Az ember szívesen kapcsolja bizonyos megfoghatatlan érzéseit bizonyos megfoghatóbb dolgokhoz. Ennek több oka van. Mármint a kapcsolatteremtési (kapcsolatlétrehozási) vágynak. (Meg persze annak, hogy megfoghatatlan dolgot kapcsol megfoghatóbbhoz, lásd pár sorral lejjebb.) Az ember kommunikációba vetett lény; neves tudósok, akik az emberi természettel foglalkoztak, kimutatták, ha sokáig (mondjuk pár hétig) ül (mondjuk egy férfi) egy sötét földvájatban, amibe egy lukon keresztül szivárog be a fény meg a levegő meg az étel (lsd. fent camera obscura és a barátnők), akkor egy idő után elkerülhetetlenül mentális, majd testi betegségek támadják meg. (Persze mondhatjuk szkeptikusan: a mentálisok is kémiai anyagok egyensúlyának felborulása miatt lépnek fel, tehát elsősorban testiek – vagy: a testiek a lélek harmóniájának megbillenése következtében materializálódnak, azaz jönnek létre testi tünetekként. Mindegy.) Az ember kommunikációs kényszerbe vetett lény; egész testével arra törekszik, még úgy is, hogy gyakran nincs is tudatában, hogy kifejezze önmagát – kapcsolatot vegyen fel másokkal – kifejezze önmagát – és kapcsolatot vegyen fel másokkal. (Tyúk és tojás.) A kommunikáció kapcsolat: kibocsátott kis csigatapogatók a többi csiga tapogatói felé. Ahol a kettő összetapad a nagy próbálkozásban és vakságban – ott létrejön a megértés, mint a tavaszi harmatcsöpp a kis orgonabokor bimbaján.

A megértés (a harmatcsepp mint következmény és mint eredmény, illetőleg borzasztóan közhelyes metafora) egyik mankója (tovább már nem görgethető költői kép) az az aktus, melynek során megfoghatatlan dolgokat megfoghatókhoz kapcsol az ember – persze nem fizikailag, szép is lenne: a kísérlet pont a fizikai kapcsolat lehetetlenségét igyekszik kiküszöbölni a nyelv segítségével. A nyelv kép, a nyelv kapcsolat. (Mit állítunk? Kép és kapcsolat; miről állítjuk? – a nyelvről.) Amikor például valaki azt mondja, hogy olyan szerelmes, mintha négy hatalmas színes luftballont aggatnának a teste különböző pontjaira, és egész nap csak vinnék őt meg a testét azok a lufik a város felett, fel a felhőkbe, egészen messzire, akkor nem azt mondja konkrétan, hogy szeret repülni, meg szeret távol lenni attól, aki elvileg ebbe a fantasztikus érzelemkomplexumba belerángatja (vagy beletaszajtja, vagy véletlen belelöki mint egy tócsába, vagy belelöki mint egy tócsába és ottfelejti); nem, az a szerencsétlen valaki csak annyit akart kifejezni a nyelv segítségével, hogy úgy érez – hogy olyan érzés lakozik a szívében – amit nem lehet csak úgy megfogalmazni. Tehát nem mondaná az illető, hogy na bazdmeg, szerelmes vagyok, ez van; mert ez így úgy hangozna, mintha azt mondaná: éhes vagyok. (Vannak jó páran, akik persze ezt is gyönyörűen tudják mondani, mintha szerelmesek volnának: Ó barátom, úgy vágyom most egy fantasztikus zsíros kenyérre jó sok lilahagymával. – Az ilyen emberek az esetek jelentős részében a kulináris élvezetek túlhajszolásával próbálják elfeledni – nem elfedni! – szexuális életük hiányosságait. Nem kell mindig baszni. Vannak az életnek olyan periódusai, amikor egyszerűen nem kell.)

Egy friss kapcsolat megteremtésének égető szükségét szinte kivétel nélkül az új, megfoghatatlan érzelmek keletkezése hívja elő.

(S ilyenek mindig akadnak majd, míg világ a világ – vagyis, míg ember az ember, azaz már nem olyan sokáig, mert történetünk körülbelül a világvége környékén játszódik, mármint időben, nem térben. Bár az a kis utca, a Csillag, meg az omladozó ház, ami sehogy sem illik oda, ahol van, és a konyha, amit csak sütővel lehet fűteni, és az a furcsa barátnő a mániájával…)

A lányban azon a délutánon, mikor a férfi azt mondta neki, hogy legyen annak a szerencsétlen kislánynak az új anyukája, ilyen megfoghatatlan (és új!) érzelem keletkezett.

Azon a délutánon, abban a pár percben, mikor a pilóta csak áll, áll, áll és áll mozdulatlanul és nézi a kertet (vagyis a lány azt gondolja, csak tetteti a nézést, hiszen mit is lehet azon a kerten, a lassan sötétedő levegőben, nézni), legalább egy tucat jelenet lejátszódik a lány belső szeme előtt egy homályos vetítővásznon, hogyan is magyarázza el a gyereknek, hogy mostantól ő lesz az anyukája ahelyett, aki eddig volt (aki mellesleg a saját melleiből szoptatta és a saját kezével cirógatta az arcát mikor még, tehát nem is olyan régen.) Látta magát homályosan (mintegy hanyag takarítónőnek köszönhetően rosszul lemosott üvegen keresztül), ahogy ülnek a kislány ágyán, és:

Egy kicsit megváltozik az életed, mondja, képzeld úgy, hogy anyukádat borzalmas repülőbaleset (vagy katasztrófa – hogy is szokták mondani?) érte, a teste a gép roncsai között, mint a tükörszilánkok mikor az ablak kicsapódik egy széllökés következtében, mert a takarítónő, a buta, úgy felejtette, miközben a konyhában a mikrót súrolta –

Nem.

Pedig a kislány:

Hát ez kurva jó.

Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.

– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.

– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?

– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál.  Bevallom, kissé meghökkentett.

– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.

– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.

– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.

– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.

– De hát miért?! – üvöltöttem.

– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.

Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.

Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.

Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.

– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:

– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?

– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.

 Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.

Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.

Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?