Emlék: jel nélkül. A magyar-maja ősrokonság

följegyzések az I. Nautilus Szabadegyetemről

 

Gyergyóba Kolozsvárról, Csíkszeredába Gyergyóból, Marosvásárhelyre Csíkszeredából, Kolozsvárra Marosvásárhelyről, Budapestre Kolozsvárról érkeztem. Budapestről pedig együtt indulunk a Nautilussal Beregszászra. Már az indulás előtti éjszakán elkezdődik az önfelsebzés, Borbáth Péter ágyába üvegszilánk kerül, Kránicz Gábor szembesül saját életével, én pedig keresem a mértéket, ahol már csak test vagyok. Elhelyezem az asztalon a Rubik-kockát, apró darabokra esik szét a szerkezet. Péter erőpróbát javasol, tudom, hogy provokál, ezért csak szilajon védekezem. Csak semmi virtuskodás. Elfogy a Marosvásárhelyről hozott szilvapálinka, csipős paprika kerül a sörbe.

A büfékocsiban találkozunk egy gyilkossal, aki aznap reggel szabadult kilenc év után. Ez az a mozzanat, amikor elkezdődik az I. Nautilus Szabadegyetem. Rögtön Csenge fülébe súgom, hogy vigyázzon a cukormókusára (vagy mire), nehogy elszabaduljon a sztyeppén és megmarcongassák a földikutyák.

S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy. Járjuk be a bennünk lakó sztyeppét. Jegyzetelek:

Fölveszem a szót, hogy

rátegyem a tájra:

ez már a sztyeppe

hidege, magánya.

  Később igazolódik a sejtésem, amikor az első – éjszakai – szekcióban a rozsföld szélénél hallgatom Dupka György történeteit. Katonatörténetek, lágertörténetek, átjárók a történelemből a mítoszba, az állatiból a szentbe. Amíg számunkra – még itt is, Kolozsváron – a tér Napnyugat és Dél felé szerveződik (Budapestre, Bécsbe járunk könyvtárba, levéltárba, Berlinbe írótáborozni, Firenzébe konferenciára, Horvátországba, Görögországba nyaralni), addig Kárpátaljáról Kijev, Moszkva, Pétervár, a KGB-levéltár, Kazahsztán, a kínai-orosz határ, a hanti-manysik földje felé tartanak a történetek. És ezek nem könyvből olvasott történetek, hanem az ők történetei. Mert jártak ott: a medvevadászok között, asszonyvásárokon, repesszel lábukban. S ami igazán fontos nekik, az onnan jött, vagy oda vitték. A történetektől valahogy megmozdul bennem a láger szó, amelyről annyit lehet olvasni. Most kezd feltöltődni a szó, most kezd körvonalazódni egy valódi láger tere. Még nem szemtől szembe, de valahol a közelben, talán a szálláshely mögötti lakásban, egy orosz tiszt is van velünk. Egy valódi orosz tiszt (lehet, hogy ukrán), nem pedig egy – regénybeli. A tér megköveteli, hogy tudomásul vegyem: a szovjet katona létezett, sőt létezik, és létezett a lágeréhség és létezik az éhségangyal.

Hogyan lehet túlélni a lágert? Valójában sehogy. Megfigyelem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás. Emléktábla-projekt, helységnév-tábla-projekt, vallomások, tanúk betűi, tények. Megértem, mi az összefüggés a kézírás és a márványtáblába vésett szavak között, a sírfelirat és a költészet között. Reflexió nélküli ősírás mindkettő – metaforák, trópusok nélkül. Csak a tényeket rögzítjük – ezt állítják, akik archiválnak. De a következő pillanatban – vagy ugyanabban – a tények már metaforákká válnak. A lágerélményhez képest nincsen utólagosság: a tények, vagyis a metaforák a halált rögzítik, teszik örök időkre jelenvalóvá. Éljenek a gyilkosok, éljenek, akik meghaltak, magyarok, ruszinok, svábok, oroszok, ukránok. A halál közelségében a jövőnek szánt üzenet maja titkosírássá válik, hieroglifává. Azért szeretik egymást és tartanak össze a nemzetiségek Kárpátalján – hallom ki az előadásokból –, mert mindegyiküket legyilkolták. A nemzetiségi együttélés tartóoszlopai – hogy képzavarral éljek – a közös tömegsírok, a 18 méter mély emberdögkút Zrínyi Ilona várában.

Egy dologról tudok, ami az életről szólt ebben a virtuális halálarchívumban: a lágerversek, amelyeket kötetbe gyűjtött Dupka György. Egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele, mert ezek a szavak az életet lehelték abba, aki elmondta őket. A lágerversekre, imákra voltam és vagyok azóta is egyedül kíváncsi, zsigerien kíváncsi, ebből az egész emlékezetfasizmusból. A szövegük, a működésük, a ritmusuk, minden érdekel, érint. A halál pedig nem érdekel.

Ilyen a beregszászi múzeum is. Elvileg a város történetét archiválták benne a kezdetektől napjainkig. De képtelen vagyok így olvasni a tárgyakat. Számomra a múzeum a teljes történelmet jelenti, a tárgyak, a tények rögtön metaforákká váltak. Hiszen – kiáltok föl magamban – ebben a múzeumban mindent össze akarnak gyűjteni az őskori kövektől a legutóbbi technikai vívmányig, amit az utolsó szobában egy szekrénynyi szkenner „szimbolizál”. Ott vannak Fedák Sári harisnyái, Kroton-Herkulesnek, a világ legerősebb emberének fotói és életrajza, aki maga is egy ősember, ott van az Auschwitzből hazahozott, egész történelemmel rendelkező bőröv, lerombolt templomok makettjei, több ún. „érdekeltségi könyvecske”, egymással semmilyen logikai viszonyban nem lévő tárgyak, dokumentumok, tények tömkelege. Az élet története és a halál története itt, ezekben a tárgyakban, elhelyezésükben totálisan összekeveredik. A hétköznapok tárgyai és a terror nyomai nem különböztethetők meg. Minden tárgy fölcserélhető minden tárgyal: hiszen ha Fedák Sári harisnyája ugyanolyan fontos a beregszászi múzeum számára, mint az auschwitz-i bőröv, ha ez a harisnya, vagy Kroton-Herkules leesett ujjperce, egy régi írógép, egy rafinált kínzóeszköz ugyanott van, ahol az etnikai tisztogatás katonai dokumentumai, akkor minden tárgy haláltárgy, de ugyanabban a pillanatban röhejtárggyá is válik.

Közben arra gondolok, hogy minden gyilkos ironikus: sejti, hogy tette valójában fölfejthetetlen lesz. Ahogyan én mint idegen nem tudom eldönteni, hogy múzeum ez, vagy temető, úgy az utókor számára is az egész emlékezetkomplexum olvashatatlan vagy félig olvasható titkosírássá válik. Mert felejtés nélkül nem lehet élni. Az emlékezet felejtés is egyben, míg az archiválás emlékezetfasizmus: a totális rögzítés minden emléket olvashatatlanná nivellál. Megismétlem: egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele.

A beregszászi ég lefelé fordított tányér, olyan alakú, amilyenen a sültet szokták hozni a lakodalomban. A beregszászi föld, az éjszaka világító sárga tarló – nekem – a sztyeppehatár. Különös metafora ez is: hiszen a sztyeppe szónak van egy a magyarság őstörténetéhez kapcsolódó aurája, de van egy a sztálini terrorhoz, a haláltáborokhoz kapcsolódó aurája is. Nehéz volt nekem eldönteni, amikor például Fodor Géza bácsi ősmondását hallgattam a turulról mint szabadságszimbólumról, hogy most akkor melyik is a referencia: az amiről beszél, a magyarság őstörténetéhez kapcsolódik, de az, aki beszél, a sztálini terror tanúja, gyermeke. És az, ahogyan beszél, afféle sztyeppei ősmondás: érthetetlen, mint a maja titkosírás.

Az ég és a föld közé egyszer beszúrtam a tekintetemet Beregszászon, a sárga tarló fölött. Tudom, hogy ott maradt az a tekintet: emlék jel nélkül. Amikor hazaérek Kolozsvárra, az utcán meg-megállok, hogy följegyezzek egy-két banális tanulságot:

Ha tükörbe nézel,

a tükrön keresztül látod saját tested.

Ha magadra gondolsz,

a gondolkodáson keresztül

gondolsz önmagadra.

Nincs szükséged többre,

mint amennyit elbírsz:

ételnek, italnak, ruhának, emléknek,

sietségnek, várakozásnak

mértéke van saját mozgásodban.

Amennyit elbírsz,

az mindig épp a határ,

az egyensúly határ,

mi magával arányos.

Aki nem ismeri a mértéket,

vagy aki másoktól veszi át,

mindig túl sokat,

vagy túl keveset cipel magával.

Ki látni akar, elég egy üres pont,

vagy kétértelmű vonal,

melyre ráteheti tekintetét.

Ha többet akarsz, vigyázz,

széthúzza arcod az ablak.

A lélektisztító vízözön és az elmúlás cseresznyeszirmai (Miura Sion világa)


Miura Sion: Titkok kertje

Sincsó Kiadó, Tokió, 2008

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

Sincsó Kiadó, Tokió, 2007

 

 

Amikor Kavabata Jaszunarit (1899–1972) Hóország című regényéért 1943-ban Nobel-díjjal jutalmazták, a Nobel-bizottság azzal indokolta döntését, hogy az író műveiben visszatért a japán írói hagyományokhoz, és ezáltal egy ezer éves örökséget elevenített fel. A XXI. századi japán irodalomban ugyanennek a hagyománynak a folytatója a fiatal katolikus írónő, Miura Sion (1976–).

 

 

Az ezredforduló óta folyamatosan jelennek meg regényei és esszékötetei, amelyekkel különös népszerűségre tett szert napjainkban, olyannyira, hogy 2006-ban munkásságáért Naoki-díjjal[1] jutalmazták.

 

De mi okozhatja ma egy igényes szépíró ilyen mértékű sikerét? A válasz minden bizonnyal az írónő által ábrázolt problémák aktuális voltának, a rendkívüli stílusnak és a virtuóz narratív megoldások alkalmazásának együtthatásában keresendő. A mai japán társadalom szinte minden problémáját lélektani hitelességgel elemző regényei Miurát ez által kétségtelenül korunk más jelentős japán íróival, például Murakami Harukival és Josimoto Bananával teszik egyenrangúvá.

 

2000-ben megjelent első regényében, amelynek főhőse egy pályakezdő képregényíró, azt a mindennapos küzdelmet mutatja be, amely a japánok életének igen nagy részét foglalja el, vagyis a munka világában való helytállás embert próbáló harcát.

 

Elbeszéléstechnika és problémafelvetés szempontjából is kiemelkedő két regénye: a 2002-ben megjelent Titkok kertje () című ifjúsági regény és két évvel később napvilágot látott műve, Akiről mesélni kezdtem ().

 

Adott egy katolikus leányiskola Jokohama környékén. A Titkok kertje hősei, a három középiskolás lány számára meghatározó lesz ez a miliő személyiségük kibontakozásában, a fókuszban mégis a tizenéves lányok – Igarasi Najuta, Nakatani Szui és Bója Tosiko – külvilághoz való viszonya – elsősorban férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságuk –, illetve a felnőtté válás lépcsőfokai állnak. A regény három részének elbeszélője a három lány, így biztosítva a különböző nézőpontok érvényesítését környezetükhöz és egymáshoz való viszonyuk értékelésében. Az írónő kitűnően érzékelteti a serdülő lányok élénk fantáziavilágát, valamint élő és élettelen környezetük iránt mutatott fokozott érdeklődésüket. A vízözön után című első rész Igarasi Najuta története, amelynek központi problémája a fiatal lány tisztulási szertartása. Ennek alapja pedig a bibliai vízözön, Najuta ugyanis így akarja megtisztítani lelkét azoktól a hatásoktól és rendellenességektől, amelyeket életében addig elszenvedett. Abban biztos volt, hogy a vízözönnek mindent el kell söpörnie, ami kisgyermekkorának azon napja után történt, amikor szexuális zaklatás érte. Az azonban sokkal nagyobb fejtörést okoz neki, kit, illetve mit vegyen be maga mellé az új Noé bárkájába, mely személyek és mely érzések, eszmék maradjanak meg újra kezdett élete számára. Két barátnője közül a számára kedvesebbiket, Szuit talán érdemesnek tartja erre, ugyanakkor a Krisztus által hirdetett reményben az őt ért megpróbáltatások (többek között az említett gyerekkori trauma, anyja halála) következtében már nem hisz, ahogyan a békét hozó olajágban sem, így ezeket az összes többi zavaró tényezővel együtt elsodortatná, s önerőből kezdene új életet. Tekinthetjük ezt kamaszkori dacnak vagy kiábrándultságnak, Najuta lelki vívódásairól azonban senki, még két legjobb barátnője sem tud, s amikor a lány több hétre bezárkózik otthonába és még az iskolából is hiányzik, csak találgatják, mi lehet ennek oka. Ezt a mozzanatot azonban már Bója Tosiko szemével láttatja az írónő. Tosiko titkos szerelmi viszonyt folytat egyik tanárával, ám amikor ez kitudódik, véget kell vetniük a kapcsolatnak. A tanár ugyanis egy fenyegető levelet kap, amelyből kiderül, valaki tud kapcsolatukról. A levelet feltehetően Szui írta, nyilván barátnője védelmében, Tosiko esetében azonban ez éppen ellenkező hatást vált ki, szégyenében elmenekül az emberek elől: a Csiba megyei Kjúdzsúkjúrihama tengerpartra indul, s nem látják többé. A regény legintellektuálisabb alakja Nakatani Szui, akit Tosiko is úgy jellemzett, mint egy kivételes, felnőttesen viselkedő fiatal lányt, aki fokozott távolságtartással viseltetik környezete iránt. Neki is megvan azonban a titka, egy meg nem született fiútestvér „személyében”.

 

Az Akiről mesélni kezdtem bonyolult lélektani regény, amely lazán kapcsolódó fejezetekből áll, és a modern japán társadalom, valamint az egyetemes emberi természet valamennyi problémáját felvonultatja. Miura ezen szövegében is különböző elbeszélőkkel mondatja el a hat fejezet eseményeit, a narrátorok – akik minden esetben férfiak – azonban mind valamilyen kapcsolatban állnak a központi figurával, a nőügyeiről elhíresült történelemprofesszorral, Muragava Tóruval. A férfi így szintén különböző nézőpontokból kerül górcső alá, ám az apró mozaikokból így sem derül fény minden őt övező titokra, talán ezzel is érzékeltetve, mennyire nehéz megfejteni egy ember személyiségének minden apró részletét. Az elbeszélők, illetve az általuk bemutatott személyek valamilyen módon szenvedőalanyai Muragava tetteinek. Megjelenik a regény lapjain a megcsalt feleség, a Muragava miatt megcsalt családapa, Muragava fia, akit apja kamaszkorában hagyott el, Muragava mostohalánya és vér szerinti lánya.

 

Az első fejezet – ahogyan a későbbiek közül valamennyi – az igazságkeresésről szól. Ki írta azt a fenyegető-figyelmeztető levelet, amelyben leleplezik a professzor egyik szerelmi viszonyát, s mi igaz az abban foglaltakból. Miszaki, Muragava volt hallgatója meglátogatja tanára feleségét, hogy együtt derítsék ki a levélíró kilétét, s megvitassák a további teendőket. A szöveg hangsúlyozza a japán nők sok tekintetben máig kiszolgáltatott helyzetét. Muragava felesége alaposan megfigyeli férjét, s pontosan tud annak kicsapongásairól, mégsem szólhat ellene semmit.

 

Hasonlóan általános társadalmi kérdést feszeget az írónő, amikor a családok látszólagos boldogsága, látszatbékéje mögött rejlő elfojtott konfliktusokat mutatja be. A japán ember ugyanis igyekszik minél inkább eltakarni a külvilág elől saját személyes problémáit. Az egyetemista Sibuja Sunszuke részletesen megfigyeli a szemközti lakásban lakó, elsőéves Muragava Ajakót, a professzor mostohalányát. Befelé és kifelé mutatott életének kettőssége így nyilvánvalóvá válik, ennek megnyilvánulása padig a lány öltözéke: amíg az emberek között mindig színes ruhákban jelenik meg, addig otthon csupa feketét visel. Muragava Ajako egy Sibujával való beszélgetés alkalmával utal a családjában húzódó feszültségekre, és arra, hogy anyja annyira nem bízik mostohaapjában, hogy mindenhová vele utazik. A lány azonban képtelen feldolgozni a belső konfliktust, s egy kamakurai nyári tábor alkalmával a tengerbe öli magát. A következő részben Muragava Ajako rejtélyes halálának körülményeit igyekszik kideríteni Muragava első házasságából született lánya, Hotaru és vőlegénye.

 

A reggeltől estig dolgozó, ezáltal családjától távol maradó férj is megjelenik a műben. A második fejezet narrátora ugyanis ennek következtében lesz kárvallottja Muragava nőcsábász tevékenységének, mivel távolléte alkalmat ad az akkor éppen háziasszonyok oktatását végző tanárnak, hogy elcsábítsa feleségét. Az utolsó fejezetben újra elbeszélővé előlépő Miszaki házassága sem tökéletes, hiszen feleségével hosszú évtizedek alatt sem születhetett gyerekük. Az asszony ezért saját magát hibáztatja, lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért képtelen megfelelni női kötelezettségeinek. Ők ugyancsak próbálják fenntartani a boldogság látszatát a társadalom felé, s még a gyerek hiányát is igyekeznek kompenzálni: gyakran vendégeskedik náluk egy gyermekkorában elveszett, és néhány napra idegen asszonyhoz került középiskolás fiú.

 

Végül fontos megemlíteni, hogy Miura Sion többek között ebben a regényében is megjeleníti a természeti katasztrófák általi örökös félelemben élő japánok képzetvilágát. Muragava fia, Johito világvégeként élte meg azt a napot, amikor apja elhagyta őt, Hotarut és anyját, s attól kezdve újra és újra megjelent előtte egy apokaliptikus látomás.

 

Külön ki kell emelni az írónő lírai, minden apró részletet érzékletesen bemutató stílusára, amely a kezdetektől fogva sajátos vonása a japán irodalomnak. A klasszikus japán költészetből ismert motívumok főként természeti képekből építkeznek, és sajátos szimbólumrendszert alkotnak a japán köztudatban. Ennek egyik közismert eleme a cseresznyevirág, amely Miura Sion Akiről mesélni kezdtem című szövegében a második fejezet vezérmotívuma. Az elbeszélő kertjében lévő, ám útépítés miatt kivágásra ítélt cseresznyefa lehulló szirmai most, a XXI. században is a boldogság és a szépség mulandóságát, a folyamatos változást szimbolizálják. „Egy esős vasárnapon a cseresznyeszirmok egyenként peregtek az ágakról, mintha valami elviselhetetlenül rájuk nehezedne. Abban a pillanatban, amikor a szél szárnyára kelnek, megfeledkeznek a súlyról, ami őket nyomja, s apró remegésekkel tarkított körkörös pályát írnak le, ahogy a föld felé igyekeznek.”[2] Ilyen érzékletesen jelenít meg az írónő egy apró mozzanatot, különleges atmoszférát teremtve ezzel. A regény első fejezetének vezérmotívuma a kristály, amely a társadalom bonyolult, játszmákkal és veszélyekkel teli sötét erdejéből való szabadulást jelképezi. „Ő most egymagában sétál a széles pusztaságban – mondja a narrátor Muragava második feleségéről – Tudatában annak, hogy lába elé egy-két összeszáradt holttest gurul. Lelkében mégis a világ legcsúnyább, de leggyönyörűbb kristályával.” A Titkok kertjének zárójelenetében az utolsó rész elbeszélője, Nakatani Szui hosszasan elnézi az ereszcsatornából esővízzel együtt kifolyó kaméliaszirmokat, s megilletődve gondol arra, hogy a világ első szülésének szemtanúja volt ez által. Az Akiről mesélni kezdtem pedig a behavazott Nyugat-Japán egyik buddhista temetőjében ér véget, ahol utolsó felesége örök nyugalomra helyezi Muragava professzor hamvait, amellyel együtt a fölbe száll a férfit övező titok: kit szeretett igazán életében, szeretett-e egyáltalán valakit. Idézhetnénk még az utolsó fejezet címének – Hazaút kettős szimbolikáját, vagyis az utat eltévesztő, ezáltal hazatalálni képtelen öregemberek konkrét problémáját, illetve a lélek halál utáni megnyugvásának, „hazatalálásának” mozzanatát…



[1] Az egyik legjelentősebb japán irodalmi díj, Naoki Szandzsúgo író tiszteletére alapították 1935–ben.

[2] A művekből vett idézetek Fittler Áron fordításai.

Tábori posta

(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

 

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamradúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

 

 

Monkswell; Ballada Demiánról

 

Monkswell

 

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

 

 

Ballada Demiánról

 

 

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.

 

Steampunk szöveglabirintus

Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,

egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.

(Jorge Luis Borges: A történet fonala)

 

 

A közel hatszáz oldalas regénymonstrumot szerzője posztmodern kalandregénynek nevezi. Bár a műfaji elnevezés igencsak semmitmondó, éppen ezért talán arról a megsüvegelendő szerénységről tanúskodik, hogy Az idő térképe nem kíván birokra kelni a populáris kalandregény olyan jelentősebb képviselőivel, mint például Carlos Ruis Zafón. Palma kortársának regényeiben (A szél árnyéka, Angyali üdvözlet) ugyanis képes meghaladni a cselekményközpontúságot (vélhetően ez lenne a posztmodern kalandregény fő ismérve), ezzel pedig a kalandra, rejtélyre és misztikumra áhítozó befogadói közeg elvárásainak kielégítése mellett az emberi gondolkodás mélystruktúráiba való belemerülésre is szakít időt. Más kérdés, hogy a kalandregény „posztmodernitásával” Palma annak a nem ma kezdődött folyamatnak az újabb állomására is reflektálhatott, amely permanensen ellehetetleníti valamiféle „magasabb stíl” óvatos kikülönítését a végeláthatatlan szövegkavalkádból. A piac és a tömegkommunikáció törvényszerűségeinek névértékén jegyzett irodalmi tevékenység tulajdonképpen a mindennapos kánondöntés veszélyével fenyeget, ami nem is tűnne annyira démonikus folyamatnak, ha az olvasáskultúra – más médiumokkal szembeni – rohamos eldeformálódása nem a klasszikus zsánereket kiüresítő bestsellerek áramlásának függvényében alakulna. Ebben a helyzetben különösen örömteli pillanatokat okozhat egy olyan könyv, amelynek textúráján erőteljes újító szándék tükröződik, és amely szembetűnően hordozza a képzelőerő gereblyenyomait is. Az idő térképe márpedig örömteli pillanatokat okoz, még akkor is, ha inkább a történések sodró lendülete vezérli az olvasást. Ennek eredményeképpen, ha nem is helyezkedhetünk el kényelmesen a regény olvasásakor a kontemplatív (ön-)megismerés pozíciójában, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a végletekig dacolunk a hermeneutika gondosan lefektetett premisszáival…

…és végül vesztesen kerülünk ki a küzdelemből, hiszen Palma regénye igenis képes arra, hogy csodálatos utazásra invitálja olvasóját, egyúttal megkérdőjelezzen bizonyos evidenciákat, és ráébresszen minket arra, hogy mindennapos döntéseink új és új folyosókat nyitnak az időben. Az idő térképe minden sematikus jegyével, minőségi ingadozásával, és szerzőjének túlontúl óvatos igyekezetével együtt elgondolkodtató munka, miközben értékét leglátványosabb tulajdonsága, a kusza és összetett cselekmény szolgáltatja. A három fejezetet felvezető rezümékből is tisztán látszik, hogy Palma narrátora nem csupán a viktoriánus Anglia teréből szól ki felénk, hangját is a koramodern poétika ismérveihez igazítja: hangsúlyosan reflektál mindentudására, a cselekmény kötelező zökkenőire – szinte minden kitérőjét megokolja, kezét nyújtja felénk, hogy ne fulladjunk bele a betűóceánba. Mi pedig, nyájas olvasók annak ellenére ráncolhatjuk össze szemöldökünket, hogy gyakorlatilag minden segítség adott az értelmező olvasáshoz, talán csak a lábjegyzetek hiányoznak, hogy – ha eddig még nem ismertük őket részletesebben – biográfiai szemelvényekkel kerülhessünk közelebb H. G. Wellshez, Hasfelmetsző Jackhez, az Elefántemberhez, Bram Stokerhez, valamint Henry Jameshez, azaz azokhoz a szereplőkhöz, akiknek segítségével Palma sajátos „fiktív” konstrukcióját izgalmasan hozza játékba a kollektív emlékezet archivált és legitimált szegmenseivel, az ismert világtörténet időegyenesén helyet foglaló alakokkal.

A három összefüggő történet első részében Andrew Harrington próbál visszajutni az időben, hogy megakadályozza szerelme, a prostituált Mary Jane Kelly halálát, míg a második részben Claire Haggerty szeretne kapcsolatba kerülni az emberek és az automaták között zajló jövőbeni háború hősével, Derek Shackleton kapitánnyal. Mindkét esetben H. G. Wells, a legújabb londoni őrületet, az időutazást kiváltó regény szerzője siet a hősök segítségére, miközben fontos szerephez jut Gilliam Murray is, az időutazások lebonyolításáért felelős cég mindenható igazgatója. Bár mindkétszer trükkök és fortélyok szükségeltetnek ahhoz, hogy a mozaikdarabkák a helyükre kerüljenek, azaz újraíródjon a Mary Kellyvel leszámoló Hasfelmetsző Jack élettörténete, illetve a 2000-ben végkifejletéhez sodródó háború krónikája, a zárlat készteti arra az olvasót, hogy új megvilágításba helyezze az eseményeket. Mikor már azt gondoljuk, a felsoroltakon túl már nincsen egyéb módja az időutazásnak, azaz a regény megnyugtatóan járta körbe a kérdéskört, hirtelen felbukkan egy jövőből érkező figura, aki tisztában van azzal, hogy három éppen íródó vagy befejezett munka, A láthatatlan ember, a Drakula, valamint A csavar fordul egyet a közeljövőben végérvényesen meghozza az elismerést, és az ércnél maradandóbb rangot a széppróza három kortárs képviselőjének. Palma regényének legérdekesebb, de egyben legelhibázottabb részével állunk szemben: míg fény derül arra, milyen formában is képzeli el Palma az idő térképét, addig megszakad az eddig követhető és jól letapogatható cselekménysor. A regény ezen a ponton akarja végleg helyre tenni az időutazással járó elkerülhetetlen paradoxonokat, valamint végső nyomatékként itt próbálja kiemelni az 1897-es év érdekes együttállásait, nem beszélve arról, hogy mintha a narrátor kicsit bele is bonyolódna mindentudásába. Az idő térképének végeztével szinte minden oldalra jut egy csavar, izgalmakat és meglepetéseket tartogat számunkra a történet. Palma az egész tölténytárat kilövi, de a vaktában ellőtt sorozatról kiderül, hogy hellyel-közzel célt is talált – meglepő módon.

Nagyon elcsépelt lenne így a végén a szerethető, jól megírt, lebilincselő regénytípus modelljébe kapaszkodva hozsannázni erről a regényről, amely tehát posztmodern kalandregény létére igencsak próbára teszi olvasója rövidtávú memóriáját, logikáját, és néhol türelmét is, de szívem szerint hasonló módon egyszerűsíteném le feladatomat a szövegét áhítattal, óvón kezelő szerző munkájának ismeretében. Nem teszem, mert banálisan szólva többet érdemel az a munka, amely nem tereget ki minden lapot az olvasó asztalára, hanem hagyja, hogy az olvasás valóban értelemkonstituáló (már-már az írás metaforikájába csúszó) aktussá váljon. Fő újítását abban a trükkben véltem felfedezni, amely a szöveg teljes ismeretében ténykedő narrátor „mögül” késztet a történetet lejegyző primer autoritás megkérdőjelezésére, az „egysíkú” szövegfelületet palimpszesztként láttató eszköz határozott bevonására. Az idő térképe többrétegű, bármennyire is egyszerűsíti le a helyzetet az egyébként zseniális oldal. A viktoriánus trilógia második része, Az ég térképe a hírek szerint már az utolsó simításoknál tart, így hamarosan újból beülhetünk Felix J. Palma masinájába.

Felix J. Palma: Az idő térképe, ford.: Latorre Ágnes, Európa, 2011.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info