Védett vadak

„S a reggel, mint egy villanás,

Tűnő perc, szétzengő cikkanás…”

(Kérdés)

 

Fekete Vince válogatott verseiből összeállított kötete kapcsán sok olyan dologról lehetne beszélni, amelyek kapcsolhatóak lennének a költő eddigi munkásságához, megjelent versesgyűjteményeihez, vagy magáról az összegzés jelenségéről is lehetne szólni – hogy mégsem ezek kerülnek most előtérbe, annak leginkább az az oka, hogy Fekete Vince Védett vidék című kötete (is) nehezen megközelíthetőnek bizonyul az olvasás során. S minthogy ez elsődleges tapasztalat, talán érdemes éppen ezt a hatást körüljárni.

 

A gyűjtemény felépítése nagyon tudatos szerkesztésről árulkodik, úgy tűnik, nem tekinthetünk el ettől sem, amikor a kötet verseiről beszélünk. A nyitó- és záróverset leszámítva a kötet négy fő részre tagolódik. Ezek érdekessége, hogy a versek mennyiségét tekintve egyre rövidülnek, az utolsóban már csupán egy alciklus szövegei olvashatók. Ennek és a keretet képező két versnek is köszönhető, hogy a Védett vidék struktúrája igen zárt, olykor már elidegenítően zárt, hiszen a mottó(k)nak, a szövegeknek matematikai pontossággal kiszámított a helye, s a felépítés mintha az olvasás egyirányúsítását erősítené. Ugyanakkor, s ez legalább akkora hangsúllyal jelentkezik, ahogy azt már többízben jelezte is az eddigi kritikai visszhang,[1] a kötetből kirajzolódó természet- és időszemlélet éppen nem az egyenes irányúság felé mutat, hanem a körkörösséget, a folyamatos elindulást, visszatérést, a múlt és jelen egymás mellé rendelését helyezi előtérbe.

 

A Védett vidék szövegei lényegében ezeket járják körül, indítva a gyermekkori helyek, emlékek felidézésével, majd a Másik megjelenésével, a vele és a természettel való kapcsolat hasonlóságával, végül a halál, az elmúlás képeivel. Ezeket leglátványosabban a kezdő- és a kötetzáró vers hivatott keretezni: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület, // hogy így menjen szakadatlanul, / hogy fölépüljön, fölemelkedjék, / majd semmivé váljon hirtelen, / mint egy darabjaira hulló nyakék”. Vagyis ez a körkörösség egzisztenciális magány megtapasztalásához is vezet, hiába a feloldódó Én-Te viszony, hiába a természettel való szoros kapcsolat, mindez nem vezet semmilyen út megnyugtató végéhez. Kosztolányihoz hasonlóan Fekete Vincénél is úgy tűnik, hogy nincsen fejlődés, az ember a születésétől halad a halála felé. Csakhogy mindez kicsit monotonná, sőt kiszámíthatóvá is válik egy idő után, ami semmiképpen nem írható a kötet javára – gondolva itt elsősorban arra, hogy mivel a keretet alkotó versek szövegszerű egyezéseket tartalmaznak, maga az olvasó is óhatatlanul belesodródik a körforgásba, vagyis éppen abba, amit a lírai én kérdések elé állít. Ami megbontja ezt az értelmezést, az csak nagyon ritkán, viszont annál nagyobb erővel tör felszínre néhány sor és költői kép erejéig. Érdekes, hogy ezek mindegyik részben megtalálhatók, az első ciklusban például A vidám lakók című versben: „A vidám lakók ott / lebegnek a fák mögött, / a parki tóban. […] A tó mélyén fura, állati indák / kígyóznak lüktetve, testüket / körbezsongják. […] És most itt, a tó mélyén, / a víz alatt, »örökké tart / már a pillanat.«” (24.) Ebből a részletből érdemes kiemelni, hogy bár Fekete költészetére igen jellemző a pontos, mindent megnevezni tudó leírás, itt ez elmarad, s helyette az állati és a növényi (állati, inda, kígyó) párosul a fura jelzővel. Továbbá éppen egy intertextus révén (Jékely Zoltán) számolódik fel az idő monoton kiszámíthatósága, s a pillanat megmarad mindenkorinak – noha a könyv szövegei éppen az idő múlásával (ahogy ezen recenzió választott mottója is mutatja) tartanak szoros kapcsolatot, még akkor is, ha az közben egy körforgás része.

 

A Vak visszhang című ciklusban olvashatóak a következő sorok: „Van, amikor csak / a fákat látjuk, csak az erdőt, és nem érezzük, amit / amúgy is tudunk magáról a hegyről, hogy benne / titkos barlangok hallgatnak, vagy tengerszemek / rejtőzhetnek.” (45., kiemelés eredetiben) És végül, a záróciklusban mindez már az elmúlás képeivel párosul: „hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe […] kásásan kéklik lent a mély / szomorú angyalarcok / ringanak egyre és / hajuk az égbe kapkod”. (73.) A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható. Ahogy láttuk, a kép mindegyik ciklusban másfelé mozdul, de a kép a fontos – hogy valahol lent a mélyben valami megbújik, s az a valami lokalizálhatatlan, megnevezhetetlen és ideje sem mérhető. Ezek a sorok, nagyon finoman bár, megbontják a monotonitást, a véget nem érő körforgást, de én úgy érzékelem, a lírai én viszont nem mozdul ezek felé, marad a védett és ezért biztonságos vidéken.

 

Írásom elején azt állítottam, hogy a Védett vidék nehezen megközelíthető kötet. Ebben bizonyosan közrejátszik a könyv struktúrája, valamint a versek olvasásának jól kiszámított útvonala is. Mindebből következik, hogy Fekete Vince védett vidékénél számomra sokkal izgalmasabbnak bizonyulnak védett vadjai, a vidám és szomorú lakók – éppen kiszámíthatatlanságuk okán.

 

Fekete Vince: Védett vidék. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.



[1] A leglátványosabban Koncz Tamás recenziója („Magamat körbejárom”) emeli ki ezt a jellegzetességet: http://www.barkaonline.hu/kritika/1990-fekete-vince-koeteterl

Csak ringani a nyílt vízen

László Noémi kötetbe gyűjtötte 1995 óta írt verseinek legjavát, s ezt a válogatást új szövegekkel bővítette ki (illetve néhányat újraírt). Első kérdésünk mindjárt az lehet, mennyit ér ez a kétszáz egynéhány oldalas gyűjtemény? Mivel reprezentatív kötetről van szó, nyilván nem keveset, és attól sem tekinthetünk el, hogy megjelenése után alig egy évvel, 2010-ben a szerző megkapta a József Attila-díjat. De ennél talán mégiscsak fontosabb a következő kérdésünk: hogyan alakul a versek világa a kezdetektől 2008-ig? Kirajzolódik-e valamilyen változás az alkotói pályán? És végül milyen új utakat nyit maga előtt László Noémi? Egy ilyen kisrecenzió már műfaji korlátainál fogva sem törekedhet semmiféle teljességre, de fontosnak vélt részleteket kiragadva talán mégis érzékeltethet valamit a fentebbi kérdésekre adható válaszokból.

 

            A korai versekben (Az égbolt kapujában – 1995) a legszembetűnőbb alighanem a játékosság, a muzikalitás, a gondtalanság, az értelemmel alig-alig bíbelődő lírai alany gyermeki rácsodálkozása arra, hogy valamilyen megfoghatatlan rejtelemből születnek a művek: „Álom küszöbén / ül a vers / és ébrenléttel ámít, // de ébren be nem / járhatod / a szó gyerekszobáit” (Szitakötő, 8.). Kissé különösen hat ma ez a költői megszólalás, s ahogy a legtöbb kritikusa megemlíti: egyáltalán nem divatos. De éppen ezért tarthat igényt az érdeklődésre: mert különc. Máshol például ezt írja: „Csókunk szavak ölében szendereg. / Nincs igazsága: tudatlan gyerek” (Csók, 19.). Ki tenné bele a csók szót ilyen szövegösszefüggésben ma egy versbe? S ami a legérdekesebb, nem tudom eldönteni, hogy ez giccs vagy játékos – direkt – naivitás.

 

            A második ciklus (Apróságok dicsérete – 1996) ezt a megszólalást viszi tovább valamivel tudatosabb, kissé talán nagyobb műgonddal megformált versekben. A lírai én felkerekedik, s a maga választotta úton halad, hogy még jobban megismerje saját (költői) világát: „Mindinkább fakuló, törlendő körvonalakkal / járom, amit még senki sem járt be miattam, / sűrűsödik az utak ki nem ismert / rejteke rajtam” (Garabonciás, 39.). Ahogy egyre inkább elmerülünk a kötetben, feltűnik, hogy László Noémi sokat és könnyen ír. Könnyen, akár a papírhajó libeg a vízen. Ez persze a versek minőségére is kihatással van: egyenetlen színvonalú szövegek kerülnek egymás mellé nem egyszer.

 

            A Befejezetlen múlt – 2000 már poétikailag is több változást mutat az előzőekhez képest. Fellazulnak a kötött versformák, gyakorivá válik a sorátlépés, a rímek nem olyan maguktól értetődően, kimérten válaszolnak egymásra. A lírai én szembesül a szürke hétköznapokkal: „Tizenhét napja számon tartom azt, / hogy nem történik semmi különös” (Fontos, 67.).

 

            Az egészben-látás lehetetlenségének tapasztalatával számol a Semmi himnusz – 2004 szubjektuma. Már nem biztos, hogy minden azonos önmagával. A versekben is megjelenik egyfajta válsághangulat: „… nem vasból, rézből, / ezüstből készül a lélek, már levegőből, / sablonból, szeletekből készül” (Özönlés, 93.). A látványosan megsokasodó allúziók ironikusan hozzák párbeszédbe a költői hagyományt. A gazdát bekeríti háza Babits versét juttatja eszünkbe. De míg a költőelőd versében a gazda cselekvő, aki a lécekkel védi meg magát az „új barbár század eljövetelétől”, addig László Noémi gazdája tehetetlenül szenvedi meg a létbevetettséget: „Folyik az élet. / Értetlenül tűrni kell, / hogy az egyetlen biztosat / nem lehet önként megosztani senkivel” (125.). Az Intés az őrzőkhöz Ady felszólításával perel, hiszen korántsem magától értetődő, mit és hogyan kell (meg)őrizni ma.

 

            Az új verseket magába foglaló utolsó ciklus (Lámpagyújtás – 2008) egészen sok József Attilára utaló sort, illetve József Attila-átiratot tartalmaz. László Noémi ezzel a korszakalkotó költői életművel, nagyhatású hagyománnyal szeretne kezdeni valamit. Hozzátehetjük: nem mindig sikeresen. Az Ideálban például az Óda soraira játszik rá: „Ártalmas tréfa végül az egész. / Pont az a gond, hogy nem csüng le a kéz. / Nem lágy az emlő, melege se száll” (141.). Ezt a megoldást még elfogadjuk, bár kissé erőltetettnek érezzük, de mihez kezdjünk egy Születésnapomra-átirattal, amiben nem fedezünk fel semmilyen többletet az eredeti vagy az időközben megszaporodott átiratok között. Tóth Krisztina kissé különös rímei (a Porhóban, pl. „csecsem / becse”) vagy Kovács András Ferenc virtuóz megoldásai (Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!) után nehéz újat mutatni.

 

            Fentebb olyan tendenciákat emeltem ki, amelyekben lehetőséget látok arra, hogy ez a többrétegű lírai beszédmód kiforrjon, megerősödjön. Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig. Kíváncsian várjuk, mi fog történni ezek után.

 

László Noémi: Papírhajó, Válogatott és új versek 1995-2008, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2009.

Mocskos csönd; Lazúr; Mélyriport

Mocskos csönd

 

Nagyapának odaátra

 

 

Néha előfordult, hogy nem vitt magával.

Ez most pont olyan.

Ilyenkor azt próbáltam kitalálni,

vajon miben ügyködik éppen.

Valamit betesz az autóba,

valamit kivesz az autóból, 

meglesi, mit lőtt a vadász,

kigombolja ingét a nyári forróságban,

bekap egy fröccsöt,

elcserél egy körfűrészlapot két liter pálinkáért,

süteményt visz a kurvájának,

lefizeti a rendőrt,

félrecsapja műbőr kalapját,

leparkol a kocsma előtt,

megcirógatja a korosodó pultos asszonyt,

kikér egy kört a fiúknak,

majd megérkezik, kicsit részeg,

nagyit megcsókolja, viccesen fenekébe csíp,

egyúttal a lába közé nyúl,

mindketten nevetnek és én velük nevetek.

 

Aztán felül a biciklire és elhajt,

visszafelé már tolja, majd lehajítja az udvar közepén,

káromkodik, tajtékzó részeg,

nagyi is rohadt rondán beszél,

itt pofon vágja, ott visszaüt,

nagyi sír egy kicsit nekem,

miközben ő a lugas alá tántorog hörögve,

és nagy hasával, nyitott ingével az asztalra fekszik,

egyszerre énekel és bőg, ahogy a torkán kifér,

az alvilágnak nincs romantikája, az alvilágban nincsen szerelem,

majd bugyborékolva elalszik a szúnyogzendülésben,

nagyi az ablakhoz hív, szeme még könnyes,

de hangja már kuncog, ahogy fülembe súgja,

nézd, olyan aranyos.

 

 

Lazúr

 

A mogyorófa mesét terem,

a gyerekek zsebükbe rejtik,

kabátjuk steppelt orkán.

 

Mókus itt nem él meg,

minden kuka csordultig tele,

közepén egy-egy szív kalimpál.

                                                                         

A lépcsőn két mécses ég,

szanaszét üres üvegek,

megint meghaltak semmiért.

 

Milyen hónapot írunk, uram,

kérdezi valaki a trafiknál,

és arca elé teszi a kezét.

 

 

 

Mélyriport

 

Amikor a szibériai fogságból hazatértem,

sokáig nem ettem rendesen,

attól féltem, belehalok.

Többször láttam olyat, aki kénytelen volt

ujjaival kipiszkálni ürülékét.

 

Szerencsés voltam,

családom nem feledett el és visszavárt.

Viszonylag hamar sikerült újra beilleszkednem,

éjszakáim álomtalanná szelídültek.

Modorom száraz maradt és nyers,

tekintetem konok és türelmetlen.

 

Sógorom partizánnak nevezett a hátam mögött,

kicsi unokájának íját bal térdemen törtem ketté.

Ajándékaim cukorka és földre hullott körte voltak.

Sohasem szerettek a gyerekek,

és fellélegeztek, akik eltemettek.

 

Test-Kép-Írás. Szenvedésre emlékezni

(Elhangzott 2011. október 28-án Szatmáron)

Tisztelt Emlékezők!

Az általam megadott – talán túlságosan is „nagystílű” vagy nagyigényű – cím arra kötelez, hogy ezeknek a kifejezéseknek az emlékezés mikéntjéhez vagy mirőljéhez való viszonyával kezdjem az előadást. Hiszen mégiscsak arról van szó, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a keretében nem pusztán így vagy úgy akarunk beszélni Szilágyi Domokosról, nem csak irodalomtörténeti, filológiai vagy poétikai eredményeket, biográfiai, eszmetörténeti vagy egyéb mozzanatokat akarunk fölmutatni, hanem kifejezetten az emlékezés modalitásában szeretnénk megszólalni.

Ezért röviden emlékeztetnék arra, hogy Mnémoszüné, az emlékezés görög neve, a múzsák anyja egy sajátos „nyelvjáték” mentén kapcsolatba hozható az igazság alakzatával, s végül is mi más érdekelne minket, irodalomtörténészeket, kutatókat, írókat, költőket, mint az igazság alakzata vagy az igazság különféle alakzatai, ahogy Szilágyi Domokost is ez érdekelte leginkább. Az igazság görög elnevezése, az alétheia tartalmazza azt a nevet, amellyel a görögök a felejtés vizét jelölték: ez pedig Léthe. Az igazság e szerint nem más, mint a fosztóképzővel ellátott felejtés, a-létheia, szó szerint tehát: nem-felejtés. Ha azonban az emlékezés helyett azt a kifejezést használjuk, hogy nem-felejtés, ezzel valami mást is mondunk. A nem-felejtésben ugyanis érezzük azt a kényszerűséget is, amely talán arra utal, hogy akaratunk ellenére kell emlékeznünk, vagy éppen olyasmire is emlékezünk, amire valójában kényelmesebb lenne nem emlékezni. A nem-felejtés mindenesetre közelebb áll ahhoz, hogy nem tudunk felejteni, közelebb áll egy negatív cselekvéshez, vagy egyfajta tehetetlenséghez, amikor valamit nem-tetszésünk ellenére is el kell valahogy viselnünk.

Az a-létheia kifejezés ezen kívül tartalmaz egy másik, talán még ennél is baljóslatúbb lehetőséget, mégpedig az által, hogy sokan a kifejezést el-nem-rejtettségként, tehát egyfajta feltárulásként, titoktalanításként, valamely dolog lényegének felszínre kerüléseként fordítják. Ez a feltárulás, kitakarás, leleplezés távolról sem csak a megnyugtató dolgokra, a „szép emlékekre” vagy a „szép szavakra” vonatkozhat. Gondoljunk csak arra, hogy a végidők titkait feltáró Jelenések könyve görög neve, az Apokalipszis és igei formájában az apokalüptó – illetve ennek héber megfelelője, a gala – szintén a dolgok feltárására, leleplezésére utal: szűkebb értelemben a test eltakarandó részeinek, a szemnek vagy akár a nemi szerveknek a kitakarására gondolhatunk, valahogy úgy, ahogyan a Szilágyi Domokos Takarják be nagyapát című versében megidézett bibliai jelenetben olvasunk Noé megrészegedéséről, akinek „mezítelensége” feltárul egyik fia előtt; tágabb értelemben pedig a történelem, pontosabban az idők végével kapcsolatos titkoknak a titoktalanítására, feltárulására, ha tetszik, „dekonspirálására”. Amire mindkét esetben figyelnünk kell, hogy a testrész vagy a végső titkok feltárulása, a titoktalanítás, a „dekonspiráció” nem csak azt, sőt nem elsősorban azt szégyeníti meg, akinek a titkát feltárják, hanem azokat is, akiknek szeme előtt a titok feltárul. Khám és Jáfet apjuknak háttal, arcukat elfordítva távoznak apjuk sátrából, saját magukat érzik megszégyenítve apjuk titkának feltárulása által, ahogyan a végidők titkai is ránk magunkra vonatkoznak.

Az előadásomban elsőként kiemelt kifejezés, a test, tehát ilyen értelemben: egy titok hordozójaként vagy magának a titoknak a testeként kerül majd szóba, amelyről az apokaliptikus nem-felejtés, mint valami ruhát, lehámozza a fátylat. S amiképpen utaltam rá, ez a feltáró, megmutató aktus magát a feltáró „hangot”, a beszélőt állítja megszégyenülten egy titok elé, tehát saját magáról, más szóval saját képéről vagy arcáról is számot ad ugyanakkor – ezért emeltem ki másodikként a kép szót a címben. Harmadikként pedig az a mód, ahogyan számot ad erről az egyszerre test- és önfeltárásról, költészetről lévén szó, nem más, mint az írásnak egy módja: vagyis a feltárás, megmutatás mozzanatával összefüggő kép- és jelhasználatot, retorikát értek alatta. Úgy vélem, ez a hármas mátrix, amelynek elemei többé-kevésbé megfeleltethetőek a szövegek tematikus regiszterének, a beszélői hang, tehát a mindenkori „költői én” szólamának, illetve a retorikai megformálás nyelvi síkjának, valamiképpen kirajzolják a Szilágyi-költészetnek egy eddig talán kevésbé vizsgált arculatát.

*

Ha kezdő lépésként afféle „testkatalógust” állítanánk össze Szilágyi költészete alapján, a következőket állapíthatnánk meg. Szilágyi első kötetétől kezdve a testiség kérdése nagyon szorosan összefügg a hatalmi alávetettség és a (testi) kiszolgáltatottság kérdésével. A Ius primae noctisban olyan női testekről olvasunk, akik parancsra tárják fel „testük öblét”, aztán az Álom a repülőtérenben azokról a „távoli emberekről / kiknek lelkét a szolgaság / és testét kikezdte a rák / lepra tüdővész malária / kik együtt kelnek együtt feküsznek / az éhséggel”. Természetesen ide tartoznak a Halál árnyékában felsorakoztatott „vérző testek”, a „százötven fogoly féreg”, az állati szolgaságba taszított, vagy még annál is jobban megalázott testek afféle „objektív kórusa”, de ide tartozik az „őz-szemű lány”, akiből csak egy marék hamu maradt egy urnában, ahogy az Öregek könyve kiaszott, közönyös testjeinek előképei is megtalálhatóak már itt.

Két dolgot szeretnék ennek kapcsán kiemelni: az egyik, hogy az ebben a testkatalógusban kifejeződő úr-szolga viszony összefüggésbe hozható egyfajta materialista történelmi dialektikával. Amikor Marx a történelem dialektikáját az elnyomottak és az elnyomók életre-halálra menő harcaként, vagyis osztályharcként képzeli el, akkor többek között Hegelnek azokra a fenomenológiai elemzéseire támaszkodik, amelyek az én-te viszonyt mindig úr-szolga viszonyként határozzák meg. Az én állítása, mondja Hegel, csak a másik tagadásával jöhet létre, az identitás így mindig feltételezi a másik hallgatólagos tagadását, sőt Hegel valahogy úgy fogalmaz, hogy az én öntudatának állítása a másik halálát helyezi kilátásba. Ha Szilágyi „szolgatesteit”, illetve a velük kapcsolatos úr-szolga dialektikát vesszük figyelembe, akkor látható, hogy ebből a viszonyból Szilágyi első kötetében nem mutatkozik kiút, pontosabban az, amit kiútnak állít, nem több, mint ugyanennek az úr-szolga viszonynak a puszta megfordítása:

„mutasd meg hát, hogy te vagy a

gyilkos szolgák kemény ura

s bírája: ítélj! – intenek

a vérben pácolt tetemek” 

 

Ilyen típusú megfordításnak tekinthető az a kitétel is, hogy:

 

„szívesen halnék meg még egyszer

a háborúban a háború ellen”

 

 A másik mozzanat, amit itt kiemelnék, már átvezet az ebben a kötetben beszélő én szólamának jellemzéséhez. Ez a hang kétféleképpen jellemezhető: egyrészt a szenvedő testek többnyire harmadik személyben való szerepeltetésével, vagyis az (ál)objektív testleírások révén. Aki szenved, ahhoz ezekben a testleírásokban mindig az eltávolító Ő pozíciója kapcsolódik. Még akkor is, ha ezek a testleírások a részvét fölkeltését, sőt a szenvedő testek lázadását akarják megszólaltatni, ez a beszélő által kiosztott eltávolító pozíció, az Ő pozíciója valamiképpen eltávolítja, tárgyiasítja a másikat, úgy kezeli őt, mint aki nem szólhat közvetlenül az Énhez, nincsen közvetlen kapcsolata vele, igazából csak egy tárgy. A beszélő hangjának másik jellemzője, hogy gyakran él a patetikus Mi nevében való beszéd lehetőségével, amely elvileg kifejezhetné az azonosulást a szenvedő testekkel, illetve implikálná az Ő-től a Mi felé tartó mozgás közbeeső fokozataként a Te közeli, dialógusra alkalmas viszonyának fölvételét a rendszerbe, csakhogy paradox módon eközben is megmarad a szenvedő testek tárgyias, személytelen jellege. A Halál árnyéka című kórusban, „rekviemben” avagy „vér-szimfóniában” például először az azonosulás mozzanatával találkozunk:

 

„vonító vonatok vonszolják vérző testemet

vérző testünket

országok vérző testén át” 

 

Amikor azonban a szenvedő másikat szólítja ugyanebben a szövegben, az már csak tárgy:

 

 „neved nincs

tárgy vagy csupán,

karodon leltári szám –

tárgy vagy

                    csíkos huzattal”

 

Az a sajátosság, hogy a másik sohasem jelenhet meg a párbeszédre és az interszubjektív viszonyok kidolgozására alkalmas Te pozíciójában, hanem többnyire vagy egy szenvedő Ő, vagy egy tárgy, egy individualitását vesztett, vagy éppen halott másik alakjában jelenik meg, érthető a tematikusan megidézett, vagyis az ábrázolt világ jellemzéseként, amely világban tehát nincsen lehetőség a párbeszédre, mivel minden emberi viszony hatalmi viszonyként, úr és szolga, illetve én és tárgy relációjaként tételeződik. De ha ugyanezt a megfigyelésünket a költői hang fenomenológiájának jellemzésére használjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az a fajta költői hang, amely Szilágyi Domokos első kötetében megszólal, a testi szenvedés hangsúlyos jelenléte ellenére nem tartalmazza a szenvedő másik meghallgatásának és így megértésének a közvetlen lehetőségét. A testi szenvedés mindig egy harmadik személy szenvedése, akivel szemben nincs mód a vigasztalás modalitásában beszélni, nincsen mód őt meghallgatni. A halálra kínzott testek objektív kórusa olyan kórus, amelyet senki nem hallgat meg, s ez a „hallatlan hang” maga a történelem zúgása, az úr és a szolga, az uralkodó és az elnyomott „osztályok” halálra menő küzdelme által uralt történelemé.

 

Ha a képhasználat felől vizsgáljuk ezt az első kötetet, kiemelhetjük az antropomorfizáció mozzanatát, amely egyrészt a technikai infrastruktúra antropomorfizációjaként és egyfajta „gépkultuszként” tűnik fel, másrészt a természeti képek antropomorfizációjaként. Egyfelől tehát a „szelíd” és „türelmes” „ezüst hasú gépcsodák” szárnyalása, másrészt „összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben” (Álom a repülőtéren). Ha némiképp didaktikusan külön választjuk az itt összebozótosodó ontológiai szinteket, akkor láthatjuk, hogy az emberi/antropomorf szint, a természeti/organikus szint és a technikai/civilizatórikus szint attribútumainak radikális keveredéséről van szó, amelynek az eredménye egyfajta „himnikus militarizmus”, amely a retorikai kifejlés mechanizmusában is mintegy imitálja/igeneli (?) a szocialista iparnak a természetet leigázó/gyarmatosító technicizmusát és az „emberanyag” magas szintű technikai átszervezését. Eközben a technikai/civilizatórikus szint a természethez hasonló organikus szerveződésként kerül bemutatásra, amely megteremti a „legmagasabb fokon szervezett anyag” ideológiáját. A technika és a természet egymásba oltása azonban semmiképpen sem valamilyen békés szintézis révén történik, amire legvilágosabban az a retorikai erőszak utal, amely a kozmosz erőit antropomorfizálja, gyarmatosítja mintegy és „engedelmesnek” vagy „kezesnek” írja le. Így hát maga a nyelvi/retorikai machináció is része annak az erőszakos dialektikának, amely egyrészt figyelmeztet az erőszakra, másrészt és egy másik szinten ünnepli is ugyanezt az erőszakot.

 

Ha ezeket a megállapításokat, de főként Szilágyi Domokos vonatkozó verseit, ahogyan az elején jelezni szerettem volna, egyfajta apokaliptikus emlékezés jegyében kellene értenünk, meghallanunk vagyis az emlékezetünkbe idéznünk, akkor, úgy tűnik, ezek a versek felszólítanak az azon való elgondolkodásra, hogy: miként tudnánk, ha lehet, emlékezni a másik szenvedésére vagy egészen konkrétan Szilágyi Domokos szenvedéseire? Nehéz lenne most Szilágyi Domokos különféle szenvedéseit számba venni. De annyit talán mégis mondhatunk, hogy amennyiben az emlékezés apokaliptikus, tehát magát az emlékezőt is leleplezi, akkor Szilágyi Domokos szenvedései valamiképpen bennünk folytatódnak, minket érintenek, minket magunkat szégyenítenek meg. Emlékezzünk például arra, hogy a pathosz mint görög szó nem pusztán emelkedettséget, elragadtatottságot, azaz szenvedélyességet jelent, hanem szenvedést, a szenvedés eksztázisát, a fájdalom kinézisét, a test szavát. Amikor Szilágyi Domokos pátosszal beszél a történelem különféleképpen megkínzott és elpusztított áldozatairól, ő maga is a szenved, szenvedélyes szavai által részévé válik a szenvedésnek. Vajon maga Szilágyi Domokos nem egy-e azon szenvedélyes szenvedők közül, akik a szenvedéstől megszégyenültek, akik a szenvedést hordozták magukban végső titokként, őt magát és ugyanakkor minket is megszégyenítő titokként?   

 

*

 

Ha tekinthetjük a pátoszt, és a hozzá asszociálható műfaji rendet (pl. himnusz, rekviem, kórus, óda) az első kötet legalábbis egyik legfontosabb önprezentációs alakzatának, akkor a Szerelmek tánca című 1965-ös kötetben már lényegileg másfajta szövegszervező eljárásokkal, hangokkal és testprezentációkkal kell számolnunk. A mások nevében való beszéd Mi-szólamát és az objektív szemlélőként, külső megfigyelőként szereplő Én hangját egyfajta önreflexív, saját pozícióját is tematizáló és egyben megosztó, viszonylagosító beszélő váltja föl. A Hétmérföldes csizmában olvassuk:

 

„Külön szem kellett minden színre,

külön fül minden neszre-zajra”

 

Aztán:

 

„Naggyá nőttem erényeimben,

hibáimban is nagy vagyok.”

 

És ahogyan az Én szólamában fölerősödik a személyesség és a relativizáló, önvizsgáló nézőpont, úgy a Másik is egyre inkább személyként, nem pedig egy kollektívum tagjaként lép be a szövegek terébe. Ritkábban hangzik el az „emberiség” szó, viszont egyre több specifikus, a nagy egészből szekularizálódott csoport kerül megnevezésre: a „vasöntők”, a „szerelmesek”, a „lányok az autón”, az „űrhajósok”, a „felnőttek”, a „meztelen arcú emberek”. Megjelennek továbbá az Én identifikációs lehetőségét hordozó hommage-szövegek, amelyek hangsúlyozottan individuális síkra terelik a világértelmezést: Bach, Mozart, József Attila, Bolyai valamiképpen mégiscsak kitűnnek a kollektívumként értett nagy egészből. De legfőképpen a szintén dominánssá váló szerelmi tematika erősíti föl annak lehetőségét, hogy az első kötetben domináns úr-szolga dialektikus viszony helyére, meglehetősen kidolgozott formában, az Én és a Te dialektikus egyensúlyára épülő viszonya kerüljön:

 

„a látásom vagy – tán meg is lepődném,

ha tenszemeddel rám tekintenél–;”

(Ha nem vagy itt)

 

Gnómikus tömörséggel van itt megfogalmazva az, amit az identitás megképződéséről szóló legújabb szakirodalom a „másikban való önmegismerés” konstitutív mozzanataként hangoztat. És – a korábban mondottak fényében – különösen jelentőssé válik a Másik idegen tekintetének az Énre való rávetülését kilátásba helyező kitétel, amely a „látásom vagy” optikai/ontológiai metonímiában jelen lévő, némiképp még a másikat is autonóm módon, az „én” felől megalkotó öntudat erőszakosságának remineszcenciáját ellenpontozza. Úgy is felfoghatjuk, hogy éppen ez a két paradigma kerül itt egymással – szó szerint – szembe: egyrészt az Én autonóm öntudata felől felépített Másik paradigmája, aki így szükségszerűen alárendelt pozícióba kerül az Énhez képest, másrészt a Másik idegen tekintete felől felépített Én paradigmája, amely kiegyenlíti az előbbi aránytalanságát.

 

További fontos mozzanatként rögzíthetjük, hogy megjelennek a beszélő Én saját magára utaló testképei, tehát a Másik fokozatos közelebb kerülésével és individualizációjával, az Ő fokozatos Te-vé válásával párhuzamosan az Én is a maga testi valójában lép be a szövegek terébe, azaz kilép a független megfigyelő pozíciójából. Lássunk néhány sajátos önreflexív testképet, melyek hol a testtapasztalat nyomasztó uralhatatlanságát jelzik, hol éterien tiszták, hol meg játékosak, önironikusak:

 

„E vacak testnek hol ura, hol rabja,

víg avagy csüggedt egy-egy pillanatra,

órára, napra éjre –: megnyugodnom

tebenned add meg; s aludnom, aludnom”

(Éjfél után)

 

„mint ki nem lát nem hall nem él

csak csókol önfeledten

rám esteledett a nap

magamra esteledtem

 

szemem egész nap fényeket cipelt

görnyedezik

bőröm egész nap ovta jonhomat

jól van ez így”                                

(Még alig alkonyodik)

 

„Világ hava, hóvilág,

tűzzel reád tapodok,

s kacagok és zokogok,

mint egy taknyos kisdiák.” 

(Kis, szerelmes himnuszok)

 

Amit innen a későbbi fejlemények szempontjából is fontos mozzanatként kiemelhetünk, az a beszélő Én önjellemzéseinek ellentmondásossága, pontosabban a magában az Énben feszülő ellentmondások hangsúlyozása: pl. „Jaj, mindig égek, soha el nem égek”, vagy „mint ki el sem kárhozik, / nem is üdvözül”. Azért fontos ez a mozzanat, mivel a Garabonciás című kötet jellegzetesen ellentmondásos, a profánt és a szentet, a küldetéstudatot és a küldetés értelmetlenségének tudatát egyszerre magukban hordozó figuráinak éppen ez az antinómikusság lesz az egyik legfontosabb a jellemzője. A Garabonciás, a Boszorkány az Alkimisták, vagy akár később A próféta című szövegek, ha a beszélő Én alteregóiként értelmezzük a címbe emelt figurákat, az előző kötet hangsúlyosabb személyességét, az intim terek és helyzetek dominanciáját újra egy – ezúttal egyfajta „pogány szakralitással” kapcsolatos – kiterjesztett szereptudattal váltják föl. A testábrázolásban eközben egyfajta mágikus jelleg tűnik föl, például a Boszorkány című szöveg „piripócsi magdolnájának” bűne egyfajta ellentmondásos/ezoterikus testi jelenlét: „súlyos a te vétked nagy a te bűnöd kicsattanó két orcád fekete / parázs szemed sátán sodorta selyem pilláid.” Ugyancsak ebben a kötetben szerepel a már említett Takarják be nagyapát című szöveg, amely a test pusztulását vagy magatehetetlenségének feltárulását egy titok leleplezéseként, a test mezítelenségét pedig határsértésként, magát az érzékelést is megzavaró obszcenitásként értelmezi. A szöveg intenciója szerint a titoktalanítással, a test szenvedésének és szánalmasságának a megmutatásával a bibliai textus ironikus kiforgatása kerül összefüggésbe.

 

A Szilágyi-szöveg tulajdonképpen két Noéval kapcsolatos textust állít egymással szubverzív viszonyba: az első a már említett meztelenség-jelenet, a második pedig az a passzus, amelyben Noéhoz visszatér a bárkára a galamb szájában olajfalevéllel, hogy hírül adja az özönvíz elmúltát. Csakhogy a Bibliában a két jelenet fordított sorrendben szerepel. Azzal, hogy Szilágyi a jó hírt a nagyapa meztelensége meglátásának következményeként állítja be, a „jó hír” jelentését ironizálja, mégpedig úgy, hogy a meztelenséggel kapcsolatos szégyen hangsúlyozásával Noé bűnös testiségére helyezi át figyelem fókuszát, hiszen, mint ismeretes, Ádám bűnbeesése is a saját mezítelenségén érzett szégyennel kerül a bibliai textus szerint kapcsolatba. A „jó hír” tartalma tehát itt bizonyos értelemben nem más, mint az eredendő bűn tudata, aminek tudatosulását a test meztelenségének a fölfedése teszi lehetővé. Az eredendő bűn az a titok, amely feltárul a test kitakarásával.

 

Ami a képi/retorikai síkot illeti, a Garabonciás című kötet legtöbb verse egy olyan retorikai sémát alkalmaz, amit én „szintagmatikus szerkesztésmódnak” neveznék. Ezeknek a hömpölygő, kiazmatikusan egymásba fonódó, szekvenciális ismétlésekből építkező szövegeknek az alapegysége, számomra úgy tűnik, hogy nem más, mint a szintagma. Szintagmán jelen esetben nem csak nyelvészeti, hanem például ritmikai egységet is értek. Ezek a hosszú sorok, ha magunkban vagy hangosan mondjuk, szinte megkövetelik a szintagmahatárok szerinti tagolást, s így a hangsúly nem egyes szavakra, hanem szócsomósodásokra, bizonyos összeragadt szókapcsolatokra kerül, amelyek intarziaként épülnek egymásba. Afféle avantgárd tagoló versként is felfoghatók akár. Nézzük például a Garabonciás című szöveg felütését (a szintagma- vagy taghatárokat én iktattam be a szövegbe /B. A./):

 

„viharfelhő gallérját / nyakába kerítve / garabonciás száguld”

 

Vagy a Takarják be nagyapát című szöveg kezdő sorai:

 

„Ó, szüzek szüze / iramodj, futamodj / szaladj, rohanj rohanvást,

tapicskolj a / februári enyhületben, / agg égerek, / aszott fenyvek

alatt”

 

Ez a szintagmatikus szerkesztésmód tulajdonképpen közbülső fázisnak tekinthető a strófikus szerkesztésmód és majd a Búcsú a trópusok című kötetben, különösképpen a Haláltánc-szvittben és az Ez a nyár című szövegekben (ha nevezhetőek ezek a szó megszokott értelmében még szövegeknek) megvalósuló, a szervezettséget a betűk papírlapon elfoglalt helyének grafikus megjelenítéséig megvalósító eljárás között. A másik közbeeső kötet, az Emeletek avagy a láz enciklopédiája ilyen tekintetben szintén átmenetet képez, itt a strófikus szerkesztés, a montázs, illetve szótárszerű szólisták szervezettségéig jut el a szöveg. Talán megkockáztatható, hogy a Búcsú a trópusoktól című kötetig tartó ív vagy folyamat a nyelv legkisebb elemeinek szintjén történő poétikai szervezettség megteremtése felé tart.

 

*

 

Ennek a folyamatnak a lehetséges állomásait csak azért emeltem itt ki, hogy láthatóvá váljon az a szintézis felé tartó út, amelynek felidézésével ezt a Test – kép – írás címet viselő szöveget szeretném lezárni, ha nem éppen lezáratlanul hagyni. Szilágyi Domokos Haláltánc-szvit című verse (vers ez még?), ami lényege szerint inkább egy szó szerinti értelemben vett emlékmű, vagy még inkább síremlék-komplexum, mérhetetlenül többet mond a testről, annak pusztulásáról, mint amire én a magam erejéből most, mégoly apokaliptikus hangnemben is, emlékezni tudnék. Az embernek, ennek a „KÉTLÁBÚ TOLLATLAN ÁLLAT”-nak az útját – állítja ez a síremlék – „márvány síremlékek” szegélyezik. E márvány síremlékekben, miként ráncok egy öreg arcon, magát a megtestesült Időt kellene fölismernünk. A síremlék olyan konfiguráció, amelynek révén az Időről mint vertikális dimenzióról, mint tér- és testbeli jelenvalólétünket vertikális irányba keresztező eseményről kellene tudomást szereznünk.

 

A sírfelirat olvashatatlansága és annak halála, akiről és/vagy akinek és/vagy akitől e beíródások szólnak, itt radikálisan megkérdőjeleződik. Nem azért nem bírjuk kimerítően értelmezni egy ilyen síremlék, a Haláltánc-szvit jeleit, mert azok üres jelölők, puszta beíródások, jelentés nélküli materialitások, hanem azért, mert egyszerre túl sok nyelv, túl sok jelentés, egyszerre túl sok alany haláláról beszélnek. Azért nem bírjuk értelmezni, mert amit itt érteni kellene, nem egy jelentésegész, nem is egymást helyettesítő jelsorok szekvenciális sorozata, hanem egy egyszerre tér- és időbeli mátrix. Nem a véletlenszerűség elve szerint tartanak szét a jelek, hanem a halál felé, a mondható léten túli XXXXXX felé tartanak.  

 

Meg merem kockáztatni a föltevést, hogy Szilágyi Domokos síremléke, a Haláltánc-szvit című szöveg magának a nagybetűs Embernek a síremléke kíván lenni, vagyis az ember –Szilágyi Domokos szerint legalábbis – teljességgel siralmas történelmi szereplésének a gyászát kívánja materializálni. Olyan síremlék, amelyre egy számunkra szervezetlennek tűnő rendszer szerint a bűn és a megváltás, a jog és a jogtalanság, a testi nyomor és a lelki kárhozat képei ugyanúgy föl vannak vésve, mint magának a költőnek a képe, s talán a miénk is. Hiszen amikor most emlékezünk, kénytelenek vagyunk a saját halálunkra is emlékezni, mi is ennek a síremléknek a rettenetes idejében vagyunk kénytelenek tartózkodni. Ahogy Szilágyi Domokos Test a testtel című szövege mondja, e riasztó táj „térképe testünkre rajzolódik”.

 

Nem, nem szeretném megnyugtatni magunkat, hiszen végül is emlékezni jöttünk, Szilágyi Domokosra emlékezni, aki mindig arra panaszkodott, hogy nincsen nyugalma önmagától! Mégis szükségét érzem annak, hogy valamiképpen kevésbé apokaliptikus végszót találjak Szilágyi Domokos szavaihoz, s ha lehet, tőle magától. Hadd fejezzem be tehát egy a Sajtóértekezlet című szövegből vett idézettel, amely, noha fölidéz, pontosabban leleplez egy halottá merevedett, apokaliptikus arcot, ahogyan ő fogalmaz: „A végső arcot / a facies hippocraticát”, mégis valamiképpen ránk, jövőbeliekre is gondol azzal, hogy nekünk szegezi éppen ennek a „végső arcnak” a kérdését, mintha ez az arc mégis a szemünkbe nézne és esélyt adna nekünk is a válaszra/választásra, vagy éppen tőlünk várná a választ, sőt mintha ebben a végső arcban Szilágyi Domokos kérdőjellé görbült testét is tükröződni látnánk:

 

„Hölgyeim-Uraim,

együtt, örökletesen,

együtt az örök-lesen,

együtt, életre-halálra,

’elvegyülve-kiválva’ –

kötelez immár az útvesztő jövendő

azzal, hogy megismerendő,

mögöttünk a temethetetlen

múlt, s a kitanult jelenben

a megtartó utak.

Tudjuk:

’mint a persely – e föld befogad.’

Hölgyeim-Uraim,

várom a – válaszokat.”

Angyaltánc és vadászat

A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet „filozofikus.” Jelen írás természetesen nem célozza a belebonyolódást ebbe a rendkívül komplex problémakörbe, annyi azonban bizton mondható, hogy a költészet „filozofikussága” semmiképpen sem egy előre megfogalmazott tézis „megérzékítése” révén áll elő: a költészet sajátos igazsággal bír, amely nem egy korábban letétbe helyezett gondolatnak rendelődik alá, mintegy a rá való emlékezésként. Ha mégis ez történik, tehát ha a vers tézis-demonstrációként áll előttünk, akkor legtöbbször „didaktikus költészetet” emlegetünk. Én ebben az értelemben használtam, illetve használom a „filozofikus költészet” kifejezést, amely azonban időnként elismerésként üti fel a fejét az irodalomkritikában.

 

Karácsonyi Zsolt költészetét is ekképpen méltatták, pontosabban a 2010-ben megjelent Igazi nyár című kötetét. A kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztőjének az említett évben megjelent még egy verses-, illetve egy tanulmánykötete, tehát egy rendkívül „termékeny” évről beszélhetünk. Ez magában természetesen még nem jelent rosszat, kifejezetten érdekes összjáték, megelőlegzés vagy előreutalás adódhatna vizsgálat tárgyául az Igazi nyár és az Ússz, Faust, ússz! szövegének motivikája vagy nyelvezete kapcsán. Most azonban maradjunk csak az előbbinél.

 

A kötet öt ciklusra osztódik, és – jórészt tematikusan elválasztva egymástól –, két tradíció kerül egymás mellé. Az Ámor háborúi és az Orpheus Albionban ciklusok a görög-római mitológiából merítenek és játszanak aztán szabadon az alapokkal, míg a többi ciklus tematikus alapjaként a keresztény kultúra határozható meg, a maga angyalaival és világmegosztásával. Mindezek azonban fel-felbomlanak, keverednek, a szövegekben sajátos módon épülnek föl a karakterisztikus, stilizált versnyelvben, vagy például a megszólaló hang változatossága révén. Az Ámor-ciklusban a „legkisebb nagy isten” „naplójából” olvashatunk, amelyben az önmagát „legvégső oknak” tudó, a törvényadó magabiztosságával beszélő isten szólal meg, kinek „ragyogó nyila” „orgiákba tereli a népet.” De Orpheus is megszólal Albion tengerpartján, vagy egy nimfától halljuk születésének történetét. Ezek az „idegen” hangok idézőjelben szerepelnek, és – bár a legtöbbször nem tulajdoníttatnak ilyen egyértelműen egy meghatározott (cím)szereplőnek –, a versek többségében megjelenik ez a fajta hangjáték.

 

Az angyal- valamint az ezzel összefonódó tánc-motívum megjelenése nagyon gyakori, metaforikájuk azonban kifejezetten sokrétű és ellentmondásoktól sem mentes a kötet szintjén. Az angyal vagy mint a „kövezetre csapódó” „ismeretlen” jelenik meg, aki „tánctanárként” tanítja a pusztítás lépéseinek „véres tréfáit”, vagy a „kondér”-világ fölött „harcolnak a koncér’” részegen kacagva Istenen, de van, hogy üzenetet hoz a „másik, külső” oldalról, amely lefordításra vár. A tánc sem mindig a halál, van, hogy „a mondhatatlan” „lép elő” „táncos lábbal”.

 

Már ezekben a motívumokban is megjelenik Karácsonyi sajátos mítosz- és alakteremtése mint a mítosz kitágítása és átírása. Ez expliciten tetten érhető olyan alakoknál, mint „Nimfaust”, aki az Ússz, Faust, ússz! kötetben lesz kiemelt helyen, de ezzel összefüggésben már átíródik a tenger, és általában a víz motívuma is. Hasonló alakteremtő aktusok már-már átvisznek a fantasztikum és a bizarr területére, amikor az egymást is agyonlövő „vadászok” által fenyegetett „vigaszszín állat” vagy a Ködben vonuló „nagy, tünékeny emlős” alakjáról olvasunk, de nem kevésbé bizarr a „hernyólepkék”, a „szárnyas medvék” vagy „táltos farkasok” szerepeltetése sem.

 

A versszövegek szövetét nagymértékben meghatározzák a részletesen kibontott, nagyívű képek (amelyek néhol a képzavartól sem mentesek, például Az Isten, mint a tengerben). Ezeket olvasva nemegyszer olyan érzésem volt, jogos „filozofikussága” miatt „méltatni” a kötetet. Már-már a rejtjelezettség, a kódolt üzenet kerekedik itt a költői nyelv fölé, mutatva ezáltal a didaxis, a „filozofikus” költészet irányába. Ezt sokszor erősíti a versben megszólaló hang üzenetet-mondása. Az egyes szám második személyű címzett zavaróan gyakorivá válik, és még akkor is így van, ha ezek a hangok sokszor az őket keretbe fogó szöveg megalkotóját célozzák, például az Esti metró–ciklus áradó szövegfolyamában vagy Az üzenetben. Sokszor kifejezetten kínos, mint válik nyilvánvalóvá a „gondolatiság” (sic!) központisága: miképpen keres a megszólaló „Vészes tárgyat, pengeéles, / mondhatatlan igazat”, hogy aztán kimondja, az élet nem más, mint „rosszul rakott kirakat”, vagy méginkább, bőr- és húsfeldolgozó. És hasonló a helyzet a „lényegről”, a „létről” vagy a fent-lent, ideát-odaát tematizálásakor.

 

Mindemellett ott van az erős nyelviség, a humor, és a mitologémák, valamint a képek kifacsarása, a József Attila-, illetve a Pilinszky-örökség ügyes kezelése. Azonban sok olyan elem is van – közöttük a már említett „Te”-nek címzett utasítás, útmutatás, szentenciózus kijelentések hatnak legerősebben –, amelyek elterelik a figyelmet minderről, és azt a kódolt üzenetre irányítják. Hogy ott mit találunk, talán nem is érdekes, nagyobb baj az, hogy versben találjuk azt: a költészet igazságát megfojtja a titkosírás. Természetesen nem mindig és nem mindenhol, igazságtalanság volna didaktikusnak nevezni az Igazi nyár szövegeit.  Igen komolyan veendő a Karácsonyi-költészet, és sokan így is tartják számon. De ez talán éppen azokon a helyeken érdemes és lehetséges, ahol nem akar komoly lenni.

 

Karácsonyi Zsolt, Igazi nyár, Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó – Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár – Budapest – Arad, 2010.

Szinbád megtér

A festő egyáltalán nem feltételezett már ilyesmit, csak annyit látott, hogy a divatkreátornak még nem múlhattak el az érzelmei, hiszen gyakran felhívta a lányt, sőt, időnként még állítólag találkoztak is. Hysteria azonban már régóta hallani sem akart róla, azt állította a festőnek, hogy még azt sem engedi meg hogy Lucius megfogja a kezét, ha nagyritkán beülnek egy kávéra. Végül, hogy a lány megérdemelt jó hírnevét ne csorbítsák, közös akarattal megegyeztek abban, hogy eleinte még nem párként, hanem baráti minőségben fognak mutatkozni egymással a nyilvánosság előtt, ahol a balga festő Hysteria „testvérbátyjaként” vagy afféleként szerepel majd, hiszen sok olyan ismerősük volt, akik őszintén várták már azt a nagyszerű pillanatot, amikor Lucius végre a szent házasság kötelékébe lép, legideálisabbnak tűnő partnerével.

 

 

 II.

 

„Alapszabály: játszani a férfiakkal, semmibevenni és megalázni őket, csak élvezeti segédeszközök! Baráti társaságok, szűkebb-tágabb haveri körök különösen alkalmas terepek arra, hogy játékaiddal egymás örök ellenségeivé tegyed őket. Flörtölj a barátok legjobb barátaival is, engedd hogy testedet annyian használják amennyien csak tudják,  de soha ne legyen tudomásuk egymásról. Az is elég ha férfibutaságukat kihasználva csak féltékennyé teszed őket. Ha mindet tönkretetted, keress új, baráti férfitársaságokat!”   (Kiskáté I/6)

Hysteria a Szent Kurvaanya beavatott papnőjeként csodálatos erényességgel igyekezett megtartani a kiskáté minden egyes szabályzatát, nagyrészüket kívülről ismerte, s a magasztos szózatok szinte vérébe ivódtak. Erőfeszítései mögött, hogy önmagát tisztalelkű és mélyérzelmű teremtménynek mutassa, átgondolt stratégia volt: küldetését így sokkal hatékonyabban véghez tudta vinni, mintha látszólag holmi bolondférfiőrjítő ledér ribanc lett volna. Gyermekien aranyos pofija, naiv rámába bújtatott zsenge-hódító fiatalsága mögött évezredes bölcsesség lapult, a világszülő Kurvaanya eredendő ravaszsága. Egyszerre imádta és ugyanakkor gyűlölte a férfiakat, magát gyakran az ostobácska kislány szerepébe bújtatva, rengeteget mulatott ezen a majomcsapaton, akik egymással vetélkedve próbálták bárgyú poénjaikkal és szánalmas viselkedésükkel a női nem vonzó példányait becserkészni. Mivel tisztában volt vele, hogy a leggaládabb, kalandkereső rosszfiúk is megunják a szoknyák után futkosó életet, és ösztönviláguk mélyén biztonságra és nyugalomra vágynak, főként azok felé vetette ki hálóit, akik megmagyarázhatatlan módon, bensőséges kapcsolatot kerestek volna egy nővel…

„A Hazugság mint Igazság: ha őszintének tűnsz, akkor hazudj a legnagyobbakat, a férfi veszítse el a fejét, kívánkozzon és szeressen beléd – ha így tesz, nyert ügyed van! Mindig sugározd magadból Szentkurva Szülőanyánk makulátlan tisztaságának látszatát, így azokat a férfiakat is meg fogod szerezni akik nem pusztán az asszonyi kéjcselszövés szerencsétlen bábjai, hanem ’ otthoni támaszt’, ’ örök  társat’ és hasonlókat keresnek.” (Kiskáté II/3)

Szinbád, Luciussal, a bamba és balga festővel, a koporsókészítővel, az alkesz prédikátorral és még sokan másokkal együtt Hysteria foglyaivá lettek, egyszerre, egy időben, a kultusz szent parancsolatainak betartásával, tehát anélkül hogy tudták volna egymásról hogy a lány a többiekkel is ugyanazt a játékot folytatja. Hysteria számára mindez a létezés egyetlen természetes állapota volt. Szinbád némileg sejtette hogy mi történik a háttérben, de az ő agyát teljesen elfelhőzték az új vallás ködös elvei, már nem érthette miféle erők mozgatják… Amikor a lány óraadás címén ismét felment a lakásába és tíz perc alatt ledobálta magáról az összes ruháit, mivel a nagy festő szeretett otthonában meztelenül mászkálni és Szinbád csak úgy poénból megkérdezte, hogy Hysteria nem akarja-e ebben a szokásában követni őt, szóval amikor megpillantotta Hysteria buja kis testét a maga pőre valójában, mint Aphroditét ahogy az Égei-tenger habjaiból kikelt, elkövetkezett a legrosszabb: eddigi érzelmei és kívánkozásai betetőződéseképpen, immár menthetetlenül vágyakozó, gerjedelmes szerelemre gyulladt a zsenge lány iránt. Aznap délután és éjjel Hysteria a bujaság és kéj összes formájában részesítette Szinbádot és elmondta hogy ő a legcsodálatosabb férfi a világon, akihez hasonlóval még soha életében nem találkozott…

Másnap a lány a balga festő ágyában heverészve viccesen megemlítette hogy lehet hogy a közeljövőben összefut majd Szinbádsal, aki soha nem veszi le a napszemüvegét, szerinte talán még „olyankor” sem, már ha a nagy művész csinál egyáltalán efféle tevékenységeket, amiben ő őszintén kételkedik hiszen olyan csúnyácska és szerencsétlen, bár biztos lehet a világon egy-két anyatípusú nő akinek éppen ez kell… Ő a maga részéről soha nem tudná elképzelni hogy  Szinbád akár csak egyszer is hozzáérjen, még ha nem is lenne több férfi az egész világon rajta kívül, még akkor sem. A balga festő ekkor megnyugtatta Hysteriát hogy nem kell Szinbádt félteni, hiszen ismerte már több korábbi barátnőjét is, akik igaz, nem érhetnek fel kis kedvesével, de azért mutatós hölgyek voltak. Hysteriának rögtön megvillant a tekintete, mint egy alvilági démonnak, és mint már annyiszor korábban is, átkokat kezdett szórni a balga festőre, de szidalmait az egész férfinemre értette. Sipítozott hogy milyen szánalmas ösztönlények mind, csak a külsőt látják, mindnek helyes és karcsú bombázók kellenek, hosszú combú hülye kurvák, neki elege van ebből az egészből, lehet hogy visszavonul a szent lányok közösségébe hogy megszabaduljon ettől a mocsoktól amely őt itt a férfiak révén körülveszi…  Ezután kétszer lesz… (jav.) csókos kedvességben részesítette a nagy mamlasz festőt akinek már zúgott az elméje a lány bölcsességeitől. Másnap Hysteria elutazott, azt mondta hogy Annunciáta anyához megy lelki tanácsadásra és komolyan elgondolkodik azon hogy hátralevő életét a tisztaságnak és az engedelmes szemlélődésnek szentelje.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info