Végre elmentek!

Hat napja, négy órája és huszonhét istenverte perce várok egy lélegzetvételnyi magányra. Hajszálpontosan. A front, lett légyen az bármelyik, már csak ilyen: jobb híján nincs más szórakozás csak a parányi homokszemek számlálása, melyek ráérősen peregnek nyomorult életünk búrájában. Egyszerű játékszabályok: óráról órára, percről percre csökken az a halom, amely a hátralévő szenvedéseket jelenti, s nő a másik mintegy tűrőképességünket dicsőítendő. Vagy ahogy mi tekintünk rá, egyszerű véráldozatai a háború istenének, azt a százegyedik fekvőtámaszt, amelyet életünkért, e merőben hősietlen harcban nyomunk ki a ránk szabott kötelességek ólomsúlya alatt.

Mellesleg köszönjük szépen, de a harci szellem, nos hát az ideát töretlen. Még olyan apróságok sem vethetnek gáncsot neki, mint egy üszkösödő lábujj teszem azt, amivel a minap járultam a mindenható tábori felcser színe elé: „Hogy ez? Ne is törődjön vele!” – bíztatott nevetve a nemes gyógyítónk – „Az első sortűz majd begyógyítja.”

Tudom, mit gondolnak, de ne is lepődjenek meg ilyesmin, így megy ez minden patkányjárta, hullaszagú, pocsolyás lövészárokban széles e vidéken.

Már én se teszem.

Nem is tudom mi lepett meg utoljára. Emlékszem egy cikkre, az osztag, golyó lyuggatta faliújságjára, mindjárt a vezérkar, a mártírhalál üdítő ígéretével kecsegtető plakátja mellé tűzve. Fekete-fehér, gyűrött fecni volt csupán, elmosódott félkövér betűkkel tiltakozva a katonák alkoholizmusa ellen.

Akkor jó ideje először és utoljára egetrengetőt nevettünk a fiúkkal, s felidéztük a havi egyszer kapott, ötven főre szétosztott whiskynk tölgyfahordótól karakteres ízét. No, meg az arcszeszünk savként maró, mégis szinte már elviselhető aromáját.

Alkoholizmus? Biztosíthatok mindenkit, mifelénk az is egy a valótlan álmok fényévhosszú listáján.

Egyébként, ha nagyon érdekeli önöket, Peckes vagyok, legalábbis ideát így hív mindenki. Ezzel illetik azokat a bakákat, akik abban a kivételes szerencsében részesültek Fortuna részéről, hogy kettőnél több végtaggal és érzékszervvel rendelkeznek. Peckes. Errefelé az ilyen katona ugyanis peckes, egyenesen a Nagy Könyvből kivágott mintapéldánya a feláldozható golyófogóknak. Az igazi nevem szóra sem érdemes, figyelembe véve, hogy innét amúgy sincs menekvés oda, ahol értéke és szerepe lenne a két név luxusának. Úgy értem, ez a világom, s ebben is fogok meghalni. Nincs értelme hát hasztalan és fölöslegesen idegen ízekkel és adalékokkal felhígítani azt a keserű likőrt, amelyet immáron harmadik éve szopogatok mostoha sorsom jóvoltából. Különben is, Lucifernek elég egy név is, hogy halálig tartó benyomást tegyen az emberre. Akkor hát minek flancolni, nem igaz? Ha neki jó, akkor a magunkfajtának is, már pedig előbb vagy utóbb ő lesz cafatokra szaggatott lelkem vasvillás házigazdája. Míg világ a világ…

Ha már a vörös fickónál tartunk a szarvakkal, hadd mondjam el, hogy egyházi neveltetésben lehetett szerencsém részesülni szüleim felbecsülhetetlen nevelési elképzeléseinek okán, s ekképpen, mint minden hozzám hasonló szerencsés bennfentes, természetesen én is az epémmel egyértékűnek tartom az egyház szent intézményét papostul, dogmástul, mindenestül.

Ne vessenek rám követ ezért a betűimet olvasván, de nincs mocskosabb képmutató azoknál, akik az Úr nevében várnak alamizsnát egy olyan rendszeres, de főként módszeres népámításhoz, mely nem átallja büntetlenül a „kiaknázandó” gyermeki ártatlansággal helyettesíteni a cölibátus, s ingyenéléssel a jólét hátborzongatóan fontos problémáját. Mindenesetre ami késik, nem múlik. Sovány, ám tápláló vigaszt nyújt nagyapám egyik kedvelt mondása: „Az a jó a pokolban, hogy mindig van még egy szabad hely!”

Tudniillik, két fajta katona létezik: az, amelyik már nem hisz Istenben, és az, amelyik épp most kezdett el hinni benne. Ki kárhoztathatná bármelyiket is? Képzeljék csak el: ha az életük csupa láng, süvítő, robbanó, loccsanó halál, ha nincs más, csak a holnap mája, s minden nap ugyanúgy önök szolgálnak fő fogásként a Nagyok asztalán, akkor barátaim, a teológiai határok kevesebbet érnek, mint a légypiszok a zsindelyen.  Hisznek, nem hisznek, ez a dilemma mielőtt kihűlnek, s korántsem jobblétre szenderülnek. Kevesen jönnek rá, hogy lényegében teljességgel mindegy. A csuklyás fickó a kaszával nem számít fel felárat a vallási meggyőződés helytelenségért. Inkább csak amolyan kapaszkodó ez, mint mikor a kisdiák elszántan szorongatja a jegyzeteit egy dolgozat előtt. Már semmit sem tehet, amivel előrébb jutna, már késő, de a puszta tudat, hogy kapaszkodhat valamibe nikotinként hat zaklatott lelkére.

Boldog naivitás, áldott kényszerképzetek!

Apropó, engedelmükkel rá is gyújtok, most, hogy senki sincs itt, hogy közösen cipelt bajtársi balszerencsékre hivatkozva elkérje a maradék szálakat. Ha szerencsém van, ennyi év füstölés után, talán előbb visz el egy újabb slukk, mint egy golyó a homlokomba. Nevezhetnénk kapaszkodónak ezt a fajta hozzáállást is az egészségem, a hamisított Malboro oltárán való idő előtti feláldozásának, a lelki megnyugvásom érdekében, ám részemről egy ilyen metafora az eddig lejegyzett gondolatok rút, földbe tiprása volna.

Mibe kapaszkodjon a magamfajta, ha épp nem egy szurony vagy revolver olajos tapintása karcol biztonságérzetet üveglapnyi lelkébe? Mikor a térdem úgy remeg, hogy véresre veri a párját és viszont, mikor a fogaim zománcot forgácsoló vacogással tiltakoznak a sorsom ellen, ugyan mibe kapaszkodjak.

Drága Lénám, ugyan mit markoljak görcsösen, hogy elviselhetővé tegye felgyorsult haldoklásom értelmetlen perceit?

Így is van. Az élet nem más, mint elnyúlt haldoklás, várakozás a csúcsponttól, melyet születésünk pillanatában élünk meg, az elkerülhetetlen kilakoltatásra e világból.

Hat napja, négy órája, s immáron harmincegy perce várok rá, hogy kezembe vegyem az utolsó kapaszkodómat jelentő emlékem egyetlen tárgyi bizonyítékát. Egy totemet, ha úgy tetszik. Mondhatnám, ha bűnügyi nyomozás folyna szánalmas magánéletem kronológiájáról, mindjárt az első nap parkoló-pályára kerülne az ügy bizonyíték híján. Ugyanis a tettes, azaz jómagam, aki mindenképp bűnös minden vádpontban, magánál tartja az egyetlen nyomát, hogy valaha szerelmes…pardon, sültbolond volt.

Ej, de gyűlölöm az „sz” betűs sátánfattyát!

Nem más az, csak a csalódás és szenvedés varázsigéje, egy biztos recept legfontosabb adaléka, az elkerülhetetlen pofáraeséshez. Mégis oly kérlelhetetlen saskarmokkal ragaszkodom a fotódhoz! Szinte hullamereven. Hah, egy újabb tünet életem kórtörténetébe, melyben a diagnózis már rögtön a címben foglaltatik.

Oly szép vagy még mindig, te drága emlék! Bár gyűlölnélek, s te magad tettél volna érzéketlenné, miután sürgönyben közölted: találtál valakit, beleszerettél. Százezerszer inkább egy acélgolyó tépne belém, mint a szavaid pengéje. Bár ne kísértene olya kegyetlenül beszédes tekinteted, mely arról mesélt, amiről férfi csak álmodhat. S lám, most, hogy csak emléked őrzöm pusztuló kastélyom ódon falai közt, a te képed, a te színarany arcod nyújt nehezéket lebbenő életem súlytalan lapjaira. Ha te nem volnál belémivódva, akár egy makacs folt a hajtókámon, a szél, az az istenverte, mindent átfúvó orkán, elsöpörné az utolsó fogódzkodóm, s vele együtt épp oly könnyedén engem is.

Múltban élek, ha már jövőm okafogyott.

S most, hogy egyedül vagyok, csókot csenek élettelen, tökéletlen másodtól, fogom a papírt, melyet egykor önnön bársonykezeddel adtál, remélve, ha létezik bármilyen szikrája e világon felsőbb erőknek, ha igazság nem is maradt egy csepp sem Isten kedvenc „mindenes-levesében”, feléd küldik, amit érzek, s megérzed: rád gondolok!

Most még, s aztán mindörökké!

Aztán a magány elillan, helyette harsonaszó tör át a rókalyukba mélyesztett fekhelyhez vadul és kéretlenül, akár egy kósza haramia. Olybá tűnik felcsendült az utolsó hívó szó: „Rajta, rajta, gyerünk fiúk! A hazátokért!”

Magam is pattanok fel, csak előbb zsebembe mélyesztem a hat kontinens legdrágább kincsét, melynél keresve sem található értékesebb számomra, mióta Téged elvesztettelek.

Enélkül, nem tudom megtenni, nem vagyok képes elhagyni még egy ilyen ocsmány létet se a halálért. Csak tudnom kell, hogy ott van egy részed, és nem jelöletlen test leszek csupán teáltalad. Észben kell tartanom, hogy léteztél, s csakugyan nem a képzeletem gonoszsága ültetett életembe, s törölt ki onnét később. Ha már mindent elvesztek, csak a bizonyosságot hadd tartsam meg, hogy egyszer, egy képtelenül tűnékeny, ám mégoly feledhetetlen ideig szerettél engem.

A búcsú fájdalmas, de már hónapokkal ezelőtt lejátszott sakkparti. Mattot adott a saját életem, ugyan mit tehetnék? Kidőlök a sorból. Jön a végső lélegzet, érzem sajgó csontjaimban, s lesoványodott tagjaimban. Szentimentális? Meglehet, ám a helyemben még ez is csak a halál közelgő tünete. Végre rám lehelt a csuklyás bűzös leheletével.

Az igazi golyó általi kötél, egy romantikus bolond kivégzése, ostoba, érzelgős bűneiért. Halálra ítéltek, s én azt, ha örömmel nem is, de büszke belenyugvással fogadom, mintha csak szemüveget írna fel az orvos lassan vénülő, ám még ifjonti hévvel vizslató szememre.

Fogom a puskám, barbár cinkosom, a fába és acélba öntött gyilkost, s fesztelen arccal hagyok hátra mindent. Egy perc múlva, ha minden jól megy, semmi vagyok…

 

Robika valamelyik év májusában jött a világra. Szép, egészséges kisfiú, gratulálunk anyuka. Robika feje tetején csak néhány világosbarna pihe lengedezett, a szemét néha-néha kinyitotta, de gyorsan össze is ragadtak újra. A könnyzáportól még kinyitni sem tudta rendesen, hogy körülnézhessen, hogy miért jár kézről kézre és mi ez a felhajtás körülötte. Zokogott, mint a többiek, amikor megérinti őket a levegő és amikor szemüket úgy szúrja az erős fény, mint a miénket, felnőttekét, amikor a sötét és nyirkos aluljáróból az utcára érkezünk. Az övéhez hasonló nyirkos arcok mindenütt. Megölelgetik, megmossák és leteszik valami kemény helyre, sok-sok textilbe burkolva. Szinte belefér az édesanyja egyetlen tenyerébe.

 

Kissé furcsállhatja, hogy hirtelen mit keres itt az óriások között, mint egy rossz mesében, amikor valaki messzire kerül a jól megszokott és szeretett otthonától és csupa félelmetes szörnyeteg közé kerül. Bár vele ismerősként bánnak, mindig ugyanazzal a furcsa, skandáláshoz hasonlatos szóval szólítgatják, és úgy pakolgatják ide-oda, mintha élettelen tárgy lenne, teljesen öntudatlan, cselekvőképtelen és kiszolgáltatott, hiába próbál ordítani, mindig valami gumival tömik be a száját, amitől valóban meg is nyugszik. Máskor ugyanilyen, ámde lyukas gumival közelítenek felé, valami színes, pépes szer folyik belőle, és azonnal elhallgattatja. Nyugtató lehet, tele tömik gyógyszerekkel, amitől teljesen elveszíti minden önállóságát. Nem tudta, hogy meddig mehet ez így és mi fog történni. Amikor próbálja ezt a gumis üveget megtartani, az mindig kiesik a szájából és szétfröcsögtetve a tejet a földre esik, néha még el is gurul a nem messze lévő szék lábáig, beleütközik és megáll. A felhabosodott tej buborékai ilyenkor egymás után pukkadnak ki, utána meg már az ő szájában teszik ugyanezt, mert a mama zsörtölődve felveszi, és kedvesen, játékosan megdorgálja Robikát, hogy ejnye-ejnye, inkább maradjon nyugton és igyon szépen, mert nem fog mindig ugrálni a fotel és a padló között, hogy a ledobott üveget felszedegesse.

 

Így teltek el az évek, Robikának nem nőtt sokkal több haja. Azóta hiába próbált annyiszor lábra állni, nem tudott. A szülei mindig utána rohantak, és leültették, ő pedig elkezdett üvölteni és kapálózni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy hagyják békén, ne érjenek hozzá, igenis meg tudja csinálni. Ilyenkor Szandra mindig érdeklődve figyelte a sarokban lévő fotelben összekucorodva. Olyan volt, mint egy jóllakott cica. Persze néhányszor sikerült kicselezni őket, mert nem figyeltek oda. Akkor mindig hatalmasat esett és nagyon sírt, de nem bánta, mert a mamája nagyon gyengéden viselkedett vele ilyenkor. Ugyanezért egyszer a poharat dobta földre, ami darabokra tört, a tócsa közepén meg ott voltak a szilánkok. Megveregette a kezét, elég erősen, de hamar felkapta az ölébe, és rohant vele a lifthez, majd végigvitte az utcán, egyenesen a tőlük két sarokra lévő doktor nénihez. Ott hatalmas kötést tettek Robika fejére, szép fehér turbánt, olyan volt, mint egy basa. Amikor meglátta magát a tükörben, nevetésben tört ki. Több hétig kellett hordania, a végére azért már eléggé zavarta, amikor mindig a szemére csúszott, de az anyja a narancssárga bot illatú kezével mindig megigazgatta. Neki külön főzött, bár Robika nem tudta, hogy miért, hiszen a többiek ételének is finom illata volt. Próbált belemarkolni a tányérjába, amikor a nővérével foglalkozott és nem figyelt, és gyorsan a szájába tenni a zsákmányt, de akkor anyu eléggé dühös lett, és már csomagolta is szalvétába a nyálas masszát, aztán megmosta a kezét.

 

Szandra, úgy tűnt, valamiért nem kedvelte. Egyszer megkérte az anyját, hadd vehesse ő is ölébe az öccsét, úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Testvéri szeretet. Máskor, amikor lefeküdt mellé játszani, a macis csörgőt nem csak a levegőbe lendítette, hanem a fejéhez is. Vagy amikor sírt valamiért, mondjuk mert sokszor fájt a hasa, akkor megcsipkedte. A karját, az oldalát, az arcát. Rengeteg düh volt azokban a hétéves ujjacskákban. Volt, hogy több piros folt is volt a testén, de Szandra szerencséjére hamar elmúltak. Szandra egyébként szép kislány volt, Robika szerette, ha a közelében van, még akkor is, ha ijesztően viselkedett, és fájdalmat okozott neki. Szeretett volna beszélni róla, már csak azért is, mert Szandrának igazán selymes hangja volt. Még ha hisztizett, akkor is telicsilingelte az egész házat. De Szandra sem beszélt hozzá. Valószínűleg nem hozzá nem szólt semmi fontosat, hanem az anyjához sem. Volt, amiről mélyen hallgatott, mintha nem is létezne. Most, hogy megtanult olvasni az iskolában, néha mesélt neki mesét, amit Robika érdeklődéssel hallgatott, de volt egy olyan érzése, hogy nem nevetve pufogó autókról szól és randevúzó Mickey egerekről, hanem egészen különös borzalmakról, és ki tudja, a kislány honnan hallotta őket.

 

Amikor Szandra már nagyon gyakran művelte azokat a szokatlan dolgokat, akkor Robika nagyra nyitotta a száját, hogy végre tisztázzon mindent. Még hang is jött a sötét barlangból, de akárhogy kerekítette az ajkait és nyújtogatta a nyelvét, a papája értetlenül nézett rá, és folyton visszakérdezett. Éhes vagy? Szomjas vagy? Meleged van? Ő pedig hevesen válaszolna, de minden mozdulata csak karrándítás vagy kacagás, amire azonnal összesereglik mindenki körülötte és vékony hangjukon beszélve az arcába hajolnak. Nyugalom, mindjárt hazaér anyád, és hozza a gyógyszert.

 

De Anya már egyre fáradtabb. A szeme alatt kis vízgyűjtők vannak. Könnyen megtelnek vízzel és kiöntenek. Anya nyugtalan. Pedig anya nem esett el soha a lépcsőn. Anya tépelődik. Anya nem tudja, hogy merre tovább. Anya felkeres sok nénit, tanácsokat kér. Megtelik az utazótáska kis ruhácskákkal. Hamarosan találkozunk, ölel magához, hamarosan újra itthon leszel.

 

A most következő írás főszereplőjéről, az elmebeteg gyilkos és kannibál Farkas Lajosról – ki a tévénéző közönség által jól ismert Laki Piroska egyes részeit felfalta – számos hátborzongató pletyka látott napvilágot a bulvárlapok hasábjain és az országos televízióban is. Azonban egyetlen történet sem áll közel az igazsághoz, és közel sem olyan borzalmasak, mint a valóság.

Halála előtt – tudniillik a börtönben agyonverték cellatársai – hősünk elmesélte nekem, mi vezetett borzalmas tetteihez. Következzék hát az ő története.

 

Farkas Lajos egy elszegényedett miskolci család negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Már tizennégy éves korában kirúgták otthonról deviáns viselkedése miatt, mivel rendkívüli módon szerette terrorizálni a kisebb állatokat és elfogyasztani belsőségeiket. Évekig hajléktalan semmittevőként tengette az életét. Sokszor aludt árokparton, erdőben, csövezett kriptákban, városi csatornákban és elhagyatott házakban. Ételt kukákból és dögkutakból szerzett magának, és gyakran evett elhullott állatokat – vagy élve elfogta a kisebbeket.

Egy nap, midőn már hónapok óta a fővárosban tengődött, rámosolygott a szerencse. Már-már mesébe illő, ami ezután történt vele. Szóval, egy jótékony alapítvány munkatársai rátaláltak, és segítettek neki beilleszkedni a társadalomba. Egy darabig szállást és ételt kapott az alapítvány hajléktalan-szállójában, és egy pszichiáter segítségével leszokott beteg szokásáról. A következő nehéz években tehát elindult a „normális” életvitel irányába.

Az alapítvány szerzett neki munkát vidéken, egy tiszántúli faluban: a településhez közeli fröccsöntő gyárban dolgozott. Ezen felül, a falu szélén, egy eredetileg önkormányzati tulajdonban lévő, kisebb parasztházat szociális alapon, olcsón kibérelt.

Ennél a pontnál, ha valóban egy mesét mondanék, akár véget is érhetne a történet a boldog befejezéssel, és azzal a tanulsággal, hogy jó szándékú embertársaink segítségével, és persze kellő akaraterővel még nehéz körülmények között is felülemelkedhetünk hibáinkon és helytállhatunk. Azonban, a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberfaj genetikailag, gyárilag hibás, és Farkas Lajos sem volt kivétel: legfeljebb elsorvasztani tudta magában súlyos elmebaját, ám évek múltán egy kicsit másféle, nem kevésbé bizarr deviancia vett rajta erőt.

 

Történt egy napon, hogy szokásához híven a televíziót bámulta este, a megfáradt munkás nap végén. Mivel alapjaiban egyszerű lélek volt, beérte az egyik kereskedelmi csatorna műsora által nyújtott szórakozási lehetőséggel. Említett csatorna akkoriban indította népszerű, énekes tehetségeket kutató, úgymond „sztárcsináló” műsorának ki tudja hányadik évadját. Bár Farkas Lajos sose konyított az énekhez és zenebonához, mivel meglehetősen botfülű volt, de mindig jót szórakozott azon, ahogy a zsűri megalázta a valóban tehetségtelen versenyzőket.

És akkor, pontban 21 óra 34 perckor, a reklámblokk utáni folytatásban a képernyőn feltűnt egy olyan gyönyörű, talán nem is e világi teremtés, hogy Lajosunknak tátva maradt a szája, majd, amikor pacsirta módjára dalolni kezdett, hősünknek már a padlón kellett keresnie az állát:

 

,,Szívemben nincsen soha többé nyár,

Hisz nem láthatlak soha többé már…”

 

 A mindössze 18 éves, göndör, szőkés barna hajú felvidéki lányka, Laki Piroska saját szerzeményével a zsűrit is lenyűgözte, olyannyira, hogy meg is nyerte ama fordulót.

 

Eztán a következő fordulókat ugyanúgy vitte, és bár a döntőbe is bejutott, a lány végül – sokak bánatára – azt nem nyerte meg. Persze, ettől függetlenül ugyanolyan felkapott sztárocska lett belőle, mint a győztesből. Hamarosan alá is írta első lemezszerződését (a lemezt (,,A tovatűnt nyár” címűt) Farkas Lajos az elsők közt rendelte meg), és egyre több cikk is megjelent róla a bulvármédiában.

Hősünk minden ilyen szennylapot megvett, hogy kivagdossa belőlük a Laki Piroskára vonatkozó cikkeket; eztán sorba rendezte, katalogizálta, ahogy azt bármely tisztességes életmű-kutató tenné. A tévészerepléseit felvette a lomispiacról szerzett videomagnóra, azokat újra és újra megnézte. Valahányszor hallotta Laki Piroskát valami új kontextusban megszólalni, vagy egy új zeneszámot énekelni, szinte tapsikolt örömében.

Egy nap az az ötlete támadt, hogy a szobája egyik sarkából eltünteti az amúgy is semmire sem használt, szúette könyvespolcot, és helyette inkább kidekorálja a művésznőről összeszedett fényképekkel. Egy női magazinból kivágott, életnagyságú poszter lett e kis zug éke.

Idővel néha kenyeret, süteményt vagy gyümölcsöket, és virágokat helyezett oda. Amikor egy nap a tévében bejelentették, hogy Piroska egy férfimagazin kedvéért aktfotózást vállal, és megmutatták a forgatás részleteit is, Lajosunk számára új dimenzióval gazdagodott imádata. Természetesen ezt a műsort is felvette, és a magazint is beszerezte, a benne lévő képeket ugyanúgy a sarokba kiragasztván. Ezeket nézegette a leggyakrabban, esténként pedig arról fantáziált és álmodott, ahogy Piroska feszülős bőrruhában szigorú dominaként megparancsolja neki, hogy a lábát nyalogassa. Ezt nagyon élvezte, de ezt most nem óhajtjuk részletesebben kifejteni.

Egy idővel egyre kevesebb hír jött Piroskáról. Még egy lemeze kijött, de már alig foglalkozott vele a média, és lassan kezdték elfelejteni. Hűséges rajongói közt persze megmaradt Farkas Lajos is. Ő egyébként egy nap kicsit megingott, amikor az egyik újságnak többen azt nyilatkozták, hogy egy híres focistával látták az énekesnőt kézenfogva. Rosszul lett a gondolattól, hogy a lány másé lehet. Átkokat szórt a focistára, azt kívánta, sorvadjon el a lába és a nemi szerve, és végül himlőben pusztuljon el. Piroskának pedig újabb, másfajta áldozatokat hozott, a kertben fogott patkányt, valamint verebeket és más kismadarakat.

Bár a focistának nem lett semmi baja, később mégis lehozta a média, hogy szakított az „álompár”. Farkas Lajos majd kiugrott a bőréből örömében, és egy újabb patkányt vitt áldozatul Laki Piroskának.

 

Ám mindez az öröm még semmi volt ahhoz képest, amikor hallotta, hogy a művésznő legújabb koncertje náluk lesz a falunapon! Bizony, mert addigra Piroska csillaga már leáldozóban volt, ezért csak falusi haknikon tudott zsebpénzt szerezni főiskolai tanulmányaihoz (kommunikáció- és médiatudomány szakra járt).

Hősünk szabadságot vett ki már egy héttel a jeles esemény előtt, mindennap illegett, szépítkezett – azaz órákon át nézte magát a tükörben, ötvenszer átigazítván haját, és egyszer még meg is fürdött –, és persze közben újra és újra meghallgatta Piroska lemezeit. No, meg persze a napi áldozat se maradt el, de most csak egy ízben vitt egy énekesmadarat – különben virágokkal kedveskedett inkább.

 

A koncert egészen középszerű volt – bár szegény Piroska becsületére legyen mondva, nem playbackről ment –, de Lajos végigtombolta.

 

,,Egyszer talán újra

Szerelemben

Kéz a kézben

Jössz velem az útra…”

 

Együtt énekelt, együtt lélegzett földöntúli boldogságban a felvidéki csalogánnyal, aki ezt látva széles mosollyal honorálta igyekezetét, valahányszor megtalálta őt tekintetével a közönség soraiban (ami nem volt nehéz, mert elől volt), és egy ízben a kezét is felé nyújtotta.

Miután vége lett a koncertnek, Farkas Lajos azonnal rohant, hogy beszéljen Piroskával. A lány a kocsmához ment, hősünk pedig sietett utána, ám ekkor megtorpant. Egy nyegle, punkfrizurás fiatal fiúval váltott csókot a lány! Egy pillanatra azt gondolta, mindjárt megüti a guta, és legszívesebben odament volna, hogy – az ő szóhasználatát idézzem – megfojtsa azt a taréjos barmot!

Ámde, ekkor előbújt Farkas Lajos ördögien ravasz énje, és jobbat talált ki. Pontosan nem emlékszem, mit mondott, hogy mit beszélt a párocskával, miután odament. Néhány szemtanú emlékszik, hogy félrevonultak így hárman, és hősünk rozzant Wartburgja felé mentek. Lajos minden bizonnyal azt mondta, autogramot kérne a lánytól, de lemezei a kocsijában vannak.

Nos, ezt nem tudni, de az biztos, hogy a kocsihoz közel, viszont másoktól kellően távol leütötte őket, majd elviharzott tanyájára.

Csak reggel tűnt fel Piroska talajrészeg menedzserének, hogy aranytojást tojó tyúkja sehol sincs, és hívta a rendőrséget. Ekkor azonban már késő volt.

 

Farkas Lajos részletesen kifejtette nekem, mit tett azon az éjszakán. Az énekesnő barátját, Olivért (aki egyébként főiskolai szaktársa volt) jó alaposan agyonverte egy kalapáccsal a kertben, majd a kútba dobta.

Piroska már csak arra tért magához, hogy félmeztelenre vetkőztetve és megkötözve fekszik a hideg padló koszos deszkáin, és hogy saját képei tornyosulnak fölé a félhomályban, miközben a saját lemeze szól. A szája nem volt bekötve, bár hiába is sikított, ahogy tudott… nem hallotta senki.

Lajos ekkor jelent meg újra előtte. Hiába sírt, könyörgött, az elmeháborodott és hátborzongató külsejű, ápolatlan férfi meg se hallotta, mit mond, csak az ő egyik legnagyobb slágerét énekelte:

 

,,Azok a kék szemek

Értük én odaveszek

Azok a kék szemek

Felfaló tekintetek…”

 

Meglepő, de Farkas Lajos nem követett el nemi erőszakot a kiszolgáltatott lányon. Valami sokkal, de sokkal borzalmasabbat cselekedett vele ekkor. Bár Piroska érezhette, hogy fortyogó víz gőze száll a konyhából a szobába, nem is sejtette, mi következik vele. Néhány percig csak nézte őt üveges szemeivel a tébolyult ember, majd kirohant a konyhába. Egy hatalmas hentesbárddal és egy vágókéssel tért vissza, miket meglátván Laki Piroska elájult. Farkas Lajos precízen először a lány fejét és a melleit vágta le, majd szinte csontról-csontra, porcról-porcra haladva széttrancsírozta, a késsel pedig kivágta a belső szerveit.

Ezután újságpapírokba csomagolta a megmaradt részeket, külön a zsírt, a húst, a beleket és a csontvelőt, és elsőként a szívét és a máját tette bele a fazékba (melyeket aztán sózott főtt krumplival, csalamádéval és egy üveg koccintós bor kíséretében ízletesen el is fogyasztott), a többit pedig a spájzban lévő fagyasztóba helyezte.

Ha már nem lehetett az övé Piroska, úgy döntött, hát magához veszi. Illetve, magába. És ha teljesen felfalja, hitte, ahogy nekem elmondta, hogy a lelke is vele marad, és mindörökre neki fog énekelni álmaiban. Meg fog bocsátani, mert látni fogja, igaz szerelemből és imádatból tette, és még a túlvilágon sem fogják elválasztani őket.

 

Hogy terve meghiúsult, az annak köszönhető, hogy reggel végül megérkeztek tanyájára a rendőrök a szemtanúi beszámolókat követve. Ekkorra már Laki Piroska több szervét elfogyasztotta (akkor épp a combját rágcsálta, egy nagy kondérban pedig pörköltnek való rotyogott a tűzhelyen).

A kiérkező zsarukra ököllel támadt rá a vérengző pszichopata, így hamar le tudták ütni a gumibottal. Egyikük később mesélte, hogy majd fél évig szanatóriumba kellett járnia: nem bírta elfelejteni, ahogy az eszméletlenül is vicsorgó Farkas Lajos véres fogain ott csüngtek a mócsingok, melyek Laki Piroska húsából megmaradtak.