Szerda

Összerezzentem. Amikor utoljára láttam, még széles vállú, barna férfi volt, most már enyhén előre íveltek vállai, haja teljesen kifehéredett e tíz év alatt, arcát sűrű szakáll fedte be. Mégis tudtam, hogy ő az. A szeme mit sem változott. Ugyanaz az őrült ragyogás ült benne, mint amikor kamaszkoromban megismertem. Egyenesen a szemembe nézett, nem köszönt, csak gúnyos mosolyra húzta a száját, mikor látta, hogy megrémülök.

– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, minden bevezető nélkül, és próbáltam megőrizni a hidegvéremet.

– Édesem-édesem. Téged kereslek, meg a fiamat, nem egyértelmű? – Lassabban beszélt, mint ahogy az emberek általában szoktak. Emiatt sokan félkegyelműnek tartották. Talán ez is a színjáték része volt, így leplezte, mennyi esze van valójában. Azelőtt tetszett ez a megfontolt beszédstílus, de most, hogy újra meghallottam, csak még feszültebb lettem tőle.

– Takarodj ki a házamból! – mondtam, még mindig higgadt hangon, de ellentmondást nem tűrve.

– Különben mi lesz? Kit hívsz? Ugyan, édesem. Így szokás fogadni egy régi barátot? Esetleg szép szóval, süteménnyel. Hol a kávé? Hol egy kedves mosoly? Csalódást okozol.

– Nem vagyok az édesed. Hagyj békén minket, érted?

– Meg se hallgatsz? Nem is vagy kíváncsi miért jöttem?

– Ha a Kölyökért, hát őt nem adom. Ha a véremet szívni jöttél, felejtsd el. Felejts el minket.

– Ugyan-ugyan, édesem, mi ez az ellenséges hangnem? Régen mit meg nem tettél volna értem. Micsoda szép idők voltak, emlékszel? – Elindult felém.

– Ne merj közelebb jönni.

– Mert akkor mi lesz? Megfenyegetsz? Azt hiszed, félek tőled? Még mindig az a makacs lány vagy, aki voltál, ugye? Makacs és igen csak naiv… – A konyhakredencnek támaszkodtam, hogy ha hírtelen mozdulatot tesz, kirántsam a fiókot, elővegyem a nagykést, talán, ha elég gyors vagyok, ha gyorsabb vagyok nála, még használni is fogom tudni, mielőtt… Nem tudtam, mit akar tőlem, de mindenre fel voltam készülve. – Nem akarok semmi rosszat, ne hidd. Szállás meg étel kellene.

– Menekülsz valaki elől? Mit csináltál már megint?

– Nem menekülök, csak jó lenne, ha egy kis időre meghúzódhatnék nálad. Ugyan, csak nem utálhatsz annyira, hogy ne tedd meg nekem ezt az aprócska szívességet. Nem utálhatod azt, akinek hajlandó voltál odaadni a szüzességedet…

– Ne gyere nekem ezzel.

Még egy lépést tett felém. Már csak a konyhaasztal választott el minket egymástól. Óvatosan fél lábra álltam, hogy nagyobb súlyt helyezzek rá, talán így nem remegett annyira. A másikat próbáltam valahogy megtámasztani, nehogy észrevegye, micsoda harcot vívok én magammal az asztal mögött.

– Milyen gyönyörű lány voltál. Ne érts félre, most is gyönyörű vagy, de ez a haragos tekintet… Nem áll jól neked. Akkor még tudtál mosolyogni, úgy őszintén. Fejezzük be ezt a játékot, jó? Látom, durcás vagy, haragszol, megértettem, nem lehetne most már újra örülni a másiknak?

– Ugyan miért örülnék neked? Mi az istenért kéne örülnöm neked?

– Ki gondolta volna, édesem, hogy úgy a szívedre veszed. Egyetlen éjszaka volt. Ugyan, melyik férfi nem engedne meg magának egyetlen éjszakát?

– Nagyon jól tudom, hogy nem egyetlen éjszaka volt. Másfél évig éltetek együtt.

– Mert te kivágtad a hisztit, édesem. Elrohantál. Nem tehettem mást. El kellett felejtenem azt a zsenge húsodat.

– Mintha annyira nehezedre esett volna.

– Gúnyolódsz velem? Még mindig meg vagy sértve, mi? Ez azt jelenti, hogy még mindig érzel valamit irántam.

Elindult felém az asztal mellett, ugyanabban a pillanatban én a másik irányba indultam, le nem vettem a szemem róla. A fejem fájni kezdett a feszült figyelemtől. Mint egy groteszk tánc, olyan volt ez az egész. Ő az asztal túlvégén, én szemben vele, ha az egyik hosszút lép, a másik is hosszút lép, ha az egyik rövidet lép, a másik is rövidet lép.

– Azért haragszom, mert tönkretetted az életemet – kiabáltam, most már végleg elveszítve látszólagos higgadtságom is. – Megcsaltál. Itt hagytad nekem ezt a Kölyköt, aki a félrelépésedből született, mással sem telt az elmúlt hat év, mint vele, mindig a Kölyök, a Kölyök, a Kölyök, magamra nem is volt időm, jöttek az óvodából, hogy kezelhetetlen, az iskolából, hogy kezelhetetlen, az ötödik magántanár foglalkozik vele, miután az első évet nagy nehezen végigszenvedte az iskolában…

– Hogy beszélhetsz így egy gyerekről? – kérdezte, még mindig a lassú stílusában, föl nem emelve a hangját. – A gyerekről. Az én egyetlen fiamról. Aki tulajdonképp, ha úgy vesszük, az öcséd.

– Nem az öcsém. Nem folyik közös vér az ereinkben.

– De az anyja nevelt fel téged is.

– Még időben elszököm, ha tudom, milyen…

– Ugyan-ugyan, ne szidd az anyádat.

– Itt hagyta rám ezt az istenátkát, tizenkilenc évesen, tudta, hogy elvállalom, tudta, hogy nem engedem, hogy a kezedre kerüljön, tudta, hogy megvédem, tudta! Mekkora önzőség ez tőle, elárul, aztán rám hagyja a legnagyobb terhet, amit az életben csak lehetséges…

 

Copyright

 

– Így már jobb – mondta a Fejedelem, amikor elolvasott egy novellát, amelyet erre az új nyelvváltozatra dolgoztak át. Bejelölt olvasás közben pár mondatot, kifejezést, amelyekkel nem volt elégedett, és a tudósok megint nekiálltak, hogy tovább egyszerűsítsék a nyelvet, de megőrizzék kifejező erejét, báját, kellemét. Irodalmi nyelvünk első egyszerűsített változatát egy *-al jelölték, és hogy ellenőrizzék alkalmasságát, hatékonyságát, néhány évig ezt tanították az iskolákban, és a fontosabb irodalmi műveket sikeresen át is írták. A változás nem volt feltűnő, de az eladott könyvek száma örvendetesen növekedett, a könyvekre meg az irodalmi tevékenységre kivetett adókat csökkenteni lehetett, ami továbbra is jótékonyan befolyásolta a forgalmat és az alkotókedvet.

 

A **-al jelölt nyelvváltozat arra tett kísérletet, hogy a fölösleges rendhagyó eseteket elhagyja, a szólásmondások és a közmondások által keltett két- vagy többértelműségeket kiküszöbölje valamint a nyelv viszonyrendszerét ésszerűsítse. Kiküszöbölték például az „előttünk van még” és a „hátra van még” rokonértelműségét, mert: vagy előttünk, vagy hátra. Néhány szót – ezek száma becslések szerint a pár száz és a pár ezer között lehetett – ebből a nyelvváltozatból törölni kellett, és korlátozni az egy mondatban használható szavak számát. A tudósok meglepetten észlelték, hogy ezen nyelvváltozat bevezetése után az iskolákban és a hivatalokban a fogalmazási és nyelvhelyességi hibák száma jelentősen csökkent, és komoly befektetők kezdtek érdeklődni az alkotóházak iránt, amelyekben az írók és fordítók nem csak a műveket hozták létre, hanem nyelvünk egyre hatékonyabb változatait is.

 

A ***-al jelölt nyelvváltozat legfontosabb eredménye az volt, hogy az összetett mondatokban használható tagmondatok számát – főleg az alárendelésekre való tekintettel – drasztikusan korlátozta, és bekezdésenként legfennebb öt sort engedélyezett, bár egyes regényírók tíz sorig is elmehettek, ha ennek stilisztikai vagy más okai voltak, viszont minden öt sort meghaladó bekezdést legalább három mondatra kellett tagolni. Azt tapasztalták a tudósok, hogy az ilyen megszorításokkal átírt irodalmi művek olvashatósági mutatója rendkívül megnőtt, és bár a művek eladott példányszáma jelentősen nem emelkedett, a bevételek nagy részét tovább is a kutatásra fordították, mert rájöttek, hogy a nyelvi hatékonyság (minél kevesebb szóval minél többet) és az olvashatóság szorosan összefügg, bár a hatékonyságot az sem befolyásolja, ha sok szóval semmit mondunk. Az írókat ezután nem terjedelem vagy megegyezés alapján fizették, hanem a hatékonyság szerint.

 

A ****-al jelzett nyelvváltozat legnagyobb erénye az volt, hogy kiküszöbölt vagy elhagyott minden logikátlanságot a hangváltakozások és a főnevek meg az igék ragozása terén. Így azt a kezdetben 846 alapszabályt, amelyek nyelvünk hangváltakozásait meg ragozási rendszerét összefoglalták, sikerült 161-re csökkenteni. A tudósok egzakt módszerekkel bizonyították, hogy ha nyelvünk  feltételezett egymillió szavából 50 ezer kikerül a használatból, még mindig egymillió marad. Ennek a változatnak a bevezetése és intézményesítése azért volt roppant nehéz, mert mindenkit meg kellett tanítani a szabálytalan hangváltakozásokat magukban hordozó szavak felismerésére és megfelelő szinonimákat kellett találni rájuk, nem volt ez mindig egyszerű feladat. Korlátozták továbbá a főnevekhez kapcsolható jelzők számát, hosszas vita után két jelzőben állapodott meg a bizottság, de az „egy találó” jelzőt tartotta célszerűnek, azaz maximálisan hatékonynak.

 

A *****-al jelzett nyelvváltozat érdekében kidolgozott törvény előirányozta minden két- vagy többértelműség, logikátlanság, átfedés, redundancia, önkényes szó vagy szövegváltozat mellőzését, kötelezte az írót és fordítót, hogy minden szót szigorúan az egyetlen helyes, valódi, végérvényes jelentésben használjon, kerülje a bővítményeket, és ha kérdezik, igennel vagy nemmel feleljen. Az irodalmi művek maximális terjedelmét 20 oldalban határozta meg, és kötelezte az írókat, hogy minden mondatot új sorba írjanak, egyetlen mondat sem haladhatta meg a két sornyi hosszúságot. Ennek a nyelvtörvénynek az volt a legfontosabb záradéka, amelyik leszögezte, hogy minden író annyit írhat, amennyit akar, azt, amit akart, azon a nyelven vagy változaton, amelyik neki tetszik vagy amelyiket éppen ismeri, viszont művét köteles lefordítani vagy saját költségén lefordíttatni a *****-al jelölt nyelvváltozatra. A fordíthatóságot a hatékonyság ismérvének tekintették. És csak azok a magasan képzett szakemberek kaptak közlési jogot, akik mind a hat nyelvváltozatból sikeresen levizsgáztak. Ezzel biztosították azt, hogy csakis jól fordítható remekművek szülessenek. Az eredmény nem maradt el.

 

Rövid idővel azután, hogy tudósaink irodalmi nyelvünk problémáit sikeresen megoldották, országunk bámulatos fejlődésnek indult, részben mert majdnem minden polgár – ha szorgalma, hazafiúi érzülete, és anyagi érdekeltsége úgy hozta – remekíróvá válhatott, de leginkább azért, mert a külföldiek addig elkeserítően bonyolult – bár meg kell adni: árnyalt, cizellált – irodalmi nyelvünket játszi könnyen sajátították el, és egész irodalmunk viszonylag gyorsan, pontosan lefordíttatott, az egész emberiség közkincsévé vált, csak éppen a kiadói jogok maradtak Fejedelmünk és családja örökös tulajdonában. A sosem látott, már-már csillagászati jövedelmeket ravasz és bölcs tanácsadóink indítványára hadiflottánk és légierőnk korszerűsítésére fordítottuk, mert nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy bárki jöttment, elolvasva kultúránk évszázados remekműveit egyszer csak arra gondoljon, ilyet ő is tud írni, mert természetesen nem tud, vagy ha tudna, sem engednénk meg neki.

 

Galego vagy gallego?

2.

 

No de hogyan azonosíthatóak, illetve mivel azonosulnak a huszonegyedik század galegói? Kisebbségi kultúra révén a róluk kialakított sztereotípiák jól megragadhatóak a róluk szóló vicceken keresztül. Nem kevés spanyol viccportál anyagát végigfésülve az alábbi jellemvonásokat tulajdonítják nekik: buták, vidékiek (természetesen mindez urbánus szemszögből, pejoratív értelemben tűnik fel), értetlenek, maradiak – nagy részben tehát a Franco halála előtti állapotokat konzerválják a világvégi, elmaradott agrárvidéket felidézve.

 

A középkori virágzást követő séculos escuros (sötét századok) után az európai nacionalizmusokkal együtt, a romantika századában születő galegó nemzettudat ugyanakkor más pilléreket tartott kiemelkedőnek: az identitásépítés vagy -formálás igényével fellépő, kosztumbrista lírában rendre feltűnik a tengerész 1 és a földműves alakja (Salvador García-Bordaño találóan beszél „tenger- és szántóföld-Galiciáról” 2, az idillisztikus, zöld galegó táj, a líraiság, illetve a kelta hagyományok. 3

 

Fontos azonban kiemelni, hogy a poszt-érába (posztmodern, posztfrancói, posztrurális) való megérkezés mennyire előnyére fordítja a galegóság korábbi hátrányait. 4 Franco halálával, és a hetvenes évek végének demokratikus átmeneténetével új korszak vette kezdetét a galegó identitás formálódásában, melynek kulcsszava a hibriditás. A centralizált államhatalom alól való kikerülés, a kooficiálisnak elismert nyelv, a történelmi nemzetként való elismerés, az autonómia megadása olyan frusztrációkat szüntetett meg, melyek a hagyományostól eltérő hangsúlyok felé tolták el a nemzetértelmezést. A XXI. századi galegó nemzettudat már nem feltétlenül kötődik sem a nyelvhez, sem a területhez. A tapasztalat azt mutatja, hogy a városiasodás, az agrárterületek csökkenése, s ennek folyományaként a galegó nyelvet első vagy kizárólagos nyelvként beszélők számának visszaesése nem vetette vissza a galegó nemzettudatot, ami arra enged következtetni, hogy a hagyományosan meghatározó nyelv már nem határolja be azt, vagyis „nincs összefüggés a nyelvi kompetencia és a nemzeti érzés között.” 5

 

A területi kötöttség felszakadásához tudni kell, hogy Galegóföld, mint hagyományos finis terrae, a kontinentális Európa széle, nem csak hátrányt szenvedett abból, hogy a fejlett gazdasági-politikai központtól távol helyezkedik el (a sziget perifériáján való földrajzi elhelyezkedést szokás is volt párhuzamba állítani a régió Spanyolországon belül elfoglalt, elmaradott kulturális-gazdasági-politikai helyzetével) – a tengerhez való közelség egyben a mobilitást is könnyebbé tette, előbb Latin-Amerika (Argentína, Venezuela, Kuba), később pedig Európa (Svájc, Nagy-Britannia) irányába, olyan időszakokban is, amikor Spanyolország teljesen magába fordult (a periféria-lét, a hasonló táj, a mobilitás, a kulturális fejlődésben fontos szerepet játszó újvilági migráció és a kelta mitológia egyaránt összeköti a galegókat a testvérnemzetként tisztelt írekkel). A jelenleg külföldön élő galegók száma vitatott (1,5 és 2 millió közé teszik számukat), jelentőségük viszont már a Rexurdimiento idején is megmutatkozott: Kubában adták ki először a XIX. századi galegó irodalom kulcsművét, Rosalía de Castro Follas novas-át, Kubából jön a nemzeti himnusz, a zászló, ott alapították a Real Academia Galegát. A 2008-as spanyolországi választásokra 325.000 külföldön élő galegó regisztráltatta magát – nem véletlen, hogy a hatalmas diaszpórával rendelkező Buenos Airest csak Galegóföld „ötödik provinciájaként” szokás emlegetni, s hogy a galegó politikusok Latin-Amerikába járnak kampányolni. Az emigrációban élő galegó szerves része, állandó alakja a nemzeti kultúrának (magyarul lásd például Manuel Rivas „A kecske nem könnyezik” című novelláját 6, vagy galegóul Xurxo Souto Tres trébons című regényét, a filmművészetben pedig a Mamasunción, Gallego, vagy a Hotel Tívoli című alkotásokat). Joggal felvethető tehát Néstor García Canclini gondolata: „Hogy gondoljunk el egy olyan nemzetet, mely nagyrészt valahol máshol tartózkodik?” 7

 

Mára ráadásul a migrációs tendencia visszájára fordult: a Franco-éra végeztével Galegóföld befogadó nemzetté vált – külön pikantériát ad a dolognak, hogy főként azokból az országokból érkeznek ide bevándorlók, ahol amúgy erős a galegó jelenlét – a luzofón területekről (elsősorban Portugáliából) és Latin-Amerikából. Hogy ezek a gyakran más kontinensről, egészen eltérő kultúrából érkező elemek kiválóan integrálódnak a nemzettestbe (elég csak a galegó zenei szcénába beépülő, zöld-foki gyökerű Batuko Tabancára, vagy a Kamerunban született, de már par excellence galegóként értelmezett íróra, Víctor Omgbára gondolni) , csak kiemeli a modern galegó identitás egyik kulcselemét: a befogadókészséget és a nyitottságot, ami tán a több évszázados határidentitásból, „kompországságból”, a szétszórtságban is összetartozásból, illetve a jelenlegi átmenetiségből adódik: Galicia tartomány úton van a rurálisból a városiasba (ezt Colmeiro a „rurban” szóval érzékelteti), a középkoriból a jelenkoriba, s Santiago de Compostelát elnézve, jól érzi magát így, úton, két világ közt, otthonból idegenbe, idegenből hazavágyva.

Lábjegyzet:

  1. Luís Seoane például egyenesen egy hajóval azonosítja hazáját „Galicia, gigászi hajó” című versében. In: Hitel, 2001/12, 77. o. (Tornai József ford.)
  2. Salvador García-Bordaño: „Galicia”. In: Hitel, 2001/12, 79.o. (Tornai József ford.)
  3. A galegó himnusz például „Breogán hős népeként” emlegeti a galegókat. Eduardo Pondal: „Fenyők (Galego himnusz)”. In: Magyar Napló, 2003/11, 39. o. (Tamás Menyhért ford.)
  4. Az itt következő gondolatmenetben nagyban támaszkodom José F. Colmeiro az új, „glokális” galegó identitásról 2009-ben kifejtett elméletére. (José F. Colmeiro: „Peripheral Visions, Global Positions. Remapping Galician Culture” In: Bulletin of Hispanic Studies, 2009/86, 213-230. o.)
  5. Xosé Manuel Núñez: i.m. 100. o.
  6. Több helyen is megjelent magyarul, például: Hitel, 2001/12, 87-88. o. (Kertész Lóránt ford.)
  7. Néstor García Canclini: La globalización imaginada. Buenos Aires, Paidós, 2005. 52. o.

Anya, apa; Sorbanállás közben; Fehérebb a kárminnál

Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.

 

Erdély – vadak – angyalok

A kolozsvári Philolibri és az ÚjNautilus Kritikai Műhely közös műhelymunkájának szövegei:

1. A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája, szerk. Balázs Imre József

 Serestély Zalán: Amikor hova is sietnénk

„Önmagam szándékosan gerjesztett felülírása, a magam nézőpontjába vetett mindenkori kétely, a megingások artikulálása a legbizalmasabb vallomás.”

 

2. Balázs Imre József: Fogak nyoma

 Ficsor Zsófia: “Virág volt ez a vers, almavirág”

„A nyom, mint a kötet egyik szervező motívuma, rendkívül összetett: nemcsak magát a nyomot, a hozzá kapcsolódó emléket jelenti, hanem annak hiányát is, a másik eltűnését is.”

 

 András Orsolya: Szelíd idegenségek könyve

„Mindenki, aki szavak héjába göngyöl, azon dolgozik, hogy a mások szavaiban megérzett vibrálásnak utánamenjen, kinyomozza, hogy mi a szép benne, s minden gesztusa, ami ezt célozza, újabb nyomhagyás, eltakarása a kezdeti nyomnak, rétegek egymásra rakódása.”

 

3. Bálint Tamás: Visszaút a fekete folyón

Makai Máté: A változ(tat)ás körülményeinek elpanaszolása

„Az átkelés azonban nem földrajzi felfedezést, hanem belső változást ígér. Ennek az olvasatnak a pontosságát azonban a kötet kapcsán kiiktathatatlan allegorikusság újfent kérdőre vonja. Az utóhang kimondja az átkelés eseményét, azonban, hogy hova jutottunk, homályban marad.”

 

4. Lövétei Lázár László: Árkádia-féle

Gorove Eszter: A “semmi sincs” Árkádiája

„Árkádia a bukolikus költészet otthona, idilli világ, a görög hagyományban a pásztornép által lakott vidék. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete mégsem egészen ilyen világba kalauzol.”

 

5. László Noémi: Százegy

 Kovács Emőke: Százegy maszk és bujócska

 „A rejtőzködés a lírai én létezési módjához tartozik, talán ez az, ami annyira időszerű ebben a költészetben: problematikus bármiféle stabil meghatározás, a szerepek bújocskára hívnak. Tárgyias élményvilág a László Noémié: dinamikus, sokszínű és mindig kész arra, hogy elfogadja a világot és az elfogadás gesztusa után átértelmezze azt;”

 

6. László Noémi: Papírhajó

Csordás László: Csak ringani a nyílt vízen

 „Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig.”

 

7. Karácsonyi Zsolt: Igazi nyár

Csuka Botond: Angyaltánc és vadászat

 „A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet ’filozofikus’.”

 

András Orsolya: Átjárások angyalokkal, átlátások nyári fényben

 „A seb, a folyamatként felfogott különbözőség, a nyomok eltörlésének nyoma is dekonstruktívak, az állat így lehet istrice. Kisebesedett az oppozíció, az embert, aki félig angyal, félig állat, az angyalállat megszabadította a szellem és a gép agresszivitásától, lelket lehelt belé a szemlélődésben, s antinomikus létének feszültségét a határaiban kiélezve a hitbe vitte.”

 

8. Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor

Szűcs Orsolya Noémi: Tértörténetek

 „Bujkál valamiféle tudattalan elfojtás és bűntudat ezekben a szereplőkben, ami néha  csak ilyen alakváltások révén oldódhat fel, legyen az büntetés vagy felszabadulás.  A Jób leánya című történetben szinte obszesszióvá válik a bűnhődés terhe: „azt kezdte képzelni magáról, hogy valamiféle bűntudat kivetülése…”

 

9. Fekete Vince: Védett vidék

 Dobás Kata: Védett vadak

 „A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható.”

 

Borbély András: Esőváró, múltvigyázó

 „A nyelv olyan negatív hatalomként értelmeződik itt, amely mind a dolgok közvetlen szemlélését, mind a Másikhoz való kölcsönösségi viszonyt, vagy akár a Másik megértését és a Másikon való segítés lehetőségét inkább meggátolja, mintsem lehetővé teszi.”

 

Védett vadak

„S a reggel, mint egy villanás,

Tűnő perc, szétzengő cikkanás…”

(Kérdés)

 

Fekete Vince válogatott verseiből összeállított kötete kapcsán sok olyan dologról lehetne beszélni, amelyek kapcsolhatóak lennének a költő eddigi munkásságához, megjelent versesgyűjteményeihez, vagy magáról az összegzés jelenségéről is lehetne szólni – hogy mégsem ezek kerülnek most előtérbe, annak leginkább az az oka, hogy Fekete Vince Védett vidék című kötete (is) nehezen megközelíthetőnek bizonyul az olvasás során. S minthogy ez elsődleges tapasztalat, talán érdemes éppen ezt a hatást körüljárni.

 

A gyűjtemény felépítése nagyon tudatos szerkesztésről árulkodik, úgy tűnik, nem tekinthetünk el ettől sem, amikor a kötet verseiről beszélünk. A nyitó- és záróverset leszámítva a kötet négy fő részre tagolódik. Ezek érdekessége, hogy a versek mennyiségét tekintve egyre rövidülnek, az utolsóban már csupán egy alciklus szövegei olvashatók. Ennek és a keretet képező két versnek is köszönhető, hogy a Védett vidék struktúrája igen zárt, olykor már elidegenítően zárt, hiszen a mottó(k)nak, a szövegeknek matematikai pontossággal kiszámított a helye, s a felépítés mintha az olvasás egyirányúsítását erősítené. Ugyanakkor, s ez legalább akkora hangsúllyal jelentkezik, ahogy azt már többízben jelezte is az eddigi kritikai visszhang,[1] a kötetből kirajzolódó természet- és időszemlélet éppen nem az egyenes irányúság felé mutat, hanem a körkörösséget, a folyamatos elindulást, visszatérést, a múlt és jelen egymás mellé rendelését helyezi előtérbe.

 

A Védett vidék szövegei lényegében ezeket járják körül, indítva a gyermekkori helyek, emlékek felidézésével, majd a Másik megjelenésével, a vele és a természettel való kapcsolat hasonlóságával, végül a halál, az elmúlás képeivel. Ezeket leglátványosabban a kezdő- és a kötetzáró vers hivatott keretezni: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület, // hogy így menjen szakadatlanul, / hogy fölépüljön, fölemelkedjék, / majd semmivé váljon hirtelen, / mint egy darabjaira hulló nyakék”. Vagyis ez a körkörösség egzisztenciális magány megtapasztalásához is vezet, hiába a feloldódó Én-Te viszony, hiába a természettel való szoros kapcsolat, mindez nem vezet semmilyen út megnyugtató végéhez. Kosztolányihoz hasonlóan Fekete Vincénél is úgy tűnik, hogy nincsen fejlődés, az ember a születésétől halad a halála felé. Csakhogy mindez kicsit monotonná, sőt kiszámíthatóvá is válik egy idő után, ami semmiképpen nem írható a kötet javára – gondolva itt elsősorban arra, hogy mivel a keretet alkotó versek szövegszerű egyezéseket tartalmaznak, maga az olvasó is óhatatlanul belesodródik a körforgásba, vagyis éppen abba, amit a lírai én kérdések elé állít. Ami megbontja ezt az értelmezést, az csak nagyon ritkán, viszont annál nagyobb erővel tör felszínre néhány sor és költői kép erejéig. Érdekes, hogy ezek mindegyik részben megtalálhatók, az első ciklusban például A vidám lakók című versben: „A vidám lakók ott / lebegnek a fák mögött, / a parki tóban. […] A tó mélyén fura, állati indák / kígyóznak lüktetve, testüket / körbezsongják. […] És most itt, a tó mélyén, / a víz alatt, »örökké tart / már a pillanat.«” (24.) Ebből a részletből érdemes kiemelni, hogy bár Fekete költészetére igen jellemző a pontos, mindent megnevezni tudó leírás, itt ez elmarad, s helyette az állati és a növényi (állati, inda, kígyó) párosul a fura jelzővel. Továbbá éppen egy intertextus révén (Jékely Zoltán) számolódik fel az idő monoton kiszámíthatósága, s a pillanat megmarad mindenkorinak – noha a könyv szövegei éppen az idő múlásával (ahogy ezen recenzió választott mottója is mutatja) tartanak szoros kapcsolatot, még akkor is, ha az közben egy körforgás része.

 

A Vak visszhang című ciklusban olvashatóak a következő sorok: „Van, amikor csak / a fákat látjuk, csak az erdőt, és nem érezzük, amit / amúgy is tudunk magáról a hegyről, hogy benne / titkos barlangok hallgatnak, vagy tengerszemek / rejtőzhetnek.” (45., kiemelés eredetiben) És végül, a záróciklusban mindez már az elmúlás képeivel párosul: „hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe […] kásásan kéklik lent a mély / szomorú angyalarcok / ringanak egyre és / hajuk az égbe kapkod”. (73.) A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható. Ahogy láttuk, a kép mindegyik ciklusban másfelé mozdul, de a kép a fontos – hogy valahol lent a mélyben valami megbújik, s az a valami lokalizálhatatlan, megnevezhetetlen és ideje sem mérhető. Ezek a sorok, nagyon finoman bár, megbontják a monotonitást, a véget nem érő körforgást, de én úgy érzékelem, a lírai én viszont nem mozdul ezek felé, marad a védett és ezért biztonságos vidéken.

 

Írásom elején azt állítottam, hogy a Védett vidék nehezen megközelíthető kötet. Ebben bizonyosan közrejátszik a könyv struktúrája, valamint a versek olvasásának jól kiszámított útvonala is. Mindebből következik, hogy Fekete Vince védett vidékénél számomra sokkal izgalmasabbnak bizonyulnak védett vadjai, a vidám és szomorú lakók – éppen kiszámíthatatlanságuk okán.

 

Fekete Vince: Védett vidék. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.



[1] A leglátványosabban Koncz Tamás recenziója („Magamat körbejárom”) emeli ki ezt a jellegzetességet: http://www.barkaonline.hu/kritika/1990-fekete-vince-koeteterl

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info