André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája

Gide kiábrándítónak tartja a Szovjetunióban uralkodó egyformaságot és konformizmust. Olyan mértékű szerinte az egyformaság, hogy az egyik házat ki lehetne cserélni a másikkal. „Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák.”- vonja le végül a következtetést. Illyést az elszemélytelenedésre és az egyformaságra ugyan nem figyel fel, ám az egyik munkáslakás megtekintése során ő is észreveszi, hogy a plüsshuzatok és a kis csipketerítők a legkispolgáribb vágyaknak akarnak megfelelni.

Gide úgy látja, hogy miközben hódít a kispolgári lelkiállapot, a Szovjetunióból nemcsak elpárologtak a forradalmi érzelmek, hanem egyenesen nem kívánatosak, zavaróak. Szélsőbaloldali nézőpontból bírálja az eredeti forradalmi eszményektől való eltávolodást: a magántulajdon és az örökösödési jog visszaállítását kiábrándító megalkuvásnak tekinti.

Ami viszont a legmélyebben megrendíti Gide-et az az, hogy a Szovjetunióból elillant a szabadság. Azt tapasztalja, „hogy valahányszor az ember egy orosszal beszélget, annyi mintha valamennyivel beszélne.” Illyés költőibb megfogalmazással ugyanerre a következtetésre jut: „Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang.” És ami Gide szerint a legfurcsább, hogy ez már nem is esik az oroszok nehezére. Mivel semmiféle összehasonlítási alapjuk nincs, – hiszen nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal – könnyedén meggyőzhetők arról, hogy az emberek másutt kevésbé boldogok. Ebből a tudatlanságból következik a Gide által „fölény-komplexusnak” nevezett jelenség, amelynek az a meggyőződés a lényege, hogy a Szovjetunión kívül mindenhol rosszabb az élet. Amikor Gide valahol megjegyezte, hogy a szovjet diákok nagyon rosszul beszélnek idegen nyelveket, azt a cinikus választ kapja. „(-) ma már mit sem tanulhatunk a külföldiektől. Minek tanuljuk hát meg a nyelvüket?”

Gide szerint ebben az országban csak belenyugvásra, konformizmusra és megbízhatóságra van szükség. „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen van diktatúra, de az nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”

Megállapítja, hogy a szovjet kultúrából teljesen kiirtottak minden kritikai szellemet. Bírálni valamit csak abban az értelemben lehet, hogy megfelel-e a vonalnak-e vagy sem, a vonal azonban sohasem vitatható. Márpedig a szabadság hiányának egyenes következménye a kultúra halála. És ezután jön Gide legsötétebb megállapítása: „Kétlem, hogy napjainkban egyetlen országban is, akár Hitler Németországban, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.”

Illyés tartózkodik a kemény megfogalmazásoktól, de azért megjegyzi: „Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot, ha nem rendreutasítást.” A kultúráról szóló fejezetben maguk a szovjet írók világosítják fel arról, hogy elvben mindent lehet kritizálni, kivéve a rendszert, és persze vallásos művet sem lehet írni. Illyés riportjában az egyetlen (!) panaszkodó ember a Harkovba tartó vonaton így zsörtölődik: „Inkább élnék maguknál börtönben, mint itt szabadon.” Aztán még egy viccet is megenged magának: Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija.” Illyés megjegyzi, hogy amikor Ukrajnában felvetette, hogy az ellenálló kulákokat Szibériába, munkatáborokba deportálták, már-már torkig van azzal, hogy ilyenkor mindig a történelmi szükségszerűségre hivatkoznak. Elfogadhatatlannak tartja azt is, hogy a szovjetek egyetlen igazságot ismernek, a proletárigazságot. Ezt érvényesítik mindenütt, az ellenséges osztályok gyermekei például ennek megfelelően bajosan járhatnak egyetemre.

Végül Illyés részletesen elmesél egy, a szovjet szabadságfelfogásról sokat eláruló jelenetet. Nyizsnyij Novgorodban tett látogatása során részt vesz egy párttisztító gyűlésen, ahol egy arra kijelölt bizottság a párttagok párttagságra való alkalmasságát ellenőrzi. A vizsga úgy zajlik, hogy miután nagy plénum előtt felolvasták a vizsgált személy életrajzát, ideológiai kérdésekre (pl. hogy mit kell érteni a trockizmus alatt) kell megadni a helyes, előre betanult válaszokat. Ha ez is megvolt, akkor a magánélet legapróbb részleteinek kiteregetése következik, nevezetesen annak kiderítése, vajon az illető a gyáron kívül is makulátlan életet folytat-e, például odahaza. Ha nem sikerül eltalálni a jó választ, vagy kivetnivalót találnak az illető párttag magaviseletében, az visszaminősítéshez, esetleg a pártból való kizáráshoz vezethet. (Gide-től tudható, hogy egy ilyen kizárás milyen tragikus következményekkel járt aztán az egyik gyári munkás életében.) Illyés semmilyen véleményt nem fűz a jelenethez, ami azért is meglepő, mert az egésznek van valami nagyon zord, vallási bíróságra emlékeztető hangulata. El lehet viszont képzelni, hogy a konformizmustól hidegrázást kapó Gide miként fakadt volna ki e nyilvános megszégyenítés láttára.

Nagy Lajos a szabadság hiányán már fel sem háborodik. Kommentár nélkül állapítja meg, hogy a Budapestre küldött leveleit minden valószínűség szerint cenzúrázzák. A lépten-nyomon felbukkanó Lenin-szobrokon még csak elviccelődik, a Forradalmi Múzeumban azonban az osztályharc áldozatairól bemutatott számok már tragikus, sötét tónusú gondolatokat juttatnak eszébe: „Persze arról nem láthattam kimutatást, hogy ugyanebben az időben a Szovjetunióban hány kulákot, szabotálót és állítólagos szabotálót, sőt kommunistát végeztek ki, internáltak, vittek kényszermunkára, s börtönöztek be. Pedig csak ezeknek a számoknak a hozzáadásával lenne teljes a kép, melynek címét így gondolnám: „Csendélet emberekkel, az Úr 1933-ik esztendejében.””  

Útirajzát Gide végül kétértelmű mondattal zárja: „A Szovjetunió ezentúl is tanítani fog bennünket és megdöbbenteni.” Nagy Lajos műve befejezetlen, míg Illyés zárlata egyértelműen pozitív: „Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott azon, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. (-) Igen, Gorogyec a legszebb város a világon.”

Hiába próbálták barátai és ismerősei minden áron lebeszélni Gide-et a közreadásról, a Visszatérés a Szovjetunióból nagyon gyorsan, már 1936 novemberében megjelenik a Gallimard-nál. Igazi sikerkönyvnek bizonyul: a kiadó egy-két hónap alatt százezer példányt értékesít belőle. Visszhangja és hatása pedig legalább akkora, mint amekkorát a szerző néhány évvel azelőtti megtérése kiváltott. Baloldalról Gide ellen azonnal nemzetközi méreteket öltő kampány indul. A Pravda és a L’Humanité nem győznek gyalázkodni. A Szovjetunióban egyenesen árulónak tekintik, műveinek kiadását pedig azonnal leállítják. A haladó, új időket hirdető sztáríróból egy csapásra tiltott, reakciós és dekadens író válik. De a kevésbé harcos bírálók is minimum elfogultsággal, felszínességgel és meggondolatlan következtetések levonásával vádolják, és azon sajnálkoznak, hogy a szerző a mű megjelentetésével közvetett módon a reakciót, a fasisztákat segíti.

Gide művével persze az volt a legnagyobb baj, hogy baloldalról bírálta kendőzetlenül a Szovjetuniót, miközben a nagy ügyhöz hű maradt: a Szovjetuniótól elfordult, az eszmét azonban nem adta fel. Minden bizonnyal leginkább ez dühítette fel a kommunistákat. De emiatt tekintette a Visszatérést a magyar állam is tolerálhatatlannak. Míg a francia kommunisták és a szovjetek a kommunizmus elárulását látták benne, Déry Tibort, pusztán azért, mert a művet magyarra fordította és az meg is jelent, 1938-ben kommunizmus melletti izgatás vétsége miatt Magyarországon két hónapra börtönbe zárták.

A bírálatok hatására Gide úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban, megvédi a Visszatérést. További adatokat, érveket gyűjt, és felveszi a kapcsolatot olyan emberekkel, akik a Szovjetunóban szerzett tapasztalataik alapján hasonló következtetésre jutottak. A könyve nyomán kialakult bírálatokra a választ 1937. júniusában tette közzé Retouches à mon retour de l’U.R.S.S. (Réz Pál fordításában „Amit még el kellett mondanom”) címmel. Lenyűgöző, hogy e kifinomult, a tiszta költészetet hirdető író statisztikusokat és szociográfusokat megszégyenítő módon egymás után sorolja a puszta, ám annál rettenetesebbnek hangzó összehasonlító számokat a szovjet gyárak termelékenységéről, a selejtes áruk részarányának növekedéséről, a gyógyszertári ellátottságról, az analfabétizmusról, az iskolakerülésről, a bérnövekedés üteméről és a vásárlóérték csökkenéséről. A munkáskizsákmányolás bizonyítására táblázatot állít össze a különböző fizetési kategóriákról. Majd levonja a következtetést: a munkásokat egyszerűen kijátszották, hiszen röghöz kötöttek őket, szerencsétlenek és üldözöttek, és senki sincs, aki érdekeiket megvédené. A nyomorgót megvető új burzsuázia léterejöttével Gide pont azt találta a Szovjetunióban, ami miatt a nyugati társadalmat elfogadhatatlannak ítélte. A szerző felsorolja a legsötétebb diktatúra, az orwelli állam tartozékait: az állampolgári erénynek számító besúgást, amely az érvényesülés legjobb eszköze; a politikai lejáratást, amelyben a leghatásosabb, ha a barátot kényszerítik árulásra, és az általános gyanakvást, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenki gyanús, mindenki fél mindenkitől: ” Aki nem hajtja meg a gerincét, azt tönkreteszik, vagy deportálják, az egyiket a másik után. (-) Ebből a hősies és csodálatos népből, mely olyannyira kiérdemelte a szeretetünket rövidesen nem marad egyéb, mint csupa hóhér, haszonélvező és áldozat.”        

Illyés Gyula Oroszország 1934 című útirajzának hazai visszhangja sokkal rövidebben összefoglalható. A művet 1934-ben a népi íróknak is fórumot kínáló, Zilahy Lajos által szerkesztett Magyarország című napilap közölte le folytatásokban, egyik fejezete pedig a Nyugatban is megjelent. Néhány szélsőjobboldali kirohanástól eltekintve a mű visszhangja összességében kifejezetten pozitívnak tekinthető: egymás után jelentek meg a méltató recenziók. (Az útirajz sikere tartósnak bizonyult: a második világháborút követően több ízben, változtatás nélkül kiadták.) Mivel az Oroszország nagy érdeklődést váltott ki országszerte, Illyést több helyre is meghívták, hogy felolvasásokat tartson belőle. Fontos megjegyezni, hogy Illyés soha sem kényszerült írása megvédésére. A szovjetek sem sértődtek meg rá, sőt az újonnan felállított budapesti magyar nagykövetség munkatársai fontosnak és hasznosnak ítélték, hogy keressék a kapcsolatot vele. Ahogy kommunista barátai sem támadták meg. De a magyar nyomozóhatóságok sem zaklatták. A BRFK Politikai Nyomozóosztályának érdeklődését felkeltetette ugyan Illyés úti-élménybeszámolója, amit a szabadelvű értelmiségieket tömörítő Magyar Cobden Szövetség felkérésére tartott, ám az előadást végighallgató nyomozótiszt, Szalay Márton veszélytelennek, és a nyomozás szempontjából érdektelennek ítélte Illyés mondandóját. A nyomozótiszt feljegyzése szerint Illyés annyira lesújtóan nyilatkozott a szovjet állapotokról, hogy a kommunistáknak látszó fiatalok csalódottan hagyták el a termet, meg sem várták az előadás végét. Nyilvánvaló, hogy a jelentésben szereplő Illyés-féle Oroszország-kép és az útirajz Oroszország-képe között komoly ellentmondás van, ami talán azzal magyarázható, hogy Illyés értesülhetett a nyomozótiszt jelenlétéről, s ennek tudatában fogalmazott kifejezetten negatívan a Szovjetunióról.

Nagy Lajos útinaplójának sorsa Illyésével összevetve kifejezetten tragikusra sikeredett. A Tízezer kilométer befejezetlenül 1934. október 6.-tól 1935. május 12.-ig jelent meg folytatásokban Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában. Míg az Oroszország sikerkönyv lett, a Tízezer kilométer teljes kudarc. Nagy Lajos naplójával mindenki elégedetlen volt: a jobboldal felháborítónak, míg a baloldal csalódottan és ingerülten fogadta. Mivel a nyomozóhatóságok a bolsevizmus érdekében végzett bomlasztás kísérletének tekintették a beszámolót, Nagy Lajossal már nem óvatoskodtak úgy, mint Illyés Gyulával: a napló megjelenését követően két detektív is megjelent Nagy lakásán. De a baloldal sem tétlenkedett. Madzsar József kifejezetten durva hangvételű cikket jelentet meg a Korunk hasábjain. Mivel József Attila és kommunista barátai úgy látják, hogy a napló hatalmas károkat okozhat a szocializmus ügyének, addig-addig győzködik a szerzőt, míg az nemcsak leállítja műve közlését a Szabadságban, de még a kéziratot is megsemmisíti. A Tízezer kilométer aztán lassan feledésbe merül, könyv formában pedig csak 1989-ben jelenhet meg.

A három útirajz fogadtatása sokat elárul a művekről és szerzőikről egyaránt. Gide vallásos rajongóként utazott a Szovjetunióba és olyan bődületes csalódás érte, hogy mindenre és mindenkire való tekintet nélkül nyers őszinteséggel leírta, amit tapasztalt. Rendkívül bátor és fanatikusan szabadságszerető ember volt. Hitével nem, de a Szovjetunióval kapcsolatos minden illúziójával leszámolt. Ezért tölti meg annyi romantikus szenvedély és annyi komorság a Visszatérés lapjait.

Illyés viszont messzemenően figyelembe vette azokat a politikai veszélyeket, amelyek az útirajzírót óhatatlanul fenyegetik: a politikai korrektséget képviselte már akkor is, amikor ezt a kifejezést még senki sem ismerte. Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben ő maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”.

Nagy Lajosból ezek a megfontolások teljesen hiányoznak. Bátorsága Gide-éhez mérhető, sőt még annál is nagyobb, egy tekintetben legalábbis biztosan: a francia írónak odahaza ugyanis nem kellett számítania arra, hogy műve miatt netalán nyomozótisztek zaklatják majd. Nagy csak a szemének hitt és végig szigorúan tartotta magát ahhoz az elvhez, amit utazása előtt felállított magának: „Magyarázatot soha nem fogadok el, sem forradalmit, sem ellenforradalmit, sem másfélét, csakis akkor, ha a tényállásokat bizonyítás követi.” De közben állandóan zavarban van, szorong, hogy tényleg helyesen látja-e dolgokat. Önmagát hibáztatja, amikor a moszkvai színházban előadott Intervenció című darabban az erotikus táncot lejtő félmeztelen színésznőben nem azt látja, amit illenék, nem azt látja benne, amit a többiek. „Bár lehet, hogy a hiba bennem volt, nem lett volna szabad, hogy a táncban az erotikát lássam, csak a burzsuj erkölcstelenséget lett volna szabad élveznem, s inkább akkor kellett volna, hogy libabőrös legyen a hátam a kéjtől, mikor egy intrikust úgy lőttek le, mint egy kutyát”.

A tízezer kilométer stilárisan ragyogó, ámde tragikus mű. A Szovjetunióban látottak Nagyot ugyanis Gide-del ellentétben nem a Szovjetuniótól idegenítik el, hanem minden olyan illúziótól, ami bármely emberi közösséggel és általában az emberi természettel kapcsolatos. A társadalmi együttélés mélyén olyan sötét mozgatórugókat lát, amelyekhez jóvátehetetlenül hozzátartozik a cinizmus, az erőszak, a könyörtelenség és a gyengék letaposása. Arra a következtetésre jut, hogy ez valahogy minden rendszer sajátja: egyikről a másikra öröklődik. Ahogy a cári Oroszországban úgy adták vették a cselédlányokat, mint a teheneket, úgy a bolsevik Oroszországban a Leningrád-Murmanszk közti csatornát rabszolgákkal építtették meg. Azoknak a kivégzésében pedig, akik a moszkvai metróépitkezésnél építőanyagot loptak, nem az osztályharcot látja, hanem a puszta erőszakot és a szadizmust : „Eh, kérem. Ez az egész dolog az embereknek abból a vágyából fakad, hogy szeretik a gyilkolást. Az emberek minden rendszer keretén belül keresnek és találnak ürügyeket arra, hogy néhanapján legyen egy kis kivégzés.” (-) Nem az osztályharcot látom, hanem embernek ember ellen való küzdelmét.”

Nagy Lajost a kiábrándultság súlyos letargiába sodorja. Ezek után érthető, hogy miért olyan kelletlenül és nyűgösen vett részt a hivatalos gyár- és kolhozlátogatásokon, vagy aludt el az unalomtól az irodalmi banketteken. Érthető, hogy miért gyötörte halálra az értetlenkedő szervezőket azzal, hogy ő csak tengert, fákat és állatokat akar látni, olyan dolgokat, amihez az embernek nincs köze, kivéve persze a nőket, feltéve, ha csinosak. Nem kérdés, hogy úgy érezte, ezeknek még lehet keserű szájíz nélkül örülni: „Társadalom és ember! – ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra.”

A szerző egyébként maga is teljes kudarcként élte meg utazását, úgy vélekedett, nemcsak a Szovjetunió vizsgázott le, de saját maga is: „ (-) amit láttam nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára ‹‹untauglich›› vagyok, – már pedig Oroszországban még folyik a harc.”

A Tízezer kilométer szerzője kettős hibát követett el és mindkettő végzetesnek bizonyult. Keserű és kiábrándító képet festett a Szovjetunióról, ugyanakkor a bírálatok közepette a korabeli magyar politikai rendszerbe is jókorákat belerúgott. Írása ráadásul sehogy sem illeszkedett a Szovjetunióról szóló útinapló szokásos műfajához. Míg Gide műve kiábrándultsága ellenére is a vallásos, Illyésé pedig a romantikus útirajz elvárásainak tökéletesen megfelelt, Nagy beszámolója egyikbe sem fért bele. A Tízezer kilométer kéziratánakazért kellett megsemmisülnie, mert egyszerűen légüres térbe került, minden lehetséges nézőpontból tolerálhatatlannak bizonyult. Ha western-hasonlattal akarunk élni: Illyésé lett a jó, Gide-é a rossz, míg Nagynak a csúf szerepe jutott.