Homeless. A Nemzeti Színház János Vitéz II. című előadásáról

Ha János Vitéz, akkor identitástudat, ha János Vitéz, akkor idill, ha János Vitéz, akkor sikertörténet.

 

 

 

 

 

Egy ízig-vérig magyar fiatalember sikertörténete, aki név nélkül indul neki a nagyvilágnak, de bátorságával és erkölcsösségével megszerzi magának a legmagasabb világi egzisztenciát (a francia király fele országát és lányának kezét), hogy a szerelemért mindezt hátrahagyva transzcendens szférákba emelkedjen (Tündérország), s itt se csak egy tündér legyen a többi közül, hanem minden tündérek királya. Legalulról indulunk hát, és magyar juhász létünkre elérünk mindent, amit úgy egyáltalán el lehet érni; legalábbis többnyire erre gondolunk, amikor azt halljuk: János Vitéz.

Aki egy kicsit is ismeri Alföldi Róbert munkásságát, az már az első pillanattól tudja, hogy az általa rendezett előadás a Nemzeti Színházban nem egy konvencionális feldolgozás lesz, hanem egy újabb formabontó próbálkozás. Ha a témát tekintjük ennek tudatában, azt is sejthetjük, hogy nézőként nem menekülhetünk meg a (nemzeti) önvizsgálattól és a színház önreflexív iróniájától sem. Ha meg akarnánk fogalmazni Alföldi János Vitézének legfőbb kérdéseit, akkor azt nagyjából a következőképpen tehetnénk: hogyan határozhatjuk meg, a haza és az identitás fogalmát? Ha elhagyjuk a hazánkat/az identitásunkat egy világon túli szebb jövő reményében, akkor van-e esélyünk visszatalálni oda, ahonnan elindultunk?

Az első felvonás idilli környezetből indul: rét, kis kerítéssel elválasztott karám, szénakazlak, amikben katonák és a falubeli fiatal lányok üzekednek. Azonban már itt, az első felvonásban megérezzük a romlás szelét, amikor Jancsi (Mátyássy Bence) és Iluska (Tompos Kátya) elválnak egymástól: szomorú búcsúdaluk közepette a falu népe köpködi a szerelmeseket szotyihéjjal, így zilálva szét a jelenet emelkedettségét. A nagy magyar hazaszeretetet és identitástudatot teszi Alföldi idézőjelbe azzal, hogy az első felvonásban a hadba induló katonák egy gigantikus méretű magyar zászlót hoznak be a színre, melytől alig látszanak. Különösen ironikus jelenet az, amikor a tánc közepette ezt a színpad-méretű zászlót a katonák ráborítják a kapitányra, és a hős vezér kardjával egy kör alakú lyukat vág pontosan a zászló közepére, hogy kidughassa rajta a fejét.

A második felvonás már sokkal stilizáltabb képi megoldásokkal dolgozik. A francia udvar egy lecsupaszított színpadként jelenik meg pár hatalmas emelvénnyel, amelyeket giccses arany-fehér labdácskákkal vontak be. Olyan az egész, mintha egy labirintust kereszteznénk egy csokoládéreklámmal, ami egyszerre mutatja meg a francia udvar csillogó látszatát és annak mélyében rejtőző zavarosságát, ürességét. A francia királynak (Bodrogi Gyula) félrecsúszott kicsi koronája van és palástját két ember lobogtatja mögötte. Amikor először megjelenik a színen, éppen menekülni látjuk. A hercegnő (Radnay Csilla) egy vágyaktól túlfűtött fiatal lány, akit sokkal jobban érdekelnek a férfias magyar vitézek, mint a háború kimenetele. A szín közepén egy foncsorozott tükör áll, mely torzképet mutat arról, aki belenéz, és jellemző módon kizárólag a francia udvar lakói néznek bele. A magyar katonák, mint Isten felkentjei az angyalokkal érkeznek egy égi szférából, a színpad hátsó részén egy süllyedő emelvényről, hogy hősiességükkel megmentsék a fertőben fetrengő királyságot.

A harmadik felvonás már, mint egyfajta következmény tárul a nézők szeme elé: mi történik azzal az emberrel, aki nem elégszik meg az egzisztenciális felemelkedéssel, hanem emberi érzéseket keres a világban: Tündérországot, lelki identitást, szerelmet. Bagó (Hevér Gábor) és Jancsi a második felvonás végén elindulnak, hogy megtalálják Iluskát a halálon túl, Tündérországban. Ez a harmadik felvonás egy metró aluljáróban játszódik, a pásztorruha pedig, mely az előző részben katonaruhára cserélődött, most szakadt farmerré változik. A színpad sötét, kietlenségét a neonfények változtatják egy – még a francia udvarnál is – mesterkéltebb világgá. Úrrá lesz rajtunk a metró pokolbéli hangulata, egy nyomasztó érzés, amely tönkreteszi egy átlagos budapesti mindennapjait. Tündérország nem létezik, Iluska egy csapat prostituált kíséretében jelenik meg hollywoodi fénykavalkádban. Jancsi megretten a látványtól, a régi tiszta élete után vágyakozik. Az otthonát kereste Iluskában, de a lány, akivel találkozik, már nem ugyanaz, aki volt. Vissza akar térni, de Iluska már nem mehet vele az Alföld idilli környezetébe, hiszen egy másik világban beszennyezte magát. A menny utáni értelmetlen hajszában elveszett az eredendő ártatlanság, a haza, amit tulajdonképpen a kötődés, az identitás jelentett. Visszatérni már Jancsinak és Bagónak is késő. A metrómegálló eltűnik, mögötte meglátjuk az első felvonás díszletének kicsi, képszerű mását, melyben Jancsi és Bagó is alig férnek el. Hiába térnek hát vissza, hiszen ez a világ sem ugyanaz már, mint ahonnan elindultak. Alföldi nem ad lehetőséget a reménynek, az erkölcsnek vagy a boldog végkifejletnek. A rendező ezenkívül rámutat arra, hogy a János Vitéz identitásképző elemei korunkra jószerével értelmezhetetlenné váltak, a 2010 Budapestjét  megidéző térben szédelgő Jancsinak saját magát kellene újraértelmeznie, hogy helyét megtalálhassa. Állhatatossága miatt azonban hősünk képtelen a flexibilitásra, és nem tudja saját világlátását megváltoztatni. Előrelépni nem tud, visszalépni lehetetlen, így válik János Vitéz semmiben lebegő eszmévé, identitásától megfosztott ideológiai hajléktalanná.[1]

Kukorica Jancsi Mátyássy Bence
Iluska Tompos Kátya
A gonosz mostoha Csoma Judit m.v.
Strázsamester Szabó Kimmel Tamás
A francia király Bodrogi Gyula
A francia királykisasszony Radnay Csilla
Bagó Hevér Gábor
A falu csősze, Bartaló Újvári Zoltán

 

Írta: Bakonyi Károly
Versek: Heltai Jenő
Hangszerelés: Bogár István
Díszlettervező: Daróczi Sándor
Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
Dramaturg: Vörös Róbert, Keszthelyi Kinga
Koreográfus: Gergye Krisztián
Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa
Súgó: Kónya Gabriella
Ügyelő: Géczy István, Lencsés István
A rendező munkatársa: Herpai Rita, Kolics Ágota
Karmester: Silló István

Reményi József

Rendező: Alföldi Róbert

[1] A fotókat készítette: Gordon Eszter. (Nemzeti Színház)

A Gyönyörű Hülyeség (Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy)

 

A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült.

 

Az ügyes producerből jó arc rapperré, majd hisztis sztárrá váló Kanye West új albumával, a My Beautiful Dark Twisted Fantasyvel lényegében ebbe a felső ligába pályázik bekerülni egyfajta új Micheal Jacksonként, amiben az a nagyon mai vonás, hogy Kanye se énekelni, se táncolni nem tud, ráadásul rapelésben sincs túl nagy huzata, ezek mellé viszont hatalmas arca van. Irtó demagóg módon lerasszistázza Busht, farkáról készült fotókat küldözget nőknek, közben arról beszél, hogy az egész generációjának akar a szócsöve lenni. Az új lemezéhez – szintén Jackós párhuzamként – pedig egy 35 perces kisfilmet (Runaway) készített klip gyanánt. (IDE kattintva megtekinthető.) Nem akarok elveszni ilyen nemzet-karakterológiai közhelyekben, de Kanye West minden egyes gesztusa – innen a vén Európából – olcsónak és butának tűnik. Szerintem legfeljebb egy sztereotip módon leszűkített Amerikának lehet így a szócsöve. A figura relevanciájáról mindent elmond a Runawaynek az a részlete, amelyben az épp hazaérkező Kanye a főnixmadár-nőjét tévézni találja otthon, és rászól, hogy már megmondta, hogy ne higgyen a reklámoknak. Ezzel szemben, mondjuk, Lady Gaga egy sokkal árnyaltabb, ravaszabb, hozzáférhetetlenebb karakter.

 

A My Beautiful Dark Twisted Fantasy pontosan olyan lemez, amit ettől a megalomániás egyszerre nyitott, és korlátolt figurától várni lehet. Egyszerre akar kemény lenni és érzelmes, vicces és megható, személyes és globális. A Minden végül az lesz, amit Kanye magában megtalál, – ennyiből nagyon jó, az ironikusan értelmezhető lemezcím – mintha Kanye-n is rajta lenne az a szemellenző, ami példaképén Jackón is ott volt. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy az ájuldozó kritikák ellenére nem egy katartikusan jó konceptlemez, mint az Arcade Fire Suburbse, de még csak magukra a dalokra se lehet azt mondani, hogy olyan hű, de frappánsak és kerekek lennének. Valahol a két út között veszik el a lemez, és bár ez az elveszés a lemez gyengesége, de mivel a produkció itt tényleg nem önmagában áll, hanem ott kezdődik, hogy volt egyszer Kanye West, ezért mégis ez a széthullás lesz az egész cécó sarokpontja, a Gyönyörű Faszság, hogy lehet ilyet is csinálni, és főleg, hogy van valaki, aki megtegye.

 

Egy sima névsorolvasással rá lehet jönni, hogy miért nem úgy jó a lemez, ahogy általában egy lemez jó szokott lenni. Van először is Kanye West, aki – lehet, csak belemagyarázom! – de valahogy nagyon producer ezen a lemezen, méghozzá kicsit olyan Michael Bay-esen. Jelszava: legyen rajt, minden, ami csak lehet. És ennek megfelelően van is egy csomó vendégzenész, vokálozik Rihanna, a Bon Iver-vezér, Justin Vernon, Kid Cudi, egy kicsit Alicia Keys és Elton John is, rappel Jay-Z, Pusha T, Reakwon ésatöbbi, ésatöbbi. Egyvalaki hiányzik, egy tiszta gondolkodású, klasszikus értelemben vett művész – nem, nem olyan, amilyen Kanye akar lenni – aki vagy átszűrte volna Kanye vízióit, cizellálta volna a giccsbe forduló felvágásokat; vagy egy igazi popzseni, mint mondjuk az Outkastos André 3000, aki dalokká gyúrta volna ezt a szétfolyó, csillogó masszát. Mert a MBDTF tele van csomó jó hangszeres megoldással, jó énektémákkal és – a posztmodernt a popzenében is élvezőknek szóló – tág horizontról gyűjtött idézetekkel (Aphex Twin, Gil-Scott Heron stb). Így viszont, hogy nincs a daloknak markáns karaktere, sokszor minden dinamikus illesztés nélkül jönnek a refrének, néhány hallgatás után a lemez elveszti a kezdeti érdekességét, és feleslegesen monotonná, unalmasan repetitívvé válik az egész.

 

Én azt mondom, egyszer mindenkinek meg kell hallgatni a My Beautiful Dark Fantasyt, egyrészt mert 2010 egyik emblematikus lemeze lett azzal, hogy a Pitchfork hosszú idő után épp erre adott 10.0-át, másrészt pedig azért, mert ilyen nagy vállalkozás akkor is érdekes, ha nem sikerül beteljesíteni.

Imprimatúra

LEZÁRVA: 2010. november 28-án

DŐLJÜNK A JELENLÉT HÍV ÖLÉBE

(Vágatlan stúdióváltozat vagy werkszöveg, állandó munkafolyamban)                                                                                                    

“(…) eztán minden szeptemberben, Pjotr Ivanovics, akarja önt a Balaton!”   

(Anna) 

       ” Mindenkiben két ember él.

 Az egyik bele akar rúgni a bevásárlókocsiba,

a másik nem (…)”

                                                                                                                          (ismeretlen kocsmapróféta)

 

Nehéz arra gondolnom most, mire gondolhatnál. Akkor segítsen a táj, a szeptemberi, amikor éppen koplaláshoz fog, és vérezni kezd a vadszőlő a házfalon. Mert elég volt a pazarló nyárból, amely úgy szórja fényét, hőségét, mint egy aranyifjú a családi vagyont, mára az édesanyja ékszerei, meg a cukorgyár is oda. Néhány hónap alatt, mintha egész világokat kártyázott, kurvázott volna el, több ezer holdat dologtalan. És most, hogy mindent elbandázott, eldőzsölt, mikor már egy egész élettel tartozik, szájba lövi magát egy vadászpuskával, nem becsületből persze, inkább csak úgy…

Eldördül hát. Varjak riadnak fel tohonyán a tarlóról, akárha november lenne, elseje és alattuk zsíros, ragacsos szántás. Fűszeres illatú, török cigaretta füstöl még a hamutálban, az utolsó és agyvelő lóg a csilláron, könyvek gerincén csorog, mászik a nippeken. Nézz ki az ablakon! Ne onnan, innen, a vonatéból! Tessék! Maguk elé néznek a napraforgók az ólmos ég alatt, és gabonaszín párlat forr az üvegedben!

− Tehát, van egy üveg whisky a táskámban…?

− Igen.

− Ezt vágta hozzám a nyár…?

− Nem, megvetted a boltba és becsomagoltad…! Persze, hogy a nyááár, de rád hagyta inkább, mint gyerekkorodban a szilvalekvárt az ősz…

− Kihűl majd bennem az a párlat, mint egy Dunába hajított aranygyűrű…

− Ugyan kérlek, hagyjuk a zavaros képeket, egyébként, legalább kivárhatnád a végét!

− “Micsoda degeszre tömött zsebei voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”

− Dehogy! “Micsoda képzavarai voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”. Tessék! Ezen nevethetsz! Szóval, lehetne tisztább az égbolt, ha nem is mennyei, fényes, derült legalább, az alá mindent odaképzelhetnék könnyen. Utazol hát! Vonat csattog alattad, és nyomodban épüljön a vasút vagy éppen a mozdony előtt… De fordítva, inkább szedjék föl utánad a síneket. Egy üveg whisky van már a táskádban, mi még? Rózsaszín legyen egy szem fájdalomcsillapító a piperédben a fogkefe mellett, amire rágyűrheted később a szennyest, a még feleslegesen tiszta és márkás ingeket.

− Vigyél dolgokat, amiket ott felejthetsz, vigyél valakit, aki ott felejthet, és többeket, akik nem felejtenek ott, vagy el legalább…

Ugyan, mégis, hol akarsz feltűnni ilyen szöveggel, ezt még a naplómba se írnám be, amit nem mutatsz meg senkinek… Na, most kimész vécére, mert akkor vagyunk ilyen feszültek, ha vizelned kell. Átvágsz a dohányzószakaszon, megnézed, világít-e a piros lámpa az ajtó fölött: nem; benyitsz, lötyög a padlón a húgy, betoccsansz, majd visszafelé széthordod a folyosón. A cipőd orrával felhajtod a vécédeszkát és hozzáfogsz. Fékez a vonat, a visszatérő bakelit ülőke feketén csap rá az aranyló sugárra, megbillensz, és mellémegy…, neked is. Tocsogva tovább, nézel szappan után, hiába; víz a csapból nem folyik, azért taposod a pedált, hátha, ám mégsem hiányzik a nem létező papírtörölköző. Megnéznéd, hogy mutatsz az összekarcolt tükörben, de eltakarja a szemedet a felirat: “itt kurtunk évike joci 1997. december 5.” Szegény Évára gondolsz, milyen lehetett itt, neki, tíz éve lassan, aztán kifordulsz végre. Ütközésig tárod a vonatajtót, megfogódzkodsz, és kitartod a fejed, elnézel a kanyarodó szerelvény síkjában. Élvezed, hogy kapaszkodik eltátott szádba a szél, tépi a hajadat, rongyolja az inged, hogy vörösödik a szemed, szárad a torkod, hűlnek a fogaid. Erről tudod, mi jut az eszedbe?

− Nem, nem egészen…

− Nem egészen? Várj, segítek! Dunakeszi, sportrepülőtér. Egy Ancsa, azaz Antonov 2-es típusú, egymotoros, dupla szárnyfedeles, szovjet gyártmányú repülőgép felé sétálsz. Ebből gyártották a legtöbbet a világon. Utazósebessége 130 km/h. Az imént, még a földről bámultad, milyen lassan száll, mintha éppen elfelejtené, hogyan kell, és mindjárt leesne az égről. “Oké, Picur, pörgesd be, aztán ne igen dobáld, szüzek a srácok, még a végén engem is lerókáznak!” – humorizál Lali, az ugrató parancsnok. Feldörög a motor, arcodba száll az első gázfröccsök sűrű korma. Kiszáradt, fáradt szemedet dörzsölöd, alig aludtál az éjjel. Fáj a derekad, mert hátadat a 15 kilogrammos RS-9 típusjelzésű, NDK gyártmányú, körkupolás katonai gyakorlóernyő húzza. Felülete 74 négyzetméter, a kioldástól számított nyílásidő 9 másodperc, biztonságos nyitási magassága 300 méter. 120-130 km/h sebességű szabadesésből fékez majd 2,3 m/s süllyedési sebességre néhány másodperc alatt, ha véletlenül keresztbe kötötted a combhevedert, kiköpöd a golyóidat. Mert hallottál ilyen esetről, ellenőrzöd gyorsan. Rendben! Felkapaszkodsz a gépre. “Na, madárkák, indulás van, az ajtót nyitva marad, mert büdös a lábatok!”- vigyorog a Lali.

 

 

A szent sír

„Én semmit sem tudok, de azt hiszem, hogy mindent sejtek” (Fehér György)

Szókratész nem tud semmit, nem szophosz, csak philoszophosz; nem bölcs, csak szereti a bölcsességet. Vágyik rá.  A vágy neve görögül erósz. Megszemélyesített alakja a legfiatalabb és legöregebb isten. Hésziodosz szerint Erósz az egyik legkorábban született isten, más mítoszváltozatok szerint pedig ő Aphrodité fia, a legfiatalabb és a legszebb az istenek között. Hogy a mítoszok nemcsak tájak és korok szerint változtak, de valamennyire „személyre szabhatók” is voltak, azt bizonyítja, hogy Platón A lakoma című dialógusában az Erószt dicsőítő megszólalók mind másmilyennek képzelik a szerelem és a vágy istenét.

A filozófus Erósz védnöksége alatt áll, hiszen egész élete a bölcsességre való, soha be nem tölthető vágyakozásban telik. (Ez a védnökség azonban nem csak szellemi téren nyilvánul meg, hanem mester és tanítványa homoerotikus kapcsolatában is. Ennek jellege felől persze folynak a viták. Nem tudhatjuk, hogy ezekben a szövegekben mekkora szerepe van a retorikának és a fikciónak, hogy tehát valójában a mester szokásosan „meddig ment el” tanítványaival.) Pierre Hadot szerint Szókratész egyenesen Erósz mitikus vonásait viseli magán, sőt, A lakoma Erósza nem más, mint Szókratész továbbgondolása. A felszólalók mind Erósz nagyságát zengik, majd megjelenik Alkibiadész, aki Szókratészről mond hasonló dicsőítő beszédet. Alkibiadész Szókratész-képe nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Szókratész „beavatója”, Diotima látta Erószt.

Diotima szerint Erószt – miként a philoszophoszt – folyton kínozza a tudat, hogy még mindig nem érte el a tökéletességet, azaz igazi önmagát. A Szókratész által megindított igazságkeresés több szempontból is erotikus. Kívülről befelé haladva:

– témája gyakran a szerelem

– formája nem monológ, hanem dialógus a tanítványokkal, akik közül néhányan kedvesei is Szókratésznak

– az önmegismerés erószi vágya hajtja a beszélgetőket.

Az önmagát még nem elért, a potenciáit még nem aktualizált ember ideáltipikus alakja a gyerek. Ő a lehetőségei terében élő ember. A gyerek mindent a nulláról kezd megérteni: nincs birtokában még szokások és példák irányította előzetes megértésnek. (Ez persze teljesen nem igaz, de ezen most ne akadjunk fönn.) A filozófus gyerek akar lenni: igyekszik kiüresíteni tudatát, megtisztítani a szokások és példák előzetes uralmától. Állandóan azon van, hogy életét eloldja a megszokottól. Csakhogy a szokás (ethosz) már Arisztotelész által is felismerten etimológiai kapcsolatban áll az erkölccsel (éthosz). Az erkölcsös viselkedést a szokás alakítja ki és erősíti meg. A filozófus élete tehát mindig az értékek átértékelése. Ez az élet nem abban a szellemi térben zajlik, amelyben a felnőttek élnek: gyermeki módon innen van a felnőttek hétköznapi világán, ugyanakkor túl van rajta. A filozófus az életet túlról, a halál felől látja. Munkája: epitédeuó hé apothnészkein, a meghalás gyakorlása.

A filozófus egész életében halni tanul és hal, mondja Platón. Lelke kikel a test sírjából. A szójátékot Platón is ismerte: szóma (test) – széma (sír). Azt is érdemes meggondolni, hogy a sírokon (szémai) elhelyezett jelek neve: szémeion, amiből a szémantikon, a nyelvi jel fogalma ered. Aki fogalmakkal dolgozik, az egész életében sírok közt botorkál. A fogalmak halotti emlékeztetők. (Ha valaki a lényegre rámutat, azt mondja: itt van a kutya elásva.) A szavakban valami ott van, ami valaha élt.

A fiatalokat a szerelem érdekli, az öregeket a halál. A filozófus tudja, hogy szerelem és halál ugyanaz. Az Erósz irányítása alatt álló filozófust Thanatosz pillantása kíséri: mindenen innen van, és mindenen túl. Erósz és Thanatosz az én legmélyére mutat, és abban kijáratot nyit. Szellemi embernek azt nevezzük, aki el tud tekinteni magától. Az én átélései megoszthatatlanok, az ember élete magányban zajlik. Ez amellett tény, hogy az ember eredendően a másokkal való együttlétre született, és hogy az egyedüllét nem más, mint az eredendő együttlét deficiens módusza. A filozófus – mivel gyerek, akit nem tartanak fogva a magánytól való menekülés szokásos felnőttes útvonalai – nem enged abból, amit érez. Saját életéhez, saját felfogás-kísérleteihez, öröméhez, beismeréseihez és fájdalmaihoz mindenen túl ragaszkodik. De mivel ugyanakkor aggastyán, tudja, hogy az emberlét borzalma közös. Felismeréseit ezért meg akarja osztani a többi magányossal. Mert érző kísértet ő: a vértelen létezést lüktető létháló szövi át.

A gyerek dolga, hogy járkáljon és megfigyeljen mindent a felnőttek világában. Hogy szocializálódjon, ami azt jelenti, hogy saját faktikus életét a kollektívum szokásain és példáin felnőve a többiekéhez igazítsa. Ezzel párhuzamosan a gyerek nyelve lassan belenő a felnőtti nyelvbe. De ha marad ereje ahhoz, hogy tudathasadt maradjon, hogy tehát eközben a szavakat úgy használja, hogy azok őrizzék és hirdessék szellemi integritását, akkor filozófussá válhat: jelölői ekkor egy szent sírra mutatnak. És ha közelebb megyünk, érezzük, hogy lüktet a föld.

Erről nem lehet többet beszélni. A magány közös megélésének, az elmúlás általános fájdalmának kutatói eddig a csöndig vezetnek bennünket. Ahogy a filozófián túl egymásra nézünk, olyanok vagyunk, mint az állatok. Némán tűrjük egy olyan világ intéseit, amely a mi kimondhatatlanunkon túlról szól hozzánk. Az istenek háziállatai vagyunk. Ők beszélnek hozzánk, és azt hiszik, értenek bennünket. Ha néha megértjük egy-egy szavukat, mosolyognak, és azt mondják egymásnak: nézd már, teljesen olyan, mint egy isten!

Nietzsche, amikor megőrült, leveleit így írta alá: Dionüszosz. A tragédia születésében kikelt Szókratész és a szókratizmus ellen, amely betemette a dionüszoszi mélységet. Szókratészt – ahogy a kereszténységet is – Nietzsche életellenesnek látja. Szókratész a halál szolgálatában áll, mondja Nietzsche, ami nemcsak abban fejeződik ki, hogy pere során – amelynek kimenetele normális esetben a száműzetés lett volna, ami egy önmagát a leghontalanabbnak (atopotatosz) nevező filozófus számára igencsak adekvát büntetés – szinte kierőszakolta a halálbüntetést, illetve hogy nagy lelki nyugalommal issza ki a bürökpoharat, hanem abban is, hogy mindig a teóriát részesítette előnyben az élettel szemben, a gondolkodást az ösztönökkel szemben. Nietzsche nagy hévvel veti rá magát Szókratészre, akinek utolsó mondata: „Áldozzatok kakast Aszklépiosznak” arra utal, hogy a halál neki gyógyulást hoz, hiszen az élet betegség.

Pszichológiai hajlamú szerzők ezt a vehemenciát gyanúsnak találják. Nietzsche, akinek az élet effektíve a betegséggel volt azonos – hiszen egyszerre több rettenetes kór kínozta –, az élet imádatát zengte. Mi ennek az oka? Talán rettegett attól, hogy beismerje: maga sem hisz az életben? Talán így őrizte a szörnyű titkot? Így tartotta vissza legmélyebb tudását?

Szókratész és Nietzsche egész élete azt hirdeti és igazolja, hogy az öntudás elmondhatatlan. Maga Szókratész végül Platón maszkjává vált. Elénk lép Platón Szókratész-álarcban, és azt mondja: csak azt tudom, hogy nem tudok semmit. Te mit tudsz? És bebizonyítja, hogy mi sem tudunk semmit. Amink a szavakban él, megosztható, de ami megosztható, az nem a mi létünk. Szókratész bábáskodó tevékenysége abban áll, hogy visszatartja tudását. Talán valóban azért, mert beszélgetőpartnere még nem érett meg rá, hogy átvegye a rábízott jelentést („elmondhatnám, de ide már nem tudsz követni, kedves Gorgiaszom”), de talán azért, hogy a szavak ne váljanak a szent sír hullarablóivá.

Nietzsche megáll a sír szélén, és azt mondja: a tudásnál fontosabb az élet. Ugyanúgy gyászol, mint Szókratész vagy Platón. A szent sírban maga az élet fekszik. Ez a titok. A tudás visszatartása annyit jelent, hogy nem beszéljük ki a halottat. Mert akkor föltámad és kísértetté válik. A filozófusok élete mégis e kibeszélés jegyében fogant. Arisztophanész szerint a filozófusok kísértetek. A filozófus imbolyog az emberek világában. Mondja és nem mondja. Kérdez és tanít. Bábáskodik és kikapar. Erósz és Dionüszosz. A lelket önmagába küldi, de ennek formája a dialógus. Az életet látja, a halál felől.

Nietzsche megőrülése ebben a fényben vajon mi? Nem tudhatjuk. A megőrülésen túli világ teljesen transzcendens. Szókratész a halált választotta, Nietzsche az őrületet. Választani persze egyiket sem lehet. A gyászról is csak sejtéseink vannak. Ez minden.

Füstkarton

És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.

 

Nolite timere, galambocskáim. Ez a magánszám némileg előfeltétele egy orfikus nyitánynak, vállalt talánynak, az előkelő értelem röhejes zavarának. Éhen maradtam a tápláléklánc csúcsán, szomjam sem olthatom árral szemben, kifelé jövet Gargantua torkán, világot látni túl az ösztrogén zónán, vadhajtásként rémisztgetni a legnemesebb érzelmekbe szemzett szelíd jellemet, csujogatni anyáink temetésén, beleremegni egy dicséretbe, és sírni napfelkeltekor, és sírni napnyugtakor. Hordjátok szét pászkatestem, vérrel keverheti, akinek hasától jobban már csak emlékezni akarása dagad. El akarok fogyni.

 

Ha az álmok valóra válnak, nincs menekvés. Lassan átlátszóvá válnak addig tisztelt mozdulatok, alatta tudott, de eddig nem látott álmok. Kudarc. És ezt mi mind megtehetjük. A tökéletlenségünk ad hozzá erőt, akárcsak ahhoz, hogy életveszély híján töketlenek legyünk. Még nem megyek vissza, gondolta. Már egy ideje az örök visszatérés gondolata foglalt volt. Istenülés. Foglalj helyet. Szakítsd meg életed filmjét, szokta mondani, amikor elmerül saját történetében, hagyd a sztorit, amikor hivatalos megbeszélésen van, történetektől zsong naphosszat, mint bódult kaptár, a fej. Ám legyen, gondolta. Majd a késért nyúlt.

 

Életet, mondta, mikor arcán átlósan áthúzta a pengén feszülő sebet. A jel átment és ott is maradt. Fiam, mondta, van alkohol a táskában, baloldalon, a tépőzáras fül alatt. Ugyanott tű és cérna. A tükröt az autótáskában találod. Hozd ide, kérlek.

 

Mit mondjak neki, gondolta, amikor hét éves? És mit, ha már huszonhárom lesz? Talán hagyom majd, hogy ő beszéljen. Add istenem, hogy legyen majd mondanivalója. Mindent majd.

 

A fiú visszatért, hátát egy fának támasztotta. Orrából csöpögött a vér. Kezében a kívánt dolgok. Szeme nedves, tekintete tiszta, arca kisimult, üde, ajkán enyhe vigyor. Azért az ég kék volt, így emlegették később ezt a napot.

 

Csak egy kicsit még, tarts meg így, gondolta és mondta. A vágás mély volt, hogy hiteles legyen. Kitámaszthatod a tükröt a térdemen, nem esik le. A ruhádon elég lesz ennyi vér, dugj papírzsebkendőt az orrlukadba, mondta. Ne haragudj, gondolta.

 

Megtaláltak minket, mondta a fiú, öten vannak, botokkal. Aztán egy almát vett elő a zsebéből, aztán pólóján fényesítette, aztán beleharapott. Aztán csönd. Így telt el az az idő, amit a nap utolsó simításának neveznek. Az állólámpa mellett egy légpuska volt a terasz korlátjához támasztva. Mellette kopott fedelű bőrönd, rézszínű csat zárta, és egy átmeneti időket idéző olcsó utazótáska, újszerű állapotban, félig nyitva, benne gondosan hajtogatott ruhaneműk sorakoztak. A bejárai ajtó egy hokedlivel volt kitámasztva, fehérre festett deszkaborításán kockás törlőkendő, redői között műanyag, zöld szappantartó volt látható, kissé odébb átlátszó, üveg salátástál üresen.

 

Ne szédíts, Koppikám, mondta Idusa, majd letörölte könnytől megfolyt szemfestékét. Kicsi vagy még a hazudozáshoz. Egyébként apád nemsokára itthon lesz, úgyhogy igyekezz. Koppit csak az anyja hívta Koppinak, mindenki más Kornélnak szólította volna. Mégcsak nem is csúfolták emiatt. Koppi. Koppanó. A rézhuzalt keresem, mondta, a fészerben nem találom. Nincs fészerünk, szedd össze magad, mondta Konti (írd: Konty), aztán a puskát térdére fektette. Apád bármikor itt lehet. És mit mondok majd neki?

 

Koppi elgondolkodott. Láttam, amikor lelőtted, mondta. Ezzel itt, és a puskára mutatott. (Hogyan mondjam el?) Ez csak csíp, talán kicsit fáj. Nem halálos, mondta Konti Idusa. Ha akarod, segítek megölni, szólt Koppi és a szúnyoghálós teraszajtót kinyitotta. A mágnes hangot adott. Kénytelen voltam megszemélyesíteni magam. Hogy megjelenjek. Hogy célpont legyek. Igyekezetemben, mellyel próbáltam elszakadni attól, mi egy kabátbélésen keresztül rugalmas ághoz kötött, apró neszre lettem figyelmes bal vállam fölött. Növekvő árnyék, aztán homok a fogaim között. Rezignációs hét, szólt a hang. Maga is rímekben gondolkodik? Menekül? Úgy értem, önmaga elől. És maga szerint ez helyes? Mi a francot keres itt?

 

 

Ajwain balesete, majd visszavonulni látszik

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

 

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.  

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info