Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, 2008.
Számítottunk arra, hogy Borsi-Kálmán Béla előbb-utóbb megírja a maga Puskás-könyvét. Hiszen egy izgalmas, újdonságokkal is szolgáló tanulmányhoz minden feltétel adott: egy egykoron nagy labdarúgó-karrierről álmodozó (ifjúsági szinten NB I-es) focista, aki 1968 és ’70 között az FTC igazolt játékosa volt és egy akadémiai doktor. A kettő pedig példátlan módon ugyanaz a személy. Mivel a nagy futballkarrierből végül is nem lett semmi, Borsi-Kálmán „jobb híján” műfordító, valamint a magyar nemzetfejlődés, polgárosodás, a magyar-román kapcsolatok szenvedélyes és elismert történész-kutatója lett. A foci iránti rajongását azonban mindmáig megőrizte.
A nemzeti foci mindig elárul valamit az adott ország, nemzet mentális állapotáról. És ez ma különösen igaz. Mert manapság miben is képes megnyilatkozni olyan elementáris erővel a nemzeti karakter, ha nem a fociban? Nagy közös ügyek, forradalmak, szabadságharcok, háborúk híján alig akad ma már oly alkalom, ahol a nemzeti összetartozás élményét átélhetnénk. Mi minden sűrűsödik egy futballmérkőzés egy-egy drámai jelenetébe, egy-egy, öltözőben, vagy kispadon spontán elhangzó el- vagy beszólásban, egyetlen pillanat alatt végérvényesen eldöntve a dolgokat, s metafora gyanánt láthatóvá téve azt a szimbolikus teret, ahol a valóság mélyebb szövetei egy pillanatra felfeslenek.
Borsi-Kálmán mintha regényt írna: az ilyen leleplező, epikus mozzanatokra fűzi fel tanulmányát. És valóban, ha az ember jobban odafigyel, a focitörténelem tele van ilyenekkel. Merthogy nemcsak az Aranycsapat 1954-es berni kudarcának adható mélyebb értelmezés. A szerző a közvéleményt sokkoló Zidane-Materazzi összetűzésben nemcsak azt a pillanatot látja, ahol az esélyesebb franciák lélektanilag elveszítik a 2006-os berlini vb-döntőt, hanem a francia nemzeti tizeneggyel szimbolizált, a francia államnemzet-eszme és a látszatra sikeres francia típusú multikulturalizmus baljós összeomlását, a Marseille-i külvárosban felnövő, kabil fiatalember francia társadalomba történő sikeres beilleszkedésének, a francia társadalom kínálta mobilitás vészjósló korlátait is.
Ekként kaphat a foci kivételes pillanatokban költői, társadalomfilozófiai és nemzetkarakterológiai tartalmakat. Különösképp pedig Közép-Kelet-Európa népeinél, ahol a történelmi bukások és győzelmek, a sajátos nemzetfejlődés, a nyugatinál jóval szövevényesebb és drámaibb történelmi helyzetek, a frusztrációk a nemzeti focit is bonyolult többletjelentéssel ruházzák fel. A futballaréna végső soron egy olyan modern drámai színház, ahol a történelem nemcsak megismételhető, de esély kínálkozik annak korrekciójára is. Ebbe a keretbe helyezi Borsi-Kálmán a magyar nemzeti tizenegy berni vereségét: „A világbajnokság elvesztése az illúziók elvesztésének szimbóluma, a nagy erőfeszítések értelmébe, a világ megforgatásába vetett hit összeomlásának szimbóluma. Ennek a vereségnek az a szimbolikus jelentése, hogy nem szakad meg az örökös magyar vesztesség végzete, hogy a magyar nem kaphat olyan esélyt a történelemtől, a saját képességeitől, hogy azt el ne vesztegetné.(…) Amennyit tett az aranycsapat diadalsorozata lélektanilag a reménytelenség kiteljesedése ellen, annyira segítette a kudarc lélektanilag a reménytelenség kiteljesedését.” [1]
A magyar foci aranykorának és hanyatlásának vizsgálata különösen alkalmas a magyar társadalom- és nemzetfejlődés, mobilitás, polgárosodás, asszimiláció, valamint a nemzetkarakterológia sajátosságainak szemléltetésére is. A Puskás-sztori Borsi-Kálmán értelmezésében olyan, mint egy rejtjelezett, egyszerre több zárba is illeszkedő kulcs: kulcs a magyar társadalomfejlődés megbicsaklásainak, a magyar nemzettudat torzulásainak megértéséhez, de kulcs az egyetemes emberihez is, láthatóvá teszi ugyanis az emberi érvényesülés rejtett törvényszerűségeit, a személyiség és a társadalmi struktúrák, személyiség és hatalom kölcsönhatásait is.
A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben rejlik az a titok, amely Puskást külföldön magyar védjeggyé, idehaza 20. századi bálvánnyá, mindenki Öcsijévé, a nemzeti egység megtestesítőjévé tette. A magyar 20. század ugyanis szinte egyáltalán nem volt képes olyan közismert, közéleti figurát felmutatni, akivel a legtöbb magyar, politikai hovatartozástól függetlenül, azonosulni tudott volna. Vagy megfordítva: hogy is néz ki az a magyar sikersztori, amit a magyarok többsége legitimnek tart? Milyen személyiségjegyek segítették Puskást abban, hogy minden helyzetben megállja a helyét és magyarországi csúcskarrierjét – egyedülálló módon – külföldön is megismételje?
Nyilvánvaló, hogy nem elegendő jól focizni ahhoz, hogy valaki sikeres és ünnepelt sztárfutballista legyen. De milyen rejtett összefüggések húzódnak meg a mögött, hogy két hasonlóan tehetséges ember közül az egyik sikerre, míg a másik kudarcra ítéltetik? Mi a társadalmi siker kulcsa? Hogy közelebb kerülhessünk a Puskás-titok megfejtéséhez, Borsi-Kálmán Béla nem egy, hanem egyszerre három futballista portréját rajzolja meg: Puskásét, Albert Flóriánét, és Varga Zoltánét. (A pontosság kedvéért gyorsan hozzá is kell tenni, hogy külön fejezetben azért egy negyedik arcképvázlat is kirajzolódik, nevezetesen magáé a szerzőé.) Míg Puskás, a Rákosi-rendszer kegyeltje, a siker abszolút etalonja, hozzá képest Albert Flórián, a Kádár-rendszer idolja, a Puskás utáni nemzedék legnagyobb sztárja, csak fél sikert tudhat magáénak, a hatalmas reménységként induló, szintén rendkívül tehetséges Varga Zoltánnak viszont szinte semmi sem sikerült. Három nagy tehetség, három karakter, három modell a társadalmi beilleszkedésre és három válasz arra, hogy miként viszonyulhatunk a hatalomhoz. Három sors, amely végigkísérte a magyar futball aranykorát és alászállását.
A három egymással feleselő életút összehasonlító elemzése magyarázatot ad arra, hogy a visszahúzódó, konfliktuskerülő, a stiklikbe, elvtelen alkukba csendesen beletörődő Albert miért nem vágyott többre, itthoni karrierjét miért nem volt képes Puskáshoz hasonlóan külföldön megismételni (igaz, erre esélyt sem kapott!), vagy hogy az alkalmazkodásra képtelen, saját lehetőségeit mindig rosszul felmérő, minden dörzsöltség híján lévő, ugyanakkor fejlett igazságérzettel és érzékenységgel megáldott/megvertVarga Zoltán karrierje miért tört – itthon és külföldön egyaránt– derékba.
A csibészes küllemű és rendkívül magabiztos Puskás sem visszahúzódó, sem különösebben érzékeny nem volt, de a lázadozás is távol állt tőle. Ám nemcsak elismerte a magyar illegitim hatalmat, de a maga rámenős és kissé bumfordi módján hatékonyan manipulálni is tudta azt. Ösztönösen ráérzett a hatalom működésének törvényszerűségeire, legyen az a nagypolitika, a focipálya, vagy az öltözők, az edzők, patrónusok szigorúan hierarchikus, kíméletlen világa. Puskás mindig tudta, hogy mit lehet és mit nem, vagy amit nem, azt esetleg mégis hogyan lehet. Mindig eltalálta a feljebbvalókkal azt a hangot, ami célravezető: soha nem kérdőjelezte, sértette meg azok előjogait, de ezt úgy tette, hogy közben mégis egyenragúnak tekintsék: legyen szó a Puskás által Misi bá’-nak hívott Farkas Mihályról, az Estorilban poénból felkeresett és a Miklós bácsi megszólítástól, majd elolvadó Horthy Miklósról, vagy Franco tábornokról. De ha úgy hozza a sors, még az annyira más világhoz tartozó, hiperművelt Lukáccsal is szót ért, sőt az egyik anekdota szerint a társaság örömére még bolondját is járatja vele. Irigylésre méltó, ugyanakkor rokonszenvesnek aligha nevezhető tulajdonságok ezek. Borsi-Kálmán le is vonja a következtetést: aligha véletlen, hogy a Horthy- és a Rákosi-rendszerben szocializálódott Puskás futballistaként és edzőként is végső soron szinte mindig tekintélyelvű, diktatórikus szerkezetű rendszerekben próbált szerencsét.
De ez persze csak az érem egyik oldala: szívósság, jókedv, nagyvonalúság, melegszívűség és elképesztő alkalmazkodóképesség, azaz megannyi megnyerő személyiségjegy is kellett ahhoz, hogy Puskás akár egy vele szemben gyanakvó közegben is sikerrel megkapaszkodjon: a vele szemben tanúsított ellenérzést rokonszenvvé, a riválist bajtárssá, sőt baráttá változtassa. Madridi, majd további külföldi évei során az egykori kispesti sváb proligyerek a bőkezűség, segítőkészség, a joviális és nagylelkű úriember példaképévé vált. Ezzel pedig azt a magyar, nemesi típusú polgárosodási modellt testesítette meg, amely történelmi okok folytán kényszerűen félbeszakadt, majd torzóvá vált. Ezért is véli úgy a szerző, hogy Puskás a magyar karakter egyik legjellegzetesebb és legtehetségesebb képviselője: egyik oldalon a magyar önbizalomhiányt harsány fölényeskedéssel leplező, önsorsrontó dölyf, míg a másik oldalon a sikernek megágyazó csibészes talpraesettség, melegszívűség és dzsentroid nagyvonalúság.
Borsi-Kálmán Béla képekkel gazdagon illusztrált, nagyszerű tanulmánya nemcsak szellemesen összegzi az eddigi ismereteket, de egészen új összefüggésekre is rámutat. Szépírói igényességgel megírt, mozaikszerűen építkező könyvében a frappánsan elbeszélt jeleneteket izgalmas társadalomfilozófiai fejtegetések szövik át. A könyvből nemcsak azt tudhatja meg a foci iránt egyébként kevésbé érdeklődő olvasó, hogy pl. mi a kötény, az ollózás, és hogy mi számít becsületsértésnek a futballpályán, vagy hogy lehet „ihletett állapotban” futballozni, de a modern spanyol és magyar társadalomszerkezet és polgárosodási modell összehasonlító elemzésének elvi kivihetőségéből is ízelítőt kap. A futballöltözők, kispadok, trénerek, kezdő-, és tartalékcsapatok, kivételezettek és háttérbe szorítottak, besúgók és besúgottak kíméletlen és kisszerű világa pedig annyira életszerűen elevenedik meg a könyv lapjain, hogy szinte újraéljük a mindennapi magyar szocializmus feudális reflexeket őrző, beteges és fojtogató levegőjét.
Borsi-Kálmán ízig-vérig tudós, annak is a legjavából. És nemcsak azért, mert a jegyzetek és a felhasznált irodalom kitesznek vagy hatvan oldalt. A szerző a rá jellemző alapossággal az állambiztonsági iratoktól, a külföldi és magyar sajtóhíradásokon át, a kortársak anekdotikus elbeszéléséig, a magyar bulvárhírektől a társadalomfilozófiai, szociológiai tanulmányokig minden elképzelhető forrást felhasznált. Hanem azért is, mert ezt okos és árnyalt gondolatfűzések közepette olyan könnyed és élvezetes stílusban teszi, hogy ezzel azt is bebizonyítja nekünk, nemcsak ihletett foci, de ihletett történetírás is lehetséges.