Aligha lehet túlhangsúlyozni a legújabb-kori történelem-, világ- és valóságtapasztalat szempontjából azt a tényt, amit Hans Belting Kép-antropológia című művében így fogalmaz meg: „A technikai képekben a medialitás felvett egy további jelentést is. Képekben kommunikálunk egy olyan világgal, ami érzékszerveink számára közvetlenül nem hozzáférhető. Az új médiumok kompetenciája túltesz a testi érzékszervek kompetenciáján, ami például a biológiai vizsgálatokban szintén képek által kerül közvetítésre. (…) Csakhogy ez a technikai médiumoktól való függőség éppúgy válságba sodorja a testtudatot, mint ahogyan a képekkel való bánásmódban is válságot idéz elő. Látást segítő protézisekkel fegyverezzük fel magunkat, hogy az észlelés irányítását készülékekre bízzuk. Ezáltal a kép tapasztalatában hasonló absztrakció áll elő, mint a test tapasztalatában: a technikai közvetítés testileg már nem kontrollálható megtapasztalásában erőlteti ránk magát. A tömegmédiumok képtermelésére ugyanez érvényes. Nagyobb autoritást tulajdonítunk nekik, mint saját világtapasztalatunknak.”[1] Némileg leegyszerűsítően parafrazeálva: ma már egyáltalán nem áll módunkban, hogy higgyünk a saját szemünknek, hiszen érzékszerveink úgy tűnnek fel, mintha általuk maguk a technikai médiumok fejeznék ki magukat, nem pedig fordítva, ahogyan még Marshall McLuhan gondolta: a médiumok érzékszerveink meghosszabbításai. Éppen ezért kell túlságosan naivnak tekintenünk azokat az elméleteket, amelyek a tömegmédiumokban pusztán a manipuláció egyik leghatékonyabb eszközét látják, s amelyek szerint ez a manipuláció, ha kellőképpen hiszünk ebben az összeesküvés-elméletben, még leleplezhető. A jelenkori társadalmi tapasztalatban a politikai hatalom birtokosának prototípusa már egyáltalán nem Machiavelli cinikus, ámde mégiscsak egy kicsit bugyuta kalandor-fejedelme, mint ahogyan azt még a politika-történetben még mindig, szintén csak naivan tanítják és gondolják, hanem inkább Giordano Bruno mágusa, akinek működési területe nem a beszéd, a hazugság, a nyelvi manipuláció, egyszóval a logosz, hanem a fantázia, vagy képzelőerő, azaz: a kép (eidosz). A bruno-i képlet – ahogyan azt Ioan Petru Culianu, az 1991-ben, egyáltalán nem megnyugtató körülmények között egy chicagói egyetem mellékhelyiségében kivégzett román vallástörténész és „eklektikus gondolkodó”[2] interpretálta – nem is olyan bonyolult: „A látás és a hallás csupán másodlagos kapuk, melyeken át a ’lélekvadász’ (animarum venator), a mágus becsempészheti ’kötéseit’ és csalétkeit. Minden mágikus művelet főbejárata (porta et praecipuus aditus) a fantázia, a belső hatások egyetlen kapuja (sola porta) és minden ’kötelékek köteléke’ (vinculum vinculorum).” A képzelőerő azonban, amely a romantika korabeli gondolkodóknak is egyik legfontosabb problémája, nem alapozható meg olyan önálló képességként, mint például a ráció vagy az érzékelő képesség, ezért egyáltalán nem könnyű fülön fogni, ellenőrizni és leírni működését. Fő funkciója ugyanis a közvetítés vagy mediálás a különböző képességek között: „A képzeletbeli erejéhez járul a gondolkodás, amely képes leigázni a lelket. Mégis kötelező marad, hogy a ’kötés’ a fantázián át történjék, mert ’semmi sincs az értelemben, ami korábban ne lett volna meg az érzékekben’ (quod prius non fuerit in sensu), és semmi sincs, ami az érzékektől a rációhoz juthatna a fantázia közvetítése nélkül.”[3] Aki tehát uralkodik a képzelőerőn, az uralkodik az érzékszerveken és az értelmen is. Márpedig, ha hihetünk a médiatudósoknak, akkor a képernyő éppen a képzelőerőnek a „meghosszabítása”, mégpedig olyan formában, hogy – a már idézett Hans Belting meglátása szerint – a mediálisan közvetített képnek nagyobb tekintélyt és megbízhatóságot tulajdonítunk, mint saját érzékszerveinknek. Ami pedig még az érzékszerveink által nyújtott tudásnál is jobban meghatározza tudatunkat, ami által tehát legyőzhetőek az érzékszervek, és egyáltalán maga a test, az nem más, mint az érosz, vagyis „mindaz, amire vágyunk, a testi élvezettől a nem is sejtett dolgokig, beleértve nyilván a gazdagságot, hatalmat stb. Minden az érosz vonatkozásában határozódik meg, mivel a taszítás és a gyűlölet is csupán negatív oldalát képezi ugyanazon egyetemes vonzásnak.”[4]

Azt már Florina Ilis, a kolozsvári román írónő teszi hozzá mindehhez, mint ahogyan regényének a címe is erre utal, hogy a manipuláció leghatékonyabb terepe nem pusztán az erósz általában, vagyis az, amire vágyunk, hanem egyenesen a gyerekek erotikus vágyai. A gyermek esetében ugyanis éppen fordítva igaz Culianu tétele: nem a gondolkodás igázza le a lelket, hanem a lélek vágyai irányítják a gondolkodást. A vágyban azonban a lélek nem különböztet még meg pozitív és negatív vonzást, ezért lehetnek regényében a gyerekek egyszerre az ártatlanság, de ugyanakkor a háború és a gonoszság jelképei is. Ahogyan a több szereplő egyéni, s így korlátozott nézőpontján keresztül bemutatott és katasztrófához vezető eseménysor kibontakozik, abban éppen az a megdöbbentő, hogy senki sem, még a tudatosság legmagasabb fokán lévő újságíró, Pavel sem boldogul pusztán a tények értelmes és analitikus tudomásulvétele révén, hanem homályos intuíciókra, megérzésekre, vágyakra és félelmekre alapozva jut a legközelebb annak legjobb megismeréséhez, hogy mi is történik valójában a gyerekek kirándulóvonatán. Egyedül az olvasónak van lehetősége univerzális nézőpontot kialakítani, amely a különféle partikuláris tudatok vágyait és érdekeit is átvilágíthatja. S minderre azért van lehetősége, mert az egymástól kulturális és szociológiai értelemben is évszázados távolságban lévő szereplők, mint például Alexandru Aldeman, a nyugati típusú, huszonegyedik századi üzletember prototípusa, Emanuel testvér, a Dosztojevszkij-regények sztareceire emlékeztető szerzetes, Vasile bá, a máramarosi paraszt-nagyapa, vagy Calman, a nagyvárosi utcagyerek ugyanazon „pneumatikus” vonzásnak kerülnek a hatókörébe. Tradicionális vallásosság, illetve végletesen technicizált, mediatizált és manipulált világszemlélet itt olyannyira hasonló erők eredménye, hogy már aligha beszélhetünk pedáns hermeneutikai megközelítéssel a koselleck-i „egyidejű egyidejűtlenségekről”, vagy társadalmi egyenlőtlenségekről, vagy gazdasági korrupcióról, sokkal inkább a mediatizált képzelet és az erotikus vágyak mindent behálózó és homogenizálódó masszájáról, ahol a reálfolyamatok helyett technikai, képi, erotikus és képzeletbeli áttételek határozzák meg a pszichikumot. A könyv olvasása közben már elégtelennek érezzük a kollektív tudattalanról, az elfojtott vágyak eltolásáról, áttételeiről és a vágyak (ön)cenzúrázásáról szóló pszichoanalitikus tanítást. Ebben a társadalomban semmiféle cenzúra nem működik. Alighanem a kollektív képzelet vagy kollektív imaginárius fogalma az, ami lehetővé teszi a regényben leírt mágikus folyamatoknak mégiscsak hangsúlyozottan racionalizálásra szoruló és értelmes magyarázatát. Kétségtelen persze, hogy mindig is létezett az a szimbolikus és képi nyilvánosság, amely a képzelet révén kapcsolta be az egyént a rendszerbe, de a képzelet meghosszabbításával, amikor már nem is annyira meghosszabbítása, mint inkább technikai úton való kiküszöbölése történik meg az egyéni képzelőerőnek és vágyaknak, úgy tűnik, a testi érzékelésnek, a realitás megtapasztalhatóságának, a világ megismerhetőségének egy teljesen új korszakába érkeztünk. Florina Ilis regényének zsenialitása, hogy a román társadalom végletes lelki, szellemi és fizikai megrongáltságát nem valami tényfeltáró regényben fogalmazza meg, mert hát ki hihet ma abban, hogy vannak még egyáltalán feltárható tények, hanem a nyugati kultúra vallási, társadalmi, individuális szimbolikájának és értelmezhetőségének teljes átalakulásáról ad számot, megmutatva eközben azt is, hogy egy reális társadalmi térben, vagyis a román társadalomban ezeknek a folyamatoknak az elszabadulása miként teszi megismerhetetlenné és tudatosíthatatlanná azt, hogy „mi is történik velünk valójában”.

A kirándulóvonat katasztrófája a „tévedések tragédiája”. Ám a tévedéseket, pontosabban a helyzet kiismerhetetlenségét az okozza, hogy végletesen tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk mi, felnőttek abban a tekintetben, hogy milyen hatalom uralkodik a gyerekeken, vagy akár saját vágyainkon és képzeletünkön. A tanárok a totális szellemi impotencia, és a korszerű világismeret hiányának állapotában olyannyira elszakadtak attól a lehetőségtől, hogy hatni tudjanak a tanulókra, olyannyira nem beszélik az ők nyelvüket, és nem ismerik a vágyaikat, hogy mindenfajta nevelés lehetetlenné és komédiává válik: amikor a gyerek Eminemről beszél, a tanár még Eminescunál tart. Ennek a tehetetlenségnek egyenes következménye a fizikai és mentális agresszió mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek részéről. A radikális társadalomkritikai attitűd mellett, amely az értelmiség és a társadalmi intézmények csődjét, a politika cinizmusát és az egyén radikális kiszolgáltatottságát célozza, Florina Ilis azt sem hallgatja el, hogy a világ- és valóságismeret hiánya a médiumok önkéntelenül is torzító hatásának tudható be. Éppen az információáramlás szabadsága vezet totális tájékozatlansághoz és tehetetlenséghez. A média ugyanis nem pusztán információt, hanem fantazmákat termel és forgalmaz: „A legegyszerűbb és leghatékonyabb, ugyanakkor a legimmorálisabb módszer abban rejlik, hogy virágozzék a romboló és önromboló fantazmák piaca, főképpen a ’mentális hatalomé’. Az erőszak hatása visszafordul az agresszívek ellen, az önpusztítás hatálytalanítja a kiszorultak egy másik részét, míg a maradék azzal van elfoglalva, hogy az emberi pszichikum ismeretlen – de nyilván ártalmatlan – lehetőségein meditáljon és rajongjon.”[5] Mindazokat, akik tragikus módon kiszorultak az állam és a hatalomgyakorlók köréből, a regényben a gyerekek képviselik. A városi gyerekek, akik már maguk is beavatódtak a magazinok, sztárok, virtuális háborúk által képviselt testkultúrába és háború-esztétikába, még mindig képesek szolidaritást vállalni az ebből a kultúrából kiszorult utcagyerekekkel, akik ugyanakkor nem csak virtuálisan, hanem testi mivoltukban is áldozatai ennek a testkultúrának, hiszen ők a gyerekprostitúció és a szexuális erőszak legártatlanabb áldozatai. A felnőttek csak egy ostoba és elavult nevelési eszmény tárgyaiként (!) tekintenek a gyerekekre, anélkül, hogy a „gyerekek keresztes háborúja” által kinyilvánított igazság-igényt képesek lennének felmérni. S ha végül jelszóvá is válik a világhálón az „új ártatlanság”, az megint csak egy virtuális mozgalom keretei között történik, ami érintetlenül hagyja a kiszolgáltatottak valós helyzetét. S noha a regény némely utalása alapján összevethetőnek tűnik is a Gulliver utazásai vagy a Legyek ura típusú társadalmi utópiákkal, mégsem nevezhető utópiának. A gyerek programja nem a jövő, hanem a jelen: „Az élet máshol van! írták akkor a francia fiatalok Párizs falaira, We are now! kiáltják a keresztes háború gyerekei az évezred elején!” Hogyan is lehetne lehetséges az utópia ott, ahol egy virtuális jövő mindig már jelen időben mutatja magát, hatályon kívül helyezve mindenfajta igényt a „valóságos valóságra”. A virtualitás mindig a jövő és a teljesíthetetlen vágyak nevében, a jelenen elkövetett agresszióként érkezik a valóságba.

Annak ellenére, hogy a regény nyelve olykor egy professzionális szöveg-olvasó számára talán túlságosan is publicisztikai hangvételűnek hathat, éppen a bonyolult kulturális szimbolika publicisztikai manipulálhatóságának kérdéseit feszegeti. A tudományok, kiváltképpen a humántudományok ma jogtalanul hiszik, hogy visszavonulhatnak az egyetemek és kutatóintézetek békés és humánus atmoszférájába, ahol távol tarthatják magukat a populáris folyamatoktól – hacsak nem akarják, hogy műveltségük és tudásuk tradicionális kacattá, és semmire sem kötelező tudósi élvezkedéssé minősüljön vissza. A regény persze nem ilyen általánosságokkal foglalkozik, hanem aktuális problémákra akar válaszolni: „Meggyőződése, hogy ha a románoknak arra a személyes és nemzeti azonosságra vonatkozó két kérdésre kellene válaszolniuk, hogy mit jelent nekik az apa? és mit jelent nekik Románia? és persze őszintén válaszolnának erre, a szellemi küzdelemben több esélyük volna nemzeti identitásuk megértésére és vállalására is, ami elengedhetetlen a civilizált világhoz fűződő viszonyuk tisztázásában, különben Románia azt kockáztatja, hogy kívülálló és időszerűtlen helyi identitások konglomerátumává züllik” – vélekedik egy helyen Pavel, az egyedüli szereplő, aki az apa arcával, a múlttal és Ceauşescu örökségével ugyanolyan hideg, érzelemmentes intelligenciával igyekszik szembenézni, mint a jelen és a jövő kiismerhetetlennek tűnő világával. Meggyőződése ugyanakkor, hogy éppen az érzelmek a leginkább manipulálhatók, ezért ő maga is egyfajta sztoikus kívülállásban találja meg az adott viszonyok közötti értelmes cselekvés lehetőségét, de újságíróként küzdelme szélmalomharcnak tűnik például a programozó Ilarievel szemben, aki az új ártatlanság virtuális prófétájaként végül is cseppfolyósítja és az ártatlanságért való naiv rajongássá szelídíti az interneten a gyerekek háborújának, a kormányzati szinten űzött gyerek- és fegyverkereskedelemnek a botrányát.

Florina Ilis regénye a jelenlegi román állam regénye. Azé az államé, amely a kommunizmus csődtömegétől szellemileg és morálisan végletesen megrongálódott, s ma az egyik legkiválóbb talajt szolgáltatja a legvadabb manipulációk, a gazdasági korrupció, a gyermek- és nőprostitúció és mindenféle zavaros ideológia, mágia és spiritizmus burjánzására. Azé az államé, amely ma már nem csak nemzeti kissebségeit, hanem a többségi nemzet tagjait sem kíméli, ha azok kiárusításáról, megalázásáról és morális lealacsonyításáról van szó. Mindenfajta uniós csatlakozás ellenére képtelen a hatékony önreflexióra és a szalonképes politikai retorikára, s bármilyen jogszerű tiltakozás a fennálló viszonyokkal szemben egyelőre eredménytelen marad vagy egyenesen erőszakos megtorlással végződik. Egyetlen előnye mindennek talán mégis van: senkinek nem tűnik föl, ha mindezt valaki, mint ahogyan Florina Ilis, fehéren-feketén megírja egy olyan nagyregényben, amelyet nyugodtan tekinthetünk Közép-Kelet Európa legfontosabb kortárs társadalmi regényének, mert mindenki azzal van elfoglalva, hogy halásszon valamit magának is a zavarosban. A legfontosabbnak, mert elsőként számot vetett azzal, hogy ma már a posztkommunista államok legnagyobb problémája nem is feltétlenül a diktatúrák öröksége, hanem ami utána következett: a totális felkészületlenség arra, hogy fogadni tudjuk azt az új típusú realitást, ami a médiában termelt virtuális képeknek a testünk fölött gyakorolt uralmában fejeződik ki. A gyerekeknek már esélyük sincs arra, hogy saját testtel rendelkezzenek, hiszen testüket egy tévében látott sztár testének másolataként tapasztalják meg. S pedagógusaink, miközben óeurópai módon a lélek testtel szembeni elsőbbségéről és az örök értékekről moralizáltak nekünk az iskolában, nem vették észre, hogy a képek piacán zajló háborút már rég nem a lélekért, hanem utolsó mentsvárunknak és birtokunknak, a testünknek a védelméért vívjuk.

Megjelent: Napút-füzetek 38.