Ha kezünkbe kerül egy könyv, és túljutottunk az ismerkedés első körein – például a paratextusok 1 szemrevételezése, szaglászás, belelapozás stb. –, és kíváncsian kinyitjuk, elkezdjük olvasni, akkor természetszerűleg – attól függetlenül, hogy hol, hányadik oldalon volt a belépés helye – egy adott ponttól egy másik adott pontig olvassuk, legyen az akár a kezdőpontot tekintve ugráló, lapozgató olvasás vagy a teljes könyv első betűtől utolsóig olvasása.
Elsőre az érdekel minket leginkább, hogy „ki a gyilkos?”, ezért lemondunk szabadságunkról, elfogadjuk a szerző diktatórikus irányítását, és a sorokat, bekezdéseket, lapokat egymás után – például balról jobbra, felülről lefelé – olvassuk, és ezt az irányt akkor is tartjuk, ha közben átlapozunk egy hosszabb, érdektelennek tűnő, a cselekményt látszólag megakasztó részt, például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását. Ekkor az adott könyv vagy mű elsősorban a fogyasztás tárgya lesz, és bárki is olvassa, „nincs strukturális különbség a »művelt« olvasás és az esetleges, metrón történő olvasás között.” 2 Ezt a fajta (első) olvasást nevezhetjük lineáris vagy vektoros olvasásnak, hiszen egy vonal mentén haladunk egy meghatározott irányban – mintha egy nyíl által kijelölt irányt követnénk, ami a mű terének egyik pontjából mutat egy másikba. 3
Ha aztán később valamilyen különös októl vezérelve újraolvassuk a könyvet 4, már nem tudjuk a felfedezésnek azzal a rácsodálkozó lendületével, ami egy mű esetében csak egyszer adatik meg. Minden újraolvasás kényszer, amely „folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” A Nietzsche által hangsúlyozott, a szöveghez többször visszatérő „újraemésztő olvasás” 5, de még a legnaivabb újraolvasás is elmozdul a lineáris vagy vektoros olvasás technikáitól, és áthelyezi a hangsúlypontokat a mű vagy a cselekmény kibontakozásának követéséről a szöveg építkezésének és architektúrájának csodálatára. Az olvasó már tudja, „ki a gyilkos”, a második és sokadik olvasás során ez mellékes lesz –, viszont előtérbe kerül a mű szövegébe finoman kódolt jel- és motívumháló, mely újra megadja a felfedezés és rácsodálkozás örömét, újra leköt, és amely korábban érdektelennek tűnő szövegrészeket is „a lassú olvasás művészetének” 6 tárgyává teszi – például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását.
Ezt a fajta újraolvasást – amelyben nincsen kötelező haladási irány, és amely az olvasói, emberi gondolkodás feltételezett asszociatív, nonszekvenciális természetéhez is közel áll, ahogy Vannevar Bush a hypertextet bevezetve írja: „Az emberi agy (…) asszociációkat követ. Megragad valamit és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően.” – hálózatos olvasásnak nevezhetjük. Az olvasás ezen a szinten már nem egy vonal mentén halad megadott irányba, hanem a barthes-i felfogás szerint a jelölők szabad játéktereként, azok „sztereografikus pluralitása” szerint 7 értelmezi a szöveget, azaz az olvasás csomópontok és kapcsolóelemek által szabadon alakítható olvasói hálóvá, hálózattá vagy gráffá lesz.
A metaforikusan harmadik olvasás, vagy az olvasás harmadik szintje egy különös, eddig alig, vagy ebben az összefüggésben még nem hangsúlyozott jelenségre és szövegtulajdonságra mutat rá. Talán mindannyian, akik olvasunk, találkoztunk már egy műben vagy szövegben olyan részekkel, amelyek különösen elnyerték tetszésünket, megjelöltük őket, kiírtuk és elrakt(ározt)uk azokat, mint az adott mű vagy szöveg egyfajta esszenciáját, olyan részét, amelyből kirajzolódik az egész körülhatárolható, konkrét mű vagy a módszertani mezőként megjelenő szöveg 8, azaz minden benne van – mint egy szabadon választható terjedelmű összefoglalásban is –, ami az egészben, valahogy úgy, ahogy a tenger bármelyik cseppjében is a tenger „génállományának” egésze, vagy a legapróbb darab DNS-ben is tulajdonosának egésze, minden jellemzőjével és tulajdonságával együtt. Rudy Rucker Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality 9 című könyvének második, Life Is a Fractal In Hilbert Space című fejezetében ugyanezt így írja le: „The reason is that any one word in the pattern is really about as central as any other word. At each position there are a whole lot of branches leading off, and this really is the way it feels, isn’t it? If someone wants to talk to me about myself, I can start just about anyplace… Viewed from the outside, I am really the same thing as my complete life fractal.”
Ha nem ebben az irányban gondolkodunk tovább, és eltávolodunk ettől a mély költőiséggel átitatott episztemológiai-ontológiai tapasztalattól, és egyfajta posztstrukturalista módon közlekedünk az olvasás harmadik szintjének metaforikus terében, akkor alakzatosságukat tekintve hasonló, ám funkcionalitásuk szerint más egységekre és ezek különös tulajdonságaira lehetünk figyelmesek.
Minden műben és szövegben megvan olyan részek és/vagy egységek megjelenésének lehetősége – noha „bizonyítottan” vagy zavaróan és tolakodóan mégiscsak kevésben vesszük észre –, amelyek felborítják a mű egészének strukturális vagy esztétikai harmóniáját vagy más szövegblokkokat elnyomva eluralkodnak a szövegen – nem kvalitatív, hanem a legegyszerűbb kvantitatív módon. Nagyságuk, méretük, terjedelmük és kiterjedésük miatt ezek a szövegblokkok, szövegszinten elemi (jelentés)egységek vagy akár lexiák 10 látványosan elterpeszkednek a művön vagy a szövegen, ahogy az élő test szövetében a jó- vagy rosszindulatú daganat.
Talán ezek ugyanazok a részek, amelyeket az első olvasás alatt átlapoztunk, és a második olvasás során is csak a háló szinte észrevétlen csomópontjait kerestük bennük, mert minden szépségük ellenére unalom, érdektelenség vagy félelem fogott el minket.
Ilyen lexia lehet Roger Martin du Gard A Thibault családjának egyik oldalak sokaságán át kanyargó, a regény korának aktuálpolitikáját boncolgató párbeszéde, lehet Proust a le nem zárás pontosvesszőivel tagolt érzékeny önelemző szemlélődése, Jókai Mór egy-egy lustán lassú körsvenkes tájleírása, vagy Sade márki gigantikus csoportjelenetekkel és a résztvevők (testnyílásainak) kombinatorikájával építkező orgiái vagy orgiaszövegei.
Ezek a lexiák – a mellettük, körülöttük elhelyezett más lexiákkal ellentétben – szövegdaganatok, előjel nélkül, de minden esetben olyan megállíthatatlan és korlátlan növekedés lehetőségét magukban hordozva, amelyet csak egy fennsőbb erő, a szerzői autoritás szabályozhat, tud viszonylagos kordában tartani. 11
Ha leírhatóságukra fókuszálunk – ami a harmadik olvasásnak egyszerre kulcsa és lényege –, akkor megállapíthatjuk, hogy a szövegdaganatnak vagy a daganatlexiának – végeredményben mint egységnek – fraktálszerű tulajdonságai vannak. A daganatlexia „önhasonló”, egyfajta végtelenül komplex matematikai alakzat mentén érthető meg, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető, tehát matematikai, strukturalista, szemiotikai vagy szövegtani eszközökkel leírható ismétlődés figyelhető meg.
A daganatlexia esetében az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész, mintha zoomolnánk, és közeledve-távolodva az éppen látott világot az elemzés tárgyává téve ugyanazt vagy nagyon hasonlót tapasztalnánk (vö. „fractal zooming” 12). Például egy tájleírás vagy orgiajelenet egy bekezdése is ugyanazokkal a tulajdonságokkal, sajátságokkal, jellemzőkkel, leírhatósággal és jelentésességgel bír, mint az egész. Ha kivágnánk a szövegből jelentős részét, a szöveg – de még a mű – egésze nem sérülne, heg ugyan maradna rajta, de az egész nem szenvedne tényleges hiányt, és ha aztán esztétikai vizsgálat tárgya lenne, egészlegességét tekintve „jobban járna”, részeinek arányát és ezek harmóniáját vagy strukturáltságát nem zavarná meg egy elkülönböző tulajdonságú, funkcionalitásában öncélú, kvázi idegen test.
Akár az esszencialitást előtérbe helyező, akár a posztstrukturalista alapokról induló közeledés lesz majd az elfogahatóbb és érvényesebb, az olvasás harmadik szintjének fő tulajdonsága a fraktálszerűség, amelynek általános kidolgozása nem e rövid problémaartikuláló írás célja, és amely majd akkor bontakozik ki, ha körülötte, ha nem is paradigmaváltás, de legalább egy hiperdiádikus terjedésnek köszönhető, interdiszciplináris megoldásokat sem visszautasító kultúrtechnikai-, irodalom- és szövegelméleti kaszkádmozgás bontakozik ki.
Lábjegyzet:
- Lásd: Gérard Genette: Seuils. Seuil, Párizs, 2002. ↩
- Roland Barthes: A műtől a szöveg felé (Kovács Sándor fordítása). In: uő: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 72. old. ↩
- Hasonló juthat eszünkbe hallva azt az irodalmi körökben gyakori problematizálást: Attól függ, honnan olvasunk… ↩
- Noha nem kizárt, hogy a további olvasások, az olvasás további „szintjei” bennünk mint olvasókban egyszerre lépnek működésbe, egyszerre konstruálódnak. ↩
- Friedrich Nietzsche: Kritische Studienausgabe Bd. 5. DTV, München, 1999. 256. oldal (Idézi: Kulcsár Szabó Ernő: Költészettörténet és a mediális kultúrtechnikák. Palimpszeszt 17. szám, 2002. Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/09.htm) ↩
- Roman Jakobson, idézi Jan Ziolkowski: What Is Philology? Introduction. In: uő. (ed.): On Philology. The Pennsylvania State University Press, 1990. 6. old. ↩
- Barthes, im. 70. old. ↩
- Barthes, im. 68. old. ↩
- Rudy Rucker: Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality. Houghton Miffin, 1987. ↩
- „Csillagokká repesztjük szét tehát a szöveget, megrengetjük, akár egy kisebb földmozgás, hogy szétessen a jelentés olyan darabjaira, melyeknek az olvasás csak a tovagördülő mondatokban, az elbeszélés folyékony szövegében, a hétköznapi nyelv nagy természetességében észrevehetetlenül egybeforrt sima felszínét érzékeli. A vezérjelentőt egymásra következő rövid töredékek sorozatára szabdaljuk, melyeket itt lexiáknak nevezzük, lévén az olvasás egységeiről szó.” Roland Barthes (1997): S/Z (ford. Mahler Zoltán). Osiris, Budapest 1997. 25–26. old. ↩
- S itt Sade a legjobb példa a szöveg fraktalizálhatóságára, fraktális jellegére –, aki a Justine-t háromszor újraírta, hatványozott terjedelemben. (Erről bővebben lásd tanulmányom vonatkozó részeit: Boncolások és csinosítások Sade-on. (re)interpretációk és mítosz-(de)konstrukciók Marquis de Sade életműve kapcsán. Patitúra, 2007/1. 31–52.) ↩
- Trishank Karthik Kuppusamy: A Basic Theory and Implementation of Fractal Text. 2004. (Forrás: http://cs.nyu.edu/~tk883/research/knowfractal.pdf) ↩
