Az első szerelem
(Részlet az Esővárosból)
De bármiként döntöttek is a nagyhatalmak, bármennyit is alkudoztak titokban vagy nyilvánosan, Csák Böbe semmiképp se lehetett az enyém. Bujdosó Feri úgy élt nálunk Böbével, mint a feleségével, de néha beosontam hozzá, lesimítottam a takaróját, megsimogattam a vállát, megkértem, bontsa ki a copfját. Leülhettem mellé az ágyra, ilyenkor a haja, mint valami sötét, jótékony felhő, ráborult az arcomra. Na de Imike, kuncogott Böbe, Feri csak az istállóhoz ment ki, akármelyik pillanatban itt lehet. Tudtam, hogy az ilyesmi nem a pillanaton múlik, hanem a tizenhárom évemen, anyuska rosszallásán, és leginkább Bujdosó Feri gavallér ajándékain. Feri egy nagygazda elsőszülött fiaként a nehéz időkben is rendelkezett bizonyos pénzeszközökkel, Böbének szalagot, tükröt, álmoskönyvet vett. Nagy mamlasz ez a fiú is, mondta Berta néni anyámnak, mikor Feri a sok-sok apróságot odaborította Böbe lábaihoz. Én csak a költészet fegyverével szállhattam harcba, a Csókasszonyhoz írott verseimmel (Böbe még egyszer sem csókolt meg) és egy kis kék selyemdarabbal, ami anyuska öltöztetős Máriájának túl hosszú lett, és évek óta ott lapult a ruhásszekrényében. Még el se kezdtem az igazi Wilson Mestóban játszódó regényemet (robbanómotorok, kiderítetlen gyilkosságok, összeesküvések), a bátyám Angolkönyve máris tele volt szerelmes versekkel. A latin költeményekben Bujdosó Anci nemes tartását, hajkoronáját és római erényeit dicsértem, szimbolistának képzelt verssoraimat pedig – korszerűtlen módon – a CSÁK BÖBE NEVÉRE ajánlás fűzte össze. Nagymegyer a szerelem városa lett, megáldottam költeményeimben azokat a honfoglaló törzseket, akik a tavak, hőforrások, lápok közé telepedtek, hogy megszülessenek a múzsák, Magyarország legszebb lányai. Pannónia földjén… írtam, és rémülten abba is hagytam a költeményt.
Mielőtt visszamentem volna ősszel a líceumba, anyuska megtalálta szerelmi zálogaimat, a verssorokkal teleírt papírdarabkákat Böbe kamrájában. Milyen pap leszel, egy szukához írsz verseket, kiabálta, és én csak hallgattam, ahogy a cselédek füle hallatára szememre hányja aljasságomat, a csalódást, amit a sírgödrökben heverő, de bennem ott is megbízó ősöknek okoztam. A gyerekek tiszta lelke a mi egyetlen jövendőnk, hirdette a szószéken Lajos atya minden vasárnap. Ugye nem bírsz magaddal, kérdezte csendesen a pap előtt anyuska, és én nem válaszolhattam, csak lehajtottam a fejem. Már réges-rég kidobtam volna azt az átkot a házamból, mondta anyuska a papnak, ha nem félek attól, hogy a rokonom megvádol, hogy nem tartom meg az ígéretemet. Böbe eltűnését tényleg nem tarthatta volna titokban. Mielőtt a bátyám megérkezett volna, Amerikás Károly többször is eljött, és szemlét tartott a gazdaságban, kikocsizott a földjeinkre, jött-ment nálunk egész nap magabiztos arccal, de én tudtam, akármerre jár, figyeli Böbe szoknyáinak a susogását. Micsoda átkozott, suttogta anyuska, de Károly bácsi látogatásain felhordatta a legfinomabb borokat is.
Már nemcsak a csapkodó copfját láttam, hanem azok a szemek, amik csak az álmokban látnak, felderítették Böbe testének minden hajlatát. Mikor a bátyám visszajött, és a Bujdosók végleg hazaszekereztek, úgy hittem, lesz ideje Böbének a versekre. Egy repülőgépes képeslapra felírtam, hogy Böbét a mennyekben is fogom szeretni, egy országrészt hódítok meg neki, de persze nem hegyeket, hanem egy pálmafás tengerpartot, ahol a kék ég mögött álmodoznak a szerelem palotái. A vágyak folytatódtak egy másik képeslapon, versekben leírtam, amikor közeledünk Erzsébetvároshoz, amikor az Ígéret Földjéhez érünk, izzó szenvedélyünk felrobbantja a gép hajtóműveit. Tervezgetéseim nem is voltak hiábavalók, a hajtómű-robbanás és a lángoló verssorok Böbét egy csókra ihlették, de aztán máris kirohant az istállóból, mert félt az öregebbik Bertustól, anyám cselédlányától, aki ott járt a sarkában ébredéstől lefekvésig.
Te ne izgulj, én a szememet se vetném erre a lányra, mondta a bátyám, mikor beszélgettünk. Jobban érdekelték őt a szeánszok és Bujdosó Anci levelei. Koszorúban hordja a haját, meséltem, a hajkoszorú tetején billeg a kalapkája, kalapkásan jár szellemezni. Nélküle nem megy az udvarra sem, még akkor is felteszi, ha beszél a béresekkel, és elmeséltem, hogy Reviczky és Komjáthy a kedvenc költője, míg a római erényeit titkoltam persze. A bátyám csak nevetett, és azt mondta, hogy a szántás után majd meglátogatjuk a Bujdosókat, de anyuska hirtelen kiabálni kezdett. Be nem engedek egy kalapos menyet a házamba, kiáltozta, be nem engedek egy olyan gazdaasszonyt, aki csak hever a díványon és verseket olvas, és felteszi a kalapját, ha beszél a béresekkel. Béla csillapítgatta, hogy Anci az unokatestvérünk, csak udvariasságból látogatjuk meg, viszünk ajándékba befőttet, virágot és verseket, de anyuska fennhangon rikoltozott tovább. Unokatestvéred, kiabálta, egy olyan családban, ahol senki sem tudja, hogy melyikük kitől és kivel. Hiszen a kiugrott pap is az unokatestvéred! Azt beszélik, hogy gyerekkorukban titkos jegyességet fogadtak. És anyuska nekilátott, hogy Anci romlottságáról újabb bizonyságot szerezzen. Elénk állította Csák Böbét, hogy megkérdezze, igaz-e, hogy a kisasszony délben kel fel, igaz-e, hogy levelezett az egyik Kálnokyval, na persze versekben, tette hozzá kajánul, miközben gúnyosan rám vágott a pillantása. Nem tudom, engem a kisasszony nem kedvelt, mondta Böbe vállvonogatva.
De anyuska igazából nem Bélára haragudott, hanem énrám, amióta az élet visszaállt valamilyen kerékvágásba. Szerette, ha a breviáriumot olvasgatom, ha ülök sápadtan a latin fogalmazás fölött, ilyenkor lábujjhegyen járt, egy pohárkában az asztalomra tett egy kis cseresznyebefőttet, csak azért zavarlak, fiam, hogy jobban menjen a tanulás. De ha munka adódott, ha felvisított egy disznó, ha a béres kinn hagyta a gereblyét az istálló előtt, akkor rám ripakodott, hogy mulya vagyok, lusta, anyámasszony katonája, hagyom, hogy a házat szétszedjék, nem becsülöm meg, hogy tanulhatok. Egyik szemed a latin leckén és a másik az udvaron legyen, szokta mondogatni, és az udvarra néző ablakhoz ültetett. Anyuska megálmodta még születésem előtt, hogy pap leszek, álmában látott engem, hogy egy királyi ruhás hölgy gyónását hallgatom, miközben csillageső hullik alá a mennyekből. A csillagok útját a csillagjósok alakítják, és anyuska talált az elhívásomra utaló más jeleket is. Mikor Galántáról hazajöttünk, olyan beteg lettem, hogy csak a csoda és a sok imádkozás mentett meg, és mivel a betegségem a hetedik évre esett, az öregasszonyok az ágyam köré gyűltek, és kérdezgették, hogy látok-e már szellemeket. Mielőtt igent mondhattam volna, a felvilágosodás híve, apuska berontott a szobába, és csapkodva, káromkodva szétkergette őket. Nem is volt mindegyikük öregasszony, emlékeztem sorsom tündéreire, fiatalok voltak, de a sok templomozás, imádkozás már mindegyiket illendően meggörnyesztette. Én magas, szálas, de sápadt gyerek maradtam, téged finom anyagból szőttek, szokta mondogatni anyuska, mikor esténként az ujjaival átfogta a csuklómat.
Megjelölt bennünket az Isten, hiszen felrobbant a cséplőgép, hiszen meghalt szegény Miklós a háborúban, siránkozott anyuska. Nincs egy tiszta ember, aki a szerencsénkért imádkozna. Egyik este lobogó gyertyák között felolvasta Sámuel elhívását, de a sok istenes érzés és olvasmány, a sok közös imádkozás, amibe anyuska a háború idején belelovalta magát, csak arra volt jó, hogy minden ima után szóvá tegye mihasznaságomat. Eszed még lenne, Imre, mondta, de nem tudsz a templomban odafigyelni, mindig azt keresed, amin nevethetsz, hiába a sok iskola, hiába a líceum, tiszteletlen vagy. Az égi kegyelemben bízott, amely előbb-utóbb kijavít engem, letöri a makacsságomat, önfejűségemet, mulya ábrándozóból elszánt, de félszemmel az udvaron a béreseket figyelő papnövendékké tesz. Ha meglátta, hogy verseket írok, kitépte a kezemből a bőrbe kötött régi Angolkönyvet. Szolgáit az egyház és a Jóisten maga választja meg, bottal nem vered be Imrét a papneveldébe, figyelmeztette anyuskát Istenes nagypapa is. A Jóistent még csak elhitte volna anyuska, de nem az egyházat, hiszen titokban úgy hitte, Isten nem katolikust vagy reformátust lát, hanem nagybácsikat, unokaöccsöket, édesanyákat. A felekezeteket még Jézus is csak afféle ármánykodásnak tartja, ezért kell valami eleven közvetítőről gondoskodni minden családnak. Csak tanulj, kisfiam, mondta anyuska, és árgus szemekkel nézte, nincs-e valami “bomlott könyv” a latinkönyvem alatt, és aggódva kérdezgette, ugye nem barátkozom Pozsonyban ateistákkal. Én nemmel feleltem, és legalább ebben az egyben nem hazudtam, hiszen a szemrehányások, a Bratislavává változott Pozsony, Csák Böbe reménytelen vagy mégsem olyan reménytelen szerelme magányossá tettek.
Közben a latin, amit nagyon szerettem, az irodalom, a Mályi Géza-féle versek, a levélváltás Ancival eltávolított a hozzám korban (és földbirtokban) közelálló Istenes, Csiba, Deák unokatestvérektől. De nem valami szent távolságtartás vett rajtam erőt, ők maguk hallgatták el a közös titkaikat, kikerültek, mint egy lusta és mihaszna díszbokrot, amit valaki a szántóföld közepére ültetett, amit csak kerülgetni kell, mert kitépni nem lehet. De titkaim nekem is voltak. A cséplőgépre gondoltam, amiben a cseh szakértők sem találtak semmi különöset, a bátyámra, aki végigküzdötte a háborút, és aztán a legutolsó csatában esett el. Eleshetett volna a legelején is, gondoltam, de micsoda sátáni humor irányítja a történelmet, és emlékeztem arra a furcsa érzésre, mikor úgy éreztem, valaki a diófa mögül erősen figyel. Hol lehet most az az arc, gondoltam, és elborzadtam, mikor a pap a kifürkészhetetlen utakról beszélt a templomban.
Anyuska tőlem, a családi közbenjárótól, a visszacsatolt Pozsony megye püspökétől, a Királynő jövőbeli gyóntatójától elvárta, hogy jelen legyek a házi halottidézéseken. Még nem tért haza minden fogoly Oroszországból, 1921 nyarán még mindig akadt család, aki reménykedett. Mielőtt látni jöttek volna, titkos szerelmeket, be nem vallott bűnöket sugdostak anyuskának, akit ez a bizalom még dölyfösebbé tett. Ilyen napokon már reggel gyengének éreztem magam, zavaros, sűrű köd telepedett az udvarra, a lelkek miatt, mondta anyuska, ilyen napokon a gyökerek se kapaszkodnak a földbe, minden nyugtalan. Ha kiszaladtam a házból, hogy lássam Böbét az udvaron, rejtélyes árnyékok vetődtek a kezemre, valami jel lehet, gondoltam rettegve. Míg anyuska szellemezett, én ott imádkoztam mellette, az öregasszonyok sírtak, ragadós könnyük odatapadt a padlóra, talán a halottaké ez, mondta a cselédlány, hiába törölgetjük ronggyal, nem lehet felszárítani a nedvességet. Anyuska szeme befelé fordult, mikor felismerte a sírgödrökben a Jancsikat, Pistákat, Ferenceket, a tífusz végzett vele, haslövés érte, még egy misét akar, mondta a komaasszonyoknak. Én halálfélelemben, émelyegve imádkoztam. Régi babona, mondta a bátyám, de szeretném, anyuska, ha abbahagynád, mert ha Imréből egyszer püspök lesz, még felróják neki a Vatikánban. Felolvastam anyuskának a Bibliából Saul csúfos végét és az endori halottlátót, látod, anyuska, mondtam, a Jóisten nem bocsátja meg, ha cibáljuk a halottakat. De anyuska legyintett, azt nem úgy kell látni, mondta, te nem jól olvasod, morogta. Hiszen a pénz, amit a halottakért kapott, melegítette az ujjait. Mit akarsz még szerezni, kérdezte a bátyám, hiszen a földeken robotolok, jók a cseh piacok, nem panaszkodhatunk, de anyuska csak hümmögött, és azt mondta, nem akarja, hogy a környéken a tekintélye elsorvadjon.
És nem is sorvadt el. Csak a dunaszerdahelyi plébánost rótták meg a felettesei a sok szellemezésért, a városi asztaltáncoltatóért és halottlátóért. De anyuska megvigasztalódott, a templomban a hívek a székéhez kísérték, ilyen megtiszteltetésről pedig nem is álmodhatott apuska és a születőben lévő nagy gépkölcsönző-szövetkezet idején. De ahelyett, hogy borral kínáltam volna a komaasszonyokat, és anyuskával jártam volna körmenetekre, a szívemet a rossz jelek és a Böbe miatti szorongás foglalta le. Miért nem fogadta el Káin áldozatát Isten, ha tudta, hogy Káin a visszautasítás után gyilkos lesz? Isten vagy nem elég jó, vagy nem mindenható, mondtam a megrökönyödött Lajos atyának. Van a lelkemben egy hely, ahol Miki mindennap végigcsinálja az összes ütközetet, de széttépi a gránát, mielőtt elaludnék és mielőtt a háború véget érne. Őt is annyira szeretted, kérdezte Lajos atya, nem, mondtam, én őt csak alig ismertem. Nekem csak ez a rossz humor esik rosszul, mondtam tréfálkozva, ezért zavaros a szívem. Pedig még nem is beszéltem Lajos atyának apuskáról, aki komikusan büszke volt, mielőtt a motorból kicsapó tűz elevenen megégette. Anyuska megdöbbenésére Lajos atya túl érzékenynek tartott engem, és megtiltotta, hogy ministráljak a halottidézéseken. Amúgy is elfogytak a földben a halottak, nyár volt, jó termés ígérkezett, az első jó termés a háború óta, már senki nem volt kíváncsi Pista, Józsi vagy Bandi legutolsó kívánságára.
Egyik nyári este volt, mikor a földekről már áradtak vissza a szekerek, és a kapuban már vártuk a bátyámét is, valamilyen balsejtelemből előlépett Bujdosó Károly. Hát Isten hozott, bátyám, kiáltott anyuska, de láttam, hogy a fekete ruha alatt megfeszülnek az izmai. Amerikás Károly csak hümmögött valami köszönésfélét, visszacsapta a kalapját a fejére, és a bakon odakiáltott anyámnak, mondd meg Böbének, hogy Lajos fiamnak van szüksége rá, vasárnapra jöjjön vissza hozzánk. Anyuska elsápadt, belezokogott a zsebkendőjébe, nem a látogatás bántotta, hanem az, hogy Bujdosó Károly a nyílt utcán üzenget ilyen szemérmetlenséget. Mi jut az eszébe ennek a vaddisznónak, siránkozott a bátyámnak, két éve rám sózza a szukájukat, és mikor már beletörődöm ebbe, visszarendeli a lányt a házába. Szifilisze van Bujdosó Lajosnak, mondta a bátyám, és hogy az apja megvigasztalja, odalökné hozzá. Anyuska szörnyülködve keresztet vetett, és elővette a zsebkendőjét, hogy siránkozzon illedelmesen, én meg kettesével szedve a lépcsőket, felrohantam Böbéhez. Böbe már ágyban volt, de én elmondtam neki, hogy ő a legjobb, ő a legszebb, majd keresek annyit az írásaimmal, hogy házat vegyek, felajánlottam a rám jutó húsz holdat, a tizennégy évemet és a szívemet. Kedves volt hozzám, míg én sírtam és fogadkoztam, a nadrágomon keresztül simogatni kezdett. Majd egy író felesége leszel, Böbe, mondtam, és igyekeztem elkapni a kezét, hogy megcsókolhassam. Ne csinálj magadból ekkora bohócot, hallottam a nyitott ajtóból a bátyámat.
Kelj ki az ágyból, Böbe, és beszéljük meg, mondta Béla határozottan, te pedig ne sírdogálj, szólt rám, a költészet ráér, Párizs ráér, inkább szedd össze magad mielőbb. Böbe magára kapta a szoknyáját és a kendőjét, de én ragaszkodtam hozzá, hogy kézen fogva lépjünk a bátyám szobájába. Mint Rómeó és Júlia, nevetett a bátyám, nem kéne szórakoznod, Böbe, egy tizennégy éves gyerekkel. Böbe pillantása kacéran odavágott a bátyám szemébe. Hazavárnak a Bujdosók, hát nem tudtad? Böbe arcát elöntötte valami vad öröm, és úgy rázta meg a fürtjeit, ahogy az első este Károly bácsi karjában, a Bujdosó házban, még fel se tudta fogni, de örömében felugrott, visszaült, és boldogan igazgatta a szoknyáit. Ne örülj ennyire, mondta a bátyám, halottnak hívnak haza, Bujdosó Lajos betegséget kapott, aki vele hál, az meghal. A bátyám elmagyarázta a betegség okát, terjedését, lefolyását. Lajos nem nősülhet, gazdalányt nem adnak hozzá, csak ezért hívnak haza. De Böbe oda se figyelt, nem törődött az okokkal, a lefolyásokkal és a gazdalányokkal, Károly bátya talán most majd összead Lajos fiával, mondta Böbe. Te már mindegyikkel összeadtad magad, hallottam az ajtó mögül anyuskát.
A bátyám nyugodtan beszélt, mintha nem is hallaná. Ne képzeld, ismételte, hogy egyszer Bujdosóné leszel, de ha nem csinálsz bolondot az öcsémből, nyugodtan itt maradhatsz. Böbe csak hajtogatta, Károly bácsi vár engem, az arca lángra gyúlt, felszikrázott a szemében az a vad öröm, amiért annyira szerettem. Böbe, Böbe, ne légy ilyen gonosz, hadartam, de Böbe rám se hederített, villogó szemekkel a bátyámat nézte. Igen, Böbe, mondta a bátyám, de nincs a huszadik században rabszolgaság, mindenki azt csinál, amit akar. De Böbét nem érdekelte sehányadik század, megkérdezte, mi a hír Bujdosó Feriről, Anci kisasszonyról, Kiskárolyról, Mályi Gézáról, a világforradalomról, hogy van Károly bácsi, hogy sikerült az aratás náluk. Béla már mosolygott, én megértem, mondta, hogy anyuskával nem szeretsz itt lenni, de még annyi más helyre elmehetsz szolgálni. Ha pedig nem bírod ki a szerelem nélkül, egy ilyen szép lány talál munkát Pozsonyban is. Igen, igen, mondogatta Csák Böbe, de arcáról nem múlt el a lázas pirosság. Abban a házban születtél, de nem kell ott meghalni, mondta a bátyám. Böbe lehajolt, hogy kezet csókoljon, de a bátyám félreugrott, még kár lenne érted, mondta, és a mosoly, amivel kísérte, a szívem köré csavarta a féltékenységet.
Szombat estig Böbe lázasan ismételgette a nagymegyeri rokonok, a tehenek és lovak nevét, lelkendezve beszélt Károly bácsi karja erejéről, amivel még egy ökröt is meg tud állítani, egy vén kutyáról, ami öreg volt már az ő születésekor is. Elmondta, hogy a falvédőn melyik órában merre járnak a vadászok, hiszen voltak jó vadászok és rossz vadászok, volt olyan is, aki játszott vele kiskorában, és aki később a munkában segített neki. Az a ház csodálatos, mondogatta, mindenki ott él, és lázasan, boldogan hadart, miközben én keserűen gondoltam arra, hogy minden, amit életében fontosnak tartott, a Bujdosókhoz kötődik. Próbáltam más mondatokat, más neveket a gondolatai közé szőni, meséltem neki a padlásszobáról, ahol együtt élünk majd Párizsban, a múzsákról és Apollóról, a költők forradalmáról, ami érdekesebb és fontosabb Mályi Géza forradalmánál is. De nem érezvén ezt elég meggyőzőnek, szombat este felosontam a szobájához. Leültem a padlásbenyílónál, a küszöbénél, hallgattam a szuszogását, éreztem, ez az utolsó éjszaka, amikor a kísértetekkel kell harcolni. Hajnal lett, hallgattam álmosan a madarak üdvrivalgását, hallgattam Böbe mozdulatait, ahogy felébreszti a szobájában a sötétséget, mindjárt gyertyát gyújt, és a delejes álomból ő is felébred. Benyitottam hozzá, Böbe boldogan, frissen mosolygott az ágyban. Na gyere, Imre, kicsit ideülhetsz mellém, este össze kell szedned mindent, elbúcsúzunk, te mész az iskolába.
Szerettem volna, ha Böbe örök hűséget fogad, ha elmondja, hisz nekem, bízik bennem, ő is arra a padlásszobára gondol, ahol majd együtt ébredünk fel Párizsban. De Böbe csak megsimogatott és nevetett, aztán majd gondolj rám is, Imike. Rá gondoltam a latinórákon, a szlovákórákon, a számtanórákon, ha kinéztem az ablakon, mindenütt az ő vidám copfját láttam. Nem tudom, ti, magyarok, miért vagytok olyan melankolikusak, mondta Jan Urban, mikor együtt mentünk a focipályára. Megértem, hogy egy arisztokrata szenved a változásoktól. De te egy parasztfiú vagy, neked csak a demokrácia nyit csodás távlatokat. A szememet a távlatok felé meresztettem, de nem láttam mást, csak az ősz első jeleit a levegőben. Minden túl korán jött, gondoltam, a háború után elromlott az idő, Böbe fázhat most, mikor teregeti a nedves ruhákat az udvarban. Jannak elmondtam, hogy Petőfi Csernai néni szeánszain más távlatokat ígért a magyar fiataloknak. Valami nagyon mesés távlatot, tettem hozzá, de hogy milyet, azt nem értettük pontosan. Mindegy, magyaráztam Jannak, hogy odaérünk-e a focipályához, az érvényesüléshez, Budapestre vagy a prágai egyetemre. A nagy költő, Ady Endre is egy idősebb nővel élt Párizsban.
Egy hónap múlva, mikor hazamentem, tudtam meg, hogy Böbe megszökött tőlünk. Három év múlva egy fiút szült Bujdosó Lajosnak, Csák Móricot, aztán meghalt a pozsonyi szegénykórházban. Nem kerestem meg, és nem is lett soha lírai költő belőlem.
Ma mindenki a budapestieket akarja boldogítani, hadd tegyük ehhez mi is a magunkét hozzá!