Krasznahorkai új művének felépítése a Fibonacci-számokon alapul, ami azonban szembetűnő, hogy az első egyes hiányzik a sor elejéről. Véleményem szerint ez a szám azonban nem egy újabb szöveg, hanem maga a borító. Az oszlop a görögöknél a templomok alapegységéül szolgált, ezért a szerkezeti és a formai elemeket ehhez igazították. Ennek fényében a fedőlap megteremti a vallás és a művészet összefonódását, mely végigkíséri a könyv egészét, még ha nem is ad közvetlenül olyan erős olvasatot a műnek, mint a Sátántangó borítóján szereplő I.N.R.I. szó. E két fogalom mellett a látás, a láttatás, illetve ennek hiánya az, ami az összes novellában kiemelkedő szerephez jut. Ezt erősíti meg a kötet elején szereplő mottó is: „Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre.” (Thelonious Monk- Thomas Pynchon)
A Kamovadász című írásban rögtön két ellentétes nézőpontnak vagyunk szemtanúi: egyfelől az állandóan koncentráló és mozdulatlan kócsag, másfelől a körülötte figyelmetlenül rohanó Kyoto. A madár jelzői (védtelen, fölösleges) egyben a száműzött Ashvahti királyné jelzőivé is válnak a második novellában. Ebben is folytatódik a kettős szemlélet, de itt két eltérő idősík játszik egymásba és teremt egységes történetet a befogadóban. Krasznahorkai részletes leírásaiban nemcsak a műre, hanem az alkotás folyamatára, és a szerző fontosságának kérdésére is kitér. (vö. Christo Morto) Ezek során azonban nem a narrátor önkényes véleményét olvashatjuk, sokkal inkább az egyes kultúrák és korszakok általános megítéléseit.
A kötetben szereplő novelláknak valamilyen módon része az elmúlás. A művészet, vallás és halál tematika leggyakoribb találkozása Krisztus kereszt ábrázolásában ölt testet, jelen esetben stílusos módon Velencében. A Christo Mortoban újra megváltozik a nézőpont, eddig mi néztük a tárgyakat, de most Jézus szeme tükörként láttat mindent. A tükör értelmét a Hajnalban kel című novellában nyeri el igazán, itt a maszkkészítő mester a tükrözés során látja meg azt, ha valami rossz irányba megy.
A Krisztus szeméből áradó vak sötétségből, a vakító a fénybe jutunk az Akropoliszon. Ez a történet a tökéletességből való kiábrándulás újabb példája (vö. Egy Buddha megőrzése), és egyszerre egy újfajta tökéletesség megfogalmazása. Ez pedig nem más, mint a tárgyi mozdulatlanság állapota, ami tulajdonképpen megegyezik az első novellában szereplő kócsag helyzetével, és a mellette elrohanó világgal. Ezt töri meg az ironikus végkifejlet, a halál.
A címben szereplő Seioboval először a 34-es számú szövegben találkozhatunk. Az eddigiekhez hasonlóan itt is egy kettős novellát olvashatunk: egyfelől kerettörténetként megismerjük Kazuyuki mester életét, másfelől láthatjuk mint Seiobot. A színész istenné lényegülésekor leképezi a kötet elkészülésének módszerét: a mozdulatok egymásból következnek, és irányítják őt. A noh színház, a teljes élet és az írás metaforájaként jelenik meg, mely egy tőlünk független (szakrális) rendre épül. Krasznahorkai tulajdonképpen egy világja vesztett istent jelenít meg több alakban (Krisztus, Buddha, Seiobo, a milói Vénusz), ezzel is rámutatva arra, hogy a kultúrák a különbségek ellenére valójában egyfelé mutatnak. Ezt erősíti a szöveg és a tér kapcsolata, mivel a könyv mondatai számtalan helyszínre kalauzolnak el bennünket úgy, hogy közben a végkifejlet állandó és eleve elrendezett. A folyamatnak egyszerre vagyunk részesei és szemlélői, de mindkét pozíció közös jellemzője a tehetetlenség. Tehetetlenség a pusztulással szemben, mert van tartomány, a halálé, a föld iszonytató súlyával mindenfelől, mely őket is befogadta, s amelyik majd minket is el fog nyelni, hogy magába zárja, betemesse, hogy eleméssze az emlékünket is, túl mindazon, ami örökkévaló.