A tánc az irodalomban az élet, a halál és a szerelem (a szexualitás) metaforájaként jelenik meg, és ezekről tanulhatunk Grecsó Krisztián új könyvében is.

A Tánciskola alapjául a klasszikus mester- tanítvány viszony szolgál. Hősünk, s egyben a tanítvány Dr. Voith József a frissen végzett jogászpalánta, aki az áhított szegedi aranyélet helyett jobb híján – nagybátyja révén – a tótvárosi porfészekbe kerül fogalmazónak. A hóbortos Szalma Lajos bácsiról azonban hamar kiderül, hogy ő a helyi Don Juan, aki mindenkit elvarázsol a szó szoros értelmében, hiszen a hétvégeken saját termesztésű drogjaival és filozofikus előadásaival kábítja vendégeit. A mi együgyű, kopaszodó, kövérkés Jocónk a beavatási szertartások hatására (szex, drog, alkohol, sátán, halál) fél év leforgása alatt nagybátyja alteregójává alakul, de mi más is szólhatna közbe mint a szerelem, és hogy teljesen legyen a kép, Szalma Lajos szenteste legyőzetik.

Grecsó azonban nem elégszik meg ennyivel, ezért számtalan narrációs technikát és intertextuális szálat (pl.: a móriczi Árvácska allúzió, Krúdy novellái stb.) sző a regénybe. Azonban ezek a szálák megannyi kisebb- nagyobb epizódként futnak a szövegben és olyan érzést keltenek, mintha egyszerre több történetet olvasnánk, melyek aztán nem állnak össze egységgé. Hasonlóan szétdarabolttá teszik a művet az olyan motívumok, amelyek lényegében nem viszik előre a történetet, de poentírozó kidolgozásuk miatt önálló jelentőséggel sem bírnak ilyen pl.: Voith Károly története, a cigány munkások vagy Kucsera halála.

A Tánciskolában minden parafrázis közül leghangsúlyosabban Thomas Mann Doktor Faustusa van jelen. A Voith fiú 24 évesen (első drogos hallucinációja során) találkozik az ördöggel, akárcsak Adrian Leverkühn mindketten kapnak még ugyanennyi időt, mely alatt lehetőségük nyílik arra, hogy felülmúlják önmagukat. Nagy különbség azonban, hogy míg manni művészproblematika a polgári életforma és a művészi teljesség elérhetetlenségét példázza, addig itt nincs ilyen léptékű konklúzió, amit levonhatnánk. Adrian lelkét és földi életének felét zseniális művekért adta cserébe, míg Jocó a helyi ördög Szalma Lajos marionett figurájává válik. A Voith fiú látszólag választani kényszerül Ildikó és Judit között, akik két életforma megtestesítői: míg Ildikó egyértelműen szexuális lényként van definiálva (vö. Esmeralda) a könyvben és azzal, ha Jocó mellette döntene, nagybátyja helyét venné át a helyi körforgásban; addig Judit magánya és a kívülállása egykori önmagára emlékezteti.

A keresztény utalások a Faust legenda mellett is nagy szerephez jutnak a szövegben, de elsősorban Szalma Lajos személyiségén és értékrendjén keresztül átszűrve találkozhatunk velük: „… a szerelmeskedésnek, az örömnek, a vágynak, a vasárnap délnek megvannak a taktusai, az élet zenéje nem vicc, a ritmust maga a Teremtő véste kőbe, az élet muzsikájának csak a dallamán lehet változtatni, a ritmus kőtáblán van…” (Grecsó 2008: 20) Ezt az örökös körforgást próbálják érzékeltetni a regényben a táncok, a mitológia, tájleírások, no és persze Lajos bácsi tettei.

Mindent összevetve Tánciskolában az alaplépések jók, de az intertextusok folyamatos nyomatékosításával a mű lényeges kérdései (önmegvalósítás, kitörési lehetőség, szerepvállalás a vidéki Magyarországon) komolytalanná válnak.