„S a reggel, mint egy villanás,

Tűnő perc, szétzengő cikkanás…”

(Kérdés)

 

Fekete Vince válogatott verseiből összeállított kötete kapcsán sok olyan dologról lehetne beszélni, amelyek kapcsolhatóak lennének a költő eddigi munkásságához, megjelent versesgyűjteményeihez, vagy magáról az összegzés jelenségéről is lehetne szólni – hogy mégsem ezek kerülnek most előtérbe, annak leginkább az az oka, hogy Fekete Vince Védett vidék című kötete (is) nehezen megközelíthetőnek bizonyul az olvasás során. S minthogy ez elsődleges tapasztalat, talán érdemes éppen ezt a hatást körüljárni.

 

A gyűjtemény felépítése nagyon tudatos szerkesztésről árulkodik, úgy tűnik, nem tekinthetünk el ettől sem, amikor a kötet verseiről beszélünk. A nyitó- és záróverset leszámítva a kötet négy fő részre tagolódik. Ezek érdekessége, hogy a versek mennyiségét tekintve egyre rövidülnek, az utolsóban már csupán egy alciklus szövegei olvashatók. Ennek és a keretet képező két versnek is köszönhető, hogy a Védett vidék struktúrája igen zárt, olykor már elidegenítően zárt, hiszen a mottó(k)nak, a szövegeknek matematikai pontossággal kiszámított a helye, s a felépítés mintha az olvasás egyirányúsítását erősítené. Ugyanakkor, s ez legalább akkora hangsúllyal jelentkezik, ahogy azt már többízben jelezte is az eddigi kritikai visszhang,[1] a kötetből kirajzolódó természet- és időszemlélet éppen nem az egyenes irányúság felé mutat, hanem a körkörösséget, a folyamatos elindulást, visszatérést, a múlt és jelen egymás mellé rendelését helyezi előtérbe.

 

A Védett vidék szövegei lényegében ezeket járják körül, indítva a gyermekkori helyek, emlékek felidézésével, majd a Másik megjelenésével, a vele és a természettel való kapcsolat hasonlóságával, végül a halál, az elmúlás képeivel. Ezeket leglátványosabban a kezdő- és a kötetzáró vers hivatott keretezni: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület, // hogy így menjen szakadatlanul, / hogy fölépüljön, fölemelkedjék, / majd semmivé váljon hirtelen, / mint egy darabjaira hulló nyakék”. Vagyis ez a körkörösség egzisztenciális magány megtapasztalásához is vezet, hiába a feloldódó Én-Te viszony, hiába a természettel való szoros kapcsolat, mindez nem vezet semmilyen út megnyugtató végéhez. Kosztolányihoz hasonlóan Fekete Vincénél is úgy tűnik, hogy nincsen fejlődés, az ember a születésétől halad a halála felé. Csakhogy mindez kicsit monotonná, sőt kiszámíthatóvá is válik egy idő után, ami semmiképpen nem írható a kötet javára – gondolva itt elsősorban arra, hogy mivel a keretet alkotó versek szövegszerű egyezéseket tartalmaznak, maga az olvasó is óhatatlanul belesodródik a körforgásba, vagyis éppen abba, amit a lírai én kérdések elé állít. Ami megbontja ezt az értelmezést, az csak nagyon ritkán, viszont annál nagyobb erővel tör felszínre néhány sor és költői kép erejéig. Érdekes, hogy ezek mindegyik részben megtalálhatók, az első ciklusban például A vidám lakók című versben: „A vidám lakók ott / lebegnek a fák mögött, / a parki tóban. […] A tó mélyén fura, állati indák / kígyóznak lüktetve, testüket / körbezsongják. […] És most itt, a tó mélyén, / a víz alatt, »örökké tart / már a pillanat.«” (24.) Ebből a részletből érdemes kiemelni, hogy bár Fekete költészetére igen jellemző a pontos, mindent megnevezni tudó leírás, itt ez elmarad, s helyette az állati és a növényi (állati, inda, kígyó) párosul a fura jelzővel. Továbbá éppen egy intertextus révén (Jékely Zoltán) számolódik fel az idő monoton kiszámíthatósága, s a pillanat megmarad mindenkorinak – noha a könyv szövegei éppen az idő múlásával (ahogy ezen recenzió választott mottója is mutatja) tartanak szoros kapcsolatot, még akkor is, ha az közben egy körforgás része.

 

A Vak visszhang című ciklusban olvashatóak a következő sorok: „Van, amikor csak / a fákat látjuk, csak az erdőt, és nem érezzük, amit / amúgy is tudunk magáról a hegyről, hogy benne / titkos barlangok hallgatnak, vagy tengerszemek / rejtőzhetnek.” (45., kiemelés eredetiben) És végül, a záróciklusban mindez már az elmúlás képeivel párosul: „hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe […] kásásan kéklik lent a mély / szomorú angyalarcok / ringanak egyre és / hajuk az égbe kapkod”. (73.) A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható. Ahogy láttuk, a kép mindegyik ciklusban másfelé mozdul, de a kép a fontos – hogy valahol lent a mélyben valami megbújik, s az a valami lokalizálhatatlan, megnevezhetetlen és ideje sem mérhető. Ezek a sorok, nagyon finoman bár, megbontják a monotonitást, a véget nem érő körforgást, de én úgy érzékelem, a lírai én viszont nem mozdul ezek felé, marad a védett és ezért biztonságos vidéken.

 

Írásom elején azt állítottam, hogy a Védett vidék nehezen megközelíthető kötet. Ebben bizonyosan közrejátszik a könyv struktúrája, valamint a versek olvasásának jól kiszámított útvonala is. Mindebből következik, hogy Fekete Vince védett vidékénél számomra sokkal izgalmasabbnak bizonyulnak védett vadjai, a vidám és szomorú lakók – éppen kiszámíthatatlanságuk okán.

 

Fekete Vince: Védett vidék. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.