Volt ez a könyv, amit egyszer nagyanyám adott a kezembe az egyik nyáron, még gyerekkoromban. Valami Károli nevű ember írta. Vagy fordította. Az most mindegy. Különböző anekdoták voltak benne egy figuráról. Egész érdekesnek tűnt egy darabig, de elég hamar ráuntam. Soha sem olvastam bele mamámnál. Jobban lefoglalt, hogy fára mászni tanítsak egy kutyát, a konyhaasztalnál ücsörögjek, vagy azt nézzem, ahogy öregapám ultizik. Nemrég találomra felcsaptam ezt a könyvet.

 Egy rövid történetnél nyitottam ki, melynek a főhőse egy pali volt. Ha jól emlékszem, Saulnak hívták. Szóval ez a Saul sétált egy úton, ami Damaszkuszba, vagy hova vezetett, és közben egy hang megszólította. Azt kérdezte: „Saul, Saul miért kergetsz engem?” Mikor Saul rákérdezett, hogy ugyan már, te meg ki vagy, a hang válaszolt neki. Mondta, hogy ő az Úr. Aztán így folytatta: „Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Később Saul nevet változtatott, (hatalom híján csak a sajátját), és ennek az Úrnak az egyik első embere lett. Teltek az évek, évezredek, az emberek jöttek-mentek, térültek-fordultak az úton, de ennyi port rég nem vert fel senki rajta, mint mostanában. Napjainkban is ugyanúgy kezdődött az egész. Volt  benne egy pali, egy Saul, egy Paulus, egy kicsike Pál. Ő is sokat harcolt életében, de főleg a páston. Éppen azon gondolkodott az úton, hogy a szélrózsa melyik irányába induljon, mikor egy hang így szólt hozzá: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Pál kivívta magának. Csak ebben a korban, és ebben a kortárs pálszerepben a korinthusiakhoz írt első levél értékei lecserélődnek, főleg az első. A hitet felváltja a hitelesség, melyet a kis Paulus a történet végére (mindjárt meglátod) elveszít. A szavai hiteltelenek lesznek, a hívei hitetlenek.

A régi Paulus apostol lett. A legkisebb az apostolok között, ahogy azt magáról mondta, mert állítólag úgy érezte, legalábbis nagymamám könyve szerint, bár tudjuk, hogy a szépirodalom a hazugság művészete, szóval úgy érezte, hogy nem méltó a címére. A kortárs Saul azonban nem tudott, nem is akart magától fordulni azon a bizonyos úton, ezért mások fordultak helyette, segítették a fordulást, egyes források szerint a korinthusiak, galíciaiak, sőt néhány kutatás bizonyítékai alapján még a thessalonikaiak között is akadt már bőven Saul előtt valaki, aki megfordult. Néhány bibliakutató statisztikája szerint az új Saul fordulása így néz ki: a száznyolcvan fokból százhúsz egy korinthusi Józsué nevű ember fordulásán alapul, negyven fok a fordulásból lépésről lépésre megegyezik egy galíciai férfi, valamilyen Áron fordulásával, a maradék húsz fokból tizenhárom és még egy fél fok egy thessalonikai bölcs lába nyomán történt. A kortárs Szentírásban pedig ez áll:

„És amint méne lőn, hogy közelge Damaszkuszhoz, nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül. És ő leesvén a földre, hallá a szózatot, mely ezt mondja vala néki: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!”  Erre Saul remegve mondá: „Nem tudok íly hirtelenségben fordulvást színlelvén, városodba menvén, embereddé lenni!” A vele utazó férfiak azonban felsegítették, és a korinthusi Józsué fordulására, ki Ezekiél fia, és a thessalonikai Sámuel fordulására, ki Ávár fia Siheránból, és a galíciai Áron fordultára emlékezvén, ki Eshavár házának elsőszülötte, az ő lábuk nyomdokán fordíták Sault a helyes irányba.”  

A lényeg, hogy Saul térült fordult, és zsidó nevét megváltoztatva az „úr” embere lett. E modern apokrif szerint minden lépéslopásra fény derült, de ennél a fénynél erősebbnek érezte a damaszkuszi út fényességét Paulus, így apostoli címét, bár elvették tőle, mégis magáénak érezte. Egy írnoknak diktálta le véleményét, melyben elmondta, hogy nem csak Pál apostolként, de Saulként is sérelem érte, hiszen senki nem szólt neki a damaszkuszi úton, hogy a fordulást egyedül, önállóan kell elvégeznie. Ez a levél máig fennmaradt, ott olvasható az aláírása: Pál apostoll.

„ Jövének vala fordulatok Saul életében. Egy estve bebizonyíttatott, hogy Saul lopván lépte fordultát a damaszkuszi úton. A fordulat nem vala egyszerü fordulás. Pál maradt helyibe, tudomást sem vévén bukásáról, székét megtartván, hitelét elvesztvén. A történtek rendszerint átíródának, azóta nevezvén a damaszkuszi lépteket pálfordításnak…”

Paulusunk élete tele volt megvilágosodásokkal. És fordulatokkal. A következő fénysugárral szintén útközben találkozott. Gondolta, elsimítja a damaszkuszi hibát, méghozzá azzal, hogy szerez magának egy új apostoli oklevelet. El is indult Jeruzsálembe, egy mindenki által ismert helyre, melyet úgy hívnak: az iratófal. Azonban egy jelenés ismét eltérítette. A történetírók itt különböző teóriákat állítottak fel. Egyesek szerint az „úr” szólt ismét Paulusnak, állítólag már ő is kínosnak érezte hitelét vesztett emberének jelenlétét. Az „úr” félt, hogy nem csak Pauluson, de rajta is nevetnének az emberek. A másik teória éppen a nevetőkről szól. Paulusról különböző viccek, karikatúrák, és rajzocskák kezdtek terjedni, melyeket a szentföldi szél elfújt mindenfelé, nevetségessé téve a bukott térítőt. A modern páltörténet vége mindkét lehetőségnek helyet ad, innentől kezdve az igazság csak értelmezés kérdése. Annyi biztos, hogy az alábbi szöveg vagyon írva a fejezet végén:

„Pál fölkelvén székiből útra kélt, hogy hibáit elfedvén helyét megtartsa. Ekkor az úr szavát hallá: „Miért nem mondá le szerepedről Saul! Utad, mi az iratófal felé vezeté téged, hiábavaló vala. Immár későn cselekvél, hisz a szentföldi szél szerte szórá gúny övezte alakod.” Ekkor Pál megállá az úton és kimondá, hogy lemondá vala”.

 Itt a mese vége, sajnos a tanulság ezúttal kimarad. Amúgy nagymamám könyvét ritkán olvasom, nem úgy olvasom, ahogyan ő, de ezek ellenére néha mégis eszembe jut az, amiket mondott róla. És amiket most gondolok róla. Nem tartom magam vallásosnak, de azért hívőnek igen. Ahhoz nem kell könyv, vagy kereszt, csak az emlékek, amikor fára mászni tanítottuk a kutyát, körbeültünk az asztalt, vagy néztük, ahogy nagyapámék kártyáznak. Elég annyi, ami létezett. A kártya, az asztal és a kutya. És más nem érdekelt minket. „Se lopók, se telhetetlenek.”