Péter nagyon szerette az őszi erdőt. A tölgy, a bükk, a gesztenye, a nyírfa és a szomorúfűz mind zöldbe, sárgába és bíborba öltöztek, s épp olyan pompásan néztek ki, mint a színes kelmékben járó nagyurak. A megduzzadt patakok hangosan csobogtak, és amikor nem esett, a madarak vidáman daloltak. Amikor pedig eljött a hidegebb idő, a varjak kint lakomáztak a mezőn, majd behúzódtak a faluba. Mindig lenyűgözte a látvány, ahogy a varjúsereg feketébe öltözteti az égboltot.

 

            De volt valami még jobb az őszben. Az uruk ilyenkor a közelgő tél miatt néhány hétre megengedte, hogy szabadon vadásszanak. Bár a nagy vadakat nem ejthették el, minden mást megtarthattak.

            Öt kínkeserves nap. Ennyi ideig tartott befognia azt az átkozott nyulat, de most végre sikerült, és semmi nem választhatta el a boldogságtól. Már látta is Jancsát, arcán egy angyal mosolyával, szemében az a kaján szikra, ahogy közelebb hajol, puha szája lassan kinyílik…

            A nagy ábrándozás közepette a lába beleakadt egy gyökérbe, és arccal előre a fűbe zuhant, a faketrec kirepült a kezéből. A nyúl idegesen felvisított, de szerencsére a ketrec nem tört el. Az hiányzott volna, gondolta Péter, ahogy felállt, és halk szentségelés mellett letörölte az arcáról a sarat.

            Miközben folytatta útját, elgondolkodott rajta, hogy megmutassa-e otthon a nyulat. Végre komolyan vennék őt is, mint a fivéreit, nem gyerekként néznének rá. Ideje lenne, már tizennégy nyarat láttam, két év múlva felnőtt férfi leszek! Ám bármennyire is akarta, nem dicsekedhetett el a nyúllal. A szülei elvennék és megsütnék, akkor pedig búcsút inthetne a csóknak.

            Ő ért előbb a csűrbe, amit nem bánt, mert a szíve már a torkában dobogott. Két tehén figyelte gyanakodva az alsó szinten, de nem tudták elriasztani attól, hogy megmássza a szénapadlásra vezető létrát, és kilógassa a lábát a fönti ablakon. A feje fölött kilógott a csigaszerkezet, amellyel a szalmabálákat szokták fölhúzni – a kötél vége most teher nélkül csüngött alá a kétméteres mélységbe.

            Férfi leszek. A gondolatra még erősebben szorította a ketrecet. De hol lehetett Jancsa? Biztos a kicsikre vigyáz, vagy főzni segít. Remélem, hamar elszabadul.

            Ma szép idő volt, csak néhány nagyobb felhő hömpölygött a világoskék égen. A komótos szél emlékeztetett mindössze az őszre, és a csűr aljában meg a házak között összegyűlt sár. Innen föntről egészen messzire el lehetett látni. Dél felé pár tucat vályogház állt – Jancsáéké is jól látszott –, mögöttük szántóföldek, azokon túl a nemesúr hatalmas háza, akinek szolgálattal tartoztak. Péter néha haragudott az őseire, amiért évszázadokkal ezelőtt nem ők hajtottak végre valamilyen nagy tettet a király szolgálatában – ha így tettek volna, most ők lakhatnának ott. Ezt persze nem merte megemlíteni az apjának, szíjat hasított volna a hátából. Isten után az ősöket illeti a legnagyobb tisztelet, mindig ezt mondta. A háztól még messzebb, keletre s nyugatra, amerre csak a szem ellátott, erdő terült el. Télen farkasok portyáztak ott, a magasabb helyeken pedig hiúzok és medvék várták az óvatlanokat, utóbbiak már anyjának és apjának is elragadták egy-egy testvérét, ugyanazon a vadászaton. A tucatnyi férfi János úr parancsára indult útnak, hogy leterítsenek egy medvét, amelyik elragadott több kecskét és tehenet. Négyükkel végzett az állat, mielőtt megölték, János úr pedig magának csináltatott köpönyeget a medve szőrméjéből, és még csak meg sem köszönte a vadászoknak.              Majdnem mindenki gyűlölte János urat, de nem tehettek semmit. A vének még mindig sokszor meséltek a harminc évvel ezelőtti felkelésről, amihez az ő falujuk is csatlakozott. A szerencsés lázadókat felakasztották, a többieket kerékbe törték.

            Péter lenézett a nyúlra. Az állat nagy szemeket meresztett rá, és idegesen mocorgott.

            – Ne félj, Jancsa nem fog megenni. Jobban jártál, mintha bárki más kapott volna el.

            Remélte, hogy Jancsa jól elrejti majd a nyulat, mert ha nála találják meg, akkor mindketten megkapják a magukét. Azt pedig nem akarta, hogy őt is bántsák.

            A létra nyikordulására Péter szíve kihagyott egy ütemet. Eldugta a ketrecet a széna mögé. A létra fokainak minden koppanásával kisebbre zsugorodott a gyomra, ám amikor egy kócos fej bukkant fel a túloldalon, feldühödött.

            – Tamás! Menj innen!

            Az öccse felkacagott.

            – Jancsára vársz?

            – Nem. Ez a nagyok dolga, tűnés!

            – Két szerelmes pár… – fogott bele Tamás. Péter megindult felé, mire az öccse kiöltötte a nyelvét, és egy ugrással eltűnt.

            Péter fáradt sóhajjal ült vissza. Tamás nyolc éves volt, és annyira gyerekes! Néha úgy érezte, minden testvére egy átok. Istenem, miért átkozol meg valakit hétszer? Közte és az öccse között csak Kata és Julcsa voltak, a legkisebb Marit pedig még nem engedték el egyedül sehova. Mari sokkal érettebben gondolkodott Tamásnál, ugyanúgy szerette az erdőt, mint Péter, nem véletlenül hívta kedvenc kishúgának. De akikre igazán felnézett, azok idősebb fivérei voltak, Márton és Simon, házas emberek mindketten, derék férfiak. Annát, legidősebb nővérét utálta – soha nem felejtette el a sok verést, amit kapott tőle.

            A szülei testvéreivel együtt össze sem tudta számolni, mekkora a családjuk. Még emlékezett András bácsira, anyja öccsére, aki mindig mosolygott, könnyen és nagyokat nevetett, s hozott Péternek almát, amikor csak meglátogatta őket. Őt tépte szét a medve.

            Néha szívesen lett volna egyedül, hogy csak vele törődjenek a szülei. Sokszor érezte úgy, nem is veszik észre, és csak a kisebbekkel foglalkoznak. Nemsokára férfi leszek, és magamról kell gondoskodnom.

            Újabb koppanás a létra fokán. Péter mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Nem mert hátranézni, csak titokban remélte, hogy nem Tamás jött vissza. De a háta mögött hallatszó léptek túl finomak voltak egy fiúhoz.

            – Szia! – szólt hozzá a hang, lágyabban az erdő hűs szellőjénél.

            – Sz…szia! – Péter nyelt egyet és megköszörülte a torkát.

            Jancsa leült mellé az ablakba. Puha arcán mosoly játszott, kezével a földet támasztotta a háta mögött, s a messzeséget kémlelte. Hosszú szoknyában végződő ruhájának frissen mosott virágillata volt. Ahogy ült, barna haja aláomlott a válláról majdnem a földig. Péter örökké így maradt volna, ha Jancsa nem szólítja meg végül:

            – Elhoztad nekem a tapsifülest?

            – Igazából… – Ki akart találni valami jó hazugságot, hogy ráijesszen, és utána még jobban örüljön. –… megették a farkasok!

            Bármiben is reménykedett, minden semmivé foszlott, amikor Jancsa ránézett, és elnevette magát.

            – Te aztán gonosz vagy, Simon fia Péter! És rosszul füllentesz.

            A kellemetlen mentegetőzést szerencsére megelőzte a nyúl makogása. Jancsa sugárzó arccal ugrott fel.

            – Hol van a nyuszikám?

            Péter fölállt – a lába remegett –, előhúzta a ketrecet a rejtekhelyről, majd Jancsa felé nyújtotta.

            – Jaj, de aranyos! – megpróbálta megsimogatni, de a nyúl félrehúzódott, aztán belekapott az ujjába. – Ó, te kis harapós! – nevetett Jancsa, és visszaült az ablakba, maga mellé téve a ketrecet.

            Péter a ketrec túloldalára ült. Jancsát csodálta, amint a nyúllal játszik.

            Ahogy a lány a ketrec fölé hajolt, a haját átszőtte a nap fénye. Így nézhet ki az olvadt arany. Bár még csak néhányszor látott aranyat életében, utoljára a háború idején, amikor az egyik báró átlovagolt a falujukon. Egy hatalmas harci ménen ügetett, aranyozott acélpáncélban, s ahogy a fényben csillogott a fém, mindenkinek tátva maradt a szája. Aztán azt hallotta, hogy az első csatában levágták a bárót, és egy kóborlovagé lett a vértezet.

            Jancsa haja sötétebb volt, de ott bujkált az arany árnyalata. Péter legszívesebben kinyúlt volna érte, hogy a zuhatag az ujjai közt hulljon alá…

            – Mit nézel? – pillantott föl Jancsa. Péter elkapta a tekintetét.

            – Semmit.

            – Pedig nagyon bámultál.

            – Én csak…

            Szeretném, ha teljesítenéd az ígéreted, akarta mondani, de a torkára forrtak a szavak. Jancsa mosolygott, s ez a mosoly szikrát szított Péter szívében. A nyúl elhallgatott, és előbb a lányra, majd a fiúra nézett. Péter nem tudta volna megmondani, meddig ült ott, hallgatva a lágy szellőt, elveszve Jancsa borostyán tekintetében.

            Jancsa a ketrec tetejére tette a kezét. Péter szíve a torkába ugrott, tagjai kővé váltak. A lány bedugta az ujját a nyúlnak, mire az megint beleharapott.

            – Aú! – Jancsa elrántotta a kezét, és a ketrec másik oldalára tette, egyenesen Péter mellé. – Nézd, hogy megharapott megint!

            – Nem kéne feldühítened – válaszolta, ahogy minden bátorságát összeszedve megfogta a finom ujjakat, hogy megnézze a harapást.

            A két kéz összekulcsolódott.

            Az idő elvesztette értelmét, a világ pedig egy szempárt és egy szájat jelentett Péter számára. Lassan közeledtek egymáshoz. Jancsa szája tétován kinyílt, s lehunyta a szemét – Péter is így tett. Várta a találkozást.

            Lökést érzett, majd zuhant. Arccal előre érkezett a sárba.

            Jancsa hangosan nevetett rajta, és amikor Péter feltápászkodott, úgy érezte, menten elsírja magát. Nem sírhatok. Férfi vagyok. Vagy voltam majdnem… egy pillanatig. Soha semmi nem fájt még csak feleennyire sem.

            – Mivel érdemeltem ezt ki? – A hangja hűvösen csengett. Megpróbálta letörölni magáról a sarat, különösen az arcáról, ott lett a legmocskosabb.

            Jancsa kuncogott egy utolsót, aztán kezét arcához emelve elpirult.

            – Mamlasz vagy, Simon fia Péter. De szeretlek.

            Kegyetlenebb válaszra számított. Ám Jancsa nevetése nem gonosz volt, hanem őszinte.

            A pokol mennyországgá változott a mosolyok tengerében. Péter repülni tudott volna, ahogy ott állt, és nézte a lányt, akit szeretett. A lányt, aki lóvá tette, és teljesítette az álmát. Végre Péter is nevetett saját magán. Sok idő telt el, mire megindult, föl a létrán, hogy átvegye a jutalmát.