Részlet a TÖRÖK TÜKÖR c. regényből

(…)

Amína ősei
Anyácskámról, Amínáról soha nem mesélt Szejfi, mikor kisfiú voltam, pedig kérdezgettem eleget. Halíma mesélt róla, a dajkám. Halíma anyám rabnője volt kiskora óta. Egyiptomból származott, és azt beszélték (de Alláh jobban tudja), hogy csak színleg vette fel az iszlámot, valójában azonban az egyiptomi koptok jézusimádó szektájának a tagja volt. Akárhogyan is, ő mesélte el egy este, mikor Juszúf házának tetejéről néztük az anatóliai partok felett kelő holdat, hogy Amína anyácskám is egyiptomi, de ősei között volt egy muszlimmá lett frengi. Ez az ős egy olasz frengi volt, és ha Amína őse, akkor az én ősöm is.
Ez az olasz Palesztinában született, mégpedig abban a régi időben, amikor a megveszekedett keresztény lovagok egész Frengisztánból Jeruzsálembe özönlöttek, hogy raboljanak és a jézusgyalázó kereszténységet erőltessék a népre. Elfoglalták Jeruzsálemet meg még sok várost, és eleinte nagy vérengzést vittek véghez, aztán kereskedni kezdtek, és sokan közülük békében éltek az igazhitűekkel.
– Egy ilyen kereskedővárosban, a tenger partján, a szép Akkóban látta meg a napot ez a te ősöd, kicsikém, Ísza – kántálta mély hangján a dajkám, Halíma –; a szülei gazdag genovai kereskedők voltak. Gyerekkorában a szíriai szolgáktól tanult meg arabul, és ez mentette meg őt, mikor az egyiptomi szultán visszavette Akko várát és fogságba került, mert nem a rabszolgapiacra vitték, hanem an-Nászir szultán választotta ki magának, és mert szőke és fehérbőrű volt, al-Muhadzsernek nevezték, ami annyit tesz: a Messzirőljött. Ni csak, hiszen neked is milyen világos a hajad, kedveském, és a szemed is szürke, mint egy frenginek!
Ettől kezdve Kairóban élt a szultán udvarában al-Muhadzser. Tanulékony volt és jó természetű, és amikor felnőtt, mindig őt hívatták, ha olasz vagy francia követeknek, kereskedőknek kellett tolmácsolni, ezért hamar an-Nászir szultán főembere, sőt barátja lett. Al-Muhadzser megnősült, egy fia és egy lánya született.
Később an-Nászir követségbe küldte őt frengisztánba, és ekkor bejárta Iszpániát, Francsét, Itáliát, átkelt a hegyeken, és elment Alamániába, sőt, még arra a szigetre is, ahol az emberek magasak és otrombák, beszédük pedig olyan, mint a nyúlós csigák mozgása, Angliába.
Azonban irigyei egyre többen lettek, és mikor a jó an-Nászir életének tintája teleírta az idő számára kimért papírosát és a Paradicsomba költözött, fiánál, az új szultánnál, Szaifaddínnál megrágalmazták al-Muhadzsert, hogy titokban keresztény, mert találtak nála egy könyvet, amit Iszpániából hozott, és más vádakat is kieszeltek ellene, amelyekért a szultán lefejeztette őt. Fia elmenekült, ám leánya, Dunjazád ekkor már Szaifaddín szultán felesége volt. Látod, Ísza, kisfiam! Alláh olyan dolgokat képes véghez vinni, amilyeneket ember soha ki nem gondolhat! Alláh a legjobb cselszövő.
Dunjazád fiút szült Szaifaddín szultánnak. Alaeddín lett a neve ennek a fiúnak. Mikor Alaeddín atyjáért eljött az örömök megszakasztója, hű társak szétválasztója, kötések feloldozója, ő követte atyját a trónon, ám uralma nem tartott soká. Egy viharos éjszakán lázadás tört ki Kairóban, Alaeddín ki tudott szökni a városból, Gáza felé menekült a sötétben, ám elvágták az útját üldözői.
Halíma beleivott a fahéjas-barackos serbetjébe, komolykodva összehúzta mandula vágású szemeit, én megigézve hallgattam. A Boszporusz túlpartja fölött olyan volt a hold, mint egy nagy narancs.
– Nem volt menekvés másfelé, mint a sivatagba, Alláh kemencéjébe, ahol a szomjúság megöli a lovat, a hőség leteríti a vándort, a nap elszárítja a karokat, a homok eltemeti a testet. Alaeddín megmenekült a kardoktól, de a menekülés éjszakája után a halál nappala virradt rá a pusztaságban. Amíg volt lova, lovagolt, mikor lova elhullott, gyalogolt, mikor ereje elhagyta, összeesett és pusztuláshoz közel, félájultan feküdt a napon, amikor a durva szemcséjű homokban valami a kezébe akadt.
– Mi volt az, mi volt az? – vágtam közbe, mert nagyon izgultam Alaeddínért, hiszen nem halhatott meg!
– Jaj, mi volt, mi volt? Hát egy gyűrű!
– Egy gyűrű?
– Egy gyűrű. Nézte a gyűrűt Alaeddín, hát az aranyában valami régi írás volt, a foglalatában pedig egy fekete obszidiánkő, amibe holdkaréjt illesztettek ametisztből és öt kis csillagot gyémántokból. Alaeddín keserű könnyeket sírt, amiért úgy kell elpusztulnia, hogy víz és élet helyett hiábavaló kincsre és halálra talált, felhúzta a gyűrűt, és hozzálátott, hogy utoljára fohászkodjon Istenhez. De ima előtt mosdani kell, és mivel víz nem volt, nekilátott, hogy homokkal végezze el a tisztálkodást, hiszen a Korán 5. szúrája 6. verse ezt mondja:

Vizet, ha nem találtok, hát vehettek tiszta homokot, és dörzsöljétek meg vele a kezetek és arcotok! Mert első elemed a föld. És az utolsó. Alláh engedékeny és megbocsátó.

Ám amikor Alaeddín a kezét dörzsölgette, a gyűrű valahogy elfordult az ujján. Ekkor hangot hallott:
– Szolgálatodra, ó uram! Parancsolj, és én teljesítem!
– Ó, Istenem teremtménye, ki vagy te? – kérdezte Alaeddín halálra váltan.
– A gyűrű szolgája vagyok, és annak engedelmeskedem, aki a gyűrű birtokosa. Nincs mentségem az alól, amit parancsol, mert varázslattal kötött engem a gyűrűhöz a belevésett szent nevek ereje által Ád régi királya, mielőtt Alláh elpusztította őt Húd próféta kigúnyolásáért.
– Alláhé minden hatalom! Mi a neved, ó hatalmas szellem?
– Nevem Abú sz-Szádát, és a dzsinnek szultánja vagyok. Akarod-e, hogy kiszáríttassak egy tengert, virágzó várost építtessek, vagy folyómedret ásassak itt? Vagy akarsz-e megöletni egy hatalmas királyt, hegyeket átvitetni egyik országból a másikba? Akarsz-e egy hadsereget most azonnal koromfekete lovakon, aranyos vértekben? Meglesz azonnal, a nappal és éjjel alkotójának engedelmével. Ha valamit kívánsz, el kell fordítanod a gyűrűt, de jól vigyázz, hogy csak egyet fordíts, mert különben a Nevek elégetnek engem is, téged is.
– Vizet hozz! Várj! egy sátrat is, és valami ennivalót!
Egy szemhunyásnyi idő múlva porcelán korsóban hűs forrásvíz állt Alaeddín előtt, aztán díszes sátor tűnt elő benne szőnyegekkel, alacsony asztallal, rajta százféle fogás illatozott a növények magvaiból, gyökereiből és leveleiből főzve, a hegyek és mezők állatainak húsából sütve és gazdagon fűszerezve, a tenger halaiból és a levegő madaraiból; mindenféle szárított gyümölcsökkel és más mézzel készült édességekkel. Alaeddín evett, ivott, aztán ismét elfordította ujján a gyűrűt, és Abú sz-Szádát a szolgálatára állt.
– Azt parancsolom, hogy építs nekem palotát Bászra városában, és vigyél oda.
A szellem a föld felé intett, mire az meghasadt, és egy csapat dzsinn termett előttük. Abú sz-Szádát jelt adott nekik, azok eltűntek, ő maga pedig Alaeddínt Bászrába repítette, de nem tudta olyan gyorsan odavinni, hogy addigra a palota ne állt volna készen minden berendezésével, kertjeivel, szökőkútjaival, szolgálóival. Akkor Alaeddín beköltözött, és gond nélkül élte napjait.
A város kormányzója hamarosan hírül vette, hogy előkelő idegen költözött Bászrába, és Alaeddínért küldött, mert szerette volna megismerni. Ő elment a kormányzóhoz, illendően köszöntötte, beszélgetésbe elegyedtek, másnap ismét meghívta magához a váli, és a következő napon is, mígnem mulatótársává fogadta. Vígságban és jólétben töltötte napjait Alaeddín, a gyűrűt pedig csak rejtve forgatta el az ujján, ha valamire szüksége volt, nehogy titka kitudódjon.
Hanem egy idő után a kormányzónak szemet szúrt, hogy milyen nagy jólétben él, pedig nem kereskedik, pénzváltással sem foglalkozik, és más jövedelmező ipart sem kezd Bászrában. Elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár a talánynak, ezért magához hívatta vezírjét, hogy tanácskozzon vele.
– Te vezír! Lehet-e Alaeddínt látni a kikötőben, mikor hajó érkezik? Vagy a karavánszerájban és a bazárban, ahol a kereskedők és pénzváltók találkoznak? Hallott-e róla valaki, hogy valaha is karavánja érkezett Bászrába, vagy kötött-e valakivel üzletet?
– Valóban nem lehet ilyesmiről tudni, bölcs váli – felelt a vezír a kormányzónak –, de talán atyjától hagyott öröksége oly hatalmas, hogy nincs is szüksége ilyesmire.
– Nem tetszik ez nekem. Hanem valahogy be kell látnunk a titok fátyla mögé.
– Ajándékozz néki szép rableányokat, és majd általuk megtudunk mindent.
A válinak tetszett a tanács, hát másnap reggel két legszebb rableányát küldte ajándékba Alaeddín házához. Csodák csodája, nemsokára negyven teve állt a kormányzó háza előtt, vagyont érő köntösökbe öltözött mamlúkok vezették őket, mindegyik tevén a holddal vetekedő szépségű rableány ült, a nyergekről lógó zsákokban pedig kétszer negyvenezer arany viszontajándék és hatalmas drágakövek voltak, gyémánt, rubint, kárneol, onix, amihez foghatót ember még nem látott.
Erre a váli felfogadott egy öregasszonyt, aki hennát árult, és minden péntek délben Alaeddín házához küldte, mikor az imádkozni ment a mecsetbe, hogy kérdezze ki a két rableányt, de azok nem tudtak semmit. Ekkor mást gondolt a ravasz kormányzó.
Egyik este ismét együtt töltötte az időt mulatótársaival, köztük volt Alaeddín is. Mikor az asztalt behozták, egy eddig nem látott lány jött be, akinek gazella lépte magához béklyózta Alaeddín tekintetét. Mikor a lány eléje hajolt, hogy italt töltsön neki, véletlenül félrecsúszott arca elől az izár, és közelről kapcsolódott egybe tekintetük. Alaeddín perzselő tüzet érzett a szívében, és eszét vette a szerelem.
– Ki volt ez lány, dicső váli, aki a paradicsomi húrikat megszégyeníti termetével és arca szépségével?
– Az egyetlen leányom, Sahrazád.
– Homlokán a hajnali égbolt, szemében csillagos éjszaka! Uram, leányod elvette az eszemet. Kérlek téged, szabj bármilyen feltételt, adj bármilyen parancsot, kívánj akármi szolgálatot érte, és ha méltónak találsz, add hozzám feleségül!
– Barátom, hiszen annyi mindent köszönhetek neked. Hogyan is kérnék bármit, mikor számomra lenne a legnagyobb öröm ez a házasság – felelte a kormányzó.
Másnap hívatta kádit, megkötötték a szerződést, a házasságot kihirdették a városban, és Alaeddín egy teljes hónapra megvendégelte a népet, a nászmenetkor marékkal szórta az aranypénzt és a drágakövet az utcán, felesége minden rabnőjének vagyont érő ékszereket adott és arannyal szőtt milhafákat öltözékül. És mikor az éjszaka szultánja fekete lepleibe vont minden embert, megoldotta hitvese övét, sóvárogva szívták egymás illatát, ajkuk találkozott, Sahrazád mindkét combjával körülfonta, és így kiáltott:
– Ó betörések atyja, ki a kapukat berontod, a falakat szétnyitod!
És megtörtént, amiről kíváncsiskodni nem illik, kiszakadt a sóhaj, amit elfojtani nem lehet.
– Micsoda? Mi történt, Halíma? – kérdezetem bele gyanakodva. – Baj lett? Ki sóhajtott? És miről nem lehet kíváncsiskodni?
– Miről, miről? Mindenről lehet, de ezt így kell mesélni, te gyerek! Azt kell ilyenkor mondani a mesében, hogy nem illik.
– Mit nem illik? És milyen mese? Alaeddín az én ősöm. Mi történt?
– Semmi, csak amikor az emberek szorosan összetapadnak, az ágyékuk egyesül, és olyankor sóhajtoznak és nyögnek.
– Tudom. Mint a kutyák, a macskák, és mint amikor Amína nincs itthon, és atyám magához rendel téged este. És a herélt pónim és Szejfi nem csinálják, mert nincs nekik kedvük.
– Nemcsak kedvük nincs, te, hanem szerszámuk sincs.
– Mi történt aztán?
– Aztán boldogan éltek, Sahrazád fiút szült, akit Szindbádnak neveztek. Ám a váli időről időre faggatta a leányát, és addig faggatta, mígnem szegény Sahrazád kitudta férje titkát, és elárulta atyjának. Úgy égette a vágy ettől kezdve a kormányzó szívét a gyűrű után, ahogy a számum emészti el az oázis kertjeit. Megparancsolta leányának, hogy vegye magához, és adja át neki a kincset, de Sahrazád nem engedelmeskedett, mert lelke egybeforrt férje lelkével. Azonban engedelmeskedett az egyik rableány, akit a váli küldött Alaeddín házába. Tudta ez a lány, hogy mikor a szerelmesek egyesülnek, Alaeddín mindig leveszi a gyűrűt a beleírt szent nevek iránti tiszteletből, egy párnára rakja, és ha egymástól eltelve és kimerülten elalszanak, néha csak reggel veszi ismét fel. Megvesztegette a kapuőrző eunuchokat, és egy ilyen éjszakán belopózott a hálóterembe, ellopta a gyűrűt, kinyittatta a kaput, és mert nem tudta, mi van a birtokában, az őrrel elküldte a válihoz. A váli felkiáltott örömében, ujjára húzta és megforgatta a gyűrűt, erre megjelent Abú- sz-Szádát.
– Parancsolj, uram, és teljesítem! Százezer dzsinn ura vagyok, minden dzsinn alatt százezer hatalmas márid szolgál, és minden márid alatt százezer rettenetes ifrit.
– Azonnal vidd Alaeddínt a legtávolabbi sivatag közepébe!
Alaeddín arra ébredt, hogy süvítő szélben repül a felhők felett a szellemmel.
– Miért teszed ezt velem, ó, Abú sz-Szádát?
– Mert ostoba voltál, és hagytad, hogy ellopják tőled a gyűrűt – felelte az, és letette a pusztaságba.
Soha többé, senki nem hallott Alaeddín felől, és nem is látta senki. Maga is azt gondolta, hogy talán csak haldoklásában álmodott mindent, amióta Kairóból menekülve a sivatagba került.
Sahrazád észrevette, hogy ura eltűnt mellőle, lámpást hozatott, és látta, hogy a gyűrű sincs a párnán. Borzasztó gyanú szorította a szívét, azonnal atyjához kísértette magát, és eléborulva kérte, hogy adja vissza férjét. A váli olyan volt, mint aki bortól részegül meg. Abú sz-Szádátot akarta hívni, és azt sem tudta, hogy előbb kincsekkel és arannyal töltsön meg mindent, vagy megölesse a kalifát, és maga üljön a helyére Bagdad városában. Éppen akkor forgatta meg a gyűrűt, mikor Sahrazád a kezébe kapaszkodott, a gyűrűn megcsúsztak a váli ujjai, aztán dühösen és erősen ragadta meg, és a gyűrű kétszer fordult át.
Ekkor vakító fény tört elő az obszidiánkőből, az ametiszt holdból és a gyémánt csillagokból, elszabadult démonseregek száguldoztak a szobában, és kacagtak a ház körül, aztán ahogy a füst eloszlott, csak a gyűrű feküdt a kőpadlón, mert a válit és Sahrazádot elemésztette a nevek tüze Abú sz-Szádáttal együtt.
A gyermek Szindbád árván maradt. Nőtt, növögetett a bászrai palotában a szolgák és rabnők között, és szép ifjúvá serdült. Vígan élt, mert a ház tele volt kincsekkel. Mulatozással, hajókázással teltek napjai, léha társakkal szerencsejátékot játszott, mígnem egy reggel arra kelt fel, hogy nem maradt semmije, csak a háza és néhány szolga. Megfordította az emlékül maradt feketeköves gyűrűt, de semmi nem történt.
Ekkor eladta a házat és minden vagyonát, a pénzen árukat vett, és más kereskedőkkel együtt hajóra szállt, hogy távoli földeket lásson, adjon, vegyen. Ahol kikötöttek, a kereskedők nyomban odasereglettek és megvásárolták áruit, a pénzen ő új árukat vásárolt, aztán továbbutazott, és ezt addig művelte, amíg nagy vagyont szerzett, és így tért vissza Bászrába. Visszavásárolta atyja palotáját, és élte tovább ugyanazt az életet, mint régen. Rabnőitől sok gyermeke született, akikkel nem törődött, bort ivott, kockajátékot játszott, és nem gondolt a holnappal. Mikor vagyona ismét elfogyott, megint hajóra szállt, és csak Alláh tudja, hogy merre járt, milyen távoli tengereken hajózott és milyen partokon kötött ki, hányszor menekült meg hajótörésből, mi minden esett meg vele, de ismét gazdagon tért haza. Ám az így szerzett vagyonok mind hamarabb olvadtak el a mind vadabb dorbézolásokban, és ilyenkor már nemcsak szolgálóit, de gyermekeit is eladta Szindbád, kit a bőrcserzőknek, kit az ötvösöknek, kit a kerítőknek, és amikor évek múlva hazatért, volt, akit visszavásárolt. Közben gyermekei nőttek, növekedtek, szemük kinyílt. Mikor egyik lánya, Mardzsána, aki szép volt, mint Sába királynője és okos, mint Judit, látta, hogy apja megint mélyre süllyedt a züllés mocsarába, magához vette a holdas gyűrűt, kiszökött az utcára, futott a kikötőbe, és az első gazdagon öltözött kereskedőifjú előtt megállt, megérintette, aztán megcsókolta és a homlokához emelte saját két ujját, majd így beszélt:
– Ó efendi, kezedben van az életem, kezemben van az életed! – és felfedte arcát.
Az ifjú szívét úgy járta át Mardzsána tekintetének édes mérge, mintha bendzset ivott volna. Éppen aznap indult egy hajó Hindusztán felé, amit Indiának is neveznek, az ifjú berakatta áruit, a kapitánynak kifizette a díjat, kibontották a vitorlákat, és elhajóztak Indiába.
Azon az éjszakán Timur Lenk serege ütött rajta Bászrán. Betörték a kapukat, sötét hordák lepték el az utcát, lovak és lovasok vadállati tekintete között nem volt különbség. Senki nem menekülhetett, a lándzsák éhesen faltak a testekbe, és a kardpengék úgy jártak az emberek húsában, mint ezüstös pikkelyű halak a napsütötte kerti medence vízében. Nyilak süvítettek, és a lángok táncoltak.
– Mi lett Szindbáddal? – kérdeztem bele.
– Nem tudom – mondta Halíma – nem tudhatok mindent. Látod, a férfiak úgy tűnnek el, hogy nem tudjuk, mi van velük. Szerintem meghalt.
– Halíma! Amint megszeretem valamelyik ősömet, az máris meghal!
– Egy hőst elég egy pillanatig szeretni, kisfiam. Isten nem a mi óránkkal mér.
– Mi az, hogy hőst? én őst mondtam. Azt hittem, igazat mondasz és nem mesét.
– Ó, a hős és az ős ugyanaz! De figyelj, mondom tovább. Szindbád leánya, Mardzsána élt, és boldog volt Delhi városában. Fiúgyermeket fogant, a fekete gyűrűt néha megforgatta, aztán mikor látta, hogy ártalmatlan, férjének ajándékozta, hogy fiuk, a kis Omár majd tőle örökölje.
Omár nőtt, növekedett, Mardzsána mindent elmesélt neki a család történetéről, ahogy azt egy öreg rabnőtől hallotta, akit még Alaeddín dzsinnje hozott Bászrába. Omár pedig, ahogy ifjúvá serdült, azt kívánta, hogy bárcsak láthatná Bászrát, Kairót, végig akart menni ősei nyomán egészen az itáliai Genováig, ahonnan al-Muhadzser frengi ősei jöttek, és még tovább, még tovább, a messzi nyugat homályba vesző útjain. Ezért atyja elé állt, és kérlelte, hogy adjon neki pénzt árukra, mert saját üzletet szeretne nyitni. Atyja szomorú volt, hogy el kell válniuk, de végül elvitte a bazárba, megismertette kereskedőtársaival, kitanította, mi mennyit ér, mit hogyan kell intézni, melyik pénzt milyen arányban váltják; aztán neki adta a gyűrűt, és sírva búcsút vettek egymástól.
Omár sok szantálfát és borsot vásárolt, hajóra szállt, és elindult nyugat felé. Először Bászrába ment, ott nagy haszonnal adta el a szantált, a hegyekből származó nyersdrágaköveket és a messzi északról hozott prémeket vett, azt Dzsiddában tömjénre cserélte, fegyvereseket fogadott, és csatlakozott egy Kairóba tartó karavánhoz. Baj nélkül megérkezett, a tömjént egy velencei kereskedőnél értékesítette. Mikor elbúcsúzott ettől a kereszténytől, és már majdnem továbbsietett, hogy a derekát húzó aranyat letétbe helyezze a jegyzőnél, hirtelen mégis visszafordult. Megkérdezte a velenceit, mikor indul haza, és az azt válaszolta, hogy másnap indul Alexandriába, ahol a kikötőben várja a saját hajója. Erre Omár nem tétovázott tovább, hanem elhatározta, hogy azonnal a gyaurok országába utazik. Nagy felárral tüstént visszavásárolta a tömjént a velenceitől, összes megmaradt pénzén elefántcsontot vett a bazárban, berakatta az Indiából hozott borssal együtt, és másnap bárkara szállt a velenceivel.
Szerencsésen megérkezett Velencébe, ahol a házak közötti vízen járnak a csónakok, és a palotákban emberekről és prófétákról festett képeket imádnak a gyaurok. Omár mindent eladott, és ekkor vagyona már akkora volt, hogy nem hordhatta magánál, ezért elment egy zsidó kereskedőtársaság megbízottjához, és majd minden aranyát rábízta. A zsidó írást adott, amivel a világ bármelyik városában pénzt vagy árut vehet fel annyiért, amit az áru vagy a pénz abban a városban ér. Így hát Omár szabadon mozoghatott, rablóktól sem kellett tartania, és bármelyik városba ment, vagyona gondoskodott róla anélkül, hogy foglalkoznia kellett volna vele, mert a zsidók kamatot fizettek neki.
Elindult, Genovába is elment, de nem akadt ősei nyomára, élt sok nagy és fényes városban, látott sok mecsetet, ahol aranytól roskadozó bálványok előtt térdepeltek a frengik, közben egyre adott, vett, egyre gazdagabb lett, nagyhatalmú bégekkel és királyokkal találkozott, híres tudósokkal és művészekkel tanácskozott, és gyorsan megtanulta az olasz és a latin nyelvet.
Még Rúm főmollájának, a pápának is kölcsönzött pénzt titokban, amit az nem adott meg határidőre, de Omár erre nem is számított, elég volt neki, hogy a főmolla házában és templomaiban bálványokat nézegethet, és ördögien ügyes bálványkészítőkkel beszélgethet, akiknek művészete oly tökéletes volt, hogy a szobrok és festmények élőnek látszottak, a mögéjük pingált mezők, hegyek és erdők tájain pedig eltévedt a tekintet.
Így élt sok évig, míg egyszer sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy szülei már biztosan nem élnek, és ő nem temette el őket, és eszébe jutott a napfény és a meleg, eszébe jutott egész hazája. Velencében hajóra rakatta legbecsesebb kincseit, a gondosan gyűjtött könyveket, eközben csiszolt tükröket, ékszereket, hosszú tőröket és rengeteg szép mívű puskát vásárolt, hajóra szállt ismét, és Kairóba utazott. A fegyvereket a szultánnak kínálta fel eladásra, és a szultán örömmel kapott a dolgon. Vendégül látta Omárt a palotájában, a vendégség átnyúlt a következő napba és a következőbe, mígnem Omár feleségül vette a szultán egyik lányát, házat vásárolt, egyik év követte a másikat, és a Nílus partján érte el őt Isten üzenete.
Élete utolsó évében a szultánleány fiút fogant tőle, de a gyermek már csak halála után született meg, ezért nem adhatta tovább neki a család történetét.
– Akkor te honnét tudod? – kérdezetem erőtlenül, de a választ már nem hallottam, mert elaludtam, Halíma a karjában vitt le a tetőről.

A RONTÓK

Gyerekkoromban egy nagy, sárga házban éltünk, kint az erdőszélen. Testvéreimmel közös szobánk volt, ezért sokszor jártam el otthonról, ha egyedül akartam lenni. Sétáim legtöbbször az erdőbe vezettek. Szerettem susogó fáit, rejtett kis ösvényeit, melyekről azt képzeltem, csak én ismerem őket.
Barátaim nem nagyon voltak akkoriban. Akiknek mégis hagytam, hogy mellém szegődjenek, egytől-egyig fiatalabbak voltak. Csak őket tűrtem meg magam mellett, a kicsiket, akik még nem tudták azt, amit én – koromból adódóan – már megtanultam. Szerettem velük beszélgetni ezekről a titkos dolgokról, látni ahogy örülnek, mert végre beavatottakká válnak kigúnyoltak helyett. Velük örültem én is, hisz köztük végre sikerem volt.
Egy idő elteltével azonban nem nagyon törődtem velük, mikor már minden tudásom átadtam. Ekkor már az új ismeretek felkutatása foglalkoztatott. Elvesztették varázsukat, s én is unalmassá váltam. Ilyenkor újak jöttek, akiknek átkarolhattam a vállát, és sugdolózva járkáltunk a folyosón, s a felnőttek hazugságairól beszéltünk. Ezért haragudtak a legtöbben: az életre keltett, s azután hirtelen elpusztított tündérek és manók, a gyermeki csodavilág miatt.
Volt azonban egy kislány, akivel barátságunk szokatlanul hosszú ideig tartott. Csak egy utcával lakott arrébb, mint mi, mégis évekbe telt, mire rátaláltam.
Meleg, de szeles tavaszvégi nap volt. Hazafelé ballagtam az iskolából. A lány a járdaszegélyen állt, szemben a zebrával, s kétségbeesve nézte az elsuhanó autókat. Igazi babaarcú kislány volt, fehér bőrű, kék szemű, lenszőke hajú. Segélykérően nézett felém.
– Át akarok menni! – mondta riadtan.
– Várjuk meg, míg elmennek.
– Nem, soha nem fognak elmenni. Nagyon régóta állok itt. És éhes vagyok…
– Hidd el, nemsokára elfogynak. Akkor átmegyünk.
– Remélem… – felelte , s látszott rajta, hogy megnyugodott egy kicsit.
Miután átkísértem az úton, kérdeztem, merre megy tovább. Meglepődtem, mikor azt válaszolta, hogy itt lakik, a következő utca legtetején.
– Ahol a szobrász műterme van?
– Igen, abban a házban.
– De az egy műterem, nem?
– Nem csak az… – felelte szemlesütve. – Van benne egy szoba is, meg konyha, fürdő, minden.
– Ezek szerint Bencédi bácsi az apukád?
– Dehogy. A nagybátyám. Hányadikos vagy?
– Hatodikos.
– Én még csak negyedikes…
Megérkeztünk a műteremhez, s elbúcsúztunk egymástól.
– Néha átjöhetnél játszani – mondta.
– Jönni fogok.
Így ismertem meg Dettit.
Még azon a héten meglátogattam. Érdekelt a tündérjelenség mögött megbúvó félős kislány, és érdekelt nagybátyja műhelye is, melyet kívülről már sokszor szemügyre vettem.
Bencédi bácsi kedvesen fogadott, kérésemre körbevezetett a műtermében. Belülről még izgalmasabbnak tűntek a dolgok, mint odakintről, lábujjhegyen leskelődve. Megmutatta a köveket, melyekből szobrait faragja, a gumisablont, amibe a gipszeket önti, s adott egy nagy darab agyagot, amiből Dettivel egész délután különféle állatokat formáztunk.
Élveztem a vele töltött időt. Hamar megnyílt előttem. Nem volt olyan félénk, mint amilyennek kinézett, ráadásul kitűnő humorérzékkel rendelkezett. Nagybátyját mesterien tudta utánozni, s mikor az öreg nem nézett oda, magára vette tipikus arckifejezéseit, parodizálta mozdulatait, s eközben szeme sarkából leste reakciómat. Sokszor nem mertem nevetni, nehogy Bencédi bácsi megtudja, mi folyik a háta mögött. Nem mintha Detti ne szerette volna az öreget, látszott rajtuk, hogy jó barátságban vannak, de a nagybácsi gyermeki szemmel valóban mókásnak tűnt. Vékony, nyúlánk ember volt, nagy lapátkezekkel. Izomzatán csöppet sem látszott, hogy nap mint nap több kilós szerszámokkal dolgozik és súlyos köveket mozgat. Szemeit sokdioptriás szemüveg torzította óriásira, s ha zavarban volt, bal szeme tikkelt. Pedig általában már attól zavarba jött ha valaki hozzászólt. De tehetségét se kérdőjelezte meg soha senki. Dettivel is remekül bánt, a maga kedves, szórakozott módján.
Múltak a napok, teltek a hónapok, s Dettivel kitartón átjárogattunk egymáshoz, reggelente együtt mentünk az iskolába, hazafelé is sokszor bevártunk egymást. Az egyedüllétről s imádott erdőmről egyre inkább megfeledkeztem. Egészen addig a napig, mikor leesett az első hó.
Fölmásztam a padlásra, hogy lehozzam a szánkót. Ugyanis eszembe jutott, hogy bent, az erdő közepén van egy csapás, ahol a villanyvezetékek miatt kiirtották az erdőt, s az oszlopok mentén a dombon, több havi munkát beleölve remek kis szánkópályát alakítottak ki a gyerekek.
Áthúztam a szánkót Dettihez, hogy őt is magammal vigyem az erdőbe, meg akartam mutatni neki a pályát. Szívesen velem jött, de alig csúsztunk kettőt-hármat, haza akart menni.
– Ne csináld… – mondtam. – Én még maradnék. Meguntad?
– Dehogy.
– Akkor meg?
– Sötétedik. Te nem félsz?
– Nem félek. Mitől kéne félnem? Amúgy is: világít a hó. Nem lesz nagyon sötét…
– De ilyenkor jönnek elő… Ha sötétedni kezd.
Összeráncolt homlokkal néztem a földet, és ingattam a fejem. Nem értettem, miről beszél. Magyarázni kezdett.
– Hát nem tudod? Ez az erdő tele van rontókkal! Előbújnak a sötétből, s akire rátalálnak, azt elrontják. Bele lehet halni…
– A rontók… – ismételtem utána meglepetten.
– Hosszú szőrük van, és feketék…
– Jól van. Menjünk haza.
Nem bírtam hallgatni tovább, amit hadovál. Milyen mesékben hisz ez a lány? Miféle felnőtt az, aki ilyenekkel riogat egy gyereket? Bencédi bácsi jutott az eszembe, bár róla nem tudtam elképzelni. Detti dedós – csak ez járt a fejemben. Ő is csak egy a sok közül. Még hogy elrontanak. Az ront el, aki ilyeneket próbál a fejedbe tömni…
Ettől a naptól kezdve egyre kevesebbet találkoztunk. Rendre leráztam valamivel, ha telefonált. Sokára, de végül feladta próbálkozásait, s mikor a szép, sárga házat magunk mögött hagytuk, teljesen eltűnt az életemből.
Egyszer találkoztunk csak azóta, a parkban ült és idegesen dohányzott. Tizenhat éves volt ekkor. Gondoltam, ha már véletlen összeakadtunk, leülök mellé beszélgetni. Folyt belőle a panasz.
– A nagybátyám egyre többet iszik. Ebbe öli mindenét. A megrendelői elpártoltak tőle. Már semmit nem ér, hogy tehetséges, folyton csúszik a határidőkkel, és indokolatlanul feljebb viszi az árait. Otthagytam a sulit. E miatt is, meg már nagyon untam. Most munkát keresek.
– Legalább van valakid, aki segít? – kérdeztem.
– Úgy érted, pasi?
– Valahogy úgy.
– Dehogy! Most jó ideig nem fogom engedni, hogy férfi hozzám nyúljon. Elegem lett belőlük. Vettem ezt a gyűrűt, a fehér köveset, ha közelednek, meglobogtatom. „Hahó, foglalt vagyok, s nem is akárhogyan!”
A babaarcú kislány helyett egy hosszú műkörmű, vastagon rúzsozott, kihívón öltözködő lány ült mellettem, a vidám parodista gyermek helyett egy kiábrándult nagykamasz.
Ezután nem láttam többé. Ám a faluban néha felütötte fejét egy-egy pletyka, hogy külföldre ment, s egy bárban szolgál fel, meztelenül, vagy egyéb kétes hírű nőszemély lett belőle. Sosem derült ki, mi az igaz ebből és mi nem.
Bencédi bácsi, az öreg múlt év októberében eltávozott közülünk. Agyvérzést kapott, nem lehetett rajta segíteni. Bár Dettivel együtt ő is kiszakadt az életemből, sokak kíséretében én is végigjártam vele utolsó útját a temető sárguló bokrai közt. Sok mindenért vagyok hálás neki. Ő vezetett el a művészethez, ő mutatta meg, hogy kell porból és vízből embert alkotni, s a halott kőből elevent.
– A legszebb szobrát, amit a húgáról készített, a helytörténeti múzeumnak ajándékozta a végrendeletében – mesélte egy asszony, mikor a tömeg már hazafelé tartott a temetőből.
– Mindig mondtam én, hogy áldott lélek – szólt közbe egy másik. – Nagyon szerette azt a lányt. Nem csoda, hogy belebetegedett a halálába.
– Ezért szerette az italt annyira.
– Ezért. Világ katasztrófája, ami vele történt. Ott maradt kettesben azzal a szegény kislánnyal…
Figyelni kezdtem. Azt tudtam, hogy Detti apja eltűnt, mielőtt lánya megszületett volna, de hogy édesanyjával mi történt, sose került szóba. Én sem beszélek szívesen a fájó dolgokról, így másoktól sem várom el, hogy beszámoljanak róla.
– Mari néni tudja, mi történt vele? – kérdezte egy korombeli fiú. – Tudja, Detti osztálytársam volt a gimnáziumban. Sosem mertük kérdezni az anyja felől, egyszer valahogy mégis szóba került. Az erdőről motyogott valamit, azután felállt, és kiment a teremből.
– Abban az évben kiskatonák állomásoztak lenn a tisztáson. Az asszony tobozt gyűjtött a fenyvesnél, hogy befűtsön a kazánba, s legyen melegvíz az esti fürdetéshez. Rásötétedett. A katonák táborából megszökött egy csapat, rátaláltak a magányos asszonyra, megcsúfították, aztán félve attól, hogy kiderül, kik voltak a tettesek, agyonverték.
Megtorpantam. A rontók. Akik előbújnak az erdő sötét zugaiból, s elrontják, aki arra jár. Egy eltorzult világról szült gyerekmese, ami azért született meg, hogy egy alig három éves kislánynak magyarázatot adjon, miért nem lehet vele többet az édesanyja.
A rontók. Detti nem volt naiv. Csak hitt abban, ami számára bizonyítottan létezett, ami szétzúzta gyermekkorát, még oktalanabbul, mint ahogy darabokra tépte a barátságunkat.

2009. 02.06-12.
Budakeszi és Kassa

(Metszés)Pontok

Ha síremléknél

szebbre, tartósabbra vágysz:

vers légy – ne költő.

Fodor Ákos: Ars poetica

 

Talán mindannyian saját és idegen megkülönböztetésének mentén kezdünk haikut olvasni, ha elkezdünk. Erre mostanság különös lehetőségek adódnak, hiszen Kosztolányi fordításai óta létrejött a haikunak, mint műfajnak egy sajátosan magyar változata, mely hol szorosabb, hol lazább kapcsolatokat ápol egyrészről a japán őssel, másrészről az európai és magyar irodalmi hagyomány különböző (szöveg)területeivel.

 

A magyar haiku egy jelenleg is folyó kiadási sorozatában harmadikként[1] látott napvilágot Fodor Ákos PONTOK című kis kötete, vagy inkább füzete, melynek bemutatása jó lehetőséget nyújt a fenti kapcsolódások „teréül” szolgáló metszéspontok megvilágítására.

Nem mellesleg már a JAPÁN CÉDRUS sorozat első kötetének recenzense is hasonló szempontok figyelembevételével mutatta be Zalán Tibor szövegeit, amik egyrészről a japán haiku poétikájának „tökéletes” elsajátításáról tesznek szerinte bizonyságot, másrészről az ettől való európai, illetve magyar elkülönböződésnek is jeleit adják, mely jeleket Bányai János az Ady-intertextusokban, illetve a lírai Én előtérbe kerülésében olvas tetten érhetőnek.[2]

 

Ha a PONTOK-at bal kézzel akarjuk felütni – szemben a japán könyvekkel, melyeket általában jobb kézzel, mivel azok számunkra „hátulról” kezdődnek – akkor a címlapon a Fodor Ákos szerzői név alatt a címbe ütközünk. Ez az „ütközés” természetesen csak akkor történik meg, ha nem vetjük alá magunkat a cím által közvetlenül sugallt jelentésnek, mely arra vonatkozna, hogy egy válogatás-kötetet tartunk a kezünkben, ami így az eddigi életmű – joggal gondolhatjuk – legjobb szövegeit pontokként kiragadva tartalmazza, és felfigyelünk egy, a lírai szövegek önreferenciájára játszó olvasási lehetőségre. E szerint a PONTOK ironikusan utal a nyomdai papír materialitására, mely valóban (kép)pontok halmaza, még a gépben, és már a papíron is, így tulajdonképpen „minden könyv címe”, ami egyfajta univerzalitás-igény látszata felől is olvashatóvá teheti a kötet szövegdarabjait.

 

A szerző által „aláírt” előszó egy performatív nyelvi aktussal igyekszik a feltétezetten elidegenedett olvasót maga mellé emelni (költővé (be)avatni). Az előszó a haiku-szerelem hasonlattal indít, de mi lehet az, ami a szerelemben és az olvasásban egyszerre jelenül? Valamilyen – a profán szem számára – rejtett (hiszen a nem szerelmes sem értheti a szerelmest) egyesülés, illetve annak vágya sejlik itt fel (koan, talán), mint egyfajta beavatódás képzete, szerzői intencióként. Mindez azonban csakis az olvasás folyamatában vetődik elénk, a klasszikus japán haiku elvárásával összhangban, miszerint az olvasásban megtörténhet a szakrális egyesülés a Természettel (ami a japán hagyománynak megfelelően istenek lakta tér), és szegezi nekünk a kérdést: vajon képesek vagyunk e még haikut olvasni, vagy a teljes összeolvadás értelmében szerelmesnek lenni. Mindez összefügg azzal a hagyományos japán tézissel, mely szerint a haikuolvasásban az emberi létezés «új» dimenziója nyílik meg, nem pusztán a haiku leírója, hanem (el)olvasója számára is. Ha ez a pillanatnyi eggyé válás nem következik be az olvasásban (mint ahogy általában nem), akkor „klasszikus” értelemben nem beszélhetünk haikuról. Ebben az esetben a magyar haikuolvasás számára új értelmezési lehetőségeket kellene megnyitni, aminek a pillanatnyiság és a divat divatjai adhatnának egyfajta aktualitást, amit azonban jelen kötet sem akar megengedni éppen előszava intencióival (így ezt itt és most mi sem tesszük), melyek így már eleve egy metszéspontként igyekeznek magukra (mármint a PONTOKra) mutatni.

 

A “leírót” – ahogy magát bejelenti egyfajta médiumként – az előszava hiányokkal írja körül (nem sámán, nem szónok, nem sebész) így támaszkodik a japán haiku-tradíció egy jól bejáratott, és ezért meglehetősen bizonytalan toposzára, mely a háttérbe szorított szerzői identitást – buddhista alapon – a jó haiku születési feltételeként tételezi.  

 

Ebben az „aszketikus formában”, mely a sok üresen hagyott laptérrel (egy oldalon egy három soros, klasszikus 5-7-5 mora-, illetve szótagszámú haiku) a maga kötet-papír-anyagiságában is sugallja, hogy olvasni könnyű, de (el)olvasni csak egyfajta közös teremtői részvétellel lehet a haikut, mely ezt nem csupán megengedi, hanem az általa szabadon hagyott térrel erre fel is szólítja a remélhetően (el)olvasót. És hogy már nem csupán a japán kultúra iránt érdeklődőket, afelől a bibliai parafrázis – az előszó vég(hegy)szavaként – nem hagyhat kétséget: „Boldogok, akik – ha egyetlen haiku pontjában is – találkozhatnak és megérinthetik egymást.”

 

A PONTOK nyugati és keleti szövegek metszéspontjainak mátrixaként történő olvasása nem ütközik akadályba az első, és egyetlen köteten belüli ciklus olvasásakor, hiszen a Xéniák nem csupán címükkel ajánlanak rokonságot az európai epigramma és a buddhizmus általi érintettség felőli olvasáshoz, hanem részben tematikus metszéspontokkal is szolgálnak. Az a Kert, ami a harmadik xéniában „micsoda”, „virágszándékaival” az Édenkertet idézi meg, amelyet azonban már buddhista „tett-gaz” érvénytelenít, a nyugati Édenből keletien kilépve, nem a bűn által, hanem a félelemből született („Tér-idő-iszonyában”) tapadás, fájdalom, habzsolás jellegzetesen a buddhista szamszára leírására használt kifejezésekkel. Ami azonban a keresztény és a buddhista tradícióban közös – a nem ártatlan születés – az itt is közös („alvaszületett fajtánk”). A Xéniák tehát a Nyugat és Kelet közösségét teszi horizonttá, ahol ugyanazok a védők, és az ő „lidércálmaik” is, jóllehet a haikunak és az epigrammának a recepcióban azonnal felmerülő rokoníthatósága mára csupán a rövidség, tömörség próbáját állta ki, így lehetnek a Xéniák valóban irodalmi vonatkozású epigrammák Fodor kötetének elején.

 

A Metagnoszeológia az ismeretelmélet ismertető szövege vezeti tovább az olvasót a kételkedés hídján („csak saját ítéletemben”) a keleti, vagyis zen buddhizmushoz köthető nyelvhasználatot leginkább megidéző haikuig, mely Koan címmel szerepel, önmagát foglalva magában. Itt azonban meg kell állnunk, főleg ha nem hallottunk még a koanról, ami egy japán kultúrában járatos olvasó esetén nem túl valószínű, ugyanakkor Fodor versei magyar haikuként – véleményünk szerint – nem várhatnak el ilyesmit magyar olvasóiktól. Ez a szöveg jól illusztrálja ismertetésünk egyik vonulatát, nevezetesen a japán, szorosabban a zen buddhizmus terminológiáját használó, kijátszó szövegek problematikusságát, ugyanis a koannak nincs semmilyen európai, vagy magyar irodalmi, nyelvi vonatkozása. A koan egy, a zen-buddhista praxisban használt nyelvi eszköz, aminek nagyon is konkrét, de szigorú feltételekhez kötött használati módja van, és a lehető legtávolabb áll attól, hogy egyszerűen nyelvjátékként, vagy frappáns mondásként olvassuk. Legegyszerűbben talán úgy aposztrofálhatjuk a koan szituáltságát a saját kulturális vallási mezőjében, hogy a mesternek „a tanítvány nem tud értelmes választ adni a koanban foglalt kérdésre, mivel az szavakban kifejezhetetlen.”[3] A zennek nem mellesleg igen szoros kapcsolata van hagyományosan éppen a haikuval, mint műfajjal,[4] ám a koan nem haiku, és nem is lehet az. Igaz, hogy általában a koan is rövid, de például nem kötik formai szabályok, és csak a zen mester általi használat tesz hagyományosan koanná egy szöveget, jóllehet léteznek koan-gyűjtemények, amiket bárki olvasgathat, de ezek is olyan szövegeket tartalmaznak, amelyeket egyszer vagy többször már koanként használtak. Ilyen például az egyik „legkedveltebb” koan: „Milyen a születésed előtti, igazi arcod olyankor, ha elméd már túljár jón és rosszon?”[5] Nem mellesleg az ilyen és ehhez hasonló kérdések kontextusához szorosan hozzátartozik egy olyan meditációs praxis, amely feltehetően nem része egy kortárs olvasó tapasztalati terének, vagy mezejének. Anélkül, hogy ezt a kulturális „mezőugrást” bírálnánk, álljon itt Fodor Koanja:

még az sem kizárt,

hogy a céltábla nyilad

útjába kerül

Természetesen egy önreferens gesztussal át is értelmeződhet a szöveg, különösen ha felfigyelünk itt arra, hogy Fodor ezen haikuja korábban Haiku-koan címmel jelent meg a költő Lehet című kötetében.[6] Ha ilyen címmel olvassuk, a lírai szöveg medialitásának vonatkozásában olyan értelmezés sem kizárható, mely az üzenet „átadhatóságát” (célba jutását) teszi örökre kérdésessé. Nem mellesleg a haiku magyar verziója általában – kötelező időhatározó híján – egyébként is deixisek nélkül lóg egy időtlen szövegtérben.

 

Hírek és líra befogadási mechanizmusaira játszik rá a Tőzsdei gyorshír, ami valóban „üt”, még ha tipográfiailag kérdéses is a „II.” „11.” helyén való szedése, ami lehetne „másodika”, vagy „február”, ami azonban nincs szeptemberben, amikor az ominózus légitámadás érte az Egyesült Államokat, és amire remekül játszik rá ez az 5-7-5, amikor a „vér, verejték, könny” „hordónkénti” árát zuhantatja a szövegtőzsdébe.

 

Az axiomatikusság általános közhelye a rövid epigramma-szerű európai szövegeknek, amiket a magyar haiku is átvett, jóllehet ez meglehetősen távol áll a japán haiku képszerűségének látszatától, és talán jól világít rá, hogy mi az, ami a mai magyar lírában a klasszikus haikuból átvéve nem működik, illetve nem működhet a kortárs olvasó számára. Fodor Ákos szövegei talán éppen ezért sem erőltetik a hagyományos szabályok betartását az 5-7-5-ös sortördelést leszámítva, ami legalább ránézésre haikunak mutatja ezen szövegeket. Fodor életművében több Axióma című haikut is találunk (a PONTOKba hármat válogatott be Vihar Judit szerkesztő), amik szintén egy metszéspont mentén nyernek értelmet, hiszen formájukban haikuk, míg tartalmi és retorikai szempontból a bölcseleti aforizmák európai mintáit idézik fel. 

Érdekes ehhez képest, hogy a Metaoptika című haiku tart be egy klasszikus szabályt, és címével a képszerűség lehetetlenségét is érzékelteti, ami ugye szintén klasszikus „elvárás”, így lesz meta- ez a képszerűség, mely ironikusan ugyan, de klasszikus. Itt ugyanis bizony ráüt a harmadik sor az első kettőre.

Némelyik árnyék

jelentőségteljesebb,

mint ami veti.

A Párbeszéd aztán végképp eltávolodik a haiku hagyományos elvárásaitól (nemhogy megjelenik a lírai Én, egyből kettő), és az Egy hipotézis sem visz közelebb (a lírai Mi-vel). Ugyanakkor ezek a szövegek is működnek, és éppen azok közé a rövidségükben is esztétikai hatást kiváltani képes szövegek közé tartoznak, melyek a mai piaci körülmények között is, ahol olvasni nincs idő, működhetnek irodalomként. Talán nem véletlen a kötet tagolása (oldal/haiku), ami szinte ajánlani igyekszik a napi fogyasztást, hiszen az üres helyek kitöltéséhez már nincs szükségünk magára a könyvecskére, elég, ha tovább rezonál bennünk valami, ami aznapra megtölti azt az űrt, amit az esztétikailag érintetlen médiumok csak ingerelni, de kielégíteni nem tudnak. Talán nem véletlen, hogy az interneten élő nemzedékünk is reagál ezekre a szövegekre, egyfajta irodalmi cyber-teret létrehozva a hálón, ahol most is vagyunk.[7]

 

A kulturális, vallási terek és mezők vonatkozásában a Mantra című haiku is felveti az áthághatatlannak tűnő horizontális és lehetséges vertikális kontextusok kérdését. A mantra, a koanhoz hasonlóan olyan közegnek tűnik, amely nem importálható, és Fodor ilyen címen szereplő haikuja is ennek lehetetlenségét illusztrálhatja. Mit jelenthet egy globalizált magyar olvasó számára az isteni szótag, szó, illetve mondat, amiként a mantrát indiai vallási mezőjében használják? A szakralitás irodalmi recepciója merül itt fel, mely úgy látszik, önmaga lehetetlenségét jelenti be itt is, hiszen az istentől származó szent szótagok helyett inkább egy aforizmát kapunk:

Egészséges az,

aki békességben él

betegségével.

Az Altató „veszteségének” „fájdalombacsomagolt” „megkönnyebbülése” visz át minket az Egy álom szinopszisába, amelyet a kötet papírja is érzékeltet. Míg a kötet első harmada a hagyományos fehér alapon feketén szedett karakterekkel dolgozik (fényben árnyék a betű), addig az álom, mint negatív jelenik meg (a fekete lapok sötétjéből fénylenek fel az írásjelek). A fordított értelmezésre hívó technikai eljárás az éjszakába viszi az olvasót, ahol álomszerűen találkozhat interkulturális utalásokkal kevésbé élő szövegekkel, melyek egy álom-folyamat szinopszisaként is olvashatóak, ahogy azt az első darab ajánlja, akár az élet-álom analógia mintájára is, amit megerősíteni látszik a margók megjelenése: a fekete lapokon fehér, a fehér lapokon fekete. Így ha nem is mosódik össze, de egymás oldalvonalaként jelenik meg álom és ébrenlét, így határmezsgyéjük is már a papír materiális „szintjén”…

szónál szebbet súgsz,

kezdete és vége nincs,

ölelsz, ölellek

Együtt alszunk a szövegekkel, és a Gyertyaoltás előtt-i utolsó árnyak után (ahol minden jelentés megkettőződik) kezdődik az éjjeli utazás (Útikaland), ahol egy „pille” kormányoz minket, olvasókat. Az éjszaka elmossa a haiku szigorú formai követelményeit is, az álomban túlcsordul, áthágja saját határait, így még inkább megerősítve látjuk viszont a Kérelem-ben, mely az egymás létezésébe való be nem avatkozás szintén buddhista mentalitását tulajdonítja az álomnak, mely így a szakralitás kiemelt helye lesz. A Házassági emlék-mű „van”, de itt az álomban van, és a prozpopoeia olvasói aktusának – emlékmű létére – ellenáll, hiszen a beszélő arca itt végképp nem adható, a lapok éjsötétjéből valóban csupán betűk világítanak (meg a lapszámok).  A Vallomás is az álom arctalanságába hív, ahol A történet, a szerelem csodája „közhelytengerbe” vész, és a Zavar tanácstalan, de értő, diszkurzív süketségébe „torkollik”. Biztosítékot, hogy az idő kérlelhetetlensége áthatolhatatlan akadályt állít a purifikáció szintén szakrális aktusa elé, egy (második) Axióma ad: csak a szeretet áll ellen az időnek, így nem csupán „romépítés”. Ez azzal is együtt jár, hogy a haiku is ellenáll a töredékesség vádjának: az üres tér szerves kerete a szövegnek, mely a PONTOK tagolásában is jól érzékelhető, mikor minden haikut saját (fehér, vagy fekete) betöltetlen tere fog körül.

Éjszaka, szerelem, „szeretés” világítja be az éjszaka sötét lapjait, és reggel: A kérés búcsúja a szeretőtől:

s ha addig élek

is: inkább engem hagyj el,

mint magad, Kedves!

Egy Bashō-hangminta ébreszti az olvasót álmából, és ad új metszéspontot az eddigiekhez, éppen a japán haiku legnagyobb klasszikusa, szabályainak megalkotója megidézésével. A hangminta érdekes összefüggést teremt, és talán inkább a fordítás vonatkozásában lesz jelentéses, hiszen a híres haikuk magyarul mind fordítások, amire könnyen lehet önreferenciális utalás ez a haiku, ha a híres béka haiku[8] fordításainak maradékaként (a pont után) ’fehér kő’-ként aposztrofálja magát a szöveg:

kiszáradt tóból

szétugráltak a békák.

Egy kő fehérlik

És talán ez a kő veti azt az árnyékot is, amely maga a Hideg hármashangzat (wu wei), hiszen a „hófehér havon”, és a hófehér lapon éppen kontúrtalanságában ugyanaz a „semmi”, amin azonban még „egy szűzfehér tárgy” is „kékfehér” árnyékot vet. Ez a „semmin” való árnyéklét az, amin a „nem-cselekvés” (wu-wei) is jelenülhet, természetesen nem önlétében (amivel a buddhizmus tanításai szerint a szamszárában semmilyen létező nem rendelkezik), hanem csak valamilyen jelölhetetlen jelének árnyékaként.

 

Az árnyékvilág az, ahonnan a magyar irodalom egyik első haiku-szerzője, Szép Ernő[9] „visszhangja” is hallhatóvá válik, ezzel a lírai én medialitását még inkább érzékelhetővé téve, hiszen egy halott hangja szólal itt meg síri visszhangként, furcsa módon azonban nappal, és nem – mint arra néhány oldallal korábban még lett volna lehetősége – az éj leple alatt.

Végy egy Ezt-vagy-Azt,

emeld föl a szívedig

s vigyázva tedd le.

Ez a kis vers jól illusztrálja a hazai haiku-recepció egyik Kosztolányitól eredő közhelyét, mely a haiku retorikailag aluldeterminált nyelviségéből, és kulturális hordalékaiból annak erőszakmentességét vonta le.„A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra. A költő a háttérben marad, a vers mögött, s egy rajzot nyújt át olvasójának.”[10]

 

A nem „mit”, hanem a „hogyan” kulturális kliséjét idézi az A kultúráról, mely egy nyugati képzavarral (az ivás ízlelése a „hogyan”-ban, valójában itt a „miből”-ben) teszi érzékletessé azt a kulturális idegenséget, mely a keleti szövegeket, illetve az azokat létrehozó népeket Kosztolányi óta[11] biztosan közhelyekként kísérik (amiket természetesen Kosztolányi is nyugati közhelyekből vett át…),[12] és amelyeknek nagyon sokat köszönhet így egy elfogult, sematikus kelet-értelmezésen alapuló recepció.

 

Fodor Ákos kötete azonban jóval többet ad a fent hivatkozott klisék továbbírásánál. Szövegei már a buddhizmus szövegeinek részleges hazai recepcióját tükrözik, mint például a harmadik Axióma, mely a nyugaton oly nagyra értékelt Szabadság fogalmát teszi át a jellegzetesen buddhista „függő keletkezés” regiszterére (e szerint minden létezés, a maga pillanatnyiságában is folyamatos újragenerálódás eredménye, és a valódi szabadság csupán ezen oksági generálódástól „megszabadulva” lehetséges), ami merőben új kontextust teremt e szó köré.

Szabadság az, ha

megválaszthatom: kitől

és mitől függjek.

Vagy ilyen lehet a reflektáltan gyermeki ”almába harapás” természetességének halában is megőrzött közvetlensége az A legjobb kívánságok-ból-ban. Ezt a magyar nyelvű metszéspontrendszert köti be a magyar lírába nem csupán Szép Ernő nevének említése, hanem az olyan Ady-prófétikus áthallásoktól sem mentes haiku, mint az A Szibilla fohásza, ahol egy betű, az „A” határozott névelő is általánosságra, és nem feltétlen mitológiai áthallásokra sarkalhatja a magyar olvasót. A jól érzékelhető „magyarító” szövegtörekvést tovább erősíti egy szólás parafrázisa („sose nő be a szívem lágya”), amiknek talán éppen az a szerepe, hogy az alapvetően idegent tegye egy kicsit otthonossá, és – szövegként – olvasva lakhatóvá (üres hely van bőven).

 

Természetesen ez a líra – kortárs lévén – sem működhetne önreflexív gesztusok inskripciója nélkül. Erre játszik a Szinposzis, mely talán egyértelművé teszi a lírai Én problematizálhatóságát az ilyen kis terjedelmű szövegdarabokból álló sorozat esetén is, hiszen a lírai hang itt – magára mutatva – elutasít minden kézzel fogható azonosíthatóságot („Sem üllő, se kalapács”), és magát, mint az ezek hiányában maradót mondja ki, de ezt is bizonytalanul („– Talán: a csengés.”)

 

És ha becsukjuk kis füzetünket, sem nyugodhatunk meg, mert ott a (kötet)mondat végén a Pont, egy hátoldal-haiku, mely ismét, és végleg elbizonytalanított minket, honnan és merre felé kell, és lehet olvasni Fodor Ákos: PONTOK (magyar verzió), vagy Pont: ’Nem út és nem cél:/érthetetlen, gyönyörű/helybenröpülés’ című köteteként (japán verzió). A könyvecskét mind a két irányból problémátlanul lehet ugyanis forgatni (ha nem zavarnak meg az egyébként is homályos lapszámozások), lehetőséget adva így magyar nyelven metszéspontokat keresni, és immár jelentősebb, autentikusabb keleti források ismeretében találni Kelet és Nyugat szövegei, közegei között, három sorokba sűrítve, ha a PONTOK vonallá állnak össze…



[1] A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában 2008-ban indult JAPÁN CÉDRUS sorozat eddig megjelent kötetei: Zalán Tibor: Váz, valamint Ősi fenyő címmel Vihar Judit haiku-fordításainak válogatása.

[2] Lásd: Bányai János: Táj- és jelkép In: Híd, 2008. szeptember, 35-39.

[3] Eugen Herrigel: A zen-út, ÚR 1997. 35.

[4] uo. 49-50.

[5] uo. 23.

[6] Fodor Ákos: LEHET válogatott, örökbefogadott és újabb versek, Fabyen Könyvkiadó, Budapest, 1995.

[8]furu ike ya / kawazu tobikomu / mizu no oto

an ancient pond / a frog jumps in / the splash of water [1686]

 

Kosztolányi Dezső fordítása:

Öreg halastó szendereg a langyos

magányba némán… Most beléje cuppan

loccsanva egy loncsos varangyos.

(uő: Japán és kínai költők Pantheon 1995. 29.)

 

Tandori Dezső fordítása:

Tó, békalencsés.

Béka ugrik, zsupsz, bele!

Vén vize csobban.

(uő: Japán Haiku versnaptár, Magyar Helikon, 1981. 27.

[9]Szép Ernő talán a legkorábbi haikura hajazó magyar költő (már 1920-ban írt ilyen jellegű darabokat), azonban ezek csupán egy visszhangban válhatnak haikuvá (mint Fodor Ákos kötetében is) hiszen sem formai, sem tematikus szempontból nem tekinthetőek haikunak, hacsak a rövidséget a versszakok szintjén nem tekintjük elegendő kritériumnak, így azonban a definíció meglehetősen parttalanná válna. Ebben a műfaji hagyományban számba jöhető versei csupán abban különböződnek el, hogy rövid (nem 5-7-5 felosztású) három soros versszakokból állnak, így – ha mindenképpen japán vonatkozást szeretnénk kölcsönözni nekik, akkor – inkább a japán láncvers hagyományához kapcsolhatóak, amelyeknek első háromsoros versszakából kristályosodott ki a haiku hagyományos formája. Lásd:http://www.terebess.hu/haiku/szep.html

[10]Kosztolányi Dezső: Japán és kínai költők Pantheon 1995. 159.

[11] A Kosztolányi által meghonosított kliséket lásd 1933-ban, illetve 1931-ben megjelent cikkeiben: A japán versről, illetve Káté. A kínai költészet barátainak címekkel, újraközölve: uő: Japán és kínai költők 159-161, illetve 163-174. Ahol Kosztolányi csak a görög és francia „művésznépeket” tartja rokoníthatónak a kínaiakkal.

[12] Ezzel kapcsolatban lásd: Zágonyi Ervin: Kosztolányi japán versfordításai – forrásainak tükrében 1. IN: Itk. 1986/3. 246-274., illetve uő: Kosztolányi japán versfordításai – forrásainak tükrében 2. In: uo. 1990/1. 46-70. És ezek pontosításait szintén Zágonyi tollából az Itk 2008/4. számában.

MENEKÜLÉS

Egészen közel simul el, mellettem, talán össze is érünk, amikor észreveszem, hogy a leejtett vászonzsebkendő földet ér, nyilván a zsebéből eshetett ki. Azonnal lehajolok, hogy fölvegyem, s ez a néhány másodperc, miközben kinyílik a metrókocsi ajtaja, elég is, hogy szinte teljes mértékben eltűnjön a szemem elől, már csak a piros, egészen hosszú kabátjának sarkát látom elvillanni, ahogy a mozgólépcső felé haladva távolodik az embertömegben, akik arra készülnek, hogy megrohamozzák reggeli szállítójukat. Némi habozás után, a csengő hang megszólalása közben, kilépek a kocsiból, hogy megpróbáljam utolérni és visszaadni a zsebkendőt, bár az esély bennem egyre halványul, a remény arra nézve, beérhetem egyáltalán, hogy egy kedves mosolyt kierőszakolva, átnyújthassam ezt a halványlila kendőt, amit menet közben erősen szorítva becsúsztatok a jobb zsebembe. Elfordulok én is hát a mozgólépcső irányába, előttem vagy egy tucat ember tornyosul, a bizonytalanságot erősítve, és ahogy néhány másodperc elteltével közösen rálépünk a mozgó alkalmatosságra, én ki-kitekintve próbálom fürkészni, hogy egyáltalán befogható-e látóterembe a fiatal nő, előttem halad-e a lépcsőn, s hogy van-e még értelme törnöm magam egy ilyen kis apróság miatt, amit lehet, hogy észre sem vesz, vagy ha már meg is történt, elfelejtette, netán lemondott róla. Igen, mert mi van, ha azonnal, ahogy a zsebébe nyúl, hogy használja ezt a kendőt, rádöbben, az már nincs a birtokában, hogy valahol, ki tudja, hol, elveszítette, és elvesztésének bizonyossága először apró dühként, majd bosszantó hiányként tornyosul, legvégül egy beletörődést követő felejtéssel zárul benne. Mert ki tudja, mik is járnak az agyában?, hová tart éppen?, hogy mi az, ami valójában fontos a számára?, de persze az sem kizárható, hogy évődik azon, hogy elveszett, feltéve, ha valóban szembesült már ezzel a hiánnyal, hogy talán egy fontos dolog tűnt el számára, ami – bármily furcsa is ez a gondolat – mindennél jelentősebb. Mert honnan lehetne sejteni, kitől kapta?, milyen emlékek, vágyak, illatok kapcsolódnak egy ilyen aprósághoz, amit én egyre csak szorítok a zsebemben, nehogy valami lehetetlen oknál fogva én is elveszítsem. És milyen furcsa az is, hogy már nemcsak az ő életének része, s ha netán lemondott róla, az is lehet, számomra jelentőségteljesebb, mint számára valaha is volt. E közben felérünk a mozgólépcső tetejére, s hasonlóképpen, ahogy az imént történt, már csak néhány pillanatra láthatom az elsuhanó piros vagy inkább vöröses árnyalatú kabátot, de ekkor úgy érzem, beérhetem, ha igazán sietek; van még időm, hogy odaérjek a munkába, szokásaimhoz tartozik, hogy jóval korábban elindulok; ha netán közbejönne bármi is, ne érjen váratlanul. Közben én is elérem a lépcsőfeljárót, gyors lépésekkel feljutok a felszínre, ahonnan jobb rálátás nyílik az engem körülvevő világra, és nyomban megpillantom a nőt, ahogy éppen az egyik közeli úttesten halad át, ahol már villog a lámpa. Menet közben visszafordul, körbenéz, elkapja a tekintetemet, ami elég határozottan rászegeződik, de mielőtt inthetnék, elkapja a fejét és szemmel láthatóan gyorsítva léptein befordul egy közeli utcába – én megint lemaradtam. Értetlenül állok oda az átkelőhöz, mert abból, ahogyan reagált, hiszen nem lehetett nem észrevenni, ahogy elkapja a fejét, arra következtetek, hogy sejti, akarok valamit tőle, s ebből az is következik, még nem fedezte fel a hiányát a zsebkendőnek, így persze nem adhatom fel a dolgot, egyébként is zavartak mindig is az ilyen félreértések, a kommunikáció csökevényei, amikor egy pillantás, egy gesztus olyan módon felülír mindent, hogy azután lehet, a szó is kevés, hogy az ember megmagyarázza szándékait. Nem várom meg, míg zöldre vált a lámpa, az éppen feltornyosuló kocsik közt átvágok a kétsávos úton, majd befordulok az utcába, ahová korábban ő is, s ahogy megítélhetem, mintegy ötven méterre haladhat előttem a másik oldalon. Kihúzom zsebemből a zsebkendőt, s jobb ötlet híján, miközben egyre gyorsabbá teszem lépteimet, lobogtatni kezdem. Először még az is megfordul a fejemben, hogy netán átkiáltok a túloldalra, de aztán megijedek, hiszen mi is volna az? hogy szólítanám meg? – végül elvetem az ötletet. Szinte teljesen megfeledkezem magamról, a reggeli fáradtság, a tudat, hogy a munka felőröl, az iroda neszeinek elviselhetetlen garmadája, a munkatársak jelenléte, nyaggatása, a fáradtságos ügyintézés… ezek most mind háttérbe szorulnak, szinte teljesen eltűnnek, csak erre, az éppen aktuális feladatra, mert így tekintek rá, koncentrálok. Aztán ismét hátranéz; találkozik a tekintetünk, s mivel közben sikerül jobban megközelítenem, a szemében felfedezek valami riadalmat, félelmet, amin azonnal érződik, hogy nekem szól. Nem a világnak, nem a reggelnek, ami mindenkinek olyan nehéz, nem, erről azonnal látszik, hogy nekem, személy szerint nekem címezték, s ezt az ismét gyorsuló léptek, a már-már futásba áthajló sebesség is bizonyítja. Egyre jobban lobogtatom a zsebkendőt, átléptek a túloldalra, de ekkorra már ismét eltűnik az utca végén, és újra szem elől veszítem. Gyorsabbra veszem a lépteimet; már én is szinte futok, s közben az értetlenség, ami egyre inkább formálódik bennem, egy afféle daccal vegyül, hogy mégsem hagyhatom annyiban a dolgot, ha már idáig követtem, ha ennyi időt rászántam a dologra, s ha mindannak, amit idáig végiggondoltam, csak a fele netán igaz; én is balra fordulok és újra megpillantom a nőt, ott áll egy villanypózna mellett, szemmel láthatóan rám vár. Megtorpanok a sarkon. Próbálom megérteni a szituációt, azt a tekintetet, amit rám meresztett, mikor kiléptem az utcafrontra, azt a gyűlöletet és megvetést, ami a szeméből felém sugárzott, s egyben azt a várakozást, azt a készülődést, ami a levegőben úszott kettőnk között. Leengedem a kezem, nem lobogtatom tovább a zsebkendőt, egyébként is látnia kell, hogy nálam van, és amint újra felemelem, hogy jelezzem, csak át akarom nyújtani, hogy nem ártó a szándék, én csak odaadom és már megyek is, mert tőlem nem kell félnie, előlem nem kell menekülni, bennem meg lehet bízni, hogy én csak adni szeretnék és nem elvenni, abban a pillanatban ismét az a félelem, az az üldözött nyugtalanság ül ki az arcára, mely azt sugározta felém, hogy bármit, csak ezt ne, hogy hagyjam, hogy menjek… Rohanni kezd, s ez már nem csak az a gyorsított tempó, amit korábban felvett, szó szerint fut, ahogy csak bír, és már nem is a zsebkendő miatt, nem azért, merthogy kötelesség, s nem is a jó szándék által vezetve, inkább a kíváncsiság okán, a vágy miatt, hogy megértsem; én is futni kezdek, nem gondolva arra, hogy milyen fájdalmat, vesződést, félelmet okozhatok ezzel, de úgy érzem, muszáj megértenem, hogy miért, hogy hová, s valójában ki elől menekül. A zsebkendőt még mindig ott szorongatom a kezemben, áthaladunk néhány zebrán, befordulunk jó néhány sarkon, és sikerül is majdhogynem beérnem, amikor befordul egy bérház kapuján és eltűnik előlem a lépcsőház sötétjében. Belépek én is a kapun, majd megállok az első lépcsőfordulóban, fülelek, hátha hallok valamit, de néhány perc is el kell, hogy teljen, mire a második emelet gangján megpillantom a piros ruhát. Most már az a vadászösztön is hajt, ami csak egész ritkán fogja el az embert, és valami spontán indulat hevében, nem tudom, mért pont így, felkiáltok: „Állj csak meg!” – A nő ettől megtorpan, majd ezt követően lenéz a gangról. Feltehetőleg nem lát belőlem semmit, mert az árkád alatti homályos részen állok, zsebre tett kézzel várva, hogy mi fog történni. „Takarodjon innen…” – üvölt vissza, majd egy kulcscsomót vesz elő, s odalépve egy hozzá közeli ajtóhoz, babrálni kezd a zárral. Nem engedhetem meg – gondolom magamban –, hogy elveszítsem, mert hiszen meg kell, hogy értsem, mi ez az egész; hogyan jutottam, jutottunk idáig, amikor nekem csak egy zsebkendőt állt és tulajdonképpen áll is szándékomban átnyújtani. Meg akarom érteni, mi késztette a menekülésre – mert hát menekült, ez kétségtelen –, s meg akarom azt is érteni, engem mi késztetett erre a rohanásra; merthogy nemcsak a zsebkendő, nem. Szánalmas dolog volna azzal áltatnom magam, hogy csak azért vagyok itt, mert jót akarok cselekedni… Ismét futni kezdek, fel a lépcsőn, hogy még felérjek a gangra, mielőtt eltűnik abban a lakásban, s minek következményeképpen valószínűleg nem láthatom többé. Szerencsémre nem sikerült kinyitnia az összes zárat, mire felérek. Már ott állok mögötte, ő abbahagyja a babrálást, azonban nem fordul meg, egészen összehúzódzkodva a korláthoz húzódik. Hirtelen engem is eltelít a bizonytalanság, teljesen elvesztem a hitem abban, hogy mit is keresek itt, hiszen tulajdonképpen fogalmam sincsen; rászorítok a zsebemben nyomorgó zsebkendőre, közben a mellkasom tájékán is valami hasonló érzés önt el belülről, zakatolok, és érzem, hogy ez nem a rohanás miatt van. Egyszerűen csak félek. Közelebb lépek a nőhöz, aki pontosan érzi a kettőnk közti távolságot s nyomban ő is arrébb húzódik a korlát mellett. Szinte megcsap a belőle áradó izzadság. Az a fajta szag ez, ami a félelemmel párosul. Nem tudom, mit mondjak, már bánom, hogy idejöttem, hogy követtem, hogy rohantam én is, ahogy csak bírtam, bárcsak otthagytam volna a zsebkendőt a metró padlózatán… Eközben a nőből feltör valami nyomorgó, zokogással vegyülő, nyüszítő hang, ami megrettent, és hátra is lépek egy méterrel. Megfordul, rám emeli a tekintetét, amit bárcsak ne tenne. Az arca, ahhoz képest, ahogy eddig láthattam, mikor rám meredt még kint az utcán, gyűlölködő, megvető tekintettel, teljesen eltorzult; a zokogástól alig lehet látni a formákat, melyek egy arcra jellemzőek, mintha valami ülne ez előtt a tekintet előtt. Amikor benyúlok a zsebembe, hogy elővegyem a zsebkendőt, hogy végre átadhassam és megszabadulhassak ettől az iszonyattól, ő is a saját zsebébe nyúl, és kiemel egy pénztárcát: az én tárcámat. Azonnal belém nyilall a pillanat, amikor hozzám simult a metrón, még mielőtt én a zsebkendővel lettem volna elfoglalva. A kendőt lassan emelem ki a zsebemből, de valamiért a mozdulat is, amit elkezdtem, abbamarad, visszatolom a kezem a zsebem mélyére. A nő lehajtott fejjel nyújtja felém a tárcát, de valamiért undor fog el az egész szituációtól, ami – úgy érzem – a dolog érthetetlenségéből fakad. Kérdően nézhetek a nőre, mert ismét zokogni kezd, majd lehajtott fejjel motyog, amit először nem igazán értek: „…vagyok, én… nem akartam, tudja. Beteg vagyok…” „Tessék?” – kérdezek vissza, majd egy cseppet közelebb lépek. „Nem azért lopok, mert… hanem mert muszáj, valami erre késztet, és már nem bírom tovább!” – Ezt követően elejti a tárcát, majd hirtelen átveti magát a korláton, a ruhája beleakad a kiálló kovácsoltvasba, végighasad, s ez után már csak egy tompa puffanás hallatszik.

Pár órával később, mikor a hullát a mentők elviszik az udvarról, az egyik rendőr odalép hozzám, papírral a kezében: A lakóktól azt az információt kaptuk, hogy feltehetőleg maga látta utoljára élve. Milyen kapcsolata volt az elhunyttal, ismerte egyáltalán?
Nem válaszolok semmit, hagyom, hogy bevigyenek a kapitányságra.

A legjobb szándék


A kutya ül
Zseblámpa fénye
riadt karsztnál
világít az éjbe

Templomba menve
hajad koszorúba
füzér a kezed
Hogyan hiszed el
Ima helyett
Isten ül melléd
a székre

Váratlanul fiatal
újfent néz rád
s lőn fény
sosem volt világosság

Kérdés helyett
a válasz
Arcra kapod
A múlt is üt
Rebben nagyot

Nem érti a grimaszt
A máz leolvad
s durva karja
mutatja az utat

Te csak kérleled
talán kelet arra van
holnap

De siess
mert itt és most
csak az öregember
marad

 

MADAGASZKÁR

 

Elmentem, hogy lássam
a megszámlálhatatlannak hitt
hegyet,
de semmi, semmi sem
maradt
neked belőlem.

Már csak a keret,
az üveg rég kiesett.

Álltam a szürkületi fényben
konokul,
remegett a körvonal,
mit a közeli esőszag után
húzott az ég és a föld közé

Mint minden, most minden
mindennel párhuzamos

Dőltem le, hogy az este
húzódjon alám
én meg
rajta, rajtad.

Ördögünk van

A tánc az irodalomban az élet, a halál és a szerelem (a szexualitás) metaforájaként jelenik meg, és ezekről tanulhatunk Grecsó Krisztián új könyvében is.

A Tánciskola alapjául a klasszikus mester- tanítvány viszony szolgál. Hősünk, s egyben a tanítvány Dr. Voith József a frissen végzett jogászpalánta, aki az áhított szegedi aranyélet helyett jobb híján – nagybátyja révén – a tótvárosi porfészekbe kerül fogalmazónak. A hóbortos Szalma Lajos bácsiról azonban hamar kiderül, hogy ő a helyi Don Juan, aki mindenkit elvarázsol a szó szoros értelmében, hiszen a hétvégeken saját termesztésű drogjaival és filozofikus előadásaival kábítja vendégeit. A mi együgyű, kopaszodó, kövérkés Jocónk a beavatási szertartások hatására (szex, drog, alkohol, sátán, halál) fél év leforgása alatt nagybátyja alteregójává alakul, de mi más is szólhatna közbe mint a szerelem, és hogy teljesen legyen a kép, Szalma Lajos szenteste legyőzetik.

Grecsó azonban nem elégszik meg ennyivel, ezért számtalan narrációs technikát és intertextuális szálat (pl.: a móriczi Árvácska allúzió, Krúdy novellái stb.) sző a regénybe. Azonban ezek a szálák megannyi kisebb- nagyobb epizódként futnak a szövegben és olyan érzést keltenek, mintha egyszerre több történetet olvasnánk, melyek aztán nem állnak össze egységgé. Hasonlóan szétdarabolttá teszik a művet az olyan motívumok, amelyek lényegében nem viszik előre a történetet, de poentírozó kidolgozásuk miatt önálló jelentőséggel sem bírnak ilyen pl.: Voith Károly története, a cigány munkások vagy Kucsera halála.

A Tánciskolában minden parafrázis közül leghangsúlyosabban Thomas Mann Doktor Faustusa van jelen. A Voith fiú 24 évesen (első drogos hallucinációja során) találkozik az ördöggel, akárcsak Adrian Leverkühn mindketten kapnak még ugyanennyi időt, mely alatt lehetőségük nyílik arra, hogy felülmúlják önmagukat. Nagy különbség azonban, hogy míg manni művészproblematika a polgári életforma és a művészi teljesség elérhetetlenségét példázza, addig itt nincs ilyen léptékű konklúzió, amit levonhatnánk. Adrian lelkét és földi életének felét zseniális művekért adta cserébe, míg Jocó a helyi ördög Szalma Lajos marionett figurájává válik. A Voith fiú látszólag választani kényszerül Ildikó és Judit között, akik két életforma megtestesítői: míg Ildikó egyértelműen szexuális lényként van definiálva (vö. Esmeralda) a könyvben és azzal, ha Jocó mellette döntene, nagybátyja helyét venné át a helyi körforgásban; addig Judit magánya és a kívülállása egykori önmagára emlékezteti.

A keresztény utalások a Faust legenda mellett is nagy szerephez jutnak a szövegben, de elsősorban Szalma Lajos személyiségén és értékrendjén keresztül átszűrve találkozhatunk velük: „… a szerelmeskedésnek, az örömnek, a vágynak, a vasárnap délnek megvannak a taktusai, az élet zenéje nem vicc, a ritmust maga a Teremtő véste kőbe, az élet muzsikájának csak a dallamán lehet változtatni, a ritmus kőtáblán van…” (Grecsó 2008: 20) Ezt az örökös körforgást próbálják érzékeltetni a regényben a táncok, a mitológia, tájleírások, no és persze Lajos bácsi tettei.

Mindent összevetve Tánciskolában az alaplépések jók, de az intertextusok folyamatos nyomatékosításával a mű lényeges kérdései (önmegvalósítás, kitörési lehetőség, szerepvállalás a vidéki Magyarországon) komolytalanná válnak.



Móricz írástechnikájával, Krúdy elmosódó időhatáraival, az ételek és a szerelmi viszonyok leírásával, a szerző töredékeiben villantja fel az olvasmányélményeken alapuló sztereotip vidéki világot, melynek elemei éles ellentmondásban állnak egymással: realista emberábrázolás, a századfordulót idéző helyrajzok.

Véleményem szerint ez a fajta töredékesség Grecsó novellista pályakezdéséből fakad.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info