SZERELMES LEVÉL
(Carta del enamorado)

Vannak regények, melyek cselekménye, annak ellenére, hogy bár nem túl terjedelmesek, az 50. vagy 60. oldalnál előbb nem igazán indulnak be. Hasonló a helyzet néhány ember életével is. Ezért nem akasztottam fel magam korábban, bíró úr kérem.

A MEGNYUGVÁS GONDOLATA
(Sensación de descanso)

Nem járhatok-kelhetek azt mondogatva, hogy valójában én ön vagyok − ez egyszerűen tilos. Nem viselhetem a keresztnevét, sem a vezetéknevét, de még a fehérneműjét sem. Hogy ki szeretnék lenni, fogalmam sincs, mondjuk Emilio Botín[1]? De nem háborgok, azért, mert Botín inkább másokat kért fel erre. Ráadásul jó eséllyel várólistára kerül az, aki Botín szeretne lenni. Fiatalkoromban, egy nap felbukkantam annak az írónak a házánál, akiért rajongtam, és megkérdeztem tőle: lehetnék-e én ő. Azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, mit képzelek: talán ő ajándékba kapta az identitását?! Egész életében dolgozott, hogy az legyen aki, így nem fogja azt átadni az első útjába kerülő embernek. Akkor úgy véltem, hogy nagy dolog az − ha egyáltalán igaz −, hogy mindannyiunknak dolgozni kell azért, hogy azok legyünk akik, de a többségnek sajnos ezt nem sikerül elérni. Sokkal egyszerűbb egy nagyobbacska vagyont összekuporgatni, mint egy többé-kevésbé elfogadható személyiséget megalkotni.

Mindez amiatt merült fel bennem, mert a minap szembejött velem az Interneten egy diák posztja, amiben segítséget kért azoktól, akik olvasták műveimet. Ugyanis fogalmazást kellett írnia irodalom órára − ezen múlt, hogy átmenő jegyet kapjon. Rögtön nekiláttam, és viszonylag gyorsan elküldtem neki az életművem legfontosabb tudnivalóit egy rövid szövegbe szerkesztve, amelyben szerepeltek olyan életrajzi adatok is, amelyekről úgy ítéltem meg, hogy nemcsak nagyon szellemesek, de többnyire még igazak is. De ahelyett, hogy a saját nevemmel írtam volna alá, inkább Emilio Botín nevét használtam, anélkül, hogy a híres bankár szerepében akartam volna tetszelegni. Feltételezem, hogy vannak más Emilio Botínok is, hiszen sem a keresztnév, sem a vezetéknév nem túl ritka.

Aznap a jól elvégzett munka örömével feküdtem le. Hála a digitális Emilio Botínnak, egy tanulónak nem kell osztályt ismételnie az irodalom miatt, amelyet jó eséllyel gyűlöletesnek talál. Azonban egy hét múlva már amiatt lamentált ez a diák, hogy mégiscsak osztályt kell ismételnie, hiszen megbuktatták, mivel a tanára szerint a beadott fogalmazás egy nagy rakás szar. Már majdnem elkértem a tanár elérhetőségeit, hogy kapcsolatba lépjek vele, de végül megtartoztattam magam. A furcsa az volt, hogy rögtön színre lépett egy Juan José Millás, aki nem én voltam, és aki felajánlotta, hogy azonnal küld a pórul járt diáknak az életművemről (volt pofája azt mondani a szégyentelennek, hogy az „ő” életművéről) egy garantáltan jó dolgozatot. Ha ez nem lett volna elég, ezzel az új dolgozattal jelest kapott a diák. Így aztán egyrészt aggodalommal töltött el: ott kint van egy nálam sokkal jobb Millás, másrészt pedig a megnyugvás gondolata kerített hatalmában: most már akár meg is halhatok.

A JOBB LÁBAM
(Mi pierna derecha)

Apám az út szélén állt az autója mellett. Kezében műanyag üzemanyag kannával várakozott, hogy valaki felvegye. Én motorbiciklivel voltam, fejemen bukósisak, így az arcom nem látszott. Megálltam, de nem ismert fel.
– Kifogyott a benzin? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– Pattanj fel!
Az apám felült mögém anélkül, hogy felismert volna. Öt éve nem láttuk egymást, és nem is beszéltünk. A legutolsó alkalommal anyám temetésén öleltük meg egymást. Ezt követően minden különösebb ok nélkül eltávolodtunk, egyre ritkultak a telefonhívások, majd egy idő után már nem is kerestük egymást.
Éreztem, ahogy lehajtotta a fejét, hogy a szél ne vágjon az arcába. Kétségtelenül jó hasznát vette a jobb cipőm magasítójának, mivel ez a lábam rövidebb, mint a másik. Apám számtalanszor elmesélte, milyen kellemetlen pillanatokat éltek át, amikor a születésem után, az orvos közölte velük a hírt. Én ezt sosem éltem meg tragédiaként, de mindig is éreztem, hogy ők valamiféle önvádba süllyedtek amiatt a néhány hiányzó – vagy éppenséggel feleslegben – lévő centiméter miatt, ez csak nézőpont kérdése − azonban sosem sikerült kiderítenem, hogy tulajdonképpen szerintük melyik lábam számít fogyatékosnak.
Meglehetősen ügyesen vezetek, úgy cikázok az autók közt, hogy az akár merészségnek is tűnhet. Éreztem, ahogy az apám némi tartózkodással ugyan, hiszen mégis csak egy másik férfi közelségében volt, a bal kezével a vállamba kapaszkodott, miközben a jobb kezével a combjához szorította az üzemanyag kannát. Tudtam, hogy nem tudja levenni a tekintetét a megmagasított cipőmről. Bizonyosan felmerült benne, hogy esetleg nem éppen a fiába csimpaszkodik-e. Talán az is eszébe jutott, hány orvosi rendelőben jártunk a problémámmal, a röntgen-vizsgálatok végeláthatatlan sora, a megoldások keresése, amelyek rózsafűzérként peregtek előttünk, míg aztán eljutottunk ahhoz a rém egyszerű mechanikus megoldáshoz, hogy magasított tegyenek a rövidebb lábam cipőjébe. Akkor gyengéden megszorította a vállam, amit a szeretet megnyilvánulásaként is lehetett értelmezni, és amelyre azonban én nem reagáltam. Hamarosan megérkeztünk a benzinkúthoz, ahol apám kezében az üzemanyag kannával leszállt a motorról. Mondtam neki, hogy vissza már nem tudom vinni, de megnyugtatott, hogy majd fog találni valaki mást. Észrevettem, hogy igyekszik kifürkészni az arcomat a bukósisak sötétített védője mögül. Azon az estén jó párszor csörgött a telefonom, de senki sem szólt bele, amikor felvettem.

A POKOL
(El infierno)

Éppen az egyik barátomat temettük, amikor mobiltelefon csörgése szakította meg a nyomasztó szertartást. Jelentőségteljes pillantások után konstatáltuk, a telefon hangja a koporsóból jön, amely akkor még nyitva volt, hogy a gyászolók végső búcsút vehessenek az elhunytól. Az özvegy – inkább ösztönösen, mint bátran − lehajolt és kivette a halott férje zsebéből a készüléket. Halló, vette fel sírós hangon. Nem tudjuk, hogy mi hangozhatott el a másik oldalon, de láttuk, ahogy elsápad és magából kikelve üvölteni kezd: Fernando tegnap meghalt és maga egy utolsó kurva, aki feldúlta egy család életét. Majd lecsapta a telefont és visszatette a készüléket a helyére.
A temetőből távozóban, az egyik családtagtól megtudtam: maga Fernando utolsó kívánsága volt, hogy a telefonjával együtt temessék el, amely kívánság teljes mértékben illett különcségeket kultiváló személyiségéhez, amely csak megerősítette bennem a róla kialakult képet: kellemetlen és meglehetősen sötét figura, azaz példaképem és életem vezérlő csillaga minden tekintetben. A szokásoknak megfelelően a legközelebbi barátokkal és családtagokkal hazakísértük az özvegyet vigasztalásképpen. Az özvegy kávéval kínált, azt szürcsölgettük, miközben semmiségekről csacsogtunk – ekkor megszólalt a telefon. Mindannyiunkat rémület kerített hatalmába, majd hallgatólagosan arra jutottunk: egyikünk sem hallott semmit, semmiféle síron túli csengetés nem zavarta meg baráti összejövetelünket. Körülbelül tíz vagy tizenkét csengetés után a készülék elhallgatott, az özvegy felállt, hogy kikapcsolja a telefont. Képtelen vagyok további részvétnyilvánításokat fogadni – mondta.
Azon az éjszakán a hajnali órákban, amikor már az álmatlanságban szenvedők is álomba zuhannak, felkeltem, a telefonhoz mentem és tárcsáztam Fernando mobilszámát. Az első csengetésre felvették, de én letettem még mielőtt, bárki beleszólhatott volna. Csak arról akartam megbizonyosodni: a pokol létezik.

A KANÁRI
(El canario)

Amikor a munkamegbeszélés a vártnál jobban elhúzódott, pihenésképpen lehunytam a szemem egy pillanatra és azt képzeltem, hogy a szájpadlásom egy gótikus katedrális hajójának boltíve. Majd folytatva a fantáziálgatást, eltávolítottam a felső fogakat, és így az ezek után maradt üregek a katedrális oldalkápolnáivá lettek. A nyelv, amely a dohányzás miatt meglehetősen kiszáradt, kiváló padlózatként szolgált. Lárvaméretű öregasszonyok imádkoztak a padokban vagy gyújtottak éppen gyertyát a kedvenc szentjüknek. Abban a pillanatban a sekrestyéből egy csapat vörösbe öltözött ministránsfiú jött elő. Egy püspöknek segédkeztek a misén.
Akkor a mellettem ülő fiatalember rágyújtott, én a számhoz emeltem a kezem, mert köhögőroham jött rám, és észrevettem, hogy van valami a számban. Óvatosan vizsgáltam meg, hogy mi az. Azt láttam, hogy tele van a szám aprócska, mintásszoknyás öregasszonyokkal. Feltünés nélkül zsebre vágtam őket, majd rögtön megint a szám elé kaptam a kezem, hogy a következő köhögésrohamot kivédjem. Ezúttal viszont a ministránsfiúk, a püspök és néhány japán turista került elő. Őket is az öregasszonyok mellé tettem, miközben tettetett figyelemmel követtem az egyik kolleégám előadását, de közben megnyugtatóan megsimogattam a társaságot a zsebemben. A zsebem felbolydult hangyabolynak tűnt, ahol mindenki igyekezett a kezemre felmászni. Így amikor hazaértem, odamentem a kanári kalitkájához, és odaadtam neki a zsebembe talált rovarokat. A kanári már-már aggasztó lassúsággal fogyasztotta el őket, kiélvezve minden egyes falatot.
Másnap lelkiismerettől gyötörve gyónni mentem. Éppen térdeltem, amikor hurrikán kapott fel a pappal és más hívekkel egyetembe és kisöpört a templomból. Törött lábakkal érkeztem meg egy érdes tenyér felületére, majd egy hatalmas zseb mélyére, ahol még meghallottam egy óriás madár szárnycsapkodását. Kapkodva írom ezeket a sorokat, még mielőtt felfalnának, abban reménykedve, hogy valaki, akihez eljutnak feljegyzéseim, hátha meg tudja fejteni, hogy mégis mi a fene történik itt.

ZAVAR
(Confusión)

Még mielőtt teljesen ki tudtam volna csomagolni az ajándékot, a dobozban megcsörrent valami: egy mobiltelefon volt az. Felvettem, és hallottam, ahogy a vonal túlsó végén a feleségem a hálószobánkból nevetve felköszönt. Azon az estén azt akarta, hogy beszélgessünk az életünkről, az együtt töltött évekről, és ehhez hasonló dolgokról. De ragaszkodott hozzá, hogy telefonon társalogjunk: ő bevonult a hálóba, nekem a nappaliban kellett ülnöm, még a mobiltelefon dobozát sem volt időm elpakolni. Amikor befejeztük a beszélgetést, a hálóba mentem és láttam, ahogy elgondolkodva ül az ágy szélén. Azt mondta, hogy az imént beszélt a férjével telefonon, és hogy nem tudja eldönteni, hogy visszamenjen-e hozzá. Még azt is mondta, hogy lelkiismeretfurdalása van az afférunk miatt. Mivel én vagyok az egyetlen férfi az életében, ezért szexuális felhívásként értelmeztem a viselkedését és a házasságtörők kétségbeesésével egész éjszaka szeretkeztünk. Másnap az irodában, amikor éppen az uzsonnámat készültem elfogyasztani, megszólalt a telefonom. Persze, hogy ő volt. Azt mondta, hogy be akarja vallani: szeretője van. Belementem a játékba, mert úgy voltam vele, jót fog tenni a kapcsolatunknak egy kis változatosság, így azt válaszoltam, hogy ne aggódjon, annyi mindent megoldottunk már, ezt is meg fogjuk. Azon az estén is telefonon társalogtunk, mint az azt meg előző napon, és elmondta, hogy hamarosan találkozni fog a szeretőjével. Izgatónak találtam, így rögtön letettem a telefont, rohantam a hálóba, ahol hajnalig szeretkeztünk. Így tartott egész héten. Szombaton végül, amikor a szokásos telefonbeszélgetésünk után találkoztunk a hálószobában, azt mondta, hogy szeret engem, de mégis el kell hagynia, mert a férjének jobban szüksége van rá, mint nekem. Ezután kisétált a hálóból, majd az otthonunkból, és azóta nem csörög a telefonom. Most zavarban vagyok.

AZ IDŐ
(El tiempo)

A szobába lépve látta, a felesége éppen az 1997-es évet hajtogatja.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– A szemétből szedtem ki – válaszolta a nő –, még szükségünk lehet rá.
Közben zacskóba csomagolta és betette a szekrénybe. A férfi éppen 98[2]-at viselte vagy két hete, igaz néhány házassági évfordulós ünnepséggel és jó pár gyarmati katasztrófával már sikerült összepecsételni, és emiatt nem érezte magát kényelmesen.
– Nagyon jól áll – biztosította a felesége –, a hét napjain fityegő 98-as nemzedék arcmásai, ugyanolyan jól állnak, mint mint Aznar[3] pöttyös nyakkendői.
– Nekem nem tetszik – válaszolta a férfi –, vedd elő a 97-est, kérlek.
Így aztán mindketten az előző évbe öltöztek, és vacsora közben úgy társalogtak, mintha az idő nem telt volna el. Bár a napok ujjai már rongyosak, a könyökei pedig kopottak voltak, de barátságosan puhák voltak, mint az a házicipő, amivel otthon császkálunk. Desszertként felidézték a fürdőkádas balesetet, aminek következtében kénytelenek voltak a szomszédok plafonját újra festetni. Mindennek ellenére boldogok voltak, főleg ha még azt is számításba vesszük, hogy a macska majd csak augusztusban halt meg, és az csak fél év múlva következett be.
Már ágyban voltak, amikor a nő azt mondta, hogy ideje lenne alaposan átgondolni, hogyan csomagolják össze az évszázadot, tekintve, hogy hatalmas, és ha az utolsó pillanatra hagyják, lehetetlenség lesz ügyesen összehajtogatni. A férfi azonban úgy vélte, bőven elég lesz majd akkor foglalkozni a dologgal, amikor eljön az ideje. De a nő váltig állította, hogy ő túlságosan megszerette. Így aztán együtt átnézték, és bár néhány része teljesen tönkrement, voltak alig használt felületek is rajta, mint a pszichoanalízis, az avantgárd vagy a munkásmozgalom. Azon az éjszakán ugyanúgy szeretkeztek, mint korábban, és elhatározták, hogy 2000 első napján újra magukra öltik a XX. századot, és addig fogják viselni, amíg az már cafatokban fog lógni. A XXI. század új volt, bár a szabása semmi jóval nem kecsegtetett.

Juan José Millás Valenciában született 1946-ban. 1952 óta él Madridban. A kortárs spanyol próza egyik legkiválóbb mestere. Első regénye 1975-ben jelent meg Cerbero son las sombras (Kerberosz, az árnyék). Az El País politikai napilapban saját rovata van, műveit több mint 20 nyelvre lefordították, magyarul A szekrényjáró és Vincent Holgado más rögeszméi című regénye olvasható.

[1] Híres spanyol bankár.

[2] 1898-ban omlott össze a spanyol gyarmatbirodalom.

[3] Spanyolország miniszterelnöke 1996 és 2004 között.