A földre vetette magát, nem törődött a nedves fűvel. Úgy érezte, mintha találomra elszórt jégkockákon feküdne, noha a föld mindenhol egyformán harmatos volt. A fiú kis teste mégsem emiatt lúdbőrözött, hanem a közeli fák között futó cigány fiú hirtelen elvetődése miatt. Egyáltalán nem tűnt egy véletlen megbotlás következményének. Mert a futása úgy ért véget, hogy az egész mellkasát előre feszítette, mintha a teste vitorla volna, amibe hátulról belekapott a szél; látott már ilyen viharban hánykolódó hajót egy festményen, az azonban az édesapjáé volt. Ráadásul a fiú földre esése után óriási zajt halott, vagy talán az esés előtt, mindenesetre a hang olyan volt, mintha valakinek módjában állna a világ legnagyobb ajtaját a világ legnagyobb erejével bevágni. Nem is tévedett nagyot.
Percekig szuszogott a fű között. A fejét is csak úgy emelte fel, hogy az állát beleszúrta a nyirkos földbe. A saját légzését hallgatta, azt használta órának, amivel kiszámítja, mennyit várjon, mielőtt a földön elterülő fiúhoz kúszik. Ám egy fiatal lány, aki némán sírt, és ezért a könnyei is átlátszóak voltak, rendkívül gyorsan közelítette meg a fekvő cigány fiút, ebből tudta a kisgyerek, most már ő is nyugodtan odamehet. Meg is tette, ott állt a holttestre hanyatló és azt átölelő lány felett. Aki a könnyező arcát a kisgyermek tekintete felé fordította, felnézett rá, esdeklő remegéssel a testében. Mintha a fiú bírája lehetne a halottnak.
A lány addig ismételte maga elé azt az egy szót, meghalt, mígnem a kisfiúnak már szinte természetessé vált, és igen kellett gondolkoznia azon, miképpen is viselkedett a fiú, amíg élt. Úgy tűnt számára a cigányfiú mindig is halott volt.
Mostanra már egyre több rokon és ismerős gyűlt a holttest köré, a kisfiú zavarban is volt, mégis ennek a rengeteg embernek a látványa jutatta eszébe hova is indult el.
Hirtelen rohanni kezdett, olyan határozottsággal tartotta önmagát egy irányba, mintha ténylegesen is egy úton futna. Nem feszítette le a kezeit maga mellé, hanem hagyta, hogy a diktált iram dobálja a karjait, mintha rohanás közben szeretne levetkőzni.
Elérte a földutat, több szekér kullogott rajta egymás után szép libasorban. Mint az óvodában, gondolta, de csak azért, mert most látott ilyen messziről, ennyi szekeret. Ahogy közelebb ért, teljesen átalakult ez a látvány, mindinkább súlyos köveknek tűntek számára a szekerek, amiket az út szélén állók próbálnak tovább taszítani. A szekereken ülők mind hallgattak. A körülöttük állok mind beszéltek. Vagy ordítottak. „Mit ártottak azok nektek?” „Te is tőlük vásároltál!” „Hányszor kaptál sonkát hitelbe?” Eredetileg mindhárom mondat egy a szekereket kísérő lovas katonának szólt. Csakhogy ő hallgatott. Persze a hangosan kiáltó nő sem nevezte meg kinek szánja mondatait, így könnyen közmegegyezés tárgya lehetett, bárkinek szólt, aki válaszolni akar. Csupán pár ácsorgóban maradt az a néma, naiv gondolat, elég, ha több évtized után nagyapa hősiességét firtató boldog gyermeki kérdésre; becsúszik majd egy ingerült válasz.
A kisfiú pillanatnyi időre torpant meg az emberek között, jó pár lehajtott fejjel kellett szembe néznie. A fiút azonban ez mind nem érdekelte, mert nem őket kereste, hanem az apukát és az anyukát. Őket, kettőjüket. A többiek csak ezt a két számára fontos embert értelmezték.
Az egyenes hajára izzadt kéz ragadt, simogatni próbálta a fejét, de inkább kócolta, nem illett ez a tökéletlen mozdulat a kézhez tartozó nő meg-megbicsakló hangjához. „Menj innen kis szívem.” „Nem kellene látnod ezt.” De nem tett semmit a nő. Így volt ez mostanában, a szavakat csak szavak követték, a tetteket csak tettek. Nem voltak képesek keveredni egymással, ezért a tettek önmagukból alakítottak ki szavakat. Csakhogy mindenki elfelejtett pátoszt tenni hozzá, ezért ugyanolyan némák maradtak, mintha meg sem történtek volna.
A kisfiú gyufafejnyi ujjpercei a szekér oldalába csimpaszkodtak. A teste most kezdett csak dideregni a föld nedvességét magába szívó ruhája miatt, amibe befészkelte magát a hideg. Az apa a szekérnek történetesen pontosan azon a szélén ült, ahová a gyermek a fejét dugta. Az apa ráemelte a fiúra a tekintetét. Mintha kivette volna szemgolyóit, és a markaiban összeszorítaná őket, hogy kézfején a hús mindenhol eltakarta a szemének a színét. A szemgödreiben a fekete árnyék a szekér zötykölődése miatt se mozdult el, nem változott meg.
„Mit csinál itt édesapa?” „Tessék velem hazajönni!” A gyermek számon kérte a mai napot, hogy reggel idegen családnál ébredt, hogy az a ház, ahol közösen éltek, be van deszkázva, hogy nem várta őt az édesanyja, hogy csak az idegen emberek tudták bebizonyítani, hogy ők nem is idegenek, hanem régóta ismerik őt…
Az apa megpróbálta lerugdosni az érzéseit önmagáról, akár egy kisgyerek a takarót, aki csak a lábaival vagdalkozik, így aztán a takaró teljesen összecsavarodik, és úgy még erőteljesebben izzasztja a testét, még nehezebbnek érzi.
De ebből lett elege az apának. Ezért szánt szándékkal kinyújtotta kezeit, és ezekkel megfogta a fiát, nem zavarta, hogy a szemgolyói elgurultak.
Tekintetével satuba fogta a gyermek riadt arcát. Megkeményedtek az izületek az apa arcán, kitüremkedtek az erek, és hirtelen az előbb még nyugodt, sima arcbőr göröngyös talajjá vált, amin ha futni próbálna a kisgyerek, könnyen kifordíthatná a bokáját.
A gyermek bordáinak ívszerű hajlatait összefogta az apa, „Jól jegyezd meg, ha bármi baj van, csak ezt mond magad elé, én Uram én, te vagy te. Ne tegyél semmi rosszat, hanem ahogy megmondtam már neked, várd a Messiást. Mert jönni fog. Most pedig menj, eredj, várd a Messiást.”
Megemelkedett a gyerekkel együtt, és letette a kis testet állva a földre. Visszaült és hallgatott. A katona észrevette az incidenst, a lovának a pofáját az apa arca elé rántotta. A ló fekete szemei ugyanolyan színárnyalatúak voltak, mint az apa szemüregeiben az árnyékok. Csakhogy a ló szemei tágra nyíltak voltak, akár egy kimerült futóé, az apa szemei szűkek, mint egy rajthoz feszülő futóé. Kettejük között ott volt a pálya.
„Ki magának ez a gyerek? Mit keres itt? Válaszoljon a kurva mindenit!” „Nem ismerem, talán a szomszéd faluból küldte valaki.” „Biztos nem a maga fia? Nem zsidó?” Az apa segítségkérő pillantásért nem nézett sehova, továbbra is a befogadott fián tartotta a tekintetét. „Nem az én fiam.”
A kisfiú mellkasát felülről egy nő átfogta, tenyereit rászorították a kis testre. A nő némította el a gyermeket, aki egyre fáradtabb pislogással követte, hogy dobálja apja testét a szekér, nézte, milyen módon szorítja, feszíti meg karjait az idős ember, hogy egyenesen tudjon ülni, ám a szekér mégis kénye kedve szerint dobálta az apát, akár a tajtékos hullám.
A fiú kitépte magát a bámészkodók közül, és rohanni kezdett. Futott hátra az erdőbe. A mellkasát egyre jobban előre feszítette, könnyebben tudott így ordítani.
„Hol vagy Messiás?” – üvöltötte. Minden erejét felemésztette ez az egy mondat, hiszen senki se tud ordítás közben lélegezni. Majd több száz méter után egyre szaggatottabbá vált ez a mondat. Egyre kiszolgáltatottabbá a földnek, amin a mellső lábak után a hátsók már egy felkavart nedves homokba mélyedtek bele. A ló mégsem törődött vele, de a rajta lovagló öreg arab vezér a kezeivel majd minden percben érezte a lószőr ragacsos nedvességét. Mögötte vagy száz lovas szintén prüszkölt félelmében, vajon meddig bírják még a lovak, és mégis hol a legközelebbi vízlelőhely?
Az öreg arab vezér remélte, hogy helyettese, Gebel Al-Tarik már átkelt a tengerszoroson. Mert mielőbb vissza kívánt ő is térni hozzá, hogy az új területre a behatolást megkezdjék. Egyre inkább félt attól a lehetőségtől, hogy egy lakatlan sivatag belsejébe vágtatnak, ahonnan már nem fognak tudni visszajönni, mert feldarálja minden erejüket a vízlelőhelyek és falvak keresése. Hiába mentek előre, hiába vezetett több száz lovast maga mögött, egyre inkább elhatalmasodott rajta a képzet, hogy igazából hátrálnak bele a végtelenbe. Az egyetlen segítsége az volt, hogy bízott a Messiásban.
A mögötte haladó lovasok szája már régóta tátva volt, izzadsággal keveredő nyáluk több irányban folyt le az arcukon, képtelenek voltak tiszta fejjel gondolkodni vagy beszélni, mert minden erejüket a légzés foglalta le. Azonban tisztában voltak vele, az a feladatuk, hogy a legnyugatibb pontig eljussanak, és kiterjesszék birodalmukat a világ legeslegszéléig. Ha ezt nem tennék meg, halál várna rájuk, erről még indulás előtt megbizonyosodtak a vallási vezetők szavaiból.
Már jó ideje mindennap levakarták a hámréteget az alkarjaikról, mert az izzadt bőrükön mindig még aznap ki is csapódott a só, és marta az egész testüket, egész a szemeik belsejéig.
Az arab vezér lekicsinyelte a szeme világát. Megtanulta a Messiásra hagyni az előtte lévők felismerését. Most mégis rá került a sor.
Ott messze, vele szemben úgy tűnt valamit rákentek a földre, szép egyenletesen osztották el, mindenhova jutott, egyre közelebb érve jól látszott, baloldalról is feltűnik mindaz a sűrű olajféleség, ami egyre inkább élt érzékelhetően önálló életet a homokon. Égtek a szemgolyóinak a hátsó fedelei, és görcsös fájdalmat sugároztak az agyába. Csak nagy nehezen engedélyezték a szem elülső felének az agyba továbbítható érzékelését. A szeme órák óta erőteljes orkánnak voltak kitéve, olyannyira hogy jó ideje úgy érezte a szél, inkább ki akarja szívni a szemgolyóit a szemgödreiből. A pislogáshoz elengedhetetlen szemfolyadék erőteljesen próbált a szemgolyók felszínén maradni, míg a homokon fekvő olaj egyre könnyedebbé vált, egyre határozottabban vált el a földtől, mindketten mindent megtettek a láthatóságért. Így vált definiálhatóvá a tenger.
Miután már tudta mit várhat, az volt kegyetlenül hosszú, míg ennek a változásnak a gondolati közelségébe jutott. Mit kellene tenni?
A lovasainak általános hangulatát az egyik bizalmasa továbbította. Nem hitték. Hogy áthatolhatatlan a tenger. Egyszerűen nem így képzelték a világ végét. Ők meg voltak győződve arról, hogy mindezeken túl van még valami.
A parton álltak, a lovak belelihegtek a sós tenger szagába, pofájukat oldalra fordították, és belehunyorítottak a Napba. Mintha mindezt azért tették volna, mert nem lenne kedvük válaszolni. Noha a kérdés nem nekik szólt. Igazából nem is volt kérdés.
„Vissza kell fordulnunk, nincs más lehetőségünk, elértük a világ végét, nincs más, amit a birtokunkba vehetnénk, megismertük a világ határát, vissza kell mennünk, hogy biztosítsuk a hátsó alakulatokat, van idejük a telepítésre és hódításra, nincs félelemre okot adó veszély.”
Az arab vezér a lenyelt homoktól karistolt mély hangon kiadott beszéde nem nyugtatott meg senkit, különösen a vége, az elbizonytalanította a legbizalmasabb embereit is.
A pillanatnyi kétség bevárt legalább harminc hullámverést. Egyre kilátástalanabbá vált a homokpartra kifutó hullámok megváltozása. Minden maradt pontosan ugyanúgy, mint mikor megérkeztek.
A lovasok szemeinek mozgása biztossá tette az alvezér számára, sokak nevében beszél, mikor a hullámverést némává tette szavaival, és elérte, hogy azok ott kongjanak a vezér fejében. „… meg kell bizonyosodni a továbbhaladás lehetetlenségéről, mitől olyan biztos, hogy a vízen átgázolva bármilyen irányba is, nem haladhatunk tovább. A legfontosabb mindannyiunk számára, hogy meg kell bizonyosodni a továbbhaladás…”
Az arab vezér a maga módján hitt a Messiásban, soha nem társított hozzá semmilyen csodás jelenséget, az emberek tetteiben képtelen volt felfedezni a Messiás közeledtét. Számára sokkal inkább volt gyötrelmes küldetés eljutni a világ végére, mintsem vallásos hitének igazoló eseménye. Nem remélt semmilyen misztikus helyet, nem képzelte sehogy a megérkezést, de mégis a most megvalósuló állapotot tudná a legközelebbinek tartani, ha az előzetes feltevéseiről kérdeznénk. Amibe számára sajnos az is beletartozik, hogy rajta kívül mindenki más, valamilyen csodálatos esemény megélésére vágyik. Valamire, ami talán megoldja a kérdéseiket, ami segít a mindennapi nyugalmukban. Öreg katona volt, tudta ezeket az álmokat neki kell megszolgálnia. Kötelezettséget kell magára vállalnia, a semmi bizonyításának az érdekében. Furcsának tűnhet a nyugalma, neki mégis természetes volt, az ő feladata világ életében megvalósíthatatlan vágyak, célok, eszmék biztosítása volt, magas rangú vezetők esztelen akaratának a létező világba terelése. Mintha a fájdalmat, a pőre valóságot és a veszteséget elviselni képtelen emberi szellem megzabolázhatatlan lovát kellett volna nap-nap után betörnie. Már akkor embereket ölt, mikor itt a jelenlévő katonáinak többsége még meg sem született.
Nem akadékoskodott, nem is gondolt semmire. Felesleges kockázati tényezők minimalizálása mindig előny, gondolta.
Nyugodt tartással, kapkodás nélkül lovagolt bele a tengerbe. Haladt egyre beljebb, nem nézett hátra. Nagyon jól tudta, ahol most gázol a vízben, ott még nem hihető a víz áthatolhatatlansága. Tíz méterrel később is messzire tűnt még neki. Lassan érezte csak meg magán, ugyanaz a teher van rajta, mint amikor még a homokon kutatta az előtte elterülő világot. A lábszárait már többször elborította a víz, mégis tudta, nincs ott, ahol társainak a világvégébe való belenyugvása már látható.
A hideg víz megnyugtatta, nagyobb erővel de lassabban lüktetett a vére, nem nézett hátra, elviselhető volt számára, ahogy a víz egyre jobban magához bilincseli, és fogja, szorítja, míg ő csak lovagolt már ott, ahol nem volt talaj. A lova engedelmesen megfulladt, gazdájával együtt.
Miután végleg elmerült az ajtót csapkodó hullámok között, csak még több kételyt ébresztett az ott maradókban.
(a szerző az MFB ösztöndíjasa)