A szegénységet én elsősorban a zsidókeresztyén kultúra hagyományainak megfelelően gondolom el.

Az első est tanulságai arra is felhívták a figyelmemet, hogy nem lehet egy olyan bonyolult jelenséget, mint a szegénység konkretizálni, pontosabban ha példákat hozunk fel (hajléktalanok, munkanélküliek, nyugdíjasok, gyerekek), akkor rögtön egy olyan szűk területre korlátozzuk a szegénység problémáját, amelyből már nem lehet az egész témára vonatkozó következtetéseket levonni.

A szegénységről szóló beszéd tulajdonképpen az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy a szegénységről beszéljünk. Hajléktalanokról, öregekről, prostituáltakról beszélünk miközben pontosan a probléma lényege sikkad el. Végül mindenki arról a területről beszélt – s nevezte meg szegénységként – amivel egyszer személyesen kapcsolatba került.

Jézus úgy tudta a szegényeket megszólítani, hogy egyszerre hívott önmagához egyvalakit és mindenkit. Három szó hangzott el a vita végén, amelyek képesek voltak végül megvilágítani a problémát: a hiány, a kiszolgáltatottság, valamint a szolidaritás. Véleményem szerint ezekkel a szavakkal próbáltuk végül felépíteni a szegénység antropológiáját.

Teológusként úgy gondolom, hogy senki sem tekinthető szegényebbnek a kereszten függő Istenembernél, mivel benne tudatosult a hiány a legnagyobb mértékben. Az evangéliumok tanítása szerint mindenkiben megvan ez a hiány, de nem mindenkiben tudatosul. Akiben azonban nem tudatosul a hiány – mint a bolond gazdag esetében – saját gazdagsága illúziójának a kiszolgáltatottjává válik. Másokban tudatosul a hiány, de pont e tudatosulás teszi őket kiszolgáltatottá.

A hiány megszűntetésére tett kísérlet szerintem a szenvedésben valósul meg. A szenvedést nem egy időszakos állapotként kell elképzelnünk, hanem egy olyan folyamatként, melynek éppen eszkatológiai horizontja ad értelmet. A szenvedés azonban csak akkor nem teszi az embert kiszolgáltatottá, ha a szenvedő képes belátni annak értelmét.

Úgy gondolom a szolidaritás szónak addig a pillanatig van értelme, ameddig mögötte az együtt szenvedés gondolata lapul. Az empátia és a szimpátia szó nélkül nincs értelme szolidaritásról beszélni. A szolidaritás szó mai közkeletű értelme olyan távol esik az előbb használt szótól, mint a törvény rabbinikus összefoglalása (amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, te se tedd azt másokkal) az aranyszabálytól (amit szeretnél, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másokkal). Szemlélődő passzivitás és cselekvő együttérzés néz egymással farkasszemet. Manapság azonban mindkettőt szolidaritásnak hívják. De lehetséges-e cselekedni nem akaró emberekből társadalmat építeni? Lehetséges, de csak és kizárólag egy apatikus társadalmat, ahol minden a szegénységhez forduló aktív cselekvés csak jóakaratú devianciaként határozható meg.

Tellér Gyula a második beszélgetés alkalmával azáltal volt képes kikerülni a szegénységről szóló beszéd relativitásának a csapdáját, hogy nem a hiány felől közelítette meg a problémát, hanem egy lehetséges ideális állapotot tartott szem előtt. Nem azt kell kérdeznünk, hogy mi hiányzik az embereknek, hanem azt, hogy mely esetben lesznek elégedettek és boldogok. Egyáltalán lehetséges-e elképzelni egy olyan közösséget, melynek minden egyes tagja elégedettnek és boldognak tekinthető? Vagy a fogyasztói társadalom – különböző médiumain keresztül – a mértéktartó boldogság, és elégedettség képét az emberekből már végleg kiszerelte, megteremtve ezáltal az „ideális fogyasztót”, aki mindig jobbat, szebbet, drágábbat szeretne, de legalábbis annál jobbat és szebbet, mint ami a szomszédjának van? Azokat a problémákat kell vizsgálnunk, amely az összes fogyasztó által érzékelt relatív szegénységhez vezet. Beszélhetünk-e azonban egy ilyen társadalomról anélkül, hogy egy elérhetetlen utópia csapdájába esnénk? Lehetséges kiemelni azokat az embereket a nyomorúságukból, akik az utcán koldulnak, és egyes esetekben egy kukkot sem tudnak magyarul, mivel valamelyik külföldi országból hozták ide őket a kolduskirályok? Amikor a koldusokra egy egész rendszer települ? Meg tudjuk egyszer haladni azt, hogy a szegénységről szóló beszéd ne csak statisztikai kijelentésekben, politikai felkiáltójelekben és értelmiségi kérdőjelekben merüljön ki?

Tulajdonképpen sajnálom azokat az embereket, akik nem valamiféle elzárt világból tekintenek a szegényekre és a koldusokra, hanem minden nap találkoznak velük. Nem azokra gondolok, akik velük foglalkoznak, hiszen őket a legmélyebb tisztelet illeti meg, hanem arra a gyalogosan járó középrétegre, akik aluljárókban és pályaudvarokon kénytelenek közlekedni. Csak az érezhet a szegényekkel szemben igazi felelősséget, aki már látta őket, de nem biztos, hogy pont azoknak kellene egyedül felelősséget érezniük. Olyan mértékig terheli le ezt a réteget a szegénység látványa, hogy azt akár már zaklatásnak is minősíthetnénk. Lehet a Kossuth tér bemocskolásáról beszélni, amikor Budapesten minden egyes sarkon és minden egyes aluljáróban ugyanazt a szagot lehet érezni, mint ami a Parlament előtt egyes politikusok orrát bántotta?

A szegénység minden egyes ország sajátjaként jelenik meg, s akárki akárhogy próbálkozik, nem lehet megszabadulni tőle. Tulajdonképpen annyira lesz egy ország gazdag, vagy szegény, hogy hogyan képes ezt a problémát kezelni. Ma Magyarországon egyszerű tűzoltás folyik, vagy még az sem, s egyre kisebb esély van arra, hogy a szegénységgel kapcsolatban bármiféle társadalmi felelősség kialakuljon.

Egyetlen megoldás létezik: el kell érni egy olyan életszínvonalat, és státuszt, ami lehetővé teszi a probléma kikerülését. Költözzünk kertvárosba, vásároljuk autót stb. Fővárosunk szegénysége azonban nemcsak a hajléktalanok számában mérhető, hanem a hulló vakolatokban, az 56-os és világháborús belövések még mindig meglevő nyomaiban, az eldobált cigarettacsikkekben és szemétben, melyből olyan kevés van az országban, hogy már importálni kell, a zöld területek folyamatos fogyásában, és a mindenfelé megtalálható kutyaszarban. Szegénységünkről nem csak az emberek, hanem a színek és a szagok is árulkodnak. Amíg árpádsávos zászlókról és kormányszóvivők félpucér fotóiról fognak felettünk vitatkozni, addig nem is fog változni a helyzet. A szavazatokért folytatott versenyfutásban – s nálunk tulajdonképpen ezt jelenti a demokrácia fogalma – senki sem mer olyan szabályozásokat bevezetni, ami enyhítené ezeket a problémákat. Ki mer ma Magyarországon szembeszállni több millió dohányossal, akik szerteszórják a csikkeket az utcán, vagy hasonló számú kutyatartóval, akik nem szedik a kutyájuk után össze azok bélsarát?

A demokrácia és a szolidaritás – bár a politikai pártok gyakran használják ezeket a már szinte röhejesen elkoptatott kifejezéseket – nem lehetnek egy ország céljai, hanem csak eszközök egy magasabb cél érdekében (például a szegénység leküzdése, vagy a létbiztonság). Egy eszközt pedig nem az minősít, hogy mennyire jól van megalkotva, hanem a használata. Ha nem tudok használni egy kalapácsot, akkor hiába áll a rendelkezésemre, s akár az is megkockáztatható, hogy ezt az eszközt, mivel nem tudom használni már nem is nevezhetem kalapácsnak, vagy esetleg csak úgy nevezhetem, hogy láttam mások miként használják.

Tavaly tavasszal bizonyos körülmények miatt Magyarországon sok millió ember nem tudta használni a demokráciát, mint eszközt. Lehetséges, hogy van egy olyan eszközöm, ami formára nagyon hasonlít egy kalapácsra, csak éppen a szeg beverésére nem alkalmas. Így vagyunk mi manapság a demokráciával. Amíg azonban nem tudjuk megfelelően használni az eszközt, és folyamatosan csak a szeg mellé csapkodunk, vagy a saját ujjunkra, addig marad csak a sok felesleges erőfeszítés és fájdalmas felszisszenés. Ez már azonban egy ideálisabb állapot, mivel manapság hazánkban a demokráciát és a szolidaritást nem eszköznek, hanem megvalósítandó célnak tekintik. De ha célként tűzzük ki őket, akkor milyen eszközökkel próbáljuk megvalósítani? Az a demokrácia, amit eszközként használnak a demokráciának mint célnak az eléréséhez, mint láttuk nem más, mint a szavazatokért való versenyfutás. Tudomásul kell vennünk, hogy ez ma Magyarország, s míg a helyzet alapvetően nem változik addig marad beszédtémaként egy félpucér (azóta már sajnos visszalépett) kormányszóvivő, és az állandó terrorfenyegetettség.

Kránicz Gábor