Összerezzentem. Amikor utoljára láttam, még széles vállú, barna férfi volt, most már enyhén előre íveltek vállai, haja teljesen kifehéredett e tíz év alatt, arcát sűrű szakáll fedte be. Mégis tudtam, hogy ő az. A szeme mit sem változott. Ugyanaz az őrült ragyogás ült benne, mint amikor kamaszkoromban megismertem. Egyenesen a szemembe nézett, nem köszönt, csak gúnyos mosolyra húzta a száját, mikor látta, hogy megrémülök.
– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, minden bevezető nélkül, és próbáltam megőrizni a hidegvéremet.
– Édesem-édesem. Téged kereslek, meg a fiamat, nem egyértelmű? – Lassabban beszélt, mint ahogy az emberek általában szoktak. Emiatt sokan félkegyelműnek tartották. Talán ez is a színjáték része volt, így leplezte, mennyi esze van valójában. Azelőtt tetszett ez a megfontolt beszédstílus, de most, hogy újra meghallottam, csak még feszültebb lettem tőle.
– Takarodj ki a házamból! – mondtam, még mindig higgadt hangon, de ellentmondást nem tűrve.
– Különben mi lesz? Kit hívsz? Ugyan, édesem. Így szokás fogadni egy régi barátot? Esetleg szép szóval, süteménnyel. Hol a kávé? Hol egy kedves mosoly? Csalódást okozol.
– Nem vagyok az édesed. Hagyj békén minket, érted?
– Meg se hallgatsz? Nem is vagy kíváncsi miért jöttem?
– Ha a Kölyökért, hát őt nem adom. Ha a véremet szívni jöttél, felejtsd el. Felejts el minket.
– Ugyan-ugyan, édesem, mi ez az ellenséges hangnem? Régen mit meg nem tettél volna értem. Micsoda szép idők voltak, emlékszel? – Elindult felém.
– Ne merj közelebb jönni.
– Mert akkor mi lesz? Megfenyegetsz? Azt hiszed, félek tőled? Még mindig az a makacs lány vagy, aki voltál, ugye? Makacs és igen csak naiv… – A konyhakredencnek támaszkodtam, hogy ha hírtelen mozdulatot tesz, kirántsam a fiókot, elővegyem a nagykést, talán, ha elég gyors vagyok, ha gyorsabb vagyok nála, még használni is fogom tudni, mielőtt… Nem tudtam, mit akar tőlem, de mindenre fel voltam készülve. – Nem akarok semmi rosszat, ne hidd. Szállás meg étel kellene.
– Menekülsz valaki elől? Mit csináltál már megint?
– Nem menekülök, csak jó lenne, ha egy kis időre meghúzódhatnék nálad. Ugyan, csak nem utálhatsz annyira, hogy ne tedd meg nekem ezt az aprócska szívességet. Nem utálhatod azt, akinek hajlandó voltál odaadni a szüzességedet…
– Ne gyere nekem ezzel.
Még egy lépést tett felém. Már csak a konyhaasztal választott el minket egymástól. Óvatosan fél lábra álltam, hogy nagyobb súlyt helyezzek rá, talán így nem remegett annyira. A másikat próbáltam valahogy megtámasztani, nehogy észrevegye, micsoda harcot vívok én magammal az asztal mögött.
– Milyen gyönyörű lány voltál. Ne érts félre, most is gyönyörű vagy, de ez a haragos tekintet… Nem áll jól neked. Akkor még tudtál mosolyogni, úgy őszintén. Fejezzük be ezt a játékot, jó? Látom, durcás vagy, haragszol, megértettem, nem lehetne most már újra örülni a másiknak?
– Ugyan miért örülnék neked? Mi az istenért kéne örülnöm neked?
– Ki gondolta volna, édesem, hogy úgy a szívedre veszed. Egyetlen éjszaka volt. Ugyan, melyik férfi nem engedne meg magának egyetlen éjszakát?
– Nagyon jól tudom, hogy nem egyetlen éjszaka volt. Másfél évig éltetek együtt.
– Mert te kivágtad a hisztit, édesem. Elrohantál. Nem tehettem mást. El kellett felejtenem azt a zsenge húsodat.
– Mintha annyira nehezedre esett volna.
– Gúnyolódsz velem? Még mindig meg vagy sértve, mi? Ez azt jelenti, hogy még mindig érzel valamit irántam.
Elindult felém az asztal mellett, ugyanabban a pillanatban én a másik irányba indultam, le nem vettem a szemem róla. A fejem fájni kezdett a feszült figyelemtől. Mint egy groteszk tánc, olyan volt ez az egész. Ő az asztal túlvégén, én szemben vele, ha az egyik hosszút lép, a másik is hosszút lép, ha az egyik rövidet lép, a másik is rövidet lép.
– Azért haragszom, mert tönkretetted az életemet – kiabáltam, most már végleg elveszítve látszólagos higgadtságom is. – Megcsaltál. Itt hagytad nekem ezt a Kölyköt, aki a félrelépésedből született, mással sem telt az elmúlt hat év, mint vele, mindig a Kölyök, a Kölyök, a Kölyök, magamra nem is volt időm, jöttek az óvodából, hogy kezelhetetlen, az iskolából, hogy kezelhetetlen, az ötödik magántanár foglalkozik vele, miután az első évet nagy nehezen végigszenvedte az iskolában…
– Hogy beszélhetsz így egy gyerekről? – kérdezte, még mindig a lassú stílusában, föl nem emelve a hangját. – A gyerekről. Az én egyetlen fiamról. Aki tulajdonképp, ha úgy vesszük, az öcséd.
– Nem az öcsém. Nem folyik közös vér az ereinkben.
– De az anyja nevelt fel téged is.
– Még időben elszököm, ha tudom, milyen…
– Ugyan-ugyan, ne szidd az anyádat.
– Itt hagyta rám ezt az istenátkát, tizenkilenc évesen, tudta, hogy elvállalom, tudta, hogy nem engedem, hogy a kezedre kerüljön, tudta, hogy megvédem, tudta! Mekkora önzőség ez tőle, elárul, aztán rám hagyja a legnagyobb terhet, amit az életben csak lehetséges…
