Hát ennyi lenne az egész, motyogtam magam elé.

Talán igen, válaszolta vigyorogva és kikapcsolta a rádiót. Most pedig térjen nyugovóra, én is azt teszem.

Azon a hétvégén nem laktam messze, ugyanis a Hotel Várban szálltam meg, amely részben az étterem fölött helyezkedett el. Faragott kőlépcső vitt föl a recepcióig, ahol egy vöröses hajú férfi kevergette kávéját, ingujja könyékig tűrve, és elmélyült arccal számítógépén babrált. Amikor meglátott, csak a fejét fordította felém. Ekkor vettem észre, hogy jobb szeme alatt halvány, de mégis jól kivehető anyajegy nyújtózik, érdekes forma, egy jávorszarvas agancsa jutott róla eszembe.

Jó estét, mondta, miközben tetőtől talpig végigmért keskeny, fémkeretes szemüvege mögül. Végigpillantottam magamon és valóban, öltözékem, melyet mindig gondosan válogatva aggatok porhüvelyemre, kényelem, praktikum és alkalom szempontjai szerint, ezúttal kissé célt tévesztettnek tűnt, már ami az alkalmat illeti. Azonban mostani utazásom váratlan volt, egyetlen iránya létezett csupán, bár akkor még nem voltam tisztában azzal, mi is az. Ami élesen kirajzolódott, vonzott és taszított, nem volt más, pusztán egy felismerés – nincs visszaút. Ezért ruhaneműim esetében felmerült a megbízhatóság kérdése, előnyben részesítettem azokat, amelyek már bizonyítottak a kozmikus visszaszámlálás során, elvégre a pokolban is a halálra készül, aki teheti. Mellesleg némiképp eklektikus maskarám beszédes is tudott lenni, tekintettel szövevényes történetükre, mellyel engem leginkább felruháztak. Ott volt mindjárt combközépig érő, valaha fekete bőrkabátom, persze ázott betonszínek árnyalataiban pompázott, úgy, ahogy először megláttam, és amikor megfogadtam, én leszek utolsó gazdája. A jobb lapocka tájékán vörös festéknyomok ékítették, heroikus időket idézve. Nyitottan hordtam, még akkor sem gomboltam volna be, ha történetesen rendelkezik az ehhez szükséges alkalmatosságokkal. Jó kabát volt, a teljesség igénye nélkül. Két további kelléket is látni engedett. Egyrészt avarszín zakómat, melynek anyaga olyannyira érzéki volt, hogy a sírás kerülgetett valahányszor megérintettem, másrészt állig zipzározott melegítőfölsőm, melyet valódi fekete és cseresznyepiros kombinációi határoztak meg, hátán műbársony berakás hirdette egy mitikus ismeretlenségbe burkolózó harmadosztályú német futballcsapat dicsőségét. Mohazöld mikrokord nadrágomra fölöttébb büszke voltam, kollekciómban az egyetlen darab, melyet konkrétan vásároltam, másfél évtizede egy csodás leértékelési hullám utolsó momentumaként. Szövete roppant ellenálló volt, annak ellenére, hogy bordái szétszéledtek, és már csak az idő vásznát erősítették. Egyenes szabású kedvencem az évek során könnyű nyári nadrággá szelídült. Magas szárú tornacipőm egy bizonyos K. Tihamér hagyatékának szerves részét képezte, míg le nem csaptam rá egy illegális aukción. Dupla talpbetéttel és elegáns, gyapjú zoknival viseltem, mert nem titok, novembert írtunk.

Szeretnék bejelentkezni, mondtam neki. Székével röpke fordulatot tett, lezserségének is betudható kalimpálása folytán valami steril illat fúródott az orromba, impotenciát reklámozó parfüm talán.

Tisztában van azzal, mennyi az idő, vetette oda foghegyről. Meg kell hagyni, szép fogai voltak, akár a herendi porcelán.

Tökéletesen, válaszoltam félig ínyhegyről, ugyanis jobb metszőfogam elvesztettem egy fogadáson, de erről később, vagy soha. Mindenesetre úgy süvített minden kiejtett ’s’ betűm, mint a Kárpátokban az északi szél, frissen, fiatalosan.

Figyeljen ide, mondtam. Elvileg önök tudnak rólam. Én vagyok a sorsolás nyertese.

Úgy, válaszolta. Nyertesekkel tele a padlás, tudja. Más vendégünk sincs, csak csupa nyertes, akik mielőtt nyertek volna, a büdös életben nem hallottak erről a helyről, és miután majd elutaznak innen, minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy elfelejtsék. Szabad tudnom, melyik játékban ily szerencsés?

A Sörös Címkék Nyereményorkán-ban.

Na igen. Neve?

Villany Leó.

Pöttyögés a klaviatúrán, mindkettőnk száján festett mosoly.

Azt mondja, hogy. Meg is van. Hosszú hétvége teljes ellátással. Derék. Honnan érkezett hozzánk ezen a késői órán?

A szomszédos faluból.

Járt már nálunk ezelőtt is, kedves Leó úr, kérdezte gurgulázó nevetése közepette.

Igen, úgy harminc évvel ezelőtt.

Mélyen a szemembe nézett, aztán szórakozottan megvakarta orra hegyét és hosszan ásított.

A csomagjai hol vannak?

Nincsenek.

Rendben. Megmutatom a szobáját. A formaságokat reggelre halasztjuk. Tudja, hol az étterem?

Bólintottam.

Akkor mindent tud, ami az életben maradáshoz szükséges. Kövessen, kérem, szólt, majd hirtelen megtorpant. Nem, nem lesz jó így, inkább fogja a kulcsot, tessék. 17-es szoba, nincs is több egyágyas, gondolom, megfelel. Csak egyenesen, el sem lehet téveszteni. Folyosó vége, meg minden.

Azzal eltűnt. Három lépcsőfok, futószőnyeg és egy roppant meggyőző kála, aztán félkörívű ablakok és rőtszínű ajtók, páratlan számúak. Ez lenne hát az egyik szárny, gondoltam.

A szoba egyszerű volt és tiszta. Az ágyra heveredtem, még a kabátomat sem vettem le. Eszembe jutott a teherautó sofőrje, aki fölvett a városba vezető úton. Sokat beszélt a családjáról, nagyszájú feleségéről és lármás gyerekeiről. Tudja, az én Kloém nagyszerű asszony, mondta. Igazi hárpia, a fene se gondolta volna. A múltkor falhoz vágott egy tányér rakott krumplit, és meg se kottyant neki. Mármint a krumplinak, tette hozzá, majd elhúzta száját tömött bajusza alatt. A kormány engedett bütykös keze szorításának.

3.

– Tetováltatni kellene…
– Tessék? – figyelmem a tölgyek kérgéről fekete hajára irányul, amit a szél lazán arca elé hord, ő pedig minduntalan hiába igazítja vissza, újra meg újra a szeme elé sodródik, aztán csupasz vállaira sandítok, bokájára, valahogy megpróbálom elképzelni, tetovált nőkent, de nehezen megy.
– Mért ne? – szinte peckesen néz vissza rám. – Sosem gondolkoztál ilyenen?
– Nem igazán. Jó vagyok így – gondolkodást játszva rugdosok odébb pár kavicsot – Rajtad sem tudom elképzelni.
– Évek óta szeretnék egy sárkányt, hosszan a karomon tekergőző, királykék sárkányt, rókafejjel. Sosem vettem rá a bátorságot… vagyis… nem, nem félek tőle, csak inkább vágy maradt, mint elhatározás lett volna.
A felerősödő szél szinte teljesen elragadja az utolsó szavait.
Ahogy enyhül, akaratlanul is meg kell kérdeznem:
– Álmodtál, azóta? – sértett gúnnyal fúrja belém tekintetét, aztán az útra, előre tekint. Újra eltakaródik arca, mégis, mintha látnám a mögötte rejlő feldúltságot. Meg akarom törni a csendet, a faágak csapdosását, a levelek hullámzaját. – Én is álmodtam – zavartan nevetek. – Biztosan miattad, amit meséltél. Tömeg és sárga boríték, amit egy hatalmas kalauz ad át…
– Arcnélküli – feleli hidegen.
– Tessék?
– Nem emlékeztem rá, de tegnap éjjel folytatódott… – megállunk, Lora a fának dönti hátát, zavartan kotorászik zsebeiben, mintha ott megtalálhatná, amit mondani akar. – Kalauz kitűzője volt, magas, öltönyös alak. El akart vezetni valahova… – a szellő, vagy a szavak borzongatnak? – Nem jöttem rá hamar… Aztán megláttam a hegyeket, a vonat ablakából, feléjük mutatott és megérintett a kezeivel… Nedves volt.
– Nedves?
– Igen, és… nem is tudom… ismerős volt az a kéz, az a tapintás – most az én szemeimből próbál jelentést kiolvasni.
– Ezért akartál ide jönni? – pislogva felel csupán. Váratlanul, valami végtelen mélységből ráeszmélek, kibukik belőlem egy emlék, ami régebben égődött belénk, mint ez a szép, új világ eljött volna.  – Gyere velem.
Érzem a kezét a kezemben. Először bizalmatlan, izzadt, majd körülkulcsolja ujjaival enyéimet. Távoli dobogás az avarban mögöttünk maradó léptek zaja. Fák törzsei közt újraébredő lidércek vagyunk. És bűnösök? Leginkább bűnösök. Nyolcszáz méter toronyiránt a vörös és sárga falevelek közt. Nyolcszáz méter, egy egész világ. A levegő felénk úsztatja a víz illatát újra. Csobogás. A forrás mellett ásni kezdünk. Puszta kézzel, a fűzfa felbukó gyökerei között. Földszag és az eső íze. Gyermeki hévtől sárosan emeljük ki a régi lila szaloncukros dobozt. Egy villanás csupán, hogy minden emlék a helyére kerüljön. Lora zokogva kérlel, hogy kinyissam.

4.

Emlékeztek még? A mázsás földfröccsök, miket rám kanalaztak fekete idegenek. A távolság, ami ezen a sűrű melaszon át mintha hosszabbra nyújtózott volna közöttünk. A másik, világokon át fokozódó érzete. Az elejtett búcsúszavakban hánykódó vak őszinteség. Az utolsó Istenhez-fordulások. Emlékeztek még? Hogy vártam, hogy felemelkedve a ti arcotok legyen az első, amit lássak, és az egyetlen, amit néznék? Mert az arcok, amik valaha kinyíltak a lét kusza örvényei felé, a tieitek voltak.
Hogyan emlékeznétek, nem voltatok ott.

5.

– Hogyan felejtettük el? – Márk soha ilyen elveszettnek nem látszott, mint most, egyre csak a képet nézi, mellette a sárga borítékból gyúrt galacsint zötyköli a vonat.
Emlékszem még az első közös kirándulásokra, hárman a világgal szemben. Dani volt a legesetlenebb köztünk, Márk tökéletes ellentéte, és mindig felnézett rá. Nem csak esetlen, beteges, sovány, sápadt gyerek volt már akkor is, sokat hiányzott az iskolából. Szőke, kerek arcú csodagyerek. Mindenben többet látott, mint mások, és esténként, ha együtt voltunk, mitikus történetekkel szórakoztatott minket. Mindig egyedül játszott, ha nem voltunk vele. Papírsárkányokat készített. Emlékszem, húsvét volt, és úgy állított be hozzám, talpig sárosan, hogy keressük meg Márkot, mert adni szeretne valamit nekünk. Soha hasonlót nem láttunk azelőtt. Vagy három méteres, több elemből álló acélkék papírsárkány. Talán nem is papírból volt, medúzaszerű farkai biztosan nem. Aztán két hétig vártuk a szelet. Dani kint ült a hegyeket megelőző tisztáson, az utolsó öt napon, ott is éjszakázott. Végül mi is csatlakoztunk hozzá. Megbetegedett, de megesketett minket, hogy megvárjuk a szelet. Mindent ez a szél hozott el.
– Emlékszel a sárkányra? – kérdi Márk.
– Igen. Akkor ígértük meg, hogy… – meg kell kapaszkodnom az elhúzó tájban, vagy az ablaküvegben, ami előttem tartja.
-… hogy így maradunk örökre. Azt mondta, akkor sose… hogy akkor örökké élhetünk.
Megérkezünk. Nem költöztek messzire, talán ha fél óra volt az út. Magas dombra kúszik fel a falu. Mintha ő maga festette volna így. A vonat továbbrobog mögülünk. Valójában a falu egy hosszan kanyargó utca, a végén, a dombtetőn a régi templommal, mögötte megbúvó temetőjével. A szél kacskaringóztatja körülöttünk a korai hópelyheket. Márk az eget nézi egy percig, mintha kérdezni akarna valamit, aztán az út végéig inkább csendben a cipőjén állapodik meg tekintete.
– Vegyünk virágot? – kérdem.
– Utálta kitépve…
Végül a fényképet a magunkkal hozott keretbe helyezzük, és a sírkőhöz támasztjuk. Én, Dani és Márk, az égbe nyúló hegyek alatt, tizenegy évesen. Már mi mást tehetnénk…? Elfelejtettünk örökké élni, nem tudjuk már, hogyan kell életben maradni. Rohanni és perceket számlálni tudunk, felkészülni egy napra előre és bevásárolni egy hétre, azt tudunk, le is szokhatunk a cigarettáról, vagy a gyorskajáról, csak hát a kulcsokat nem dobhatjuk el, ami a lakásomból az övébe vezet, aztán vissza, vagy máséba. Márk keze a vállamon megoldhat bármit is? Aligha. Nem tudunk felszállni az égig, már nem szaladunk gyorsabban a fénynél.

Az egyik, különösen ronda és pattanásos, sőt még zsíros hajú is, becsalogatott a faházukba. Azt az émelyítő rózsaillatot! Sehol a jól ismert lábszag, meg a férfidezodorok tömény orgiája a földre hajigált boxeralsókon. A lányok – a serdülő nők – mindent lehugyoztak az édeskés szagukkal. Erőltették a fürdést, még akkor is, amikor fazékban, tűz fölött forraltuk a vizet, amivel zuhanyozni lehetett. – Ó, én nem akartam. (Akkor.) De utána sztár lettem – vissza a bandába, remegő térdekkel, de olyan tapasztalatokkal, amiket csak én éltem át! – megérte. Egy szebb lány, akinek a haja göndör volt, és volt benne egy elfonnyadt mezei virág a füle mögött, kedvesen rámmosolygott, és odalépett hozzám. Tudod, mi az a menstruáció?, kérdezte mosolyogva, minden gúny nélkül; csak a többiek röhögtek körülöttünk. Nem, mondtam felvetett fejjel, bátran állva a pillantását. Ekkor hirtelen egy csúnya lány oldalról (észre sem vettem előtte, hogy ott állt!) közém és a szép lány közé lógatott egy duzzadt véres egeret. A farkánál fogva. EZ!, kiáltott mindegyik lány körülöttem, EZ a tampon, EZ a menstruáció, EZ a nő! EZ, EZ, EZ!!! – Ordítottak, és körülfögtak, és nem tudtam menekülni. Az ájulás szélén álltam, egész testemben remegtem, de a szép lány bátor pillantása nem engedett – és én továbbra is ragaszkodtam hozzá (kapaszkodtam belé). Ekkor, ugyanolyan hirtelen, amilyen hirtelen a tampont az orrom elé lógatták, a szép lány közelebb lépett hozzám: Ügyes, bátor fiú, most megcsókollak – és tényleg megcsókolt. Az erdőben  besötétedett, a tanárok a tábortüzet készítették elő. Nem menekülhettem.-

De sajnos lány voltam, akkor még főleg (most talán már nő vagyok?), és nézd, ott fekszem az avarban, épp belefészkeli magát a fejbőrömbe egy piros kullancs (nini, tényleg piros, és milyen ronda nagy vörös gumó lesz, ha pár nap múlva kiszedik, hű, de nagyon iszonyúan fogok sírni!), igénytelen kisgyerek, mert hát nem a leggazdagabb családból származok (apukám tanár, anyukám tanár), a ruhámon hülye mikiegér-figura, ami töredezik (mármint a festék; atyaisten, lila alapon virágot tartó mikiegérlány, és pattogzik, mert ez nem is festék, hanem műanyag minta, valahogy rásütve a kapucnis pulóver lila hasára?!), és azon rágódom, vajon mi is az a menstruáció, amit suttogva és vihogva mondanak a nagylányok, és ami miatt fontos, hogy ki legyen mosva a paplan (majd, ha elmentünk innen, tovább a vándortáborba).

Várj csak – szakítja meg a mesét a lány barátnője hirtelen –, az egy dolog, hogy erről is kell neki beszélned, de lehet, hogy amúgy már tökéletesen tisztában lesz ezzel az egésszel. Lehet, hogy jobban tudja, mint te. Lehet, hogy megjött már neki?! – Nem, sóhajt lemondón a lány, nem jött még meg neki, ebben biztos vagyok. – A lány arra gondol, hogy vajon miért választotta a sok ezer, sok millió lány közül, akik vannak a világban, pont ezt, aki itt sétál mellette (épp a lány barátnőjének a kutyáját vitték ki a lakótelep mögötti erdőbe), hiszen annyira idegen, annyira más, mint ő. Ha megkérdeznék a lány barátnőjétől, hogy hé, neked hogy jött meg először, emlékszel rá?, akkor valószínűleg ezt válaszolná:

Nemtom, egyáltalán nem emlékszem, fontos ez? Inkább arra emlékszem, hogy használtam az első tampont: hát kurva egyszerűen. Kicsit fájt, de aztán szépen becsúszott. Hallottam nőkről, akiknek ez nagy kínt okoz…

Vagy így:

Hát egyszer csak megjött. Megijedtem, mert barna foltot találtam a bugyimon egy szombat délután, anyukám meg erre nevetett, és azt mondta: na gratulálok, nővé értél. Ennyi volt, nem kell ezt felfújni –

De nem csak ebben különböztek.

Szóval ott fekszem, nézd, kislány – várj, ez nagyon vicces: azóta is kacagok rajta. Nem is kacagok, hanem röhögök. Böfögve, horkantva, zsírosan, mint a házimalac kis elkerített területén a feltúrt föld, olyan igénytelenül, semmi könnyű virágpor vagy csilingelés, ahogy a cizelláltabb narratívákban a szép nők, azok a finom hetérák a két világháború között (szépség és csábítás, a femme fatale-ok), nem, ez: színtiszta hisztérikus és megállíthatatlan, mint a földrengés, olyan elemi, mint a szökőár, olyan hirtelen és nehéz – mert az életemnek az a része csak így dolgozható fel, mint: a viccek. Hogy is kezdődnek? – Vékony kis könyv, rajta ronda, címnek nem igazán nevezhető felirat: Viccek nőkről. Vagy: Viccek a szerelemről. Szerelmi viccek, azaz: szerelmes viccek; vicces szerelmek – na jó, ez inkább, mint egy szappanopera. Táborban a kisfiú megkérdezi a tanárbácsit: Tanárbácsi, itt ki szokták mosni a paplanokat? Erre a tanárbácsi…

De ez az egész, hidd el nekem, te, aki látod az életem eseményeit (mert hogy hol vagyok én, azt nem tudom – ott, abban a dobozban, annak a doboznak az egyik rejtett sarkában, a fény kívülről, előttem a vászon, de te?! – te vagy a doboz?!), ez az egész egészen olyan vicces, mint amikor kisebb lány voltam, majdnem akkora, mint most te vagy, nézd: igen, ott vagyok az asztalnál, magasított széken, és előttem egy hatalmas adag krumplistészta. (Miért pont az?) Divat volt, vagy, mivel a szüleim tanárok, a menzakaját hazahozták az iskolából és azzal etettek. Milyen furcsa, gondolom épp, ha az ember egyáltalán nem éhes, vagy fáj a hasa, vagy a hülye fiútesója elvette az étvágyát mert feldugta az orrába a sültkrumplit, aminek a vége így véres és taknyos lett, akkor sokkal többnek tűnik az étel a tányérban. (Pont, mint néha az álmokban az ujjak meg a tenyér megduzzadása – érezted már? Mint amikor sokat fut az ember és egészen kimelegszik, akkor szokott lüktetni az összes ujj a kézen, lüktetnek és verejtékeznek az ujjak, mint a duzzadt giliszták.) Miért tűnik most megint soknak? Bárcsak kevesebbnek tűnne. (De csak tűnik, csak tűnik, gondolom, mint a gyakorló buddhista szerzetesek: ez csak látszat, valójában nincs is, vagy ha van, akkor kevesebb, és különben is mit rinyálsz, ez csak kaja, méghozzá nem is olyan rossz, gondolja a buddhista pap, aki már három hete rizst eszik, egy tányérral naponta.) Ha tudnám akkor, mi az a buddhista, mi az a szerzetes, biztos azt kérném az istentől karácsonyra: isten, bárcsak szerzetessé változtatnál engem is, hogy többé ne kelljen lenyomni magamba a krumplistésztát.

Egyáltalán, minek enni?! Gyűlölöm. Nagyon nehezen megy. Talán mert nem tanítottak meg az ízek élvezetére. Néha a nagymamámnál egy hétig nyáron, mondja is az öregasszony: pfű, de vézna ez a kölök, hát mi ez, láccik rajta hogy városi, hát mi lesz így ebből, elfogy mielőtt stb. (A kedvenc mondatom: hát mik ezek a darázscsípések a mellkasodon? – Azok a melleim, nagyi… – Hogy mik?! Neked?! Ezekkel még egy szúnyoglárvát sem tudnál szoptatni, nemhogy egy kisbabát. Hehe. – A nagyi néha gonosz volt, határozottan, mint egy boszorkány. Azt is mondta: Addig nem állsz föl innen az asztaltól, amíg le nem nyomod a torkodon a csirkeragut! – És tényleg nem állhattam fel; tettem pár kísérletet, de nagy lendülettel visszahullottam a párnákba.) És azok a palacsinták az émelyítő csokiöntettel! Plusz házi habarású tejszínhab. Parasztromantika.

Tehát, ér a történet végére a lány abban a törénetben, amiben elképzelten megtörténik mindaz, amit mesél, történetesen épp a barátnőjének: a menstruáció és az evés, van azokban valami közös, talán a kínosság érzése, vagy az erőltetés.