, Peremiczky Szilvia) és református (Zsengellér József, Karasszon István) nézőpontokat, nem kerülve el olyan (mindig) aktuális kérdésköröket, mint például Egyház és politika viszonya, amelynek egyik kulcsreflexiója a teoretikus álláspont mellett annak erőteljes állítása, hogy „a politika pártfigurái komolyan vegyék az egyházakat, mint a társadalmat alapvetően formáló tényezőket” (Zsengellér József, Egyházpolitika – egyház és politika). Arra is láthattunk példát, hogy a misszió tevékenysége miként kapcsolódhat össze a globalizáció fogalmával Szent Pál és Szent Ignác nyomdokain haladva. „Két olyan dolog van, amely összeforraszthat egy csoportot és amelyet nem oldhat fel a legerősebb globalizáció sem, az egyik a közös történelmi múlt hite, a másik a közös jövőbe vetett hit” – írja Feldmájer Péter (Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája). Nem csupán a globalizáció teoretikus aspektusa jelenik meg, hanem egyszersmind annak gyakorlati megjelenései formái, esetleges kihatásai a különböző egyházakra – a vallással foglalkozó rész legfőbb erénye épp ebben áll.

            A kötet második egysége (A kommunikáció és műfajai) címében a kultúra nyelvi jellegére reflektál – ennek értelmében találkozhatunk olyan írásokkal, amelyek valamilyen (nyelvpszichológiai,  irodalmi, folklorisztikai) szempontból a közvetítettség jelenségeit kutatják. Az elitkultúra és tömegkultúra egybejátszatásának, illetve határ-feloldódásának értelmében egyaránt találkozunk Berzsenyei verseinek beható elemzésével (Fórizs Gergely, A képzés eszménye Berzsenyi Verseinek Negyedik Könyvében), Kazinczy egy dedikációjának kulturális kontextusaival (Debreceni Attila, Kazinczy, a nyilvánosság és 1790), az on-line irodalomtörténetünk jellegzetességeivel és problematikájával (Horváth Iván, Magyar irodalomtörténet), különféle nyelvi beszélők gondolkodási sajátosságaival és annak nyelvpszichológiai elemzésével (Pléh Csaba, A nyelvi relativizmus állása), vagy éppen az sms-szövegek folklorisztikai vizsgálatával (Domokos Mariann, Éteri üzenet). A fejezet érdekessége, hogy az egységesülő és egységesítő stratégiák és jelenségek különneműségét is megfogalmazza, a döntés kényszeréről (globális kontra lokális) a kérdés feltételére téve át a hangsúlyt.

            Terjedelmi szempontból a harmadik fejezet (Nemzet, ideológia, politika) válik a kötet uralkodó korpuszává – nem meglepő, hiszen az egységesülés és az ezzel együtt járó kihívások legfőképp ezen hívószavakkal társulnak (a közgondolkodásban is). Ha az alfejezetek tematikáját nézzük, épp ezen okok miatt talán célszerűbb lett volna ezt a részt tenni felvezetésnek, hiszen bizonyos kérdéskörök megalapozása – amelyek más alfejezetek szövegeiben is előfordulnak – itt történik meg leginkább. Ilyen például S. Varga Pál tanulmánya (Nyelvében él a nemzet), amelynek célkitűzése pontosan az, hogy a nemzet fogalmát, és annak nyelvi közvetítettségét körüljárja, olyan fontos pontokat érintve mint a közös emlékezet vagy a történelmi anmézia. A tét nem csupán a múlt vizsgálata, hanem olyan zsigeri kérdések feltétele, mint hogy „meghozza-e a világkultúra egységesülése a világbékét, a világpolgárok békés együttélését?” (Gergely András, Régi nemzetek, új Európa) Ez nem íróasztal-filozófia, hanem a felelős tudós-értelmiségi gondolkodás aggódó hangja, amely orgonapontként ott található a kötet minden írásának hátterében.

            Az utolsó előtti (és a jelen sorok írója számára a kérdés fontosságához mérten terjedelmében kissé karcsú) fejezet a művészeti ágak és egységesülés kérdéskörét vizsgálja. Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya önreflexív módon nem csupán a művészetek és globalizáció problémakörével foglalkozik, hanem egyúttal az ezt vizsgáló kutató kihívásairól is beszámol – nem hallgatva el annak nehézségeit és fogyatékosságait sem. Amellett, hogy utal arra, két tudományterület egyenrangú ismerete szinte lehetetlen válalkozás, a zárszó mégis a buzdításé, hiszen ilyen típusú kutatás által „mód lehet arra, hogy újrafogalmazzuk a magyar kultúra fönntartásának esélyeit.” (Szegedy-Maszák Mihály, Hang, kép és szó, nemzeti és világművészet). Hasonlóan fontos problémakört jár körül Varga Tünde, aki a tömegkultúra jelenségeit szólaltatja meg, és abszolút kortárs művészeti megnyilvánulásokat helyez a középpontba, Zákány Tóth Péter pedig egy Jókai-szöveg médiatechnológiai és piaci kontextusait járja körül (A Jókai-írógép).

            Saját – idegen – nyelv című zárófejezet a kötet első felében elkezdett nyelvi aspektusokhoz tér részben vissza, összefűzve ugyanakkor azt az irodalmi vonatkozásokkal. Középpontként a fordítás kérdése, a bábeli kihívás jelenik meg akár mint kulturális problematika (Györffy Miklós, Kulturális identitás és fordítás), az irodalmi kultusz központi eleme (Józan Ildikó, Nemzet – hű – fordítás – kultusz), vagy éppen a kozmopolita irodalom(értelmezés) alapja (Hajdu Péter, Az irodalom státusa a globális kihívások világában).

            Nem zárhatom le ezen írást anélkül, hogy utalja a kötet párdarabjára,^[2] arra a szövegkorpuszra, amely a XIX. századtól mutat be olyan írásokat, amelyek valamilyen módon a nemzeti identitás és egységesülés kérdéskörét tematizálják. A két szövegegyüttest tehát egyszerre feltárja és kontextualizálja a múltat, kutatja a jelent, és irányt mutat a jövőre vonatkozóan. Teszi mindezt az írástudó felelősségének teljes tudatában.

Nemzeti művelődés – egységesülő világ, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, szerk. Vincze Ferenc, Zákány Tóth Péter, Napkút, Bp., 2010.