Mármint, hogy elment az anyuka.

És akkor most te leszel velem ezentúl mindig?, faggat tovább nagyra kerekített zöld szemekkel (mint az apjának), soha nem mész el esténként, mindig te viszel iskolába, meg ilyenek? Az kurva jó, ismétli, és elkezd fel-alá futkosni a szobában, ahol végül a nagy jelenet előadatott, mert nem nagyon lehetett már halogatni (az előadást), az kurva jó, akkor te leszel az új anyukám, akkor majd mindig vastagabban kened meg nekem a nutellás kenyeret, meg nem kell felvennem azt a hülye kék vastag kabátot télen, és annyit bicajozhatok a barátnőimmel, amennyit csak akarok, még abba az erdőbe is elmehetek, ahol felakasztották azt az iskolás kislányt, és nem kell többé hangszeren játszanom meg minden nap megírni a leckét egyedül, mert te segítesz nekem, és nem kell belém tömnöd a gyümölcsöt fürdéskor, mert nem fürdeni hanem zuhanyozni fogok, de király, de jó!

A lány abban a kimerevített pillanatban, amiben a fél élete lepergett lelki szemei előtt egy piszkos kivetítővásznon, kicsit megfagyott talán. Nem volt hideg. Nem fázott. A pilóta áll egy darabig még, aztán annyit mond: jól esne egy cigi, az asszony miatt szoktam le. Az asszony miatt tettem le a cigit, mert azt mondta, árt a  kislány tüdejének, egyébként is olyan életképtelen szegény. – A vörös macska megunta a dörgölőzést, és az ajó előtti kókusszőnyegre telepszik. A kislány a nagy hatalmas ablak mögül leskelődik, mert azért azt érzi (minden gyerek érzi), hogy odakint valami nagyon komoly dologról folyik a társalgás, odakint a kertre néző teraszon, a trópusi növények között. Az ablak, amin kinéz, körülbelül két méter magas – padlótól plafonig ér, nehéz pasztellszínű függönyök vannak elé fölaggatva belülről. A kislány óvatosan kopog a macskának, mire az megmozdítja a fülét, és odasomfordál hozzá –

Pedig tényleg ezt mondta, bizonygatja a lány a barátnőjének, azt mondta, hogy de kurva jó, vagy hogy: az kurva jó, vagy valami ilyesmit, és miután kifutkározta magát, és megetette a macskáját, ahogy azt az anyukája, aki egyébként imádta azt a dögöt, megtanította neki, visszament a szobájába és megmutatta nekem az új blogoldalt, amit szerkesztett. Olyanokat írt oda, mint mondjuk: Ma amikor hazafelé jöttem a suliból, megláttam, ahogy a szomszéd néninek amikor lehajolt a földre hogy kihúzzon valami gazt, kilátszott  bugyija. A T. – tudjátok, a fiú aki tetszik – nem nézett rám ma, teljesen egy másik lánnyal volt elfoglalva, aki gumicukorkígyót vett neki a büfében attól a szőrös büfésnénitől. Kaptam egy kettest matekból aminek nagyon örülök mert legalább nem egyes, az új anyukám egyébként sem harapja le a fejem az ilyenek miatt, ha értitek  – Meg ilyesmiket. És szerinted ezek, mármint az életed eseményei, érdekelnek valakit is ezen a világon?, kérdeztem tőle. – Miért?!, horkant fel a lány barátnője, aki most elég fáradt volt ahhoz (tegnap megint késő éjszaka ért haza egy raktárból), hogy csak tőmondatokban (illetőleg tagolatlan, szerkesztetlen egyszerű mondatokban – pl. Hűha! Azta! Vazzeg! Nebassz! Stb.) volt képes reagálni arra, amit a lány mondott. – Mit miért? – Miért kérdezted (erőlteti meg magát a lány barátnője), hogy miért ír, hát bazdmeg, ír, mert írni szeretne, mert jólesik neki, had higgye, hogy olvassák. – A lány a fejét csóválja, ekkor már egy hete a kislánnyal meg az apukájával lakik, az ő nagy hatalmas házukban, de ma kapott egy szabadnapot, hogy átmehessen a Csillag utcába. – Szerintem ez jó nagy faszság, olyan mint a paprika meg a bögre. Sehogy se értem. Te sok mindent nem értesz, mondja a lány barátnője, és megdörzsöli a karikákat a szeme alatt a bőrén, leginkább a gyerekekhez, azokhoz nem értesz. És különben is, gondoltál arra, hogy mi lesz, ha teljesen odaköltözöl?, az el fog tartani, hogy ott legyél, legalább egy négy-öt évig még biztos, ha nem tovább. Hol fogsz majd dugni a pasiddal?!

Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.

– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.

– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?

– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál.  Bevallom, kissé meghökkentett.

– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.

– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.

– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.

– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.

– De hát miért?! – üvöltöttem.

– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.

Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.

Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.

Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.

– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:

– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?

– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.

 Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.

Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.

Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?