Nem embernek való vidék

Ha végigmegyünk azon az úton, amelyről Cormac McCarthy beszámol, készüljünk fel, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk. A túra alatt fázni fogunk, a sötétben alig látunk majd, rettenetes hullabűz fogja csavarni orrunkat, s körülöttünk mindenhol hamu és pusztulás lesz. Nemcsak emberek, minden élő és élettelen, hanem a nyelv végzetének is tanúi leszünk.
     Részben sci-fi-szerű, részben romantikus cselekményű posztmodern regény ez apa és fia vándorlásáról, reményről a reménytelenségben, mindent beborító hamuról, túlélésről, valamint Isten létezésének kérdésességéről az emberi erényeket csaknem teljesen felszámoló, apokalipszis utáni halott világban. Cormac McCarthy – a hazájában mára a legnagyobbak között számon tartott amerikai regény- és drámaíró – nem új témát talált. Megírta a harmadik évezred nagyszabású és bibliai alapokon nyugvó özönvíz-, illetve apokalipszis-történetét, mindössze máshogyan, mint az előtte lévők: új beállításban és új nyelven.
     A bolygón – tisztázatlan, s a történet szempontjából lényegtelen eredetű – robbanások és tüzek következtében néhány év alatt szinte minden felégett: a Föld végleg megadta magát az emberi pusztításnak. Avagy Isten hagyta magára az embert, hogy bűnhődjön vétkeiért? Az Isten, akiben a felnőttek ezek után már nem képesek hinni, s akit a gyermek így talán elképzelni sem tud. Az Isten, akiről ehhez képest mégis sok szó esik. A két főhős viszonyában a szerző bizonyos szempontból az Atya-Fiú isteni kapcsolatát dolgozza fel: a fiú apjára mint atyaistenre, az apa fiára mint lehetséges megváltóra tekint. Az apa az utolsó, akinek és akiben fia hinni tud, még akkor is, ha ezt néha csak azért teszi, mert nincs más választása, ha életben akar maradni. A Földön, amely időközben szinte pokollá változott, a fiú önzetlen jótettre hajlamos tiszta lelke az utolsó reménysugár: talán az emberiség utolsó reménye a teljes kárhozattal szemben. Erre utal az apa az öreg csavargóval való párbeszédben, s ezt erősíti meg az alábbi idézet is, mely a tolvaj ruháinak elvétele után hangzik el: „Nem neked kell mindenkiért és mindenért aggódnod. / A fiú mondott valamit de a férfi nem értette. Mi van? kérdezte. / A fiú könnytől csillogó szurtos arccal felnézett. De igen – mondta. Nekem kell.” A szövegben a gyermek több helyen isteni jellegzetességekkel ruháztatik fel: „És a férfi könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.”
     A könyvbéli jövő ugyanakkor kilátástalan, reménytelen: étel híján a maradék emberek nagyja kannibalizmusra vetemedik. A kis- és nagyvárosok egyaránt kihaltak. Az évek óta mozdulatlan járművekben bennégett, összeaszott holttestek ülnek. A halál lépten-nyomon kíséri a két vándort, akiket egy dolog foglalkoztat: a túlélés. Apa és fia gyalog igyekeznek dél felé, hogy elviselhetőbb időjárást és esetleges további, jó szándékú túlélőket, „jófiúkat” találjanak (good guys – a magyar fordításban csupán „jók”). Az életben maradást nehezíti a világból rohamosan kifogyó élelmiszer-tartalék: konzervek, magok, rothadt gyümölcsök. A tiszta víz csodaszámba megy. S az apa mindemellett beteg, véreset köhög, de végső erejéig kitart gyermeke érdekében.
     A fiú nem sokkal a nagy katasztrófa előtt fogant, de anyja, tudatában a baljós jövőnek, már nem szívesen szülte meg. S bár egy ideig együtt vándorolt a háromtagú család, a nő nem tudott szembenézni a jövővel, végül mindentől-mindenkitől elhidegülve öngyilkos lett. Az apa rendszeresen álmodik feleségéről, érthető módon sokáig nem bír elszakadni emlékétől. A nő fotóját aztán egy alkalommal – jelképes módon – maga mögött hagyja az aszfalton. Az anya, míg élt, szíve szerint végzett volna magával és fiával is, félvén attól a rettenetes sorstól, ami akkor várt volna rájuk, ha a kannibál csavargók kezébe kerülnek. Egy ponton az apa is kész lett volna megölni, pontosabban öngyilkosságra kényszeríteni gyermekét, amikor menekülnek a regény legrettenetesebb helyszínéről, a pincejelenetet követően.
     Nevekre már nincs szükség ebben a világban. Egyetlen személynév, a próféta Ely (Éliás) neve szerepel a könyvben, de kiderül, azt is csak hazudja öreg, csavargó viselője. Prózája nyelvezetét McCarthy a végsőkig csupaszította, az igék helyett rendkívül sokszor dolgozik névszói állítmánnyal, s ezzel mozdulatlanságot, fülledt környezetet teremt. A mondatokban a várt helyeken alig fordulnak elő vesszők és gondolatjelek, jelezve ezzel is, hogy egy, a kultúrájától megfosztott világban nem számítanak már efféle kicsinyes szabályok. A könyv ide vágó, egyik legfélelmetesebb gondolata: „A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. […] Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától.” A párbeszédek, néhány ritka kivételtől eltekintve tömörek, lényegre törők. Bár elhangzik, hogy az apa szokott mesét mondani, a könyvben nem találkozunk hosszabb monológgal. A szótlanság meghatározó. Megesik, hogy egyikük mondani szeretne valamit, de nem tudja kifejezni magát. Ez a nyelv halála. „A talpuk alatt megmozdult a föld. Ehhez a hanghoz nem tartozott fogalom és ezért leírni sem lehetett.”
     A magyar fordításból csak sejthető, milyen McCarthy írói nyelve a regényben. Bár e sötét hangulatú utópia előzményei közt kétségtelenül felismerhetjük a science-fictiont, Alan Warner szerint épp későangol nyelvhasználatának költőisége, kifinomult, olykor cizellált szóképei és hasonlatai emelik az efféle műveknél magasabbra. A korai Hemingwayhez vagy a kései Becketthez való közelsége nem kérdéses, de a legapróbb részletekben néhol még Shakespeare szavai is felismerhetők.[1] A fordításról nem mondhatók el efféle nagyszabású dicséretek. Totth Benedek sikeresen érzékelteti a kopárságot, melyet a mondatok szokatlan tagolatlansága és a dialógusok szinte zavaró tömörsége okoz, költőiség azonban az angol eredetivel szemben csak ritkán fedezhető fel a magyar szövegben. Míg Alan Warner meg tud állapítani elődöket McCarthy formabontó prózájában, Totth Benedek szóhasználata nem különösebben emlékeztet nagy múltú műfordítói hagyományunk nyelvére.
     Cormac McCarthy évtizedekig talán méltatlanul volt mellőzött az amerikai írók közt. Az utóbbi mintegy húsz évben figyeltek fel művei fontosságára, s ma a legjobbak közt emlegetik. Magyar nyelvre még közel sem fordították le minden művét, s ezt az elmaradást érdemes volna bepótolni. Az út legyen bár mélyen nyomasztó mű, a kortárs irodalom fontos regénye.
Cormac McCarthy: Az út, Budapest, Magvető, 2010. (ford. Totth Benedek)

[1] Alan Warner: The road to hell, The Guardian, 2006. nov. 4.
http://www.guardian.co.uk/books/2006/nov/04/featuresreviews.guardianreview4 (megnézve: 2010.09.18., 22:39)

Budapest, a boldog város, avagy A Boldogság Frakció közleménye

Ma mindenki a budapestieket akarja boldogítani, hadd tegyük ehhez mi is a magunkét hozzá!

A budapesti lelkületnek nem elég egy sovány önkormányzati választás. Kit érdekel, hogy ki ül majd a városházán, ahova mi a lábunkat se tehetjük! Mi nagyszabásúbb, lelkesítőbb dolgot szeretnénk: az általános boldogságot. Az ÁB (Általános Boldogság, úgy is mint Boldog Város) megszületéséhez több dolog kell, mint egy egyszerű kis főpolgármester, aki a kamerák előtt lebzsel, hajbókol a miniszterelnöknek, és csip-csup dolgokban egyeztet. Ezért is helyes, ha mi, civilek (boldog és boldogulni akaró pestiek) számba vesszük az elvárásokat és a lehetőségeket.

 

Milyen is egy Boldog Város? A földjét nem mérgezi túl sok halott, nincsenek II. világháborús bombák a villamossínek alatt, nem emlékeztetnek a házakon belövések a múlt borzalmaira. Budapestet már annyiszor elfoglalták, hogy ránk férne egy történelmi nagytakarítás. Ha győzni nem lehetett, akkor emlékezni sem kell – legalábbis a vereségre nem. Melyik boldog pesti szeret a Vértanúk terére vagy az Ostrom utcán randevúzni?
És ott van az a számolatlan öngyilkos, balszerencsés lúzer, akikről Budapesten utcákat neveztek el. Ha jól végezte volna a dolgát Széchenyi, Petőfi, József Attila, akkor a budapestiek most boldogabbak lennének. És ki ez a Rottenbiller, Szentkirályi, Csengery, Podmaniczky? Micsoda dölyfös nevek! Szólítsuk csak a saját utcáinkat keresztneveken! Mindenki otthonosabban érezné magát, ha az Anna utcából menne az Emese körúton át a Nikoett térre. Emlékezni jó, de nem ennyit, amennyit a pestieknek kell.
De mért csak a női nevek szolgálnának ürügyül a permanens reménykedésre? Budapest vendégei a hegyekből idezúduló vagy az alföldről idecsámborgó szelek. Egy szélroham, ami októberben felforgatja az utcákat, sokkal jobban meghatározza a pesti lelkületet, mint Kisfaludy, Berzsenyi vagy Táncsics. Szolgáltassunk igazságot nekik is!
És ha már kipiszkáltuk a Gellért-hegy oldalából a csontvázakat, a villamossínek alól a II. világháborús bombákat, és az utcáinkat is szépen átkereszteltük, kicsit jobb lett a hangulatunk, jöhet az érdemi városfejlesztés! A budapestiek közel laknak egymáshoz, de mire A-ból B-be eljutnak, leesik a vércukruk, a fogukat csikorgatják, hadonásznak az öklükkel, elküldik egymást, leszavaznak a szélsőséges pártokra. Mennyivel egyszerűbb lenne gördeszkákat osztogatni, mint költséges lyukakat fúrni a mélybe, combinókat rendelni, buszvezetőkkel húzakodni… Jobb, ha teljesen megszűnik nemcsak a tömeg- hanem a gépkocsi-közlekedés, mert mért csak a szegények szívjanak, akik eddig bérlettel jártak mindenhova. A cukrászdák és bárok kiültethetnék a vendégeiket a 4-es, 6-os vonalára. A Gödör Kombinát (a Gödör Klub jövendő anyavállalata) birtokba venné az összes metróaluljárót, és földalatti piknikeket tartana a Duna alatt.
De honnan lesz pénz? Ez még mindig nyitott kérdés. A 4-es metró alagútjaiban tartott alternatív fesztiválok nem sokat hoznak. Valami grandiózus, nagy üzleti terv kéne, amibe a pestiek beleölik a kreativitásukat, és hoz rendesen a konyhára. De milyen különös tehetsége van a pestieknek? Milyen különös adottsága van Budapestnek? Mi az a megbízható plussz, amivel az itt élők hozzájárulhatnak a világboldogsághoz? A világkereskedelemhez? A lassan aktuális IMF-törlesztőrészletekhez?
Ez a forradalom. Más nincs, lássuk be. A pestiek csak a vérzivatarok, azaz a nagy világszívások idején kerültek bele a világhírekbe. Ha a CNN eljön, és nálunk forgat, akkor tüntetők masíroznak, lángolnak az utcák, recseg-ropog a tévészékház. Ez az egy dolog, a felfordulás megy nekünk.
Pénzügyi gondjainkra ezért a permanens forradalom lenne az egyetlen megoldás. Egy óriási színháztársulat (ide lehetne majd a sok munkanélküli BKV-st irányítani), a hét meghatározott napjain a turisták gyönyörűségére újrajátszaná a magyar történelem sorsdöntő fordulatait. Rohamoznak a törökök, settenkednek a Habsburgok, lőnek a németek, orosz katonák készülnek leteperni a budai hegyeket. Támadnak, tipornak… de a 2010-es önkormányzati választás után már csak a jók győzhetnek.
Az ám, de nem minden idelátogató turistának vannak ilyen avítt nosztalgiái! De semmi gond, kérésre Budapest Főpolgármesteri Hivatala megrendezi Önnek a Csillagok háborúját is.
Budapest polgármestere pedig – oldalán marketingesekkel, idegenforgalmi szakemberekkel, stylistekkel – a Citadella ormáról irányítaná a hadműveleteket.
Ugye, Budapest mennyivel vidámabb város lenne?!

 

Egy balatoni utazás – újratöltve. Eötvös Károly könyvei a Balatonról

Nem is oly rég, pár éve két sárgás színű, balatoni látképpel borított kötet került a nagyobb és kisebb könyvesboltok polcára.

 

Eötvös Károly művei ezek, amelyek a Pannon Tengerről szólnak: az első kötet az Utazás a Balaton körül, a második pedig a Balatoni utazás vége címmel jelent meg újfent. Hogy miért is olyan lényeges ez? Egyrészt az író miatt, de a későbbiekben a kiadóról is érdemes pár szót szólni.
 
            Regények részletei, novellák epizódjai méltatják ma már a Pannon tengert, de az első és egyetlen szépírói ábrázolása a tónak, Eötvös Károly (1842-1916) fejéből pattant ki. Maradandót alkotott, mégis mind művéről, mind az íróról keveset tud az utókor. Pedig a dualizmus idején függetlenségi ellenzéki szerepkört vállaló politikus, író tevékenysége igen sokrétűnek mondható: a tiszaeszlári vérvád idején (1883-ban) – a polgári szabadságjogok élharcosaként – a jogtalanul vádolt eszlári zsidókat védte, sikerrel. Ezzel országos ismertséget és elismertséget vívott ki magának. Emellett irodalmi tevékenysége sem elhanyagolható: nemcsak korabeli politikai sajtóorgánumokban (pl. Pesti Napló, Egyetértés) publikált, hanem életre hívta a Veszprém (1865) című – igaz, rövidéletű – lapot is, melyben szintén sorra jelentek meg irodalmi művei. A századfordulón a fővárosi értelmiségi elit csak „Vajda”-ként emlegette, hiszen a pesti Abbázia kávéházban mindig meg lehetett hallgatni bölcs javaslatait, irodalmi és politikai anekdotáit és jogi tanácsait is. Jó viszonyt ápolt az évtizedek óta Turinban élő Kossuth Lajossal, kinek helyzetéről, állapotáról folyamatosan tájékoztatta a magyar közvéleményt. A századforduló viharos belpolitikai harcai a függetlenségi ellenzék belső megosztottsága miatt öregkorában visszavonult, s csak az irodalomnak akart élni. Elhatározását siker koronázta. Művei (pl. Gróf Károlyi Gábor feljegyzései, Deák Ferenc és családja, Magyar alakok, A nazarénusok) és nem utolsó sorban, az Utazás a Balaton körül című novellafüzére még életében megjelentek. Ez utóbbi kötet az első olyan leírás, amely összefoglalta a Balaton történetét és kedvet is „csinált” a vidék megismeréséhez.
 
            Eötvös műve nem regény, hanem egy útleírás. 1875-ben elindul egy kis társaság, a korszak jelességei (íróemberek, történészek) – Salamon Ferenc, Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Szentirmay József – és maga az író. Csupa olyan ember, aki addig nem ismerte a Balatont, Eötvösön kívül persze. Mert a Balaton – és ezzel a szöveg minden archaizmusa ellenére egyetérthetünk – a szerző szerint: „ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.”
 
            Az idegenvezető, Eötvös célja felhívni a tóra a figyelmet és megszerettetni ezekkel az íróemberekkel a Pannon tengert. A szerző – dunántúli gyökerei és balatonfüredi nyaralója miatt – a vidék ciceronéja, aki úgy terelgeti olvasóit, hogy azok megismerjék a táj múltjának minden apró nyomát. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmét, a Balatont körülövező várak legendáját, az első balatonfüredi színház felavatását. Mesél a régmúlt betyárvilágáról, Sobri Jóskáról, valamint István nádor és Jellasics horvát bán szemesi találkozásáról is. És megjelennek olyan történelmi figurák, akik valamilyen módon kapcsolódtak a vidékhez, nevükhöz dicső dolog fűződik, mint például a balatoni gőzhajózás legfőbb szorgalmazója, Széchenyi István és a jótékony veszprémi püspök, Ranolder János. Eötvös talán mégis ott a legszórakoztatóbb, ahol az egyszerűbb „lelkekről”, balatoni halászokról, borosgazdákról szól.
 
            Az utazók 1880 táján indulnak a Balaton körbejárására. Ekkor a tó még nem azt a képet mutatja, mint a 20. század elején. Nincsenek még nagyon fürdőzők, az infrastruktúra sem olyan jó, az ellátás sem kifogástalan, nincs Balaton-átúszás, nincsenek vitorlásversenyek és fürdőegyletek sem. A tó szépsége és múltja viszont adott. És Eötvösnek ez a célja: a maga, 19. századi módján úgy beszélni a „magyar Tengerről”, ahogy azt az Abbázia kávézóban is tette volna. Kötetlenül, szép magyarsággal, jó humorral, közérthetően, érdekesen, színesen, ahogyan ezt ez a kis kiragadott szemelvény is bizonyítja: „Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a felszínéhez. S ha leszállott a nap: új fény, új élet, új ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyog feléd.”
 
            Nehéz műfajilag behatárolni, hogy valójában az olvasó egy regényt, egy anekdotagyűjteményt, történeti összefoglalót vagy útikönyvet tart-e a kezében. A végeredményt tekintve, valljuk meg: ez nem is olyan fontos. Minden szempontból lényegesebb, hogy 2007-ben, a kötetek megjelenhettek, újból. De nem egy nagy kiadó neve alatt! Ők nem láttak benne fantáziát… A Balaton egyik szerelmese – merthogy azért sokan vagyunk még ilyenek –, Kállai Szilárd, fedezte fel újfent és teremtette meg az anyagi hátterét annak, hogy egy nyáresti olvasmányt, a 19. századi Balaton világáról, történetéről elénk tárjon. Lennének még olyan írások e vidék kapcsán, amelyek megérnének egy reprint kiadást (gondolok itt Garay János Balatoni kagylók című verseskötetére), de legyen ez a példa ragadós! És vegyük úgy: ez egy szép kezdet ahhoz, hogy a múltba visszanyúlva a sajátos Pannon vidék jövőjéről is legyenek vízióink, miközben a keménytáblájú, szépkiállítású könyveket forgatjuk, jó balatoni bort kortyolva. És anélkül, hogy egy lépést is tennénk: indulhat az utazás, a Balaton körül, Eötvös Károly kalauzolásával, Praznovszky Mihály – mindig humoros és tartalmas – sokatmondó utószavával, a Balaton-szeretetre vezérlő kedves-szép kalauzzal.
 
Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül; A balatoni utazás vége, Veszprém, Vitis Aureus, 2007.
 

 

Virrasztó Jenő kalandjai

Kerberosz ugat

 

Valahol Amerikában, egy titkos földalatti kutatóközpontban már létezik olyan műholdas rendszer, amely le tudja fényképezni az érzelmeket. A rendszer azonban még nem eléggé kifinomult, ezért most olyanokon tesztelik, akiknek érzelmi élete az átlagosnál erősebb: a világ különböző tájain élő költőkön.

Az egyik monitoron 2008. szeptember 4-én déli 12 órakor a következő zoom-sorozat jelent meg: Európa – Kárpát-medence – Balaton – 71-es műút – Lepsény és Balatonkenese közötti szakasz – bordó Renault Laguna – Virrasztó Jenő – öröm – dicsőség. Virrasztónak és utasának földrajzi célját persze már jóval kisebb lelki felbontás visszaadta: Balatonpáfrányos. Virrasztó és Tarló B. Alfonz a Lombroso-díj átadó-ünnepségére igyekeztek. Verseikre kaptak díjat. Tarló B. nagyobbat, de irigységről szó sem volt, hiszen barátok voltak, szerették egymást. Kicsit viccelődtek azon, hogy most akkor melyikük zseni és melyikük őrült, de aztán megállapodtak abban, hogy mindketten zsenik és őrültek. Az irodalmi díjakról hasonlóképp vélekedtek: örültek az elismerésnek, de nem hitték, hogy a díj csinálja a költőt. „Nincs annak akkora természete” – mondogatták. Már nem is emlékeztek, melyikük találta ki.

Tarló B. vadonatúj fekete cipőjét nézegette elégedetten. Direkt az alkalomra vette. Virrasztóban a megelégedettség mellett egyre határozottabban kaparászott a nyugtalanság. A földalatti központban ezt az érzést 12:12-kor regisztrálták.

Páfrányos nagyon ki volt találva. A városka főutcája a Balaton felé lejtett, de ha az ember lekanyarodott balra, békebeli világban találta magát. A dombtetőtől a tóparti sétányig olyan időfüggönyön kellett áthatolni, amely mögött száz év előtti szecessziós hangulatok éltek.

Virrasztó és Tarló tudták, hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy ők éltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején, a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag korban, amikor az emberek még meg tudtak érni a halálra, és nem adták át magukat annak a nyüzsgő ürességnek, ami életet lélegez és tetteket hazudik.

Virrasztó Jenő tavaly már járt itt. Gyakorlott kormánymozdulattal kanyarodott be a Nyest utcába, és leparkolt a szálló bejáratánál. A kéttagú költőcsapat zajongva hatolt be a nemes vonalvezetésű kúriába.

A recepciós lány eléjük tolta a jelenléti ívet. Virrasztó rápillantott és megtántorodott. Tarló a 14-es szobát kapta. Tavaly, egy hasonló költészeti rendezvény alkalmával Virrasztó ugyanebben a szobában szállt meg szerelmével, Málna Georginával. Néhány hónapos szünet után itt találkoztak megint, hogy a tihanyi hegyen újra a jövőről beszélgessenek.

– Mi van, Jenő? Falfehér lettél.

– Cseréljünk szobát, Alfonz. Majd elmondom, miért.

Alfonz nem kérdezősködött. Ismerte barátját, és tudta, hogy mindennek oka van, még ha az élet merő sodródás is. Átadta a 14-es kulcsot.

Virrasztó belépett. A műszerek mutatói a föld alatt akkorát ugrottak, hogy kezelőjük, a családos, munkájának élő, fásult oregoni mérnökember ijedtében beleöntötte a kávét a klaviatúrába. A költő kulcsra zárta az ajtót, az ágyra ült. Itt találták meg Georginával önmagukat.

Lassan, hattyúszerűen merült el Virrasztó a dunnahabokban. A szálló szétnyílt, és ő süppedni, majd süllyedni kezdett, elkeverték a fájdalom és a hallgatás örvényei, a hortobágyi nádas forgott körülötte, csobogott a tekergő vízfal, nagykócsagok és nyári ludak repültek föl, szárnytollaikkal kavarták a világűrt, csillag hullott, átégett Páfrányoson, a szecessziós sétálókat beszippantotta a tűz, Georgina arca jött elő, ahogy sírva mondja a síró Virrasztónak: „Én mindig itt leszek neked,  amikor csak  akarod”,  és  eltűnt,  és  fölvillant  újra,  és Virrasztó már tudta, hogy merre tart ez a mágikus szédülés; etruszk romok, őszi erdők, koncerttermek, nagy nevetések nyíltak meg előtte és ő zuhant boldogan, reszketve, mert tudta, biztosan tudta, hogy az omlás a Föld közepében áll meg.

Földet ért. Kellemesen hűvös volt, hívogató sötét. Fölkelt, végignézett magán. Bőrsaru volt a lábán, fehér khitónját aranykapocs fogta össze. Virrasztó elindult embermagas cseppkövek, meszes víztől csöpögő falak, árnyékboltozatok között.   Tudta, hogy még mélyebbre kell ereszkednie. Meg kell keresnie őt. És ha megtalálta, el kell indulni vissza, fölfelé, nagy nevetéseken, koncerttermeken, őszi erdőkön, etruszk romokon át. Nem szabad hátrafordulni, csak képzelőerejében bízhat.

A műszerek elvesztették a jelet. A mérnökök hazamentek. Kerberosz tompa ugatása hallatszott. Ment a költő, élete legfontosabb kísérlete felé. Végső próbára tenni képzeletét.

 

A tízedik menyasszony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tízedik menyasszony*

Gyarmati Ágnes-Melindának

I.

Radnót és Iernut között a műút egyik szélén, hermetikusan zárt, párás fürdőkabin áll. (Síkos, torlódó páfránylevelek), egy vetkőző lány, ruhátlan férfi; utóbbinak kilátszik a foga fehérje.

 

Az ajkait szétnyitva figyel; a lány szájában a várakozás szaga, húsa, fogidegig futó kísértés. [Radnót és Iernut között a sejthető élek mentén, domborodik és meglassul, a mattbarna földből a rohanás, szinte érzed a tág görbületeket a hátcsigolyákon.] Már rég eltelt az évszak, a várakozás szaga, húsa besűrűsödik, de nem érintik egymást.

II.

A fürdőkabin párás, gomolygó káddá összpontosul. Az egyik szöglet méregzöld testápoló, afféle mocsár, ketyegő ebihalak – mint fekete zsebórák – nyüzsögnek benne. A másik szeglet hordónyi esővíz, házak cserép- és csatornaleve (mondjuk). Elszabadul a zselatinos puha falióra is. A víz, az élő szövet. Legalább memóriában légy fegyelmezett, riad a lány (rég nincs ruha rajta) és kiszáll; a bal melle kibuggyan a törülközőből, úgy ver a szíve.

A szív alatti tárna zuhog.

III.

Radnót és Iernut között évszakok óta azon az egy sávon süvít a kamion, kávégép őröl, torkaszakadt szivar. A sofőr talpát, testét panírozza az érdes, édes füstdög. A műút szélén, hermetikusan zárt fürdőkabin, benne egy férfi; és egy nő, amint tenyerében tart, kiválaszt, archivál egy percet,

(legyen gömb alakú, vagy golyó – s ha elgurul?)

még nem szűz,

férjhez megy benned.


[függelék

                                              a Tízedik menyasszonyhoz

*

kioldod a mályva-ízt a nyelvizomból.

néhány lágyszárúból a sziromgrimaszt.

esetleg sziromficamot. nyelveken szólsz még?

lehetséges ez?

*

füstös, tüdőformájú. kihűlt helyek

a fényképkeretben. igaz a februári cserepes,

zúzott szánnyom, s a madárcsontú váz,

a bodzáé, most tűnik újnak.

*Sz. G. A tízedik vőlegény című verse mellé.

Módosítószók, hogy halljál

Hawaii bennszülöttek jönnek, együtt rázzuk a zenére.

Hol van már az a jó érzés, hova is tehettem…túrom a táskám, hirtelen milyen mély lett, el sem éri a kezem. Meg kell lennie, biztos csak elcsúszott…aztán valamibe sikerül belekapaszkodnia az ujjaimnak. Húzom, nem eresztem, tűrhetetlen, akkor beledugom a fejem akkor!

Leskelődöm a táskámban, pont akkora méretű, mint a fejem, éppen, hogy csak tudom mozgatni. Jobbra eléggé nehézkes, mindig fennakad a hajszálam a cipzárra. Lécci nyissátok már föl a villanyt! Kösz. Megvan a hiba, a gondom még egy pár ujj volt. Próbálnék megszólalni, hogy héj, akkor már tisztázzuk a helyzetet. De csak pofoz, csapdos ez az eszeveszett kéz a táskámban. Kihúzom a fejem, hát ebből elég lesz. Becsúsztatom akkor az ujjaim, szépen óvatosan, közben kilóg a nyelvem is a koncentrálástól. Az étteremben meg mindenki engem figyel: zsuzsi épp a retiküljével vív sorsdöntő harcot. De minden rendben lesz, pánikra semmi ok!

Szóval ott tartok, hogy kéz be, figyelj, készülj…aztán meg elkaptam! Erősen markolom, szorítom azt a bizonyos kezet, ez több minden szkandernél. Húz, húzd, húznám, már érzem, jöhet, készen állok a fogadásra. A lábammal a falon támasztom magam, közben ordítok, ember, épp a boldogságomért küzdök! Az ásványvizet vénásan pótolják, de ez nem elég a nyüszítésemhez, már lassan ugatnom kell, úgy érzem.

Mesés harcom lassan a végéhez ér, már kikandikálnak a barna táskából a pirosra festett férfi körmök, torkom szakadtából nyögöm, hogy gyere! Ez az, vessző, kint van! A talált boldogság megszerzése után rothadó tejjel koccintunk. Hm, fincsi! De csak lebeg, világtalanul, holott én is vak vagyok egy pillanatig. Dobok rá egy pokrócot, aztán összecsomagolom és finom díszes ünnepi dobozban rejtem el. De előtte még:

A kezet épp rázom, a fotósok hada ellep ebben az ember feletti pillanatban. Apu megnyugszik, hát kislányom ez azért szép szülés volt, csak az a baj, hogy nem vettük fel videóra!

– De hát apu! Nincs is kameránk!

 

Előbb a tánc és aztán a zene

 

Vettem egy fúrót. De nem ám rózsaszint, ez fekete volt zöld sávokkal a fogó részénél.

Csak belépdeltem az üzletbe, ráböktem egy ilyen masszív kis szerkezetre és már dobták is a kosaramba. Sorakozás közben jutott eszembe, hogy szögek híján maradtam továbbra is, ezért mindenkit félrelökve visszabaktattam és 2 évre elegendő mennyiséggel felpakoltam magam. Újrasorakozásom közepette döbbentem rá, hogy nincs is otthon falam…

Mindegy is, felhúztam egyet (mert visszamentem az üzletbe még téglákért és cementért). 1 hónapos késéssel tudtam csak felfúrni a képeket a kék színre mázolt építményemre. Precízen, kimérten, pontosan helyeztem el a fotókat magamról, amikor eszek, nevetek, családdal, barátokkal, meg ilyenek. Fáradtan ugyan, de magammal 1OO%-san megelégedve mentem ezek után aludni.

-Úristen, bombáznak!

A párnámat a fejemre húztam, s úgy remegtem végig tovább az éjszakát. A lövöldözések aztán elcsitultak. Lévén, hogy egyedül voltam itthon, még a telefonért is nekem kellett kimásznom, ezért nagyon óvatosan és lassan kibújtam a rejtekhelyemről. Már világos volt, olyan öt és félhat között, mikor még megfordulok egy utolsó álom erejéig a vekker bántalmazása előtt. Körülszaglásztam. A szagok a legfontosabbak. Halottaknak nyomuk sem, a bombázástól pedig nem siketültem meg. Üvegdarabok a padlón, én meg végigsétáltam rajtuk mezítelen lábbal az ágyból kikelve pizsamában. Nem is fájt, csak…

A lakás rendben volt, semminek nem esett bántódása (csak újból ellopták a képzeletbeli panda macimat) kivéve az újonnan felszerelt képeknek. Fotók hevertek szanaszét a parketton, az arcomat a földhöz verték. Hoztam a partvist, felhúztam egy mesés zoknit és restauráltam a falam környékét. Mindent visszaszereltem, gond egy szál sem volt.

Azután újabb éjszakába indultam bele. A szokásos húsz forgás után gondolkodás közepette kapcsoltam ki magamat. De megint felriadtam, hasítottak, csörömpöltek, minden röpködött a lakásban. Felpattintottam a villanyt, láttam, megint csak a rólam készült képek potyogtak le. Másnap tettem egy próbát: összegyűjtöttem a régről készült fotókat, s csak olyanok kerültek fel, amelyeken nem is vagyok rajta. Rákacsintottam arra a szerzeményre, amelyen anyu csücsül, mikor még a 9O-es években együtt nyaraltunk. Tökéletesen megelégedve indultam el az ágyba este. Rövidzárlat, gyenge érzékelés, vésztartalékok.

Jaj, de aztán megindult minden, mozgott a föld, rázkódtak a bútorok, zaj, a konyhában a tűzhelyen felforrt a víz önmagától, s én meg úgy szédültem, amikor alacsony vérnyomásom miatt hallucinálok. Kapaszkodtam abba, ami még nem dőlt el, s a csuszamlásoktól és az ijedségtől úgy remegett a kezem, hogy én is csak elmosódva láttam. De mindegy is, véget ért. Reggel, mikor felhúztam a redőnyt és beszivárgott a Nap, körbeforogtam a törmelékek között és láttam, hogy a falam sértetlenül áll tovább az ép képekkel együtt. Még a fúró is megsemmisült.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info