“Introibo ad altare Dei!”
Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?
2006. Bloomsday
Az alkotás nehézségei II.
Pygmalion a kitárt ablaknál állt, és a beáramló hűvös levegőnek nyújtotta borostás arcát. Miért is nem lehet egyszerűbb lehámozni a testről a sok felesleges anyagot? Lábainál megint ott porlott a ripityára tört, drága pénzen hozatott márványtömb szilánkjainak miriádja. Hogy ott van a nagy, tagolatlan kocka mélyén, az bizonyos. De letisztításához nincs meg a megfelelő eszközöm. Véstem, csiszoltam már mennyiszer, hullattam rá verítékemet és véremet. Mi haszna? A főtervező hivatal türelmes, adják a pénzt. Még valamiért elhiszik nekem, hogy egyszer megtalálom, és eléjük vezetem a tökéletest. És hány tökéletest rontottam már el, hánynak futott bele otrombán finom arcába a véső, hánynak csiszoltam torzra kebleit a szimmetria hiú követelésének engedve, s hánynak vágtam hajlatait túl mélyre bűnös felajzottságomban! Vétkes vagyok, mi több, tehetségtelen.
Volt már olyan, amelyik tetszetősre sikeredett, de szerelme áporodott volt, dohos, márvány szájából antik ősök mérgezett lehelete áradt. Volt olyan is, ki szépsége mellé ostobaságot kapott ügyetlen alkotójától, tőlem. Volt esetlen, volt félszeg, volt akaratos, s márványpor lett mindegyikből. Az önteltségem megbocsáthatatlan, s mégis elnézik nekem rám számító tudatlanok. Nem tudják, akiknek vagyonán élősködöm, hogy nem nekik, csakis magamnak alkotok. S ha egyszer kifejlik a tömbből az igaz, egy és tökéletes megismételhetetlen, fenntartom magamnak az első éjszaka jogát. Vagy az első hajnalét, s eléjük csupán a megrontott húst viszem.
De úgy hiszem, önáltatásnál többre sohasem juthatok. Nem hagyhatják az istenek.
Jobb is lenne talán vászonra festeni, mint elmondani, milyen volt Esmelle, az az erdő, amely jobb kezére esik a Leónból jövő utasoknak. A Méhes mezőre vezető út, melyen hajdan annyit jártam-keltem, kanyarogva mélyed Eirís sűrű bozótosába; egy ideig a folyó mentén fut, majd egy mocsaras síkra tér, melynek neve Paradas. A pocsolyák innentől az utat egészen a Pontigóig, az alacsony, fából ácsolt hidacskáig kísérik. Oly szívesen hallgattam itt a Belvísi úton ügető paripák dobogását! Volt valaha Pontigo mellett egy vízimalom is, ma már csak borostyánnal benőtt kőhalom mutatja helyét, de én még emlékszem arra, mikor ide hozták őrölni a hegyekben nőtt rozst és a völgyek búzáját. A malmot almafák vették körül, és mivel águk átnyúlt a gát fölött, mit sem lehetett tenni, ha a szél a folyóba sodorta gyümölcsüket. Minden ősszel a habokban táncoló almákat figyeltem, melyek hol zölden, hol érett-kövéren bukdácsoltak a csatorna rácsa előtt. Mouras tölgyesében folyton fújt a szél, és olyan sötét volt, hogy az út is rémülten menekült Miranda tágas, puszta szántóira, az ősi dombok közt parlagon heverő vidékre, majd onnan is túl, a Király legelőjére. Mirandából belátni egész Eszmellét: a Kígyó-berket, Belvís várát, a Cabos-tavat, tiszta időben a Vilari kovácsműhelyekből kígyózó füstcsíkokat. Este pedig, még kisfiúként innen figyeltem, hogyan szaporodnak a gyertyalángok Belvís sudár kőtornyaiban, és kicsivel később hogy feleselnek rá a földi hajlékok, Vilar világló ablakai. Ha pedig Meira felől fújt a szél, egy kicsit az ablakban maradtam, hogy kifüleljem, mint kalapálnak a szorgos falusi kovácsok. Mirandából látni lehetett a Majorsági-mezőt egészen a Várig, a rozsföldeket, melyek gyengéden hullámoztak, ha a szél keze érintette őket, és az asszonyokat, kik még most is a Cousói forrásra járnak vízért. Látom magam előtt a babérfát, madártól és fészektől szinte roskadozott, vagy az elvadult, ágas-bogas római fügefát, ott a ház lábánál, a nagy csűr mellett. Íme hát, ez Miranda, gazdám, Merlin úr birtoka.
Én egy piciny padlásszobában aludtam. A priccsem fölött ablakocska nyílt, estefelé felhúzódzkodtam az ablakpárkányig, és hosszú órákat bámészkodtam. Bámultam az Esmelle erdejének varázslatos fényeit. Nem csak a Belvís vártornyaiban izgága tűzmadarakként repdeső lángocskák bűvöltek el. Olykor egész Belvís elsötétül, és lám, egyszer csak egy csöppnyi fény gyullad fel a kapu felett, az erkélyen, akkora csak, mint egy madárka szeme – nos, ez a kicsiny fény végigsettenkedik minden szobán, sorra felvillan minden ablakban és lőrésen, végül a lángocska az oromzatra merészkedik ki, és onnan valakinek titkos jeleket ad. Akkoriban biztos voltam benne, hogy a lámpás hordozója csakis a vár törpéje lehet, aki minden áldott este utoljára járja körbe az üres termeket. Közben a nyírfalombok közül Vilar ablakai kacsintanak felém, és a fák között kígyózó utakon lángok járkálnak csapatostul fel és alá: némelyik Meira felől jön, némelyik a Majorsági úton szalad, vagy az öreg úton, amelyik a Cabos-tóra visz, sőt egyik-másik még a tó vizére is kimerészkedik. Futkosnak össze vissza, és olyat is láttam ám, hogy három-négy láng egyszer csak összetalálkozik, és a két fény együtt lobban el. Vágtató táltos paripák vihették a lángokat, azért is repülhettek olyan gyorsan. Volt, hogy valamelyik láng Miranda felé vette az útját, és oly sebesen száguldott felém, hogy csak úgy süvöltött a szélben. Ettől menten belém nyilallt a félelem, és ruhástul vetettem magam a priccsre, a zöld csíkos takarómat pedig a fülemig húztam fel. A mindkét oldalára tarka betűkkel a DÁVID nevet hímezték: a név ismeretlen hordozóját, Dávidot valóságos őrangyalomnak hittem én akkor, még imádkoztam is hozzá, de most már úgy vélem, tán kedvemre is voltak az efféle gyermeki ijedelmek… Hajnalban beköszöntek a harangok, és a galambok turbékolása beleszövődött álmaimba. Egyszer, aratás ideje körül, vitorlást is láttam a tó vízén lebegni, máskor pedig, egy őszi reggelen egy színarany oszlopra bukkantam a vár közelében. Esmellében végtelen a tél, minden nap záport hozott vagy hóesést, de édes volt a nyár, és könyörületes az ősz.
Néhanapján ünnepeltünk. Merlin úr kijött a mezőre, megtöltött egy kelyhet vízzel, és két-három cseppet öntött belé valamely messzi országból hozott főzetéből. Mosolya úgy ragyogta be arcát, mint az ébredő nap a reggel mezőit, ránk nézett, és megkérdezte valamelyikőnktől, hogy milyen színben akarja látni a világot. Ha rám került a sor, hát habozás nélkül vágtam rá, hogy legyen kék! Ekkor gazdám a levegőbe hintett a vízből, és egy szempillantásra az egész világ, körös-körül egész Esmelle, Belvís fehér tornyai, a galambok, Ney, a kutya, Manoelina vörös haja, gazdám ősz szakálla, s az almásderes ló, a Majorság nyírfái és a Vár csúcsa mind egy óriási kék felhőben úszott, és ez a felhő lassacskán szertefoszlott a semmiben. Gazdám akkor is mosolygott, amikor egy fekete kendővel szárazra törölte a kelyhet.
Emlékeimben úgy lebeg Esmelle, ez a régi és távoli erdő, mint kékre festett kövér hűvös csepp, mely reszket mielőtt a földre hull.
Jánossy Gergely fordítása
Hogyan nem lett Miklós deák az első magyar költő
Estéllő csillagom,
Szépséges rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.
Miklós deák visszalökte a lúdtollat kalamárisába, és kipillantott a ház udvarára, ahol a cseléd löttyintette ki épp a súrolóvizet a kőre. Esteledett, a csillagok hunyorogva tünedeztek elő egyre-másra, Zsuzsánna a gyereket fürdette odabenn. Nagy sivalkodás volt, Andriska fröcskölődni szeretett, és Zsuzsánna sosem bírta komolyságra nevelni a kölyköt. Nem bírta, mert nem akarta. Miklós deák lesöpört néhány morzsát az asztalról, a felesége utánahozta a vacsorát. Ott a fóliáns fölött ette meg a nagy karéj foszlós kenyeret egy csupor kecsketejjel leöblítve. Tudta az asszony, hogy ha rajta múlik, sosem költi el a vacsorát.
Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.
Szárazon karistolta a fóliánst a lúdtoll. Tollmetsző késével nyesszintett néhányat a végén, de úgy sem volt jobb. Nem szerette a papírt. Firenzéből hozatták a ciszterciek nagy bálákban, s a prépost mindig továbbadott neki néhány ívet titokban, a rejtett készleteiből. Nem szerette, de hasznosnak tartotta. A pergamen drága volt, és hát nem lehetett a végtelenségig kaparni. A piszkozatokhoz már egy ideje csak papírt használtak. Hasznos volt hát, de nem szerette. Ha tehette, magában rakta össze a sorokat, s csak mikor kész volt már egy-egy költemény, akkor írta le, ha egyáltalán leírta. De hát a latin könnyen megragadt a fejében, a ritmusos sorok, a százszor és százszor ismételt szerkezetek. A talján diákokkal sokat versenyeztek rigmusfaragásban, s olyankor mindig fejben rakták össze a strófákat, még ma is jól emlékezett mindre. Most azonban más volt a helyzet, anyanyelvét próbálta formába szorítani, s ez járatlan út volt, ritkaság.
Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.
Bentről gurgulázó kacagás hallatszott, alighanem Andriska kegyetlen csiklandozás áldozata lett, ami ellen sipákolva tiltakozott, azután folytatást követelt. Az ajtó résnyire nyitva maradt, Miklós deák odasettenkedett, és bekukucskált. Zsuzsánna a gyerek fülébe fújtatott, majd fogait csattogtatva jelezte neki, hogy menten bekapja. Andriska rémülettől tágra nyitott szemmel és tátott szájjal sikítva anyja nyakába csimpaszkodott, s együtt nevettek a félelmetes játékon. Vége volt a fürdésnek, Zsuzsánna nagy fehér lepedőbe csavarta a rúgkapáló gyerkőcöt, és ott bökdöste szurkálta ujjaival domborodó oldalát, ahol csak érte, amaz újfent kacagott, s csapkodni próbált, de karjait fogta a lepedő. Nagy volt a harc, a dulakodás, de végül a győzedelmes anya karján izgő-mozgó fiacskájával bevonult a hálószobába, ahonnan elfojtva hallatszott még némi víg harsánykodás. Azután az is elhalkult, és Miklós deák magára maradt az ajtónál. Még nézte pár pillanatig a hűlő vizű fadézsát, aztán jobb híján visszaült székébe és újra a fóliáns fölé hajolt.
Mikor felém jöttél,
Reám tekintettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.
Ilyeneket szoktak legalábbis a taljánok dalolni, s valahogy az ő szájukon jól is áll az ének, de hát magyarul csak nem jön ki. János herceg pedig ezt kívánja tőle, magyarul a talján dalokat. A magyar dalokat, amiket a cselédlányok énekelnek, nem szenvedheti. Barbár kornyikálásnak tartja, s megveti azt is, akinek tetszik. Szerelmes dalokat rendelt, s Miklós deákot, a legfiatalabbat szemelte ki e célra. Miklós deákot, a taljánokkal versengő rigmusfaragót. Miklós deákot, a köztudottan szerelmesszívűt.
Mikor reám leltél,
Rám szemet vetettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.
Zsuzsánna kihozta Andriskát éjszakai csókot adni. A gyerek kíváncsian nézte a fóliánst, s rajta a szép ákombákomokat, csak úgy révetegen nyújtotta arcocskáját apjának, s közben le nem vette volna szemét a titokzatos betűkről, az egymásba kunkorodó vonalakról. Anyja megpróbálta kizökkenteni őt bambaságából, s rávenni, hogy maga is nyálazza be egy kicsit apja arcát, de Andriska makacsul a papirost figyelte, és úgy tűnt, megsüketült. Miklós mosolyogva megfogta felesége karját, s őt is megcsókolta; kicsit hosszabban, mint a gyereket. Aztán összeborzolta a kis buksit, és Zsuzsánna elment lefeküdni, karján a leendő írástudóval. Miklós megint egyedül maradt, gyertyát gyújtott, és a tarkóját vakargatta. Nem fűlött a foga a feladathoz.
Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.
Ahogy belegondolt, a taljánokat sosem látta írni, meglehet nem is ismerték a betűk titkait. Csak lantjukat pengették, s mutogattak ügyes fogásokat az udvari kobzosoknak. Lehet, hogy az ő előkelőnek hitt énekeik, ugyanolyan népi dalok Itáliában, mint a herceg által megvetett magyarok. S a királyné kíséretében érkezett zenészek sem tesznek mást, mint szülőföldjük paraszti muzsikáját játsszák. Meglehet, de mit számít, hessegette el a félrevezető gondolatokat. Olyat kell írnia, ez a teendő.
Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.
Zsuzsánna tudott olvasni, minden bizonnyal írni is, de mivel nem volt illendő, nem mutatta sosem. Zsuzsánna értett latinul, és Zsuzsánna szépen énekelt. Kelmekereskedő lányaként megjárta egyszer Itáliát. Zsuzsánna tudta, hogy mikor írt jót, és mikor rosszat, érdekelte minden munkája, s vele olvasta újra az elkészült krónikákat. Még az is előfordult, hogy belejavított itt-ott, és Miklós deák nem hajtotta el magától, nem küldte a cselédekhez vagy a gyerek után. Miklós deák büszke volt rá, és tisztelte benne, hogy ennyire különbözik minden olyan asszonytól, akit ismert. Más talán kinevelte volna belőle ezt a nőhöz nem illő, ártó kivagyiságot, ezt a zavaró férfiaskodást, de Miklós deák izgalmasnak találta, s ha Zsuzsánna néha megcsillantotta gazdag elméjének egy-egy szilánkját, Miklós deák örvendezett, s csak jobban szerette érte.
Sebemnek te adhatsz
Gyógyírt, csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.
Unta a verselést. Hazugság az egész, gondolta. Ámítás és önámítás. Úri huncutság. Tudta, hogy az udvarban szeretik az ilyet. Az udvari hölgyek szeretnek verset hallgatni, szeretnek szerelmes lovagokról ábrándozni. Az udvari urak meg szeretnek szerelmes lovagok szerepében tetszelegni, aztán az első cselédet az ágyukba dobják, ha módjuk adódik rá. Maga János herceg is… Miklós gyűlölte az udvart, csak a talján zenészek érdekelték, velük találta meg a hangot. Semmi köze nem volt ahhoz, amit írni próbált. A taljánoknak jól állt, magára nem érezte érvényesnek.
Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.
Visszalökte a lúdtollat a kalamárisba, a papirost összegyűrte, egy pillanatot elmélázott a nagy pocsékolás fölött, aztán kihajította az ablakon. A galacsin szétterült a szolgáló által otthagyott pocsolyában, s Miklós deák láthatta, ahogy a betűk szétfolynak a súrolóvízben.
Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.
Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.
Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.
Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.
Elfújta a gyertyát, besurrant a hálószobába, ledobta ruháját, és Zsuzsánna meleg testéhez bújt a vastag dunyha alá. Zsuzsánna befészkelődött öle hajlatába, s feledve nyilakat, hálókat, rubintokat és csillagokat, feledve talján dalnokokat, s feledve János herceget, szerelmes álomba merültek. Mellettük Andriska békésen szuszogott.
Kerekarcú, barnára sült, tagbaszakadt fiú volt a Banó Sanyi, jól el tudtam volna képzelni pörgekalapban, lóháton, lobogó gatyában, borjúszájú ingujjban, akár hortobágyi csikóslegénynek is. Egymásnak hátat vetve csákányoztunk, aztán hánytuk, lapátoltuk ki a gödrökből a földet vagy ástuk az árkot, közben pedig, hogy múlassuk az időt, beszélgettünk. Az esőköpenynek kiadott, rongyászakadt, terepszín sátorlap már rég átázott rajtunk, a sár mindjárt az ásóról visszafolyt a lábaink alá, az utászcsizma szárán felül löttyent a lábainkra a hideg latyak. Negyedik napja megállás nélkül szitált a novemberi eső, úgy éreztük a csontjaink is kihűltek.
– Volt az én szüleimnek, meg régebben az apámék apjának is földje, nem is kevés. Nem ilyen hitvány köves, hanem zsíros fekete föld, amelyik azt a híres, acélos búzát termi. Ha beleálltunk kaszálni, hát jóformán csak a kalapunk látszott ki a vetésből, ősszel a kukoricásból még az sem A kukoricából minden száron három cső termett, mert kétszer kapáltuk, meg fel is töltöttük a szárát. A mi búzánk nem került malomba. Őrlésre az vetőmagnak ment, Székács-Bánkúti fajta volt és szétkapkodták akkor is, amikor a másét eladni se lehetett. Most aztán már nem számit, beöntik a többi közé a silóba, had egye meg a zsizsik. Aranykalászos gazda volt az apám, elsőnek vett traktort a faluba, most az is odalett. Ugyanúgy, mint a két ló, amelyikkel azelőtt szántott, vetett, mert vetőgépe is volt. Ment az is a többi után be a termelőszövetkezetbe.
– Vigyázz pajtás, mozogj egy kicsit élénkebben, a politikai tisztet látom jönni lóháton. Ha kiszúrja, hogy csak tipródunk a holnapi szabad vasárnapon megint kettőnket vezényel ki valami körletmunkára.
– Mikor az apámékat temették, a pap figyelmeztette a gazdákat, ne kísérjék ki sokan, nehogy tüntetésnek vegyék, így inkább csak asszonyok mentek a szekér után. A pap harangoztatott és megszentelt földbe, az öregszülők mellett ásatta meg a sírt. Pedig akik úgy haltak meg a saját kezeiktől, azt nem lett volna szabad. Apám már merev volt, kihűlt, mikor istrángon lógva megtalálták a padláson, anyám csak harmadnap került elő a csordakútból. Azt a tanácselnököt később leváltották, de egy ugyancsak Pestről szalajtott embert hoztak helyette, ő meg ment másik faluba, azokat boldogítani. A kese, veres arcú párttitkár, aki az egésznek okozója volt, az maradt. Ő tervelte ki, adta parancsba a rendőröknek, hogy apámat kihurcolják, kiültessék a községháza elé a szégyenpadra, amikor a két mázsa vetőmagot elvermelve megtalálták. Pedig az a beszolgáltatáson felül volt, a kiszabott holdankénti nyolc mázsát beadta az öreg. Azt is, hogy engem ide azonnal behívjanak szinte biztosan a pártitkár javasolta, nincs rá bizonyítékom, mégis meg merek esküdni rá. A levelet, amit tegnap kaptam kézhez, már több mint három hete írták. A húgomtól jött, az ősszel ő is otthagyta a falut, Sztálin-városba ment építkezéshez malterhordónak. Azt írja, jól megvan, húsvétra csomagot fog küldeni. A nagyobbik bátyám Pesten segédmunkás, a kisebbik Ózdon szakmát tanul, acélöntő, Martinász lesz belőle. Így hát a Banó családnak híre-pora sem maradt nálunk.
– Elállhatna már ez az átkozott eső és kihozhatnák már az ebédet. Nem bánom, ha megint szárított krumpli főzelék lesz is, csak jó forró legyen. A kenyerünk ugyan szétázott az oldalzsákban, de majd beleaprítjuk és akkor jó lakunk vele.
***
Soha én már el nem felejtem a Lenti mellett Tormaföldjén 1951-52 évben eltöltött hosszú hónapokat, amikor a Rákosi vonalat építettem, hogy az imperialisták láncos kutyája, Titó ránk ne törhessen. Nem felejtettem el a Banó Sanyit sem, hogyan is tehettem volna, több mint egy évig volt bajtársam, kenyeres pajtásom, mert a kiszikkadt kilós katonakenyeret egy darabban ketten kaptuk reggelenként. Ez volt a főtáplálék. Ha darabka gyümölcsíz került mellé azon is testvériesen megosztoztunk. Az igazi öröm a ritkán látott sovány, inas, füstölt vagy sózott szalonna volt. Erőt adott, fűtött belűről, amire nagy szükség volt, mert télen is sátrakban aludtunk. Tíznaponként zsoldot osztottak, tizenkét forint ütötte a markunk és fejenként száz-száz Kossuth cigaretta. A cigarettát a Sanyi gyerek elszívta, a pénzt összedobtuk, azon vettük a kanásztól a nyers húst, vagy nagyritkán, ha a falu boltjába kristálycukrot hoztak, akkor azt. A húst rőzse, vagy kukoricaszár tűzre vetettük, só mindig volt mindenkinél, titkon, bujkálva, sáros kézzel, a szánkat összeégetve tömtük magunkba a zsíros, kormos, félig nyers, falatokat. A cukrot is marokból ettünk, rászórtuk a kenyérre, vagy beleöntöttük a reggeli feketekávéba. Sztálin születésnapján (egybe esett a Karácsonnyal) öklömnyi fasírt volt a szokásosnál sűrűbb babfőzeléken és süteményt, buktát adtak, mégpedig fejenként kettőt. Erre az ünnepre következett aztán április 4, (az meg Húsvét tájban volt), akkor is volt fasírt meg bukta is. November 7-re pláne, még háromkilós csomagot is lehetett küldeni. Sanyinak a húga küldött, nekem pedig a már kifosztott, mindenéből kiforgatott anyám spórolta el magától azt a pár falatot. Kilónyi kockacukor, ugyanennyi disznózsír, arasznyi kolbász pár szem szaloncukor vagy egy tábla csokoládé. A szaloncukor és a csokoládé csak a levélben jött meg, azt az ellenőrzésnél kivették és állítólag visszaküldték, épp úgy, mint az engedélyezett három kílón felüli csomagokat. Pergettük a nehéz napokat, nyűttük a végtelen hosszú heteket, végeláthatatlan hónapokat. Már megírták előttem ezt a szlogent, valahol olvastam is róla: ILJICS NE BÍZZÁL, SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ! SZÁZÖTVEN ÉV ALATT SEM VÁLTUNK TÖRÖKKÉ! Bennem megfogalmazatlanul már akkor élt ez a rigmus, le is szereltem, meg is értem a Rákosi korszak végét, sőt túléltem magát Rákosit, de a kádárjánosokat, apróantalokat, marosángyörgyöket és sok másokat is.
Ötvenhat októberében törlesztettem valamit, aztán elmenekültem, a rendszerváltás hírére pedig hazajöttem lakástalan nullpolgárnak, földönfutónak. Egyszer Miskolc felé utazva egy község mellett vitt el az utam, akkor eszembe villant a Banó Sanyi. Egy hónappal előttem szerelt le, azt mondta, hazamegy a falujába, visszaköveteli a jussát. Nagy Imre tavaszát éltük, hihetőnek hangzott, amit mondott.
Nem volt sürgős a dolgom, a fasiszták által elpusztított családom emlékoszlopa alá akartam vinni pár szál virágot, ennyi volt az utam célja. Ráfordultam hát a kitérőre. Szép, rendezett helységbe érkeztem. A két, sőt, háromszintes bekerített házak udvarain nyugati autók álltak, A nagyközség bizonyára aligha hasonlít már arra a falura, ahová jó félszáz éve a Banó gyereket visszahúzta a szíve.
Az önkormányzat csinos titkárnője ugyancsak nagy szemeket meresztett rám, amikor a kérésemmel előálltam. Zavarban volt, félt személyiségi jogokat sért, ha tájékoztat. Megmondtam, hogy előtte már sokaknál érdeklődtem, egy hatezerháromszáz lelket számláló községben szegről-végről mégiscsak ismerik egymást az emberek, de a Banó családról még az öregek közül is kevesen tudtak számot adni. A szép Erzsike végül mégis csak belenézett a számítógépbe. Rögtön ki is bukott, hogy hol is éltek, ki fia-borja voltak, de az is, hogy a nevükre jegyzett 11/ 132 számú telken már másnak a háza áll.
***
– Már maga a telekszám is mutatja, őslakósok lehettek a Banók. A 18-ik században II-ik József, a kalapos király Bajorországból telepítette be őket a gyéren lakott, kipusztult faluba. Ő adott nekik polgárjogot, jobbágytelket is. A Banók 1772 óta lakták a községet, mondja az idős pap, aki a kedvemért elővette és fellapozta a nagykönyvet. A betelepülő ős eredetileg Bauer volt, 1840-ben magyarosítottak, Bauer-Banó Mihály káplárságig vitte a veres sipkások között, és később Branyiszkónál magától Guyon Richárdtól kapta a rangját, ezért két évet a Kufsteinben is lehúzott. Ez itt fel van jegyezve róla. Meg is tudnám mutatni, hol merre volt a földjük. Tizennyolc magyar hold. és még tizennégy kataszteri hozzá a vitézi telek. Az összes egy tagba.
– Annak bizony a fele is éppen elég volt a kuláklistára.
– Az öreg Banó a nagyapja példáján buzdulva tiszthelyettesként szerelt le az első nagy világháborúban., A helytállásáért és a fél karjáért kapta a földet. Egy kézzel, meg a fogai közé szorítva köthetett az istrángra a hurkot, amikor szégyenében a padlásán felakasztotta magát.
– Arról van e feljegyzés, hogy ki volt a párttitkár a múlt század ötvenes éveiben?
– Hát az megmaradt nálunk ötvenhat után is. Elmenekült, de az oroszokkal visszajött. Ő is, meg az elnök is. Csinálták tovább a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Sok embert vittek el innen a pufajkások. Kettőt egyenesen a bitó alá. Emléktáblájuk van az önkormányzat falán a kapu mellett. Nem látta?
– De igen, láttam.
– A nyolcvanas évek közepétől azért megjuhászodtak, megöregedtek, meg szép vagyont is gyűjtöttek maguknak, csak akkor még senki sem tudta honnan, miből. Később a fiai abból vették meg negyed áron a valódi kárvallottaktól, a gazdáktól a kárpótlási jegyeket, abból licitáltak, szerezték meg a földet. Szinte a fele határt. Az elődöm, aki itt élt ebben a szép parókiában haláláig harcolt, pereskedett velük a rendszerváltás után, de valahogy soha nem lett igaza. A kese váltig azt hangoztatta, hogy a földeknek egy tagba kell maradnia, így aztán senki sem jutott a sajátjához, a régi gazdák a rosszabb földeket kapták. A Banóké, a két sor jegenye mögött, az is a családjáé lett. Ott soha nem fekteti le a szél a búzát, mert a fák, meg az árokszéli bokrok megfogják a szelet Itt nyáron a déli széljárás az úr. A fia ezt is beleszámolta az árába, amikor eladta az íreknek.
– Hát már írek is laknak a faluban? Azok az erődítményként bekerített villák biztosan az övéik ugye?
– Egy sem tette be a lábát, nemhogy a faluba, de az országba sem. Csak úgy látatlanba, újmódon, az interneten adják veszik itt a földeket. A vevőknek mindenképpen megéri, hiszen az övéiknél sokkalta jobb termőföld a tizedébe kerül, mint náluk. A termés majd a közös európai piacon fog elkelni, ez a számításuk. A kétszintes házak, amire maga gondol, az újonnan betelepedett embereké, ahogy a böhömnagy terepjárók is az övéik. Nekik ez nem a Haza földje, csak terep. Jönnek a közeli városokból ide sokan, mert itt még nem mérgezett a levegő. Megvesznek egy parasztházat bagóért, ledózerolják vagy ráépítenek. Ideköltözött már a volt párttitkár le és felmenőinek apraja, nagyja. A felvégen sokan ingyenbe kapták a községtől a telket. Most, hogy a legutóbbi választáskor egyik unokaöcs országgyűlési képviselő lett, arra halad a közművesítés, meg az új autópálya is ott lett kijelölve. Minden esetre a képviselő úr jó előre kijárta az engedélyeket és már elkezdte építeni a benzinkutat. Van benne gyakorlata, mert két városban is üzemeltet már ilyet.
– Meg lehet még találni azt a kese embert, a volt párttitkárt?
– Nem kese már az, hanem kopasz, mint a biliárdgolyó, csak a szúrós szeme felett a bozontos szemöldöke maradt veres. Spanyolországban keresse, ott hamarabb megtalálja. A spanyol Riviérán vett magának telkeket, most azokkal kereskedik. Bankárfiak, menedzserek, közméltóságok, polgármesterek, de főként fővárosi politikusok a vevői. Néha, ha ide vetődik a községbe gőgösködni, pöffeszkedni, vagy ajánlatokat tenni, eladni-venni, alig száll ki az autójából. Olyankor Pesten a Kempinskyben lakik, reggel jön, este megy. Most a baromfifeldolgozóra és a tejüzemre alkuszik. Mezőgazdasági szakember lett, még valami diplomát is vett magának, pedig lefogadom, hogy az árpavetést a búzától ma sem tudja megkülönböztetni. Egyre azt ígérgeti, hogy nem lesz leépítés, mindenki megtarthatja majd a munkahelyét, még emelést is ad majd. Annyit már tudni, hogy külföldre fogja bejegyeztetni a cégét, valószínűleg Szlovákiába. A szövetkezeti elnök, aki alatt annyiszor befuccsolt a téesz, most pénzügyi tanácsadó irodát nyitott Miskolcon. Azt nem tudom másoknak milyen tanácsokat ad, de ő maga milliomossá lett. Legjobb lesz, ha átküldöm magát a sekrestyésemhez a Hajagos Pali bácsihoz, ő élő annálésze azoknak a régi időknek.
***
– Igen, én emlékszem rájuk, az öregre is, pláne meg a Sanyi gyerekre. Tudom is, mi történhetett vele. Ötvenhat októberében felment Pestre, ott forgatta a fegyvert, aztán eltűnt. Ő nem disszidált külföldre, mint a két bátyja, mert azok sokszor látogattak haza a rendszerváltás, vagy minek is nevezzem óta, bár sok keresnivalójuk itt nincsen. Az öccsük valószínűleg a 301-es parcellában van névtelenül eltemetve. Mikor a katonaságtól hazajött megpróbálta visszakövetelni a földjét, de a párttitkár figyelmeztette, hogy lecsukatja, ha izgágáskodik. A húga is visszajött egy időre, az nagyon szép lány volt, legszebb a faluban, innen választott férjet, akivel felköltöztek Pestre. Még a búzájukra is emlékszem, pedig süldő legény, vagy inkább gyerekember voltam én akkor, amikor nemzetiszín csíkos zsákokban rakták szekérre a termésüket. A gazdasági világválság, a bolettás búza idejében volt az. A Sanyi gyerek akkor született, kisebbik bátyja a Laci is karon ülő volt még. A búzájukat vették, vitték, mint a cukrot. Most takarmánygabona terem a földjükön, több benne az ocsú, mint a mag, de az íreknek így is megéri. A fele határ el van adva, a napokban osztrákok jártak erre, azok is venni jöttek Az idevalósiak menekülnek a földtől és talán igazuk is van, pedig valamikor a földje, a munkája után becsülték nálunk az embert. Most senki emberfia nem akar már gazdálkodni, azt mondják vállalkozni kell, az jobban megéri. Hát van, akinek sikerül, van, aki bukik rajta. Aki fővárosi lakásokba fektetett, az jól járt, aki csemetekertet ültetett, most tüzelőnek árulja a nemesített almafákat. Az epret tavaly ládaszám hordták vissza trágya lett belőle, a külföldi koránérő fajta a termelési költség alá nyomta az árakat. Külföldön állami támogatást kapnak a termelők, azt mesélik, kinn még az üzemanyagot is olcsóbban árulják a parasztnak. A dinnyések és a málnások jobban jártak, azok legalább nem veszítettek, az idén újra megpróbálhatják a szerencséjüket. Kukoricát, még hibridet sem vet senki, sok vele a bajlódás, ha géppel is, de kapálni kell, ahhoz ma nem fűlik a foga senkinek. A nehezét, az igazi paraszti munkát már nálunk is az ukránok, a románok, azazhogy székelyek végzik. Aki építkezik, az is azokat veszi fel. Hát így állunk. Pénz azért van bőven, autó, televízió, mosógép, hűtőszekrény majd minden háznál van, a légkondicionálást most kezdik bevezetni. Péntek szombat este a diszkoték tömve van fiatalokkal, előtte az árok teledobálva üvegekkel, sörös dobozokkal, az utóbbi években már injekciós tűket, fecskendőket is találni. Disznót, aprójószágot már nem illik tartani, a baromfigyár messze a falutól épült, mert büdös. Most a liba megy a mája miatt, ez az iparág virágzik. Itt konzerválják, fagyasszák, viszik a francba, Franciaországba, külföldre. Aki a libamájra tett, az jó lóra tett. Sokan meggazdagodtak belőle. Megváltozott, felgyorsult a világ, mi öregek meg lemaradtunk. Templomba már csak az öregasszonyok járnak, de az egyházi esküvő, meg utána csicsás lakodalom újra divatba jött, néhanap van keresztelő is, és a hát azért a végtisztességet még megadják az emberek a halottaiknak. Így a parókiának hol csurran, hol cseppen, engem is megtartott a tiszteletes úr, halálomig maradhatok a helyemen.
***
Nem riportot készültem írni, hanem csak szentimentális megemlékezést egy régi barátról. De hát így sikerült. A konklúziót azért le lehet vonni. A föld a legfontosabb a Nemzet megtartása érdekében. A föld szüli az új nemzedéket, a földbe temetik a régit, de mindig él rajta a nép. Amelyik nép eladja, veszni hagyja a földjét, az el is tűnik a Föld felszínéről. Vajon hová lettek Közel-Keleten az Edomiták, a Filiszteusok és a többi harcos törzsek, a népek, akik eladták, veszni hagyták a földjeiket, és hová a Kárpát medencében, Pannoniában az avarok, szlávok, akik szintúgy cselekedtek? Emlékszik még valaki a mondára? Szvatoplukra, aki egy fehér lóért adta el Árpád követeinek a földjét? Ki-ki tegye fel a kérdést magának. Még talán nem késő, még lehet fordítani a sorsunkon?