ÉDESAPAssió (Esterházy Péter: Javított kiadás)

Borító
Javított kiadás

Ha végigtekintünk a Javított kiadás kritikáin, akkor megfigyelhetjük, hogy a recenziókban a szövegről alkotott kép meglehetősen sokszínű, a kritikák többsége azonban megegyezik abban, hogy az elbeszélő utasítása szerint együtt olvassák a Javított kiadást a Harmonia cælestissel.[1] Különösen érdekes, hogy a szöveg értelmezésekor olyan fogalmak kerültek előtérbe, melyek magyarázata már nemcsak irodalmi, és történelmi, hanem teológiai kontextust is igényelt. A Javított kiadás kritikáiban fontos kérdéssé vált a “megbocsátás”, az “árulás” a “szenvedés” és a “szabad akarat” problémája[2]. Ha ezeket a fogalmakat egy történelmi olvasatban értelmezzük, mely a rendszerváltást megelőző időszakot veszi alapul, akkor az értelmezés könnyen eljuthat a napi politika szintjére. 2003-ban a Kijárat Kiadó gondozásában megjelent egy kötet, mely válogatást közöl azokból a recenziókból, melyek a Javított kiadás után jelentek meg.[3] Az itt található kritikák egyrészt messze elkerülik azt a hibát, hogy a Javított kiadást a napi politika szintjén értelmezzék, másrészt ezek az írások megpróbálják a szöveg olvasását az irodalom kontextusában megtartani. Ezt az olvasási stratégiát azonban nagyban megnehezítik azok a fogalmak, melyek az egyes kritikák középpontjában állnak. A “megbocsátás”, az “árulás”, a “szenvedés”, és a “szenvedéstörténet” fogalma csak egy olyan olvasási módban értelmezhető, melyben az irodalmi, a történelmi és a teológiai olvasat egyszerre érvényesül. Ha egymás mellé fűzzük ezeket a fogalmakat, akkor megfigyelhetjük, hogy ezek fontos, és egymást követő elemei Krisztus passiótörténetének, mely egyszerre irodalmi, történeti, és teológiai dokumentum.

A Javított kiadás kritikái közül több is említi, hogy a szöveg egy szenvedéstörténet. Angyalosi Gergely például a következőket írja: “Ha tetszik, ha nem, a Harmonia cælestisben megírt Esterházy család története szenvedéstörténet, amelynek az Apa részese, majd elárulója volt. De az árulás is a történet részévé vált, többek között azért, mivel – feltételezhetően – az áruló is szenved, mint a kutya.”[4] Ha a Harmonia cælestist, és a Javított kiadást úgy olvassuk, mint egy szenvedéstörténetet, akkor elsődlegesen az a kérdés merül fel, hogy a szöveg szempontjából kinek a passiótörténete vehető alapul: az áldozaté, vagy az árulóé? Jézus passiója, vagy Júdás passiója? Hováth Csaba szerint a Javított kiadás egy Júdás passió: az áruló passiója, akinek a lételeme az önfeladás miatti szorongás.[5] Mindkét kritika helyesen figyeli meg, hogy az áruló és az áldozat sorsa a szenvedésben kapcsolódik össze, viszont nyitva hagyják azt a kérdést, hogy a szenvedéstörténet a szövegben formailag hogyan valósul meg. Mindezek után megpróbáltam úgy olvasni a Harmonia cælestist és a Javított kiadást, mint egy összefüggő ezredvégi passiótörténetet. Az értelmezéshez azonban először szükség volt a bibliai passiótörténet vizsgálatára.

Jézus passiótörténetének az olvasása több problémát is felvet. Először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a “szenvedés” szó alatt, másrészt meg kell vizsgálnunk, hogy a szenvedés milyen módon válhat történetté. Jürgen Moltmann Jézus passiótörténetén belül megkülönbözteti a szenvedés külső és belső oldalát. Ha a külső oldalt nézzük, akkor Jézusnak azok a kínszenvedései kerülnek előtérbe, melyeket a zsidó vezetőktől, valamint a római katonáktól szenvedett el. Jézus szenvedéstörténetének azonban van egy belső oldala is, mely az Atyától való elhagyattatás. Moltmann szerint ez Jézus szenvedésének az akciója, mely egyrészt a Getsemáné kertben, másrészt a kereszten mutatkozik meg.[6] A görög szövegben (Lk. 22, 44) Jézus szenvedésének az akcióját az agónia szó jelöli, mely ellentétben a pascoszóval, melyből a “pátosz” és a “passió” szó származik, az aktív szenvedésre utal. Dolgozatom további részében a “szenvedéstörténet” (passió) szót olyan értelemben használom, melyben egyszerre van jelen az aktív (belső oldal) és a passzív szenvedés (külső oldal). A szenvedés akciójához a szenvedés passiója úgy rendelődik, mint a tartalomhoz a forma. A passió a történet formája, míg az agónia a történet tartalma. Jézus szenvedéstörténetének ábrázolásakor az evangéliumok írói a passiótörténet formájában beszélték el Jézus agóniáját (aktív szenvedését). Esterházy Péter Harmonia cælestis című művének különösen a második része, valamint a Javított kiadás egy olyan olvasati lehetőséget enged meg a befogadó számára, melynek formális szintje szintén egy passiótörténet. A formális szint mögött húzódik meg (itt is) a szenvedés akciója: a fiúnak az apától való elhagyattatása.

A passiótörténet olvasásakor a másik kérdés az, hogy miként válhat a szenvedés történetté. Jézus igehirdetése szerint az őt követő emberek sorsa a passió: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem.”(Lk 9,23) Jézus a saját útját a kereszt útjaként értelmezte, vagyis passióként, s ezt az utat várta el követőitől is. Ennek a logionnak a magyarázataként is értelmezhető Martin Heidegger gondolata: a Sein zum Tode. A “követendő minta” Jézus szenvedéstörténete, melyet a követő nem az olvasás, vagy a tudomásul vétel, hanem az utánzás, a rituális másolás által sajátít el (imitatio Christi). A passiótörténet természetesen csak formálisan hasonlít Jézuséra, mivel “mindenkinek saját keresztje van”. A rituális utánzásban bekövetkező formaazonosság azonban elegendő ahhoz, hogy a mester és a követő sorsa egy sorsközösségben egyesüljön. A megváltás tehát a személyes passiótörténet tudomásul vételével kezdődik, és a krisztusi szenvedéstörténet rituális másolásával teljesül be. A Javított kiadásban az apa másolja a hétköznapok történéseit, melyeket a fiú bemásol a napló szövegébe, míg végül az apa és a fiú szenvedésén keresztül feltűnik Jézus szenvedéstörténetének a másolata.

Angyalosi Gergely a “Mi a különbség édesapám és az isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”[7]– mondat kapcsán arra a következtetésre jut, hogy “az Apa bizonyos értelemben azonos Istennel és viszont, de csak egy bizonyos értelemben. Merthogy az apa (az Édesapámok) Istennel ellentétben csak az elbeszélésekben létezik (léteznek)”.[8]Az érvelés két ponton is problematikus. Egyrészt nem tisztázott, hogy milyen értelemben beszél Istennel kapcsolatban az igazságról (“Isten azonos a minden elbeszélést mozgató igazsággal, de Isten éppen ennek az azonosságnak az okán sohasem lehet elbeszélő”): ószövetségi (cödáká), vagy újszövetségi értelemben (alétheia)? Másrészt – különösen a protestáns teológia nézőpontja szerint – Isten az ember számára szintén elbeszélésekben (a kijelentésekben) létezik: a természetben, és a történelmen keresztül adott kijelentésben (revelatio generalis), valamint a Bibliában adott kijelentés által (revelatio specialis). Isten arca tehát a kijelentésekben formálódik meg az ember számára. A kijelentések közül pedig a legfontosabb: a Fiú beszédei az evangéliumokban, mivel ő nevezte először Istent Atyának. Az apa azért lehet azonos Istennel, mert Jézus Istent saját atyjaként ismerte, és beszédeiben ezt az Atya-Fiú kapcsolatot kiterjesztette az egész emberiségre. Jézus tehát lehetővé tette, hogy az emberiség apa-képe Isten antropomorf ábrázolásává váljon. Ezért kezdődik az Úr imádsága így: “Mi Atyánk…”. A szív segédigéiben Esterházy a következőt írja: “Nem mertem nyugtatni, gyorsan belefogtam a Miatyánkba, mint egy zugárus. Húgunk elhúzta a száját; mert gyerekkorunk óta ilyenkor apánkra gondoltunk, atyánkra, a miénkre, illetve épp ezt a gondolatot szoktuk hessegetni, és ezt neveztük, a hessegetést, a Miatyánk imádkozásnak.”[9] A mennyei Atya és a földi atya tehát felcserélhetővé válik, de a felcserélést végző személy a felcserélés aktusa alatt tudatában van annak, hogy tette, bár formailag megengedhető, mégis önkényes lépés. A szenvedéstörténetben azonban – akár az evangéliumokban – a Harmonia cælestisben és a Javított kiadásban is az apa (atya)-fiú viszony jelenik meg.

Wernitzer Julianna írja Idézetvilág című könyvében, hogy “a lélek legtitkosabb szerkezetei Esterházy műveiben a mű titkos szerkezeteiben találnak otthonra.”[10] Ilyen titkos szerkezet a Harmonia cælestis szövegében az apa-fiúviszony, melyet Balassa Péter a filius ante patrem képlettel ír le 2000-es kritikájában a szöveg 237. mondata kapcsán: “Képes-e édesapám akkora követ teremteni, melyet maga sem tudna fölemelni?” (A mondat azért is hangsúlyos, mert a kő szó a fiú nevére is utal: petra – kő).[11] A kérdés valószínűleg a skolasztikus teológiából vett intertextus lehet, mely megelőlegezi a 238. mondatot, ahol az édesapa Isten helyére helyettesítődik be a 2Móz 3,14 kontextusában. Balassa szerint ebben a kontextusban a nomen és a verbum konfliktusa jelenik meg, amely egyszerre jelenti a filius ante patrem viszony különbségét, és a könyv vezérmotívumaként a két személy sorrendi variálhatóságát.[12] A 2Móz 3,14-ben Isten úgy mutatkozik be Mózesnek, hogy ehje aser ehje. Az ehje szó, mely a héber létige egyes szám első személyű alakja, így verbális értelemben mutatja be Istent a nomen statikusságával szemben. Az idézett szöveg fordítása azonban – amint erre a 238. mondat is utalást tesz – nem egyértelmű, mivel az ehje igealak egyaránt kifejezi a héber létige jelen és jövő idejét. Egyaránt fordíthatjuk úgy, hogy “vagyok, aki vagyok”, “leszek, aki leszek”. Isten önkijelentése így egy befejezetlen önmegmutatkozás a zsidó nép történetében, ami azt jelenti, hogy Isten egyes nevei ( Jahve, Adonáj, Elohim, El – Saddaj, El – Ólám stb.) ennek az önmegmutatkozási folyamatnak “csak” egyes állomásai. Ebbe a folyamatba illeszthető be Jézus kijelentése is az Atyáról.

Az édesapám kifejezés személyes szófaja tehát az ige: “személyes szófaja az édesapának – írja Balassa Péter – és dinamikus, mozgó formaelve a műalkotásnak.”[13] A 237. mondatban a fiú azonosítása a kővel (a teremtménnyel) arra utal, hogy az édesapa dinamizmusa tartja mozgásban a szövegteret. Viszont ezzel szemben a fiú úgy múlja felül a teremtőt, hogy ő létesíti az édesapám kimondásával a szöveg központi alakzatának a dinamizmusát. A filius ante patrem szerkezetben a két személy folyamatosan átveszi egymás tulajdonságait, emlékeit (így például a fiú istenélménye a Javított kiadásban az édesapa istenélményévé válik).[14] A teremtő felülmúlja a teremtményt, de mivel a teremtő nem tudja felemelni a “követ”, ezért a teremtmény felülmúlja őt. Molnár Gábor Tamás a filius ante patrem viszonyban a kölcsönös felülmúlást, tehát az apa és a fiú sorrendiségének a variálhatóságát a viszonyban megjelenő oksági kapcsolatban figyelte meg. Az apaság csak a fiúság függvényében létezik: az okozat tehát az ok oka, az ok okságának az oka lesz.[15] Mindez azonban Molnár Gábor Tamás szerint “nem egyszerűen az Atya-Fiú viszonylat tematikus problémája, melyet egy regény körüljárhat, leírhat, hanem a szövegalkotás technikai, retorikai, sőt nyelvbölcseleti vonatkozásait is érintő komplikáció”.[16] A szöveget egyszerre jellemzi az oksági rend (metonímia), és annak inverziója (anakoluthon). A legfontosabb azonban, hogy a szöveg egy olyan játékteret teremt meg, melyben az édesapának és a fiúnak nemcsak a sorrendisége cserélhető fel, hanem akét személy egymásra is cserélhető. Hasonló cserével állunk szemben, mint amiről Jacques Derrida ír Thot alakjával kapcsolatban. Thot az írás feltalálója, de találmányának értékét, és hibáit nem ő, hanem atyja (Thamus) állapítja meg. Thot mindenben szemben áll atyjával, de úgy hogy helyettesíti őt: “A fiú és az atya, az alattvaló és az isten, a halál és az élet, az írás és a beszéd stb. hierarchikus szembeállítása természetesen egészül rendszerré az éjszaka és a nappal, a Nyugat és a Kelet, a hold és a nap szembeállításával.” “A jellemek rendszere eredeti logikát működtet: Thot alakja szembenáll másával (atya, nap, élet, beszéd, eredet vagy Kelet stb.), de úgy, hogy pótolja. Hozzáadódik és szembenáll vele, miközben megismétli és elfoglalja a helyét. Egyúttal felölti alakját, éppen annak köszönheti alakját, aminek ellenáll és amivel egyszersmind behelyettesítődik. Ennélfogva önmagával áll szemben, átmegy ellentétébe, s így ez a hírnök- isten éppenséggel az ellentétek közötti kötetlen átjárás istene is. (…) Miközben megkülönbözteti magát másától, Thot utánozza is azt, jelévé és képviselőjévé válik, engedelmeskedik neki, igazodik hozzá, behelyettesíti, szükség esetén erőszakkal is. Az Atya mása tehát, a behelyettesítés atyja és felforgató mozgása. Az írás istene tehát egyszerre saját atyja, saját fia és ő maga. Nem lehet rögzített helyet kijelölni számára a különbségek játékában. Fortélyos, megfoghatatlan, álarcos cselszövő, tréfacsináló. Mint Hermész, sem király, sem lakáj; inkább afféle dzsóker, szabad jelölő, semleges lap, a játék játszatója.” [17] Csak egy ilyen elbeszélői pozíció képes színre vinni az édesapa diszkurzusát, ami leginkább a Harmonia cælestis első részében figyelhető meg. Ehhez azonban szükséges, hogy a fiú felszámolja saját elbeszélői autoritását, teret nyitva ezáltal az édesapa eleven élőbeszédszerű diszkurzusának.

Az édesapám aposztrofé tehát egy olyan alakzat a szövegben, amelynek két tagja folyamatosan felcserélhető. Maga az aposztrofé azonban csak formális szinten tud megvalósulni. Tehát itt is érvényes az a szabály, amit az író a Függőben fogalmazott meg: “formákon múlik az élet”.[18] De maga a forma nem hoz létre szükségszerűen jelentést: a formának nincs jelentése, hanem csak használata. Martin Heidegger a következőket írja a Lét és idő Megértés és értelmezés című fejezetében: “Ha megtartjuk az “értelem” fogalmának ezt az alapvetően ontológiai – egzisztenciális interpretációját, akkor minden nem jelenvalólétszerű létmódú létezőt “értelem nélküliként” kell felfognunk, olyanként, ami lényegszerűen nélkülözi az értelmet általában” .[19] “Mi a különbség édesapám és az isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”- írja Esterházy.[20] A mondat tanúságaszerint az édesapám aposztrofé azért rendelkezik csak formális jelentéstartalommal, mert az édesapának nincsen “jelenvalóléte”. A “jelenvalólét” hiányában az aposztrofé használata csak formális szinten valósítható meg. Az édesapám aposztrofé azonban egy olyan formális aktus, melynek kimondása egyszerre feltételezi az apának és a fiúnak a jelenlétét: az apa és a fiú definíciója egymásra utaltságukban jelenik meg. Hasonló módon valósul meg az Atya-Fiú viszony az evangéliumok szövegében. Jézus az evangéliumokban egyetlen autentikus referenciális pontot ismer el: az Atyához fűződő viszonyát. Kettejük kapcsolatát úgy fogja fel, mint két olyan személyét, akik folyamatosan bizonyságot tesznek egymásról. Különösen hangsúlyosan jelenik ez meg János evangéliumában: “Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik.” (Jn 5,31) “ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát”(Jn 10,15). Csak ők vannak ketten, mint két bizonyságtevő, ami azért is fontos, mert a zsidó törvénykezésben két tanú egybehangzó tanúvallomása volt szükséges a törvénykezéshez (5Móz19, 15). Ebben az értelemben mondja Jézus: “Én és az Atya egyek vagyunk.” (Jn 10,30) Egy olyan aposztrofikus szerkezetről van tehát szó, melynek tagjai csak egymásra utaltságukban képesek identifikálni önmagukat. A Fiú kimondása feltételezi az Atyát, és az Atya kimondása feltételezi a Fiút. Kettejük kapcsolata annyira erős, hogy egymást tükrözik: “Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14, 9), valamint egymásban lakoznak: “Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van”(Jn 14, 11). Az Atya és a Fiú ebben a kölcsönös egymás felé fordulásban egymás arcát formálják meg, és tükrözik vissza. Egy olyan formáról van tehát szó, amelynek értelmet az egymásra utaltság intencionális aktusa ad. Az intencionális aktus létrehozásához azonban elegendő az egyik oldal jelenléte, mivel az “Atyám”-név kimondása feltételezi a “Fiú” személyét. Az intencionális aktus azonban nem tud egy jelentést totalizálni, hanem újabb és újabb arcot kell megformálnia.[21] Ez a folyamat egy olyan játékteret hoz létre, melyben az elbeszélő tisztában van az aposztrofé használatának temporális meghatározottságával: tehát azzal, hogy az újonnan megformált képeket minden esetben lerombolja az idő. Ahogy Paul de Man írja a Forma és intenció című tanulmányában: “A megértés csak akkor nevezhető teljesnek, ha tudatába kerül saját temporális mibenlétének, és megérti, hogy a horizont, amelyen belül a totalizáció lejátszódhat maga az idő. (…)”A megértés aktusa temporális aktus, aminek megvan a maga történelme, de ez a történelem örökké elkerüli a totalizációt. Akárhányszor bezárulni látszik a kör, az ember csak följebb vagy lejjebb lép Mallarmé “spirale vertigineuse consequente-jén” [22]. A kölcsönös arcadásnak nem képzelhető el sem negatív, sem pozitív totalizációja, mivel minden egyes pillanatfelvétel csak egy lehetséges alternatíva: egy újabb körvonal a spirálon, melynek egyetlen lehetőség adatott: folytatódni egy újabb körvonalban egészen a vonal végpontjáig.[23] Az apa fiú kapcsolatnak a színrevitele tehát egyben egy végtelen és folyamatos prosopopoeia, melyet az elbeszélő az édesapám aposztrofé kimondásával teremt meg. Az egymást követő pillanatfelvételek létrehozzák az aposztrofé történetét, melyben nem az apa, vagy a fiú alakja lesz fontos, hanem kettejük viszonyának állandó megvalósulása. Az aposztrofé újabb és újabb totalizációkra tör a családi emlékképek, a történelem, az intertextuális viszonylatok, és végül a Javított kiadás kontextusában, ahol az ügynök édesapával szemben az ügynök fiának az arca formálódik meg. A Harmonia cælestis és a Javított kiadás szövege az aposztrofé történetében formálódik szenvedéstörténetté: mely az egymásra utaltságban egyszerre válik a fiú és az apa passiójává.

A szenvedéstörténet akciója – az agwnia – azokon a pontokon érhető tetten, amikor az Atya-Fiú kapcsolat megsérül. Jézus szenvedéstörténetében ez a pillanat következik be a Getsemáné kertben és a kereszten. Jürgen Moltmann szerint a Getsemáné kertben kibontakozó krisztusi agwnia alapja az Atya hallgatása: “Az Atya iszonyú hallgatása a Fiú getsemánéi imádságakor sokkal több a halálos csöndnél. Martin Buber ezt nevezte istensötétségnek. Ezt érezték a misztikusok az élet sötét éjszakájának. Az Atya elhagyott. Isten hallgat. Ez a megérkezése a pokolnak és az ítéletnek.[24] A kereszten erre az elhagyatottságra utal Jézus kiáltása: “Éli, éli lamá sabaktáni! azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”(Mt 27,46). Moltmann a következő módon értelmezi ezt a kiáltást: “Itt lett az Atya és a Fiú közötti viszony a halál tapasztalata, ami igazából úgy fejeződik ki, mint az “örök halál”, az “Isten halála”. Itt lett Isten Istentől elhagyott. Ha az ember az Atya nevének a feláldozását[25] komolyan veszi, akkor itt összetörik a Szentháromság egymás életében lakozása, mert ha az Atya elhagyja a Fiút, akkor nemcsak a Fiú fiúsága veszik el, hanem az Atya is elveszti atyaságát.”[26] (erre tökéletesen utal a Molnár Gábor Tamás által felvázolt filius ante patrem viszonyban az oksági körbenforgás). Az egyik személynek a szerkezetből való kilépése egyszerre jelenti saját, és a másik arcának a feladását is. Mert amiként az Atya a kezdetektől fogva megformálta a Fiú arcát, ugyanúgy a Fiú is megformálta az Atya arcát beszédeiben az emberek előtt. A szenvedés akciója ezek után arra irányul, hogy az elhagyó és az elhagyott személy ismét kapcsolatba lépjen egymással, s ezáltal újraformálja a saját és a másik arcát.

Az apa-fiú viszony akkor bomlik fel Esterházy Péter két szövegében a Harmonia cælestisben és a Javított kiadásban, amikor a szerkezet egyik tagja feladja a kapcsolatot működtető intimitást. Az intimitás megőrzése – szövegesítése – azonban paradox módon pontosan ennek az intimitásnak a megszüntetésével jár együtt. A szöveggé tétel, a létező személynek a nyelv által való kiszolgáltatása egyszerre megmentés és árulás. A fiú árulása a szöveg megírása. A Javított kiadás szövegében az elbeszélő hivatkozik arra, hogy “a görög elárulni, árulás szavak fordítása korántsem egyértelmű. Kiad, kiszolgáltat, illetve ráhagy, ráhagyományoz, átad, ezeket is jelenti.”[27] Az árulás szóban tehát egyszerre van jelen a továbbadás, valamint a kiszolgáltatás (akár Júdás Jézust). Az apa árulása a következő mondatban mutatkozik meg: “Mi a különbség édesapám és az isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”[28] Az apa árulása tehát jelenlétének állandó hiánya. Viszont a jelenlét hiánya mellett, akár a gyász esetében, a fiút körülvevő környezet minden elemében ott vannak az apára utaló nyomok. Az “édesapám” aposztrofé e kettős árulás miatt képtelen a stabilizálódásra, s ennek következtében a szöveg az egymásratalálás pillanatfelvételeire hullik szét. A nyelv játékterében megjelenő pillanatkép, miközben totalizálni látszik egy jelentést, egyúttal megmutatja e jelentés elkülönböződését is. S miközben a fiú az apa eltűnt arcának a nyomában jár: önnön arcának a nyomait is követi, mivel a két arc az aposztroféban egymás feltétele.

A Javított kiadásban a Harmonia cælestis apaképe veszélybe kerül. A Harmonia cælestis második részében megformált apáról, aki tehetetlenül szenvedte el a kommunista rendszerben a vagyonelkobzást, a kitelepítést, a veréseket és a megalázó munkákat, kiderül, hogy az előző rendszer ügynöke volt. Úgy tűnik tehát, hogy az édesapa az idők folyamán egyre jobban elkötelezte magát a kommunista rendszer mellett. Az ügynök-apa képe egyébként nem áll teljesen távol a Harmonia cælestistől,[29] mivel pontosan abba a mondatba helyettesíthető be, melyet a Harmonia cælestis egyik meghatározó pontjaként írtunk le, és az apa árulásaként definiáltunk: “Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”[30] Miért nincs “jelenvalóléte” az édesapának a fiú életében? Nem az alkoholizmus, a munka, vagy a letargia miatt, hanem azért, mert az édesapa a jelentések miatt van “ott”, és nem “itt”. Az édesapa ott van a jelentések megírásának távoli időszakában, s egyedül csak a szöveg írásképében és dokumentum-voltában van jelen a fiú számára. Az édesapa “itt-léte” a Javított kiadásban két helyen valósul meg: a négy dossziéban, valamint a második részben a Harmonia cælestis idézett szakaszaiban. Az apa jelentései és a fiú jelentései így egymáshoz rendelődnek. A Javított kiadás szövegében tehát két egymás mellé rendelt jelentés található: a négy dosszié és a Harmonia cælestis, melyekből az idézett passzusok a szövegben piros betűvel szedve állnak.
A Javított kiadás szövegével kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként befolyásolja a könyv értelmezését a szöveg kettős zárlata. Az olvasó könnyen eshet abba a hibába, hogy a könyv utolsó oldalán utolsó mondatként szereplő mondatot a szöveg utolsó egységeként kezeli. Ez az “utolsó mondat” a következőképpen hangzik: “Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának.” Az utolsó oldalon szereplő utolsó mondatot több kritikus is kulcsmondatként kezelte, megteremtve a Javított kiadás “szoft” olvasatát.[31] A szabad akarat egyoldalú túlhangsúlyozása az emberi cselekvésben egy olyan kritikai diszkurzust teremtett meg, mely már szinte a napi politika szintjén olvasta a Javított kiadás szövegét. Esterházy Péter könyve azonban korántsem ennyire egyoldalú szöveg, mivel szerkezetileg nem úgy épül fel, mint egy egyszerű regény. A Javított kiadás különböző időpontokban írt szövegrétegekből áll: “<Az iratok másolása és a közvetlen jegyzetek (füzetekbe, cédulákra, eléggé összevissza) 2000 nyarára készültek el, ezt újra leírtam, kicsit már rendezve és új megjegyzéseket fűzve, ez lényegében 2001, ezeket a szögletes zárójelbe []. És akkor harmadszor is leírtam, leírom, most, 2002-ben, ha lesz szöveg, azt ebbe a hegyes zárójelbe teszem.>”[32] A másolás arra a kérdésre is választ adhat, hogy miként rendeződhet vissza a Javított kiadásban a Harmonia cælestisben ábrázolt apa – fiú kapcsolat? Esterházy a Nagyvizit-interjúban a következőképp beszélt erről: “Fel kell fogni, hogy ez az életemhez tartozik, és ha az életemhez tartozik, akkor viszonyt kell létesíteni.” [33]Ez a viszony – létesítés úgy jön létre, hogy a fiú lemásolja az apa szövegeit: “Aki valamit lemásol – ha az nem igaz is, hogy ettől uralma lesz a lemásolt fölött, – már viszonyba kerül vele.” [34] A másolás, mint az újramegjelenítésben való értelmezés, minden egyes rítus alapja. A Javított kiadás szövegében megjelenő három másolásnak rituális jellege van.

A szövegben öt különböző időszakban írt szövegréteg található: időrendben az első az akták szövege; ezt követi a Harmonia cælestisből vett idézetek, majd a naplóíró első, második, és harmadik reflexiója. Ha a szöveg végét úgy határozzuk meg, hogy az a legkésőbbi szövegréteg utolsó mondata, akkor a Javított kiadás szövege nem a könyv utolsó oldalának az utolsó mondatával fog véget érni, hanem egy passiótörténet végén az “Apámról tükör által”intertextussal. Esterházy Péter szövegének kettős zárlata van, mely két különböző befogadói stratégiát követel meg az olvasótól. Kulcsár Szabó Ernő írja a Termelési regény szövegével kapcsolatban, hogy az író a befogadásnak több különböző variációját teremti meg, de “a recepció oldalán persze mégis csupán olyan eljárásokat enged meg, amelyeknek annak ellenére létrejön a közös horizontjuk, hogy a befogadásnak – a két történet sorrendjét akár fel is cserélő, illetve e sorrendcseréket a lábjegyzetekhez igazodó megszakításokkal végrehajtott olvasással együtt – legalább négy változatát teszik lehetővé.”[35] Hasonló módon itt is több befogadási mód képzelhető el. Olvashatjuk úgy a szöveget, mint egy egyszerű lineáris elbeszélést, de lehetséges egy olyan olvasási mód is, mely időrendi sorrendben fogadja be az egyes szövegrétegeket. A két olvasási mód azonban egy közös horizontban olvad össze, mely kijelöli a szöveg súlypontjait, és egyben meghatározó fogalmait: a “szabadságot” és a “sorsot”.

A különböző időpontokban írt szövegrétegek egyben az ügynöki jelentések értelmezésének különböző fázisait is jelentik. Amikor a fiú kinyitja az aktákat, és a lemásolás által az ügynöki jelentésekkel viszonyt létesít, akkor már egy értelmezői hagyományba lép be: egy már értelmezett szöveggel kerül kapcsolatba. Az ügynöki jelentések első értelmezője mindig az éppen aktuális tartótiszt, aki a saját értelmezési horizontjának megfelelően interpretálja a szöveget.[36] A napló írójához már ez az elsődlegesen értelmezett szöveg jut el, mivel ezt az elsődleges interpretációt nem lehet megkerülni. Az ügynöki jelentés így csak közvetett módon juthat el az ügynök fiához. A napló írójának reflexiói három szövegréteget képeznek a Javított kiadásban, melyek között nagyjából egy-egy év az időbeli távolság. Az egymásra épülő szövegrétegek az esemény (az édesapa árulása) befogadásának három különböző stádiumát mutatják be, ahol az első interpretáció az esztétikai, a második az etikai, míg végül a harmadik a vallási dimenzióban értelmezhető.[37] A napló szövegét tehát akár a fejlődési regény kontextusában is értelmezhetjük. Palkó Gábor például egy olyan narrációs eljárásról beszél a Javított kiadás kapcsán, melyben az elbeszélő és a főhős fejlődési folyamata egyaránt megfigyelhető. “A fejlődés képzetét – írja Palkó Gábor – a narrátor nyomatékos megjegyzései teszik egyértelművé, kihasználva a speciális naplóforma lehetőségeit, az újabb inszcenírozott újraolvasások temporális egymásutánja is beépül a fejlődésfolyamatba.”[38] A napló írójának a kommentárjai tehát annak a fejlődésfolyamatnak a három lépcsőfokát is jelentik, melyben a naplóíró és a főhős fejlődése egymás mellett fut. A naplóíró három kommentárja így nem csak három különböző értelmezési horizontot jelenthet, hanem – akárcsak Kierkegaard-nál – az emberi egzisztencia fejlődésének három egymásra épülő állomását.

A naplóíró által megfogalmazott első szövegréteg közvetlenül az ügynöki jelentések első másolásához fűzött kommentár. Jellemző erre a szövegrétegre az emocionálisan töltött szavak gyakori használata, valamit az a törekvés, hogy a naplóíró megpróbálja kikövetkeztetni az ügynöki jelentések családi körülményeit. A szerző első olvasása mintegy bele van vetve a folyamatos reflexiók által kiváltott emócióba. A szövegek vizsgálata azonban ebben az olvasásban még leginkább az esztétika szintjén történik: az író szembesül édesapja írásával (“Ez valóban fáj, belémszúr, látni a kezeírását, melyet annyira szeretek.”[39] “Kuszált írás, nem párhuzamos sorok stb.” [40)), valamint folyamatosan kritizálja a tartótisztek helyesírását. Ezek a helyesírási hibák legalább az esztétikum szintjén magasabbra emelik az édesapát a tartótiszteknél.
A második másolás már egy külsőbb nézőpontból közelíti meg az ügynöki jelentéseket, valamint a rájuk rakódott két interpretációt. Az elbeszélő első kommentárja az emberi szabadság kérdésére futott ki (“Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának”), amely már az etikai stádium kezdetét jelöli az értelmezésben. Az első másolás után jut el az író egy olyan tárgytávolsághoz, ami lehetővé teszi számára a választás (ítélet) szabadságát. “A választás ugyanis az etikai tulajdonképpeni és szigorú kifejezése.”– írja Søren Kierkegaard.[41] A második másolás már sokkal letisztultabb az elsőnél: “(Bassza szájba telibe a kurva élet.) (Oh, Gizella.) [Majd egy-két ilyet ki kéne húzni. Hevesen vágytam ezekre a szavakra, mint még sose. Nemcsak úgy éreztem, tartozom evvel stilárisan a helyzetnek, nemcsak természetesen röppentek ajkaimra e rózsás szavak, hanem, akár egy gyerek, fölmentve is éreztem magam. (…)].”[42] A második kommentárban egyfajta etikai pozíciókeresés tükröződik, mely egy olyan pontot keres, ahonnan biztosan megítélhető a szituáció. Ilyen pozíciókeresés történik a szövegben, amikor az elbeszélő megpróbálja meghatározni az “árulás” szó etimológiáját, valamint ugyanerre tesz kísérletet Júdás alakjának az elemzésével. Hasonló fogódzókat keres a naplóíró, amikor olyan szövegekre hivatkozik, melyek kapcsolatba hozhatóak az adott problémával (újságcikkek, a Harmonia cælestis szövege, a “kistarcsai szép napokról” szóló film stb.) A második másolásban az elbeszélő megpróbálja meghatározni az egyes személyek felelősségét az árulásban, de mivel képtelen egy megfelelő pozíciót kialakítani, az etikai relativizmus csapdájába jut: “A cikk még szól a másik oldalról, akik fogadták a jelentéseket, akikről nincs beszervezési dosszié, az ő felelősségük, árulásuk nem kisebb, sőt. Ebben igaza van. De hát mindenki beszéljen a maga árulásáról. Egy árulás innét, egy onnét, az nem nulla árulás, hanem kettő darab árulás.”[43]Etikailag az árulás kérdése azért megoldhatatlan, mert nincs olyan ember, aki ítéletet mondhat: “Nem egyszerűen a mundér becsületét védeni, hanem valami fajta mély összetartozásnak a tudatában élni, ahol a dolgokat nem lehet így szétosztani, hogy ez a te bűnöd, és ez az enyém. Ez szép, ez a vége. Csak most nem erről van szó. Én se állítom, hogy apám bűnösebb, mint bárki. Mert erről nincs módom bármit is mondani.”[44] Az elbeszélő tehát nem tud olyan pozíciót elfoglalni az etikai dimenzióban, mely által felmenthetné, vagy elítélhetné édesapját. A feloldozásra csak a harmadik stádiumban van lehetőség: a vallásiban.

A harmadik másolás szövegrétegében az elbeszélő a zsidókeresztyén tradíció kontextusába helyezi az ügynöki jelentéseket. Ebben a kontextusban az aránylag ártalmatlannak tűnő jelentések valóságos bűnné válnak, mivel EP kommentárként közli, mint lehetséges okozatokat, az aznap kivégzett, vagy börtönbe vetett 56-os mártírok névsorát, mert az áruló, ahogy Heller Ágnes írja: “nemcsak okozat, hanem ok is”.[45] A harmadik másolásban az édesapa egyértelműen bűnös. A vallási dimenzióban egyre nagyobb hangsúlyt kap az író (a fiú), a nemzet (kivégzettek, bebörtönzöttek) és az édesapa szenvedése. Kierkegaard szerint az etikai bűnbánatnak (mely már a vallási stádium küszöbe) “csak két mozgása van; vagy megszünteti tárgyát, vagy hordozza azt.”[46] Az ügynök nem léphet ki a rendszerből, mint ahogy az ügynök fia sem az értelmezési folyamatból: egyetlen lehetőségük elszenvedni azt. A harmadik értelmezésben egymás mellett fut az édesapa, a nemzet, és a fiú szenvedéstörténete, mely egyszerre fizikai és lelki szenvedés.

A szövegben több utalás is történik egy lehetséges passiótörténetre. Az első utalás a naplóíró második kommentárjában található: “Mondom Gittának: csinálok egy listát az összes presszóról, ahová elzargatták apámat, ahol összebújt ezekkel, ha nincs már meg, biztos van, aki tudja, Lengyel Péter vagy Kertész Imre jól ismerik a várost, elmegyek mindegyikbe, és mindenhol megiszok egy felest, egy valamit, aztán majd hazataxizom, kicsit öklendezem, te meg lefektetsz, és vizes kendőt teszel a homlokomra. Jó, mondta Gitta egyszerűen.”[47]A második utalás már a harmadik kommentár szövegében van jelen: “Lassan ezt is meg kell csinálni, végigjárni ezeket a helyeket, mindenütt benyomni egy felest. A címeket már megszereztem. Valaki megszerezte nekem.”[48] A szövegben kibontakozó passiótörténet egyszerre lesz az édesapa és a fiú szenvedéstörténete, valamint Krisztus passiójának a másolata. A szenvedéstörténet kiindulópontja az édesapa megtérésélményének a leírása a 161. oldalon, mely egyszerre másolja a Harmonia cælestis egyik szakaszát, és a Lk 22, 39-46-ot (Jézus a Getsemáné-kertben). Az evangéliumokban a Getsemáné-kerti epizódot Júdás elbocsátása előzi meg, a Harmonia cælestisben a fiú istenélménye előtt az az epizód áll, amikor aláír a rendőrségen egy dokumentumot, s végül a Javított kiadásban az elbeszélő az apa istenélményének időpontját 1957 február 24-re teszi: a beszervezés napjára. Midhárom szöveget ugyanaz az elem előzi meg: az árulás. Az édesapa istenélményének a leírásában az elbeszélő a következőket írja: “Ha ez egy magnófelvétel volna, akkor megállapíthatnánk, hogy az Úr nem hallgatta meg édesapám könyörgését. Hiába mondta apám: Arra eszméltem rá, ez a váratlan és megrázó, hogy nekem senki nem fog segíteni, kizárólag a Jóisten (…) És ha ő nem segít, akkor ebben a sötét hányingerben kell élnem. És így is élt, míg meg nem halt.”[49] Az itt idézett szöveg azt az állapotot írja le, amit moltmanni értelemben a szenvedés belső oldalának neveztünk: az édesapa imádsága (mely ezen a ponton Krisztus Getsemáné-kerti imádságát “másolja”) nem hallgattatik meg. Az édesapa szenvedéstörténetének ezen a pontján Isten hiányát érzi át. Az idézett szöveget követi később a harmadik kommentárban az apa szenvedéstörténetének a leírása egyik presszótól a másikig.
A szöveg írója itt egyszerre másolja Krisztus és az apa passióját: a megváltó és a megváltatlan szenvedőét, akiknek sorsa a szenvedésben azonosul: “< Ez már egy utólagos beszúrás, nem is ilyen zárójelbe kéne írni. Tegnap végigjártam apám találkozóhelyeit, a presszókat (záródnak a terek), közben jegyzeteltem, azt másolom most át.” [50] A fiú tehát végigjárja az apa szenvedésének a stációit, azokat a presszókat, ahol az ügynök leadta a jelentéseit az összekötőjének. Az apa stációi azonban már felülíródtak: a presszókat már vagy átalakították, és új nevet adtak nekik, vagy egyszerűen lebontották. Az apa szenvedéstörténete olvashatatlanná válik: nem lehetséges megismételni. A szövegben egyértelmű utalások vannak Krisztus szenvedéstörténetére. Ilyen utalás például, hogy a “zarándoklat” nagypénteken játszódik, az egyik kirakatban egy Krisztus-festmény látható: Krisztus a keresztfával, a zarándok segítségére egy K.S. nevű személy érkezik, akinek a monogramja megegyezik Cirénei Simonéval (a c itt k-nak felel meg), a pénznyerő automata harminc ezüstöt fizet.[51] Krisztus passiótörténetének egészen elkülöníthetőek az állomásai: az első Krisztus a kereszttel, a második a kereszthordozó segítségére siető Cirénei Simon, a harmadik az “Unottan feszült vagyok” mondat.[52] Az elbeszélő passiója és Krisztus passiója egymásba tükröződik, éspedig azon a módon, ahogy azt a Krisztus követéséről szóló logionnal kapcsolatban a dolgozat elején tárgyaltuk: a két szenvedés egy sorsközösségben egyesül. Krisztus szenvedéstörténete azonban szintén csak felülírt módon van jelen a szövegben. A kirakatban álló festmény izléstelen és százezer forintba kerül, K.S. autóval érkezik, a harminc ezüstpénz egy automatából nyerhető. Úgy tűnik, hogy Jézus szenvedéstörténetének az elbeszélő életében tükröződő változata már-már a felismerhetetlenségig torzul el. Ezt a felülírást legjobban a taxis “vicce” érzékelteti: “Hozzámlépett egy taxis, én ülök, ő parkol, és jó munkát kívánt, és hogy már egyszer vitt haza, és akkor arra a kérdésemre, mi volna a különbség a nappali és az éjszakai taxizás közt, ő azt válaszolta, hogy nappal az A ponttól a B pontig jut el az ember, éjszaka meg az A pontból a G pontig…”[53] Különösen hangozhat, de az idézett szöveg egy teológiai kontextusban is értelmezhető. Esterházy A kitömött hattyú egyik esszéjében (“szó, szó, szó – a többi, néma csend”) arra hívja fel a figyelmet, hogy egy adott szöveg csak egy megfelelő kontextusban válhat obszcénné: “Valójában obszcén szó sincs, csak obszcén összefüggés! Hisz például ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyekkel pornó-lapokban találkozhatunk, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára csak az irodalom képes.”[54]Ugyanez történhet itt is: egy obszcén szöveg a passiótörténet kontextusában megszentelődik. Az evangéliumok szövegében a nappal annak az időszaknak a szimbóluma, amikor még az emberek között volt a világ világossága (és az emberek következtethettek rá: eljuthattak A ponttól B pontig), míg az éjszaka az az időszak, amikor Jézus az emberek kezébe adatott (“Még egy kis ideig közöttetek, van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki sötétségben jár, nem tudja, hová megy.”/Jn 12,35/). Éjszaka az ember A pontból G pontig jut el, mely betűk megegyeznek annak a két névnek a kezdőbetűjével, melyek azt a két helyet jelölik, ahonnan Krisztus elindult a kereszttel (Antonia-erőd) és ahová megérkezett (Golgota).

Az elemzett szöveg egy apokrif passiótörténetként jelenik meg (nem véletlenül indul ki az egész történet Pilinszky János Apokrif című versének a parafrazált intertextusából: “Látja Isten, hogy a rómaifürdői hévmegállóban ülök a napon.”[55] A Pilinszky szövegekből vett intertextus – ahogyan erre Wernitzer Júlia felhívta a figyelmet – “közvetlenül a művek szerkezetébe, a kompozícióba épül, távlatot nyit, ugyanakkor stabilizál”. ).[56] Az elbeszélő – a fiú – passiója két passiótörténetet másol: az apa passióját presszóról presszóra, és Krisztus passióját egyik evangéliumi intertextustól a másikig. Amíg azonban az apa passiótörténete a felülírások miatt a rituális utánzás (vezeklés) számára olvashatatlanná válik, addig Krisztus passiója, minden felülírás ellenére is utánozható maradt. Az apa és Krisztus szenvedésének története csak a szenvedésben kapcsolódik össze, míg vannak pontok, melyeken, differenciálódik, mint például az olvashatatlanság és az olvashatóság, az utánozhatóság és az utánozhatatlanság, s végül a megváltottság és a megváltatlanság: “Ha nem volt gerince, ha belülről elrohadt, akkor mégis mi tartotta össze? k A szenvedés. A megváltatlan szenvedés.”[57] Az apa és a fiú szenvedéstörténete, két ponton kapcsolódik össze: a szenvedésben és az írásban. Az apa írja a jelentéseit, míg a fiú e jelentések kommentárjait: ebben mutatkozik meg kettejük saját szenvedéstörténete. A passiótörténet végén, a Javított kiadás utolsó mondatában az apa “fogalmának” értelmezése véget ér: záródnak a terek. Az utolsó, az “Apámról tükör által”mondat – amint azt az elbeszélő is megjegyzi – szintén egy intertextus: “Lázár Ervin mai írásának a címe”.[58] A felfedés azonban itt valójában elfedés, mivel Lázár Ervin címe már önmagában is egy intertextus: a szeretethimnusz következő mondatának a rövid parafrazációja “most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.”(1Kor. 13,12) Ezzel a szöveggel záródnak a terek a Harmonia cælestis és a Javított kiadás után.

Az “édesapám” a Harmonia cælestis és a Javított kiadás központi alakzata, melyben Esterházy Péter összeköti az aposztrofét és a prosopopoeiát. A két szöveg azonban egymás inverzének is tekinthető, mert amíg a Harmonia cælestis szövegében adott egy viszony, melyhez arcokat kell rendelni, addig a Javított kiadásban egy arc jelenik meg, akivel viszonyt kell kialakítani. Ennek a viszonynak a kialakítására tesz a naplóíró kísérletet, amikor az ügynöki jelentéseket lemásolja és kommentálja először az esztétikai, majd az etikai s végül a vallási dimenzióban. Míg azonban az első két kommentár szövege úgy is felfogható, mit a viszony lehetőségével szemben feltett kérdés, addig a harmadik kommentár szövegében tematizálódó szenvedéstörténet e kérdésre adott válaszként is értelmezhető. A Javított kiadást lezáró passiótörténetben az édesapa szenvedéstörténete olvashatatlanná válik, ami arra is utalhat, hogy a Harmonia cælestis, mint az édesapa szenvedésének állított emlékmű szintén olvashatatlanná vált.

 


[1] Erre az írói instrukcióra utal a napló címe (Javított kiadás), és alcíme (melléklet a Harmonia cælestishez) is.
[2] A megbocsátás lehetősége úgy tematizálódik Bacsó Béla recenziójában (A Javított kiadásról, Jelenkor, 2003/április, 388-391.o. valamint Másodfokon, Írások Esterházy Péter Harmonia cælestis és Javított kiadás című műveiről, válogatta és szerkesztette: Böhm Gábor, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 179-186.o.), mint a felejtés elleni küzdelem, míg Balassa Péter kritikájában (A név nevében, (Editióról és emandatióról) Jelenkor 2003/április, 392-397.o. valamint Másodfokon: 187-200.o. ), mely részben Bacsó Béla szövegéből indul ki, a bocsánatkérés aktusa a név nevében következik be. Egyes kritikusok kizárják a megbocsátás lehetőségét. Így például Tamás Gáspár Miklós (Nincs bocsánat, Élet és Irodalom, 2002. május 24., 5.o.), akinek a kritikája szinte teljes mértékben a történelmi kontextust veszi alapul. Hasonló módon Schein Gábor szerint a Javított kiadás szövegében egy történelmi megközelítés lett volna jogosult, mely bírálat alá veszi a Kádár rendszert (Baleseti jegyzőkönyv, Élet és Irodalom, 2002. május 24., 4.o.) Egy ilyen szöveg azonban egyszerre válna történetileg és etikailag tarthatatlanná. Az ügynök fia, hogyan bírálhatná, azt a rendszert, melyet az apa kiszolgált? Egy ilyen bírálat egyet jelentene az apa megtagadásával, és kizárná a megbocsátás lehetőségét. Más szövegekben úgy jelenik meg a megbocsátás kérdése, hogy maga a fogalom szóba sem kerül. A kritikák jelentős része ugyanis inkább az eseményre reagált és nem a szövegre (Szijj Ferenc, Eörsi István, Babarczy Eszter, Karsai László). Véleményem szerint a szöveg értelmezésében megjelenő fogalmak (“árulás”, “szabad akarat”, “szenvedés”, “szenvedéstörténet”, “megbocsátás”) sem egy kizárólagosan irodalmi, sem pedig egy közéleti – történeti kontextusban nem magyarázhatóak. Az értelmezést két veszély fenyegeti: vagy feloldódik az esemény keltette emóciókban, vagy pedig az etikai relativizmus csapdájába esik. A Javított kiadás elbeszélőjének a pozícióját egy sajátos ambivalencia jellemzi, mely egyszerre tagadja meg az ügynököt, de igényli az édesapát. Ez az ambivalencia mutatkozik meg Majtényi László kritikájában, mely azzal a HC-ből vett szöveggel zárul, hogy az édesapám egyszerre részecske és hullám (Apa a magasban, Élet és Irodalom, 2002. május 31., 8.o.). A fent említett fogalmak, azokban a kritikákban kerülnek igazán a helyükre, amelyek egy teológiai horizontban értelmezik a Javított kiadás szövegét (Angyalosi Gergely, Horváth Csaba, Selyem Zsuzsa, Heller Ágnes). Különösen igaz ez Heller Ágnesre, aki szövegében a megbocsátásról a Miatyánk kontextusában beszél, s ezáltal egyszerre zárja ki az esemény keltette szenvedélyt, és az etikai relativizmust (Mátyás könyve, Kritika, XXXI. évfolyam, 9.szám, 5-8.o.). Valamint kritikájának első soraitól kezdve egy hasonlóan ambivalens pozícióba helyezkedik, mint a Javított kiadás elbeszélője: elítéli az árulást, de szereti az embert.
[3] Másodfokon, Írások Esterházy Péter Harmonia cælestis és Javított kiadás című műveiről, válogatta és szerkesztette: Böhm Gábor, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. (továbbiakban: Másodfokon)
[4] Angyalosi Gergely: A kritikus őszintesége, 171.o., in: Másodfokon
[5] Horváth Csaba: Júdás-passió, Esterházy Péter: Javított kiadás, Kortárs, 2002/12. 91-96.o.
[6] Jürgen Moltmann: Trinität und Reich Gottes, Chr Kaiser Verlag, München, 1980. 91.o.
[7] Esterházy Péter: Harmonia cælestis,(továbbiakban:HC) Magvető Kiadó, Budapest, 2000. 68.o. (54. mondat)
[8]Angyalosi Gergely: A kritikus őszintesége, 163.o. in: Másodfokon
[9] Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, A szív segédigéi, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2004. 662.o.
[10] Wernitzer Julianna: Idézetvilág, avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője, Jelenkor Kiadó, Budapest, 1994. 129.o.
[11] Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in: Másodfokon, 50.o.
[12] Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in: Másodfokon, 50.o.
[13] Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in: Másodfokon, 50.o.
[14] HC: 688.o., Javított kiadás, – melléklet a Harmonia cælestishez – ,(továbbiakban: JK), Magvető Kiadó, Budapest, 2002. 161.o.
[15] Molnár Gábor Tamás: Az önmegértés szövegisége, 2000 – Megjelenik a Harmonia cælestis, http://epika.web.elte.hu/doktor/elmelet.html, 1.o.
[16] Molnár Gábor Tamás: Az önmegértés szövegisége, 2000 – Megjelenik a Harmonia cælestis, uo.
[17] Jacques Derrida: A disszemináció, fordította: Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998, 91.o.
[18] Esterházy Péter: Függő, Magvető Kiadó, Budapest, 1981. 101.o.
[19] Martin Heidegger: Lét és idő, fordította: Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Osiris, Budapest, 2001. 181.o.
[20] HC: 68.o. (54. mondat)
[21] Bettine Menke szerint az olvasott szöveg prosopopoiia révén ölt alakot, azon retorikai alakzat révén, mely halottaknak, vagy jelen nem lévőknek hangot kölcsönöz. (Ki beszél? A beszélő én alakzata a retorika történetében, fordította: Török Ádám, in: Retorikai füzetek I. (Figurák), szerkesztette: Füzi Izabelle-Odorics Ferenc, Gondolat, Pompeji, Budapest, Szeged, 2004, 87.o.) Menke tanulmányában a prosopografikus olvasás történeti elemzésekor a Szentháromság dogmájának a terminológiáját tartja szem előtt. A dogma kialakulásával kapcsolatban több patrisztikus írót is idéz. A Bibliára azonban csak közvetetten utal, és így figyelmen kívül hagyja a prosopon szó ószövetségi előképét a pánim-ot, valamint Jézus beszédeit az Atyával és a Szentlélekkel kapcsolatban. Mindez azért lehetséges, mert Menke a Szentháromság dogmájának a tárgyalásakor elsősorban a személy (prosopon, persona) fogalmának a tisztázására törekszik. A tanulmány azonban több ponton is utal a Biblia prosopografikus olvasására. Véleményem szerint a Biblia prosopografikus elemzésekor nem kerülhetőek meg Jézus beszédei, mivel azok a Szentháromság dogmájának az alapját képezik. Jézus is ezzel a retorikai eszközzel él, amikor az Atyáról beszél: egy jelen nem lévőnek hangot kölcsönöz.
[22] Paul de Man: Olvasás és történelem: fordította: Nemes Péter, Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 69.o.
[23] Az “édesapám” aposztrofé akkor válik elevenné, ha a kölcsönös prosopopoeia, melyben egyszerre formálódik meg az elbeszélő és az elbeszélt egymásra reflektált arca szüntelen alakulásban van. “A prosopopoiia – írja Menke – az az alakzat, amely a beszédnek (először) arcot ad, amely utólag ’mindig már’ adottnak tűnik, mert az ’élő beszéd’ hallucinációjában elfelejti retorikai alakzatként való működését és előfeltevéseit: az arcnélküliséget, a némaságot, a halált.” (i.m.: 112.o.) Az aposztroféban itt létrejövő kölcsönös prosopopoiia éppen ezt az adottságot, és felejtést kapcsolja ki. “Mert a velem szemben ülő nincsen, mert majd lesz csinálva a szavakból valami”- mondja Esterházy (Nagyvizit-interjú, Látogatóban Esterházy Péternél, készítette Keresztury Tibor és Székely Judit, www. litera. hu/nagyvizit 2. rész, 10.o.) Az aposztroféban a szavak két folyamatosan változó arcot formálnak meg: az apa és a fiú arcát. A Harmonia cælestis szövegében adott egy viszony, melyhez arcokat kell rendelni, míg a Javított kiadásbanadott egy arc, akivel egy viszonyt kell kialakítani.
[24] Jürgen Moltmann: Trinität und Reich Gottes, Chr Kaiser Verlag, München, 1980. 93.o.
[25] Az Atya nevének feláldozása azt jelenti, hogy Jézus az evangéliumokban egyedül itt nem szólítja az Atyát Atyának, hanem Istennek.
[26] Jürgen Moltmann: Trinität und Reich Gottes, Chr Kaiser Verlag, München, 1980. 96.o.
[27] JK: 24.o.
[28] HC: 68.o. (54. mondat)
[29] Így vélekedik például Heller Ágnes is: Mátyás könyve, Kritika, XXXI. évfolyam, 9. szám, 5.o.
[30] HC: 68.o.
[31] Gondolok itt például Tamás Gáspár Miklós (Nincs bocsánat, Élet és Irodalom, 2002. május 24., 5.o.), vagy Radnóti Sándor (Kelet – európai diszharmónia, Esterházy Péter: Javított kiadás – melléklet a Harmonia caelestishez, Népszabadság, 2002. május 25.) kritikájára.
[32] JK: 13.o.
[33] Nagyvizit-interjú, Látogatóban Esterházy Péternél, készítette Keresztury Tibor és Székely Judit, www. litera. hu/nagyvizit 2. rész, 9.o.
[34] Nagyvizit-interjú 2. rész, 3.o.
[35] Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 62.o.
[36] “Magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténésbe való
bekerülésként kell elgondolni” – írja Hans Georg Gadamer (Igazság és módszer, fordította: Bonyhai Gábor, Gondolat, Budapest, 1984. 207.o.) A Javított kiadásbana napló írója egy olyan dokumentummal kerül kapcsolatba, amely már – néha többszörösen is – értelmezve van. Az édesapa szövegei egy olyan hagyományhoz tartoznak, mely teljesen idegen attól a hagyománytól, melyet például a Harmonia cælestis dolgoz fel.A tartótisztek megjegyzései (jelentés értéktelen /értékes, használható / használhatatlan) arra is rámutatnak, hogy az ügynök jelentései mennyiben idomulnak a rendszer követelményeihez. Azáltal, hogy Esterházy a Javított kiadást a Harmonia cælestis mellékletének nevezi kísérletet tesz azt itt közölt szöveg integrálására.
[37] Az értelmezésben Søren Kierkegaard dán filozófus szövegeit vettem alapul. Kierkegaard az emberi egzisztencia három fejlõdési állomását különbözteti meg az esztétikai (Vagy-vagy I. rész), az etikai (Vagy-vagy II. rész), és a vallási stádiumot (Félelem és reszketés). A Javított kiadás kritikái közül csak néhány jut el addig a pontig, hogy a szöveget a vallási dimenzióban értelmezze. Balassa Péter (A név nevében,(Editióról és emandatióról), in: Másodfokon) például kritikájában csak az esztétikai dimenziót érzékeli a szövegben. Ennek oka, hogy nem választja szét az egyes szövegrétegeket. A lineáris olvasás ugyanis az elbeszélő első kommentárjának esztétikai túlsúlyát érzékeli, s így valóban nem jöhet létre az az ellenjáték, melynek hiányára a kritika írója felhívja a figyelmet ( “a kommentár, mint fikciós szál nem hoz létre ellenjátékot a besúgójelentések egyre képtelenebb, egyre harsányabb szövegvilágával szemben, holott esztétikailag nagyon is közbeszól (interpretál)”) (191.o.). A valódi ellenjáték kísérlet – a szenvedéstörténetként való értelmezés – csak a vallási stádiumban valósul meg. Amikor azonban Balassa a név nevében tett vallomásról beszél (196.o.), mint az elbeszélő pozíciójáról, már a vallási dimenzióba kerül (mivel a kritika szerzője a vallomást keresztyén diszkurzusként értelmezi). Hasonló határhelyzetet képvisel Bacsó Béla, aki az édesapa cselekedeteit a kétségbeeséssel indokolja (A Javított kiadásról, in: Másodfokon, 183.o.) (a kétségbeesés egyébként Kierkegaard – nál az etikai gondolkodás kiindulópontja). A kétségbeesés azonban itt még nem változik bűntudattá, és szenvedéssé. A vallási dimenzió azokban a kritikákban a leghangsúlyosabb, amelyek szenvedéstörténetként értelmezik a szöveget (Angyalosi Gergely, Horváth Csaba, Selyem Zsuzsa, Heller Ágnes). A kritikák nagy többsége azonban ezt a dimenziót általában figyelembe sem veszi, vagy elzárkózik előle (például Bojtár Endre).
[38] Palkó Gábor: Az Esterházy-életmű “szoft olvasata”, Tiszatáj, 2003. január, 100.o.
[39] JK: 38.o.
[40] JK: 169.o.
[41] Søren Kierkegaard: Vagy-vagy, fordította: Dani Tivadar, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. 777.o.
[42] JK: 21.o.
[43] JK: 92.o.
[44] JK: 235.o.
[45] Heller Ágnes: Mátyás könyve, Kritika, XXXI. évfolyam, 9. szám, 6.o.
[46]Søren Kierkegaard: Vagy-vagy, fordította: Dani Tivadar, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. 882.o.
[47] JK: 50.o.
[48] JK: 209.o.
[49] JK: 161.o.
[50] JK: 238.o.
[51] JK: 238-239.o.
[52] JK: 240.o.
[53] JK: 241.o.
[54] Esterházy Péter: A kitömött hattyú, Magvető Kiadó, Budapest, 1988. 155.o.
[55] JK: 238.o. Az itt parafrazált Pilinszky János-szöveg a következőképpen hangzik: “Látja Isten, hogy állok a napon.” (Pilinszky János összegyűjtött versei, Századvég Kiadó, Budapest, 1992, 51. o.)
[56] Wernitzer Julianna: Idézetvilág, avagy Esterházy Péter a Don Quijote szerzője Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 65.o.
[57] JK: 72.o.
[58] JK: 242.o.

 

Kárpát medence III.

 

Az alkotás nehézségei I.

– Árpikám, told idébb a levesestálat, legyél kedves!

– „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.” Ehhez mit szól, anyuka?

– A levesestálat.

– Hogy? Ja. Tessék. Szóval?

– Szóval mi?

– „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.”

– Milyen húr? A tésztástálat is kérném, ha megtennéd.

– Az ősz hegedűjének húrja.

– Mióta van az ősznek hegedűje? Milyen hülyeség ez? Répát?

– Nem kérek.

– Egyél, Árpi, mert ki fog hűlni.

– „Szivembe vág e lomhaság kesergőn.”

– Ne keseregjél, hanem egyél inkább. Nem ízlik a leves?

– Tényleg nem világos, hogy mi ez a húr?

– Az sem világos, hogy miért van az ősznek hegedűje. Tegyél bele esetleg egy kis erőspaprikát. Szeltem, ott van a kistányéron.

– „Az őszi húr sírásba fúl az erdőn, szivembe vág e lomhaság kesergőn.” Így jobb?

– Tedd bele a marhahúst, akkor kicsit testesebb lesz.

– Jobb így, hogy kimondom az őszt?

– Jobb, jobb, csak egyél egy keveset. Rossz rádnézni, olyan sovány vagy.

– De nem jó. Mi az, hogy „őszi húr”? Furán hangzik.

– Árpikám, nem eszed meg a levesed? Mert akkor megeszem én. Nézd, teljesen kihűlt.

– „Ősz húrja sír…” Aha… ez jobb… Ja, persze, egye csak meg, anyuka.

– Nem lesz ennek jó vége, Árpi.

– Ugyan… Sír… bír? Hír? Nyír? Nem, nem, nem.

– A paradicsomszószból eszel? A marhahússal isteni. Most reggel főztem.

– „Ősz húrja nyög…” Ez még rosszabb. „Ősz húrja bőg…” Túl durva.

– Jól nyakonöntjük, aztán lehet tunkolni. Van hajnali fehérkenyér is.

– „Úgy zsong a táj, ősz muzsikál jajongón.” Ez jobban tetszik?

– Tetszik, csak egyél valamit, könyörgöm, mert én fogok mindjárt jajongani.

– Jól van, anyuka, majd este megcsinálom. Paradicsomos marha, a kedvencem.

 

Kárpát medence II.

 

Szabadság

Ahogy odalenn halomba rakták a kenyeret, érthető volt, a háború csakugyan véget ért. Nem is mentünk volna a szomszédig sem a hírért, a frissen sült, lelki szemeink előtt csakis foszlósnak képzelt tészta illata kétséget kizáróan hirdette, jobban, mint bármi rebbenő galamb, hogy béke van. Béke, legalább is a seregek között, merthogy az a civódás, melynek hangjait a cipók szagával együtt felénk libbentette a szél, éppenséggel nem illett bele a béke világába, s ez némiképp megütközést keltett az elmúlt hetek megpróbáltatásai után. Kimentünk hát István öcsémmel a piacra, hogy szemünkkel is gyönyörködhessünk kicsinykét a háborútlanság mindenkor jól érzékelhető látványában, másfelől hogy megtudhassuk a cipók körül támadt perpatvar okát.

Két nagyobb darab mesterember különbözött össze a porciózás felett, s már gyűrték föl ingük ujját, miközben egyre ordibáltak. Az egyik, amolyan szép pödört bajuszú, csontos arcú csizmadia, a másik bozontos fejű, zsiros képű böllér. Nézeteltérésük eredendő forrását már aligha tudta bárki is, aki a piacon ácsorgott, és sorára várt a kenyérosztásban, csak az volt egyértelmű, hogy a két atyafi igen fölpaprikázott hangulatában megakasztotta a distribúciót. Ott terpeszkedtek a gőzölgő kenyerek felett, s nem látszottak tágulni vitájuk lezártáig, ez pediglen annak parttalan jellege miatt, úgy tűnt várat még magára. Ha valaki szólni mert tán, hogy míg ők marják egymást kedvükre, addig engednék tán sorstársaikat a kenyérhez járulni, akkor ők elhessegették az okvetetlenkedőt mondván, kicsinyes aggályaival ne akassza meg a sorsdöntő egymásnak feszülést. Merthogy ők maguk (két megtermett, testes ember) mindennél előbbrevalónak vélték, s így mások érdekeinek fölibe helyezték kakaskodásuk kimenetelét.

– Kupeclelkű spicli, hordd el magad innen. – vakkantotta a csizmadia a böllérnek.

– Mitől vagy te annyival jobb nálam, hogy több jogod lenne a kenyérhez? – kiabálta a másik.

– Én nem hízlaltam törököt! – vetette oda foghegyről emez.

– Mert te nem hízlalsz mást sem, te zsugori semmiházi! – kontrázott amaz.

– A megye legszebb marháit nekik vágtad, hazaáruló! – így emez.

– Mindenkinek mondtam, tartson disznót! – úgy amaz.

Ebben volt igazság, apám is átállt a disznótartásra, hiszen bár büdösebb, mint a marha, talán épp ezért, a töröknek nem kellett. Zavart valami a vitájukban, nem csupán az, hogy gátolták a kenyérosztást, hanem hogy nem láttam kapcsolatot a téma és a kenyér közt. A szép kövér cipók látványa csupán távolról derengő emlék volt mindannyiunk számára, a török úgy kiseperte a magtárakat, hogy azt tanítani lehetne. Ahogy megtudtuk, ezúttal a bécsi kancellária tiszttartójának jóvoltából került pár zsák búza az alsóvárosi pékhez. Friss cipót sem a böllér, sem a csizmadia nem ehetett már jó ideje. Mégis tépték egymást, és egyre bőszültebben.

– Kotródj briganti, eredj a disznóidhoz! – hörögte a csizmadia.

– Nálad azoknak is több eszük van. – kontrázott a böllér.

– Törökök szolgája!

– Mondd még egyszer, és széttéplek!

– Kutya!

A böllér úgy vágta szájon a csizmadiát, hogy az hátratántorodott. De gyorsan megvetette a lábát, és nekiakaszkodott a tajtékzó mészárosnak. Nem néztek aztán se embert, se állatot, lökték-taszajtották egymást, mint két nagyra nőtt kölyök. Ütöttek, amerre láttak, rúgtak, amit értek. Hamarosan lihegve megálltak, véres-verejtékes arccal, s gyilkolni kész tekintettel figyelték egymást. Kifulladtak, s nem győzött senki sem. Viszont a kenyérkupacot kegyetlenül széttaposták, így nem jutott senkinek, se nekik, se másnak. Ettől viszont a kenyérre várók gerjedtek éktelen haragra, s elmondták mindennek a két zihálót. Izzott a levegő, megfeszültek az inak. Aztán az egyikük botjával egy nagyot húzott a tántorgó csizmadia fejére. Mintha vezényszóra ugrottak volna, a többi derék polgár is nekik esett, s egy perc alatt agyonverték a cipóhalom elpusztítóit. A tér kiürült, a foszlós kenyércafatok halkan itták be a vért. István öcsémmel mi is hazakotródtunk. Semmi nem oldódott meg.

 

Kárpát medence I.

 

Így kezdődött

– Mit vacakolsz, Ádony? Told ki a szemét! – bökte oda a vezér tusázó vitézének.

Ádony kitolta. Mind a kettőt. Aztán bután ácsorgott, nem tudta, mit kell csinálni ilyen helyzetben. Ellenfele vinnyogva fetrengett a porban, és haldoklott.

– Hát, kitoltam. – mondta erőtlenül.

– No, akkor menjünk tovább, ma még van egy kolostor felégetnivaló.

– Kiké?

– Mi kiké?

– A kolostor, milyen szerzeté?

– Honnan a túróbol tudjam?

– Hát ha már felégetjük…

– Unom ezt a folytonos akadékoskodást. Ha nem akarsz jönni, itt maradhatsz, megvárhatsz.

– Egyedül mennél?

– Ha te nem jössz, kénytelen leszek.

– No de vezér sereg nélkül?

– Mondhatom, szép kis sereg! Úgy kell könyörögni, hogy valakinek kitold a szemét. Teljesen hasznavehetetlen vagy.

– Kicsit elméláztam közben.

– Na gyere, elmegyünk, felégetjük a kolostort, aztán meghívlak valamire.

– Jó, de nem értem igazán.

– Mit nem értesz?

– Hogy mire jó ez az egész.

– Politika.

– Az meg mi?

– Az, hogy felégetjük a kolostort. Azok ott összecsinálják magukat, és fizetnek.

– Akkor ez tulajdonképpen rablás.

– Politika.

– És kinek fizetnek.

– Enednek és Taksonynak.

– Ki az az Ened, sose hallottam.

– A fejedelem, te tulok.

– Én azt hittem, Taksony…

– Ened.

– És nekünk miért jó, ha nekik fizetnek.

– Ők képviselik az érdekeinket. A tiedet is, Ádony, úgyhogy leszel szíves nyeregbe szállni végre, és felégetni azt a redves kolostort, mert igen hazamehetnékem van már.

– Nincs kedvem a politikához, menj egyedül.

– Jó, de akkor várj meg itt.

– Nem is tudom…

Az ellenfél közben kilehelte a lelkét, és ez mintha még jobban összekuszálta volna Ádony érzéseit. Tépelődött hosszasan. Míg tépelődött, a vezér elgaloppozott felégetni a kolostort.

– Még mindig ugyanúgy nézel magad elé, mint amikor itthagytalak. Alszol, Ádony?

– Hogy ment?

– Gond nélkül. Négy kopasz fejűt levágtam, fáklya a tetőre, azt kész vagyunk. Te mire jutottál?

– Felmondok.

– Mi az hogy felmondasz? Mi vagyunk a déli hadjárat! Észak-Itália, Proensza, Katalúnya meg Leon, vagy mi a bánat. Egy hónapig írtam a pályázatot, mire megkaptuk ezt a megbízást. Nehogy most itthagyj a vége előtt két nappal, mert téged is leváglak, mint azokat a kopaszokat.

– Nem tudsz, én vagyok az erősebb.

– Jó, de akkor is seggberúglak, mi az hogy felmondasz? A testvérem vagy! Egy törzs, egy vér!

– Lehet, hogy letelepszem errefelé. Láttam egy tanyát, szép lány volt a portán, talán felállíthatom a jurtámat.

– Ezek házban laknak, nem jurtában. Te, figyelj ide, nekem te ne akarjál letelepedni. Egy törzs, egy vér. Ne feledd!

– Ezt meséld Enednek.

– Ened ki fog nyírni.

– Akkor Taksonynak.

– Ugyan már, Taksony… Beszélsz marhaságokat. Gondold meg, mi vagyunk a déli hadjárat, északon Lél fut Ügönnyel. Már biztos szétkergették egész Germániát. Ha az Inn völgyében csatlakozunk hozzájuk, mi négyen meghódíthatjuk Bizáncot.

– Nem érdekel.

– Pedig jó üzlet lenne, már arra is kiírták a pályázatot.

– Politika, mi?

– Az. Színtiszta politika. Na gyere, ne kéresd magad!

 

Tökföld – A nagy titok

Tökföldön sokáig tartotta magát egy legenda. Elzárt lakásokban, rejtett szobazugokban talán még most is tartja. Egy legenda arról, hogy valamikor a messzi régmúltban, mikor még Tökföld se volt és semmi és senki a maiak közül, jobb volt. Egy makacs legenda arról, hogy volt egy Aranykor, a kezdet, a nekiindulás, amikor csodaszép volt az időjárás, barátságosak voltak az emberek, csupa szeretet és szerelem volt minden és mindenki jól érezte magát. Ez ugyan még mindig nem világított rá arra a nyugtalanító kérdésre, hogy jó, de az egésznek akkor is mi értelme van, de legalább kellemes közérzetet biztosított.
Mert most még a kellemes közérzet sincs. Csak a tudat, hogy rosszabb, rosszabb, rosszabb.
A valóság azonban az, hogy minden tökföldi tévedett.
Az igazság egészen más volt.
Az igazságot évmilliókkal korábban egy kóborló Australopithecus tökföldiensis fedezte fel. Nem tudta senkivel sem megosztani, mert akkor még nem tudtak beszélni. Mellesleg felfedezésének helyességéről való meggyőződése közben életét vesztette. Egyáltalán nem rejtélyes módon: egyik Australopithecus társa, akinek felfedezése után nyomban nekiugrott, egy nagy fatuskóval fejbe verte. Különös módon ő azonban megnyugodott. Halálával bizonyította igazát. Makoghattak a többiek akármit.
Úgy tűnt, az igazság örökre elveszett.
Három évmillióig, négy kisbolygó becsapódásáig, két vízözönig, három teljesen magasan fejlett civilizáció víz, tűz és önmaga által történő leradírozásáig, valamint egy egészen primitív civilizáció meggondolatlan megvilágosodásáig kellett várni arra, hogy egy tökföldi legény, aki e meggondolatlanul megvilágosodott civilizáció emberéhez szokatlan módon nem fért a bőrébe, akaratlanul felfedezze az elveszett igazságot.
Az igazság hihetetlen és kegyetlen volt.
Nem is szólt róla senkinek. Olyat tett azonban, ami szándéka ellenére leleplezte. Verekedett.
Ez abban az országban és abban az időben nem volt szokás. Tökföld, ez a kontinensszéli csodálatos ország bölcs vezetői tanácsára a Föld minden országához hasonlóan aláírta az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”. Ennek megfelelően lakosai nem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és nem gondoltak rondát a másikról. Ugyanígy a Föld többi országában sem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és gondoltak rondát a másikról. Amíg az elme visszaemlékezni képes, nem volt háború. Még iskolai csetepaté és kocsmai verekedés sem. Semmi.
Béke volt. A legteljesebb és legharmonikusabb béke.
Mindezt évezredekkel korábban egy Dix nevű, az Ezerszín szigetekről származó menekült hozta el a világnak. Ez volt az ő ajándéka.
Amikor ugyanis még háborúk szaggatták a Föld ezer sebből vérző országait, ennek okán az Ezerszín szigetekről neki is menekülnie kellett egy árva csónakban az ismeretlen felé. Kikötött egy számára ismeretlen kontinens teljesen ismeretlen városában. Ott hajléktalan lett. Amikor jött a Karácsony, hóval, faggyal, széllel és csodavárással, a hajléktalanok is megajándékozták egymást. Dix azonban semmit nem adott, hiszen nem tudta, hogy az szokás. Őszintén megvallva a Karácsonyról sem hallott. Az Ezerszín szigeteken csak a nagy Szerelem Ünnepet ülték, de azt máshogy, kevésbé családi körben.
– Te nem adsz semmit? – fordult hozzá egy hajléktalan. Ő elgondolkodott. Percekig várt. Aztán felvirult a képe:
– De, adok!
És megajándékozta ezt a vérben és sebben tobzódó, szomorú civilizációt a békével.
Azaz először hajléktalan társait ajándékozta meg vele. Azt adta, hogy nem verte meg őket és nem vette el tőlük az ajándékaikat, se a kabátjukat. Még a kutyájuktól se. Karácsonykor ez még nem keltett feltűnést, megállapították, hogy ez egy bunkó, ajándékot se ad, de amikor napok múltán se vert, nem lopott, nem ordítozott, szóval semmi agresszív dolgot nem csinált, azt már nem lehetett nem észrevenni. Összesúgtak a háta mögött:
– Ez szórakozik velünk!
– Lökdösni kezdték. Belekötöttek. Lerángatták a cipőjét. Aztán mindannyian egyszerre agyba-főbe püfölték.
Dix azonban csak mosolygott. Akkor, ott, a kikötő mocskos zugának mocskos lépcsőjén beszélni kezdett.
– Elvehetitek a kabátomat, nekem nem kell. Jenő, tessék, itt van. – Egy köpködő hajléktalanra nézett, aki egy pillanattal korábban a fejét a kövezetbe ütötte. Kétszer. Kicsit még sajgott. – Elvehetitek a cipőmet, nem kell. Elvehetitek a hajamat, a karomat. Nem kell. A szemeimet is nektek adom. Hogy lássátok a világ szépségét. A világ szép és jó.
Ekkor egy patkánycsalád, amely szokásos útvonalán éppen egy kukaalji előkelő vacsora után hazafelé igyekezett, megállt és hallgatni kezdte. Jenő is abbahagyta a köpködést. A nője, Emma is.
– A világ jó, mert ti is jók vagytok. Gonoszsággal és társadalmi lecsúszással palástoljátok, de nem kell, nem! Senkit nem érdekel, értitek? Viselkedhettek primitíven, az igazság az, hogy senkit nem érdekel. Akkor meg minek?
A kikötő minden hajléktalanja köréje gyűlt. Nemcsak ők. Odasereglettek a sirályok, a tengerből a halak, tengeri csigák, algák, egerek, csúszómászó férgek, baktériumok, tetvek.
– Mit ér a primitívség, ha csak azt fedi el, ami az igazi arcotok? A szépséget, a jóságot, a tudást. Nektek nem kell megismerni a világot, hiszen ismeritek, ti vagytok a világ. És ahogyan ti jók vagytok, a világ is jó és szép.
Felemelt egy patkányt, akinek hiányzott egy lába.
Nézzétek, ő sokat szenvedett. De mi ez a szenvedés ahhoz képest, hogy itt élhet és jó lehet? Szenvedés? Ez nem szenvedés – a patkány büszkén kihúzta magát és sugárzott. – Ő fényben él, ahogyan mi mindannyian fényben élünk. Hagyjuk abba az erőltetett primitívséget, meg a fölvett agressziót. Úgysem valódi, mindannyian tudjuk. Nemde bennetek is melegség, otthon, biztonság, szeretet van? Akkor meg? Az a valódi arcotok, azt kövessétek. Mint én. Mint ez a szelíd, csodaszép állat itt.
Letette a patkányt a kövezetre. Mindenki látta, hogy szelíd, csodaszép állat. A hajléktalanok egymásra néztek. Látták, hogy a másik is szelíd, csodaszép,… no, ember. Barátian vállon veregették egymást. Meg Dixt.
Teltek, múltak a napok, és Dix csak mondta, mondta, mondta szelíd szavait. Hallgatták a hangyák, az oroszlánok, az erdei fenevadak, egy sereg földönkívüli lény és sok-sok városlakó. Ha beszélt, minden ablak és ajtó kitárult, az ég pompás kék lett, a felhők pajkosan ugrándoztak és a nap sütött, sütött, sütött.
Egy napon három talpig és lelke legmélyéig fekete ember állt meg Dix előtt. Bántani akarták. Taszigálni kezdték. Ő meg ezt mondta:
– Annyi csodaszép álmotok van, én látom őket. Csodálatosak. Sosem tudtam olyan szépeket álmodni, mint amit magatok elől rejtegettek.
És még sok ilyet mondott. A fekete emberek egyre kevesebbet és egyre gyengébbeket ütöttek rajta. A fegyvereiket se használták. Elkezdtek hinni az álmaiknak. Azt is elfelejtették, miért és kik küldték oda őket. Nyilván nem volt olyan lényeges.
Ráadásul mindenkivel ez történt. Ahányan odamentek Dixhez, hogy a tengerbe lökjék vagy a fejét rugdossák, vaskaróval üssék vagy egyszerűen csak obszcén és sértő dolgokat vágjanak a fejéhez, mindannyian azzal tértek haza szeretetteikhez, hogy a világ szép és lehet benne szépen is élni.
Kivirult a város, mélyet lélegzett az ország. Aztán a szomszéd országok. Hiába támadtak elvetemülten arra a városra, ahol Dix nyomán megszépültek a terek és a lányok, Dix a füstölgő romok és felrobbanó aknák között, a repülőrajok hátborzongató zajában is arról beszélt, hogy nem kell ez a nagy erőfitogtatás, ahhoz, hogy az ember jót tegyen, nem kell előtte rosszat csinálnia. Beszélt Dix a hadseregeknek, az államfőknek, a fegyverkereskedőknek és az utcalányoknak, és egyszer feldühödött bérgyilkosok sokaságának.
 Új világ kezdődött a Földön. Mindenki abbahagyta az agresszív viselkedést. A buták okosak lettek, a rondák szépek. A koszos utcák virágba borultak. A Föld országai pedig aláírták az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”.
Mindenki örült. A mesterséges táptalajon mesterségesen tenyésző baktériumok is.
Egy napig.
Mert valami megváltozott. Mosolygás ide, kedves szó oda, figyelmesség, megértés, türelem meg amoda, az autók leálltak, a villanyégők kihunytak, a radiátorok kihűltek.
Az emberek Dixhez futottak, aki azonban nem foglalkozott ezzel.
– Miért, a lelketekkel történt valami? Sötétben nem tudsz szeretni? – kérdezte egy álmos tökfölditől, aki a villanyáram eltűnését panaszolta. – És te gyalog nem tudsz járni? Megakadályoz ez abban, hogy a szerelmedet kézen fogd? – ezt egy másik, haját tépő tökföldinek mondta, akinek az autója éppen akkor állt le. – És a hideg nem azért van-e, hogy a férjeddel egy meleg takaró alatt összebújj? – ez a mondat egy álomszép, de igen meggyötört arcú, didergő tökföldi fiatalasszonynak szólt.
Beszélt Dix és a tökföldiek hallgatták.
Tagadhatatlan azonban, hogy valami megváltozott. Minden ugyanaz volt, olaj, erőmű, vezeték, és mégis fázás, sötét, lassú mozdulás. Sütött a nap, de nem volt ereje. Zúgott a folyó, de a ráépített betonerőmű nem termelt áramot. Ömlött az olaj és a gáz, de a kazánba érve, motorba érve semmi. Semmi, semmi, semmi.
Mi történt?
Béke, igazság, egyenlőség, boldogság, és mégis, mégis a dolgok nehezebbek lettek.
Bizony, soha nagyobb szükség nem volt Dix szavaira, mint most.
Egyszer aztán különös dolog történt. Egy földönkívüli civilizáció képviselői érkeztek a Földre. Mindenki köréjük sereglett. Azt kérdezték: „jó itt?”. A tökföldiek pedig azt felelték: „Jó, de hideg van és semmilyen meghajtású eszközünk nem működik, és ez nem jó.”
A földönkívüliek ekkor elmesélték, hogy azon a bolygón, amelyről érkeztek, mindennapos a különböző létformák bőrét teljesen szétmaró kéneső, időnként akkora szélviharok vannak, hogy néhány lényt közülük a messzi űrbe repít ki, és mióta az eleve pöttöm és erőtlen napuk szupernóváva villanva egy sárga törpévé esett össze, majd fekete lyukká vált, a nap se süt, mert nincs.
– Ez egy kellemes bolygó, roppant kellemes – mondták a Földre.
Egy jégmezőre költöztek, és ott éltek. Nem sokáig, mert a nagy kényelemben és jólétben, amit az a roppant, végeláthatatlan jégmező adott nekik, annyira elpuhultak, hogy kihaltak.
A tökföldiek azonban megnyugodtak. „Elég jó hely ez így is” – gondolták.
Évek, évtizedek és évszázadok jöttek, mentek, és minden így maradt. Ez azonban egyre kevésbé zavarta őket. Mert elfelejtették, hogyan volt előtte.
Nem emlékeztek.
Helyette még nagyobb erőműket építettek. Még nagyobb olajfúró tornyokat. Még nagyobb kazánokat. Még nagyobb autókat. Beton, vas, csővezeték, kerítés, mérőóra mindenhol. És melegedett. Határozottan futni kezdtek az autók. Fűtöttek a radiátorok. De kevés volt. Kevés, kevés, kevés.
Hideg maradt, nehéz maradt minden.
Az öregek, a nagyon öregek és a még azoknál is öregebbek körében azonban élt egy legenda, hogy volt máshogyan is. Volt, hogy a nap meleget adott, volt, hogy a tengerben fürödni lehetett, volt, hogy az autók gurultak, volt, hogy a radiátor fűtött. És ahogyan most is, béke volt és igazság és boldogság.
Keletkezett egy legenda és tartotta magát.
Megtalálták ugyan az igazságot egykor felfedező Australopithecus tökföldiensis csontvázát és széthasadt koponyáját, de nem lelték meg vele az igazságot.
Az igazság meglapult.
Ekkor jött egy sorsfordító nap. Szürke, felhős és hideg. Nagyon hideg.
A már emlegetett, bőrébe nem férő tökföldi legényt ez módfelett zavarta. Csecsemőkora óta zavarta, de senkinek nem mert szólni. De most, amikor egy lejtőn végre gurulni kezdő autóbusz a lejtő közepén is megállt, hogy ennyi, sehova, semmi, mérhetetlenül ideges lett. Szép lassan megsértette az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról” majdnem minden pontját. Előbb a buszt ütötte. Aztán a sofőrt. Aztán a mellette ülőt. Közben az egész emberiségről undorítót gondolt. Undorítót gondolt az egész bolygóról és valamennyi teremtő és teremtett lényről. Aztán pedig ugyanezekről, ugyanebben a sorrendben, undorítókat mondott. Nem tudott a lejtőn megállni.
Ekkor különös dolog történt. Amikor először ütött, először gondolt, először mondott, még semmi. De amikor másodszor, határozottan megpöccent a busz motorja. Amikor harmadszor, beindult. Amikor negyedszer, nekiiramodott a lejtőn lefelé és közben sütött, sőt, melegített a nap!
Különös dolog. Az egész város erről beszélt. Az egész ország erről beszélt. Az egész világ.
Rekken Eleknek hívták a legényt. Ország-világ megismerte a nevét. Még a nap is. Reggel így köszöntötte:
– Szia Elek, jól aludtál? Sütök, sütök, ha megtanítasz, én is ütök!
Igazán vidám ébredés.
Ez indította el ezt a jámbor, kicsit fázós és ideges természetű tökföldi legényt az igazság útján.
– Hát ütni kell?
Volt az első kérdés.
Kipróbálta. Ütött, és lám, a nap melegedni kezdett. Köpködött, és messzire szálltak a felhők. Szitkozódott, és elindult az autója. Verekedett, és egész napra jó idő lett.
– Kell, hogy legyen valami összefüggés – fejtegette.
De gondolatainak teremtő erejét tekintve túl sok mindenre nem volt képes, így ennek a fejtegetésnek nem bontotta ki minden virágát.
A cselekedetek embere volt. Ütött, verekedett, elvett, és egészében primitíven viselkedett. Ahogyan nem kell. Ezt ő is tudta.
De visszahozta a napot. A meleget, a fűtött radiátort, a világító csillárokat, a robogó autókat és buszokat, a sok-sok működő dolgot.
Így is hívták. Az ember, aki visszahozta a napot.
Teltek, múltak az évek, és az emberek furákat kezdtek gondolni. Felködlött egy régi csavargó ember képe, aki egy koszos kikötőváros rohadt algákkal belepett kikötőmólóján állt, a végtelen óceán pedig hallgatta. Nem ő kezdte ezt el? Nem miatta van? Béke, nyugalom, béke, rendben, de hát a meleg, a nap, a víz, a sok-sok energia, hát nem ő vette el?
Szegény Dix. Ez hát a vége. Elhozta a békét és elvitte az energiát.
De hát miért, miért, miért?
Sebaj, itt van Rekken Elek. Aki már a második kérdést tette föl magának:
– Hát lopni kell? Hát be kell csapni az embertársaimat?
Nem jött közvetlen felelet, mégis tudta a választ.
Ütött, verekedett és kimondhatatlanul ocsmányokat gondolt. Lopott, csalt, tönkretett.
Közel járt már az igazsághoz. A kezében tartotta. Ekkor azonban egy munkahelyi verekedés közben eltört a fején egy váza. Ártatlanul.
A tökföldiek pedig ezt gondolták:
„Hát most mi van? Verekedünk, meg meleg van, de végtére: mi az igazság?”
Nekiláttak megkeresni az igazságot. Három kerek hónapig tartott. Akkor megtalálták. Egy hegy gyomrában. Egy Australopithecus lelőhely mögötti barlangban, mely sötéten kígyózott az ismeretlenbe. Odabent pedig egy kis fehér terem volt. Fehér ruhás Australopithecusokkal.
– Ezek még mindig szőrösek, nem undorító? – súgta az egyik behatoló tökföldi.
De szívélyes fogadtatást kapott.
– Bravó, a legelső gondolat egy piszkálódás! Meg vagyunk mentve! – az Australopithecusok összeölelkeztek.
– Fogadjátok el ajándékul – nyújtottak egy aranyból készült, göcsörtös fát mintázó tárgyat a tökföldieknek. Áhítattal tették hozzá:
– Az Aranybunkó. Annak a bunkónak az aranyváltozata, amely először sújtott egy Australopithecus fejére.
A tökföldiek örültek neki, mert aranyból volt.
– De hát mit csináltok itt? – kérdezték aztán.
Egy komoly, öreg, szakállas Australopithecus, önmagához képest igen-igen kiegyenesedve, de a tökföldi víg legények szemének kicsit nevetségesen meggörnyedve előadást kezdett tartani nekik, vetítéssel alátámasztva.
Furcsa volt. Először is az volt furcsa, hogy ezek a történelem és ember előtti lények itt vannak. Aztán az, hogy beszélnek. Aztán az, amit mondanak.
– Azt hittétek, hogy kihaltunk? Azt hittétek, hogy majmok voltunk? Azt hittétek, hogy… – itt megakadt, a tökföldiek pedig közbevágtak:
– A lényeget, öreg.
– Dehogy haltunk ki. Miért haltunk volna? Csak ide vonultunk vissza, ebbe a barlangba. Őrizni a csodát, a titkot, az igazságot. Akarjátok tudni az igazságot? – meredt rájuk meredten az őszülő Australopithecus.
A tökföldiek bólintottak.
Az öreg lehalkította a hangját, szinte suttogott.
– Az igazság az, hogy ez nem egy bolygó és nem egy normális életforma.
A tökföldiek pislogtak.
Logikus kérdés lett volna, hogy „hát akkor mi a csuda ez?” – de mégse tették föl. Sose keress logikát egy tökföldiben.
– Nem ám! Ez egy erőmű. Szimplán.
Az Australopithecus széttárta a karjait és nevetett. Sárga, előreálló fogai kivillantak.
A tökföldiek elvesztették a fonalat. „Mi van?!”
– Egy erőmű. Bolygó volt, persze, meg szerves életforma. Persze, így indul minden. Mindig ez az első lépcső – fejtegette könyörtelenül az Australopithecus. Társai addig gyökérdarabkákat rágcsáltak. A földdarabokat kiköpködték.
– Meguntuk. A napnak alig volt ereje, a szélnek, a víznek szintúgy. Szőrt növesztettünk, de kevés. Mit tehettünk volna? Sodródtunk bele a világba. Tudósaink kiszámolták, hogy ha úgy megy tovább, ahogy akkor ment, néhány évezred alatt kipusztulunk. Aranykor? Hah…! – legyintett. Ezután viszont büszkén kihúzta magát. – De mi nem fogadtuk el ezt! Nem tudom, ki találta ki nekünk ezt a helyzetet, de mi nem fogadtuk el! Valaki közülünk, valaki, ütött, rúgott, kalimpált, mire betörték a fejét. Nem értettük, de láttuk, így is lehet élni!
Szünetet tartott.
– Így lehet igazán élni! Ez tart mozgásban mindent, ez ad életet mindennek: az utálatos, önző, gyűlölködő viselkedésünk. A leghatékonyabb energiaforma, a leghatékonyabb termelési mód. Megcsináltuk ezt a kis laboratóriumot, hogy irányítsuk, fenntartsuk ezt az egészet. A dolgok jól alakultak…
Elcsuklott a hangja.
– Míg jött az a…. az a… – Dix – súgta egy fiatalabb, pelyhedző állú Australopithecus. – Az a Dix. Mindent elrontott. Mindent elrontott volna…! Muszáj volt valamit csinálni. Hideg, leálló motorok, pislákoló fények… mit csináljunk, ehhez értünk. Így is milyen sokáig bírtátok, pedig mi végre…! Eh, ne is beszéljünk róla!
Hallgattak. Nem beszéltek róla.
Teltek a percek. A tökföldiek fejében pedig forrtak a gondolatok. Egyikük kifejezetten kedvelte Dixt és bosszantotta ez az erőmű, meg hideg nap mese. Az öreg Australopithecus odament a barlang közepén árválkodó fehér irányítópulthoz, és csak úgy csavargatni kezdte a gombokat.
– Hehe.. – nevetgélt közben. – Még egy csomó jég zúdult a városokra. Na, most meg tombol a kánikula. Na, süljél már meg…! – iszonyú erővel rángatott egy kart. – Hát már azt hittem sohasem. – A rá meredő tökföldiekhez fordult: – Akartok látni egy jó kis szökőárat? Aztán meg egy tömegverekedést?
Nem várta meg, míg a tökföldiek válaszolnak, hanem sorra nyomogatta a gombokat.
– Így megy a világ előre – mosolygott elégedetten.
Ekkor az a tökföldi, aki kedvelte Dixt, felpattant és az Aranybunkóval leütötte az öreg, tudós Australopithecust. Aztán sorra a többit. Az sem érdekelte, hogy ezzel végleg kihaltak. Kifelé menet még szétverte az egész berendezést. Meg a barlang bejáratát.
Hát, utólag, ezt nem kellett volna. Bár természetesen ez is, mint minden, nézőpont kérdése.
A fejük fölött ugyanis egy mákszemnyi energiafelhő keletkezett, ami dagadni kezdett. Nőtt és nőtt és nőtt… majd szerteszéjjel robbant, szétzúzva ezzel ezt a primitív civilizációt, amely meggondolatlanul cserélgetni kezdte a békét és a dolgok erejét.
Így foszlanak szét és így keletkeznek a legendák.
Erőmű? Australopithecusok? A legtöbb mai tökföldi legyint erre. És ha netán nekiszegeznek egy olyan mondatot, hogy „Figyelj már, legyél már egy kicsit jó, most mit ütögetsz…”, elereszti a füle mellett, a keményebbek oda is sóznak. Nagyon helyesen.
Elvégre kell, hogy meleget adjon a radiátor, forogjon a ventillátor és guruljon az autó.

Hangoskritika (szükségszerűségéről, avagy nem)

– morfond írás –

A hangoskönyv, mint neve is mutatja, elsősorban a rögzített szöveg emberi hang általi reprodukciójára helyezi a hangsúlyt. Éppen ezért élesen elkülönítendő a hangjátéktól, amely inkább a színház audióváltozata, míg a hangoskönyv az irodalomé. Ez a színészi megoldások elkülönböződésén túl koncepcionális kérdéseket is felvet.
A hangoskönyv, mint új műfaj jelenlegi hazai állapotáról talán a legautentikusabb szerző, Molnár Csaba, (rendező és hangépítő, a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének munkatársa) írt jegyzetet* a Literán.
A jól összeszedett helyzetértékelést olvasva merült fel bennem a kérdés: vajon a mai tendenciákat képzeletben “meghosszabbítva” eljutunk -e oda, hogy egy mű eleve hangoskönyvnek készítve jöjjön létre, vagy a hangoskönyv egyfajta utólagos interpretációja marad a primátusát megőrző (papírra nyomtatott, vagy digitális formában közzétett, most mindegy) írott szövegnek.

Előbb, vagy utóbb, de hosszútávon mindenképp fel kell vetődnie a hangoskönyv-kritika létjogosultságának, metodikával, terminológiával, hangosköny-értelmezői elméletekkel és persze szakemberekkel együtt.

A hangoskönyvek népszerűsödésével talán beszélhetünk majd arról, hogy az irodalom visszatér önnön eredethez, hiszen az írásbeliség előtt hangzó műfaj volt, a zenével szimbiózisban létre jövő művészet. Most pedig (az írásbeliség kora után???) akár vissza is térhet a vokalitásba.

Ricoeur nyomán, de új helyzetben válhat aktuálissá az írott és kimondott szó egymáshoz való primátusa, hiszen, lassan feláll annak a lehetősége, hogy a az írott (megint?) legfeljebb megőrzésre szolgál majd, fogyasztásra nem.

Persze pillanatnyilag a hangoskönyv az írott szöveg interpretációjaként artikulálja magát, az egy vagy több színész által előadott, általában rövid aláfestő zenékkel tagolt hangzó szöveg. Azonban mint ilyen, nagy játékpotenciállal bír, amely a befogadói eljárások átalakulásával az irodalmi művek hatásmechanizmusainak teljes és gyökerekig hatoló újragondolására késztethetnek. Ahogyan az eredetileg (csak) hangzó formában megjelenített versből az írásbeliség, az új forma létrehozta a képverset, a hangzó költészet újbóli elsődlegessé válása is jó eséllyel visszahathat az irodalomra, akár újításokkal, akár régi formák újrafelfedezésével.

Nem is annyira allegorikusan: új hardverek új szoftverek előállítását generálhatják.

Eme új médium leírásához természetszerűleg egy új kritika is kellhet. Ez még persze csak gondolatkísérlet, de mindenképpen érdekes lehetőségeket rejt magában, mint ahogy több kérdést is. Például, ha egy irodalmi szöveg elsődlegesen hangzó formában jelenik meg, mennyire szétválasztható a szöveg és az előadásmód kritikája (az írott szövegnél sem volt jellemző a tördelés és a tipográfia kritikája…) A zenei aláfestések mennyire képezik a mű részét?
A megzenésített vers is hangoskönyv? Ez esetben hol húzódik vers és dal határa?

*: Gagyizás vagy értékmentés – jegyzet a hangoskönyv-kiadásról,
http://litera.hu/object.d1f1fbee-ce81-4d12-b568-6611bed331c7.ivy

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info