Zsilip

 

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre, 

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.

Varujan Vosganian: Suttogások könyve (részlet)

 

Nagyapáim, Garabet Vosganian és Setrak Melichian, az évszázadból, amelyben éltek, csak annyit értettek meg, hogy milyen nehéz azon a földön meghalni, ahol megszülettél. Gyermekkorom öreg örményei nem állhattak meg egyetlen sír előtt sem, ahol gyászolhassák a szüleiket. Magukban hordták a sírokat, bármerre is jártak, éppen úgy mint a zsidók, akik a szentségek köré építik a templomot, ők is, ha megpihentek, levették a sírokat vállaikról és ott építettek házat.Jelenlétüket gyakran érzem az égben. Kimért, megfonotolt szavú nagyapámat, Garabet Vosganiant. Setrak Melichian nagyapámat, mosolyogva, olvasót morozsolva ujjai között. Giulbahart játszanak. „A kockákat jól meg kell forgatni a kezedben, hogy tudják mit akarsz tőlük – mondja Garabet nagyapám. Az az előfeltétel, hogy tudd mit akarsz. Na lám! – örvendezik – Egy-egy!” Setrak nagyapám nem esik kétségbe és áthajol az eresz fölött. „ Ha egy-egyet dobtál, megint háború lesz. Nézz csak oda, messzebb.” Valóban odalentről sötét füst emelkedett az égnek. Setrak nagyapám a tenyerébe fúj, dob és tekintete a kockákat követi. „Hat-hat – nevet fel tenyereit összecsapva. Látod – mondja és ismét lepillant –, eltűntek a felhők. Béke van.” „Te csalsz – komorodik el Garabet nagyapám. Legközelebb odaraklak, hogy csészében keverd a kockát. „Hatalmas teljesítmény! – nevet rajta Setrak nagyapám. Öt-négy! Ez még egy özönvízhez sem elég. Na, ide nézz! – mondja duzzogva. Három-kettő. Most aztán tényleg nem történik semmi. Nincs semmi újdonság!” „Isten őrizzen az újdonságoktól” – mondja Garabet nagyapám. Setrak a kockákra mered. „Hát ez meg mi? A kettőnk arca jött ki a kockán!” „Összekeverted őket – mondja a bölcs Garabet. Ezek régi kockák, valaki másé. Add vissza őket.” „Kinek adjam vissza? Csak mi ketten vagyunk!” Garabet nagyapám vállat von: „Ez van! Ha néha a mi arcunkat adja ki a kocka, az nem érvényes. Te következel.” És tovább játszanak, kockázva döntik el a világ sorsát, háborúkat, születést, csodákat, de elsősorban a kálváriákat.A tűz arcai, a gyermekkor illatai, a fák és a fantazmák védtek engem.És mégis, zűrzavaros idők jártak. Garabet nagyapám és a velünk egy udvarban élő Sahag Şeitanian néha suttogva beszélt. Egy napon, az út másik oldalán álló ház udvarán, megjelent Carol Spiegel, egy öreg, akit nem ismertem. Egy ideig az öregcsak az udvaron jelent meg; ült a lócán és a semmibe bámult. Aztán láttam a kerítés lécein át, hogy elmegy a kapuig és végignéz az utcán. Egy reggelen kijött, hogy a járdáról leseperje a száraz leveleket. Aztán eltelt még néhány nap, amíg odáig merészkedett, hogy a mi kapunkon is bezörgessen.Nem tudtam mit jelent a börtön. Csak később értettem meg nagyapám válaszát, ami akkor csak amolyan szólásmondásnak tűnt: „A börtön az a hely, ahol a többiek világa a lehető legtágasabb, míg a tied a lehető legkisebb.”Carol Spiegel az volt, amit kollaboránsnak nevezünk. A polgármesteri hivatalnál dolgozott a háború idején. Mert német volt, tolmácsként szolgált. Egyébéként a városban rendes körülmények között állomásoztak a német csapatok. A németek békén hagyták a város lakosságát, nem rúgtak be, nem is ricsajoztak. Egészen más volt a helyzet, amikor megjöttek a szovjetek. A lányokat napközben bezárták a házba, a kocsmárosok pedig elzárták az italkészletet.Ami a bombázásokat illeti, fordított volt a helyzet. Az oroszokét könnyebb volt elviselni. A várost súlytó szerencsétlenségek leggyakrabban az 1940-es földrengést emlegették. Nem a bombázásokat. „Mi értelme lett volna elbújni? – kérdezte Garabet nagyapám. Amikor az amerikai gépek jöttek nyugodtan ültünk. Az országút melletti német kaszárnyákat keresték. Annyira pontosan céloztak az út mindkét oldalán, hogy az épületeket porrá zúzták, de az út érintetlen maradt. Ami pedig az oroszokat illeti, azoktól sem kellett félni. Nem is igazán tudom, mit kerestek az oroszok, de bármit is kerestek, nem találták el soha. Csak egyetlen estén hullott két bomba a mi külvárosunkra. Egyik sem robbant fel. Az egyik egy ház udvarába esett, a zöldségek közé, a másik a ház tetejére zuhant és átszakította azt. A tulajdonos betemetta a bombát, hogy ne ijessze meg a gyermekeket, és kijavította a háztetőt.”Nagyapám átélte mindkét háborút. Nem harcolt, de mindent észrevett. Akik harcoltak, jóval kevesebbet értettek az egészből.Garabet nagyapám éppen ezért mesélhetett róluk. Történeteiben nem mindig azok győztek, akiket a könyvekből ismertünk. „Ne siess – mondta. Csak ritkán fordul elő, hogy az a győztes, aki győztesnek látszik. A történelmet pedig a vesztesek alkották meg, nem a győztesek. Győzni végülis annyit tesz, mint kilépni a történelemből.” Elővette a nagy könyvet: „Ez itt Vartan Mamigonian. Ez itt meg az örmények és perzsák által, 451-ben, Avarair mezején vívott csata. A mi seregünk elpusztult az utolsó emberig. A perzsák elégedettek voltak és azt mondták, hogy ennyi elég mára, és úgy távoztak, hogy közben már eltervezték az egész örmény királyság meghódítását. És végül mi történt? A perzsák nem tértek vissza, arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hitüket, és ahelyett, hogy továbbra is a napot tiszteljék, kénytelenek voltak áttérni az iszlámra. Mi ellenben keresztények maradtunk mind a mai napig. Tehát tulajdonképpen Vartan Mamigonian és az ő lemészárolt serege győzött.”Setrak nagyapám, anyám apja, a vér filozófusa pedig azt mondta: „A vér engedetlenebb mint a hús. Az erő nem abban rejlik, ha mások vérét ontod – az inkább gyülölet vagy közönyösség –, inkább abban, amikor a saját véredet.” Setrak nagyapám, aki a történelmet és annak győzteseit a vér erejével mérte, leült és kezeit ölébe helyezte, hogy a vér körbeérjen és megpihenjen.Éppen ezért vélte úgy Garabet nagyapám, hogy nem a generálisok alakítják a történelmet, hanem a költők, és az igazi csaták nyomait nem a lovak patái alatt kell keresni. De még nagyapám sem volt teljesen tisztában a dologgal és kénytelen volt elfogadni, hogy nem ismerjük a háború törvényeinek minden részletét. Mert nem csak ő ismerte az udvarban elásott bomba történetét. Tudomást szerzett róla néhány gyerek is, és titokban elkezdték kiásni. Adott tehát a valóság, és egy másik valóság: a magvaké. Anélkül, hogy tudtak volna róla, a gyermekek összevegyítették a két világot. A háború oly régóta eltemetett magvai pedig elvágtatta az erdő felé. Sergiut, idősebb barátomat a helyszínen ölte meg a robbanás, a kis Tofan pedig alig úszta meg élve, és mellkasán mind a mai napig viseli egy olyan háború nyomát, amely nem volt az övé. „Így tehát – döntötte el nagyapám – a háború nem ért véget.” „Melyik háború” – kérdeztem én. „Hát, csak egyetlen háború van. De mindig más helyen tör ki, mint a csalánkiütés. Minél jobban vakarod, annál inkább viszket. A történelem csak hosszú vakarózás.”

 

Tükörfúga

 

Szánalomra méltó vagyok saját tükörképemnek. 
Miként a fehér fényt megtöri az undorom.
És torkomat tunkolja mérgezett kendőjével.
Beszédre kényszerít, miközben sebeimet ápolja.
Mégis sűrű volt, és egészen kietlen,

 

mint mögöttem a fenyves, hegyek, völgyek, dombok.
Tudom, hazudik, ezért felejtek el mindent.
Rámája szürkén fénylik, és hamis a színe.

 

Elhagyta a remény tisztasága, meztelen lenne? 
Kötve hiszem. Nem, nem, minden elromlott.
Igyak hát? Nevessek? Csókoljam hát meg?
Kinek? Kinek a kedvéért? Valóban az ő kedvéért.

 

Ő halványabbnak ábrázol engem, szüntelen.
Negédesen mosolyog vissza rám, örül.
Minden ördög beleszeretne magabiztosságába.

 

Álmaimban játszik velem, bánt, árnyakat mutat, 
ha ránézek, mesélni kezd, s anyámat utánozza,
egészen érthetetlen hangon, félek, félek
szembe nézni vele, de ha becsukom előtte
a könyvet, visszaveri elhaló rikácsoló hangját.

 

Sötét útról beszökök az el-eltűnő házba, 
akárcsak egy játékszer. Marionett, 
pinokkió, krumpliorr. A földön eleven tojás-
héjak pihennek. Keze alatt nőnek.

 

Halványuló életjelek.
Ujjai között fokhagymagerezdek, mint gyerekkezek. 
Egyedül állok a szomorú valóságban. 
Hacsak én nem hazudok, ki tudja.

 

 

A vörösöknek nincs lelkük

Belenézek a tükörbe. Mindig is utáltam a kék szemeimet. A régi hajszínemmel kockázatos páros volt, gyakran még most sem merek az emberekre nézni, nehogy gyanakodni kezdjenek. Így is elég para látványt nyújtanak a szeplőimmel. Bár nem tudom, kire jelentenek nagyobb veszélyt – azokra, akik látják, vagy aki viseli? A többség szerint az előbbiekre. Mit tegyen az ember a közvélemény ellen?

Mindenesetre ez a fekete megnyugtat, még ha nem is áll jól a nagyanyám szerint. Ő mindig is az örökségünket hangsúlyozta. Hogy a származás mennyire fontos. Anyám legalább megért és elfogad. Szerintem utánozna is, ha tehetné.

Vagy visszamenne a múltba, és megtiltaná az őseinknek, hogy idejöjjenek. Magyarországnak vannak időgépei, amiket a fejetlenség elkerülése végett csak a tudósok használhatnak a múlt kutatására. Anyám szerintem odalopózna, és visszamenne, visszatartaná az első McKay-t, aki magyar földre tette a lábát. Vagy a kontinensre. Csak nem engedik még a régi Parlament közelébe sem.

Ők hozták a híreket is. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt úgy tartották, a vörösöknek nincs lelkük. Éppen ezért elveszik azokét, akikhez hozzáérnek, megfosztják őket maguktól, hogy a saját ürességüket pótolhassák. Ahány szeplő, annyi áldozat. A bőrük különben egyre fehérebb lesz – ezt a teljes eltűnést akarják megakadályozni. Akarjuk megakadályozni. Állítólag.

Mindenki tudja, hogy ez egy nagy hülyeség. A pénzről szól, mint minden más. Az egyik gazdasági világválságból a sok közül ez a pici ország került ki győztesen, ki tudta használni, hogy sok vize van: termál, gyógy, forrás. A túlélést jelenti, többet ér, mint az olaj. Többet, mint az arany. Nem csoda, hogy ennyien beözönlöttek, most pedig zsúfoltabb a munkaerőpiac, mint bármikor. Az a csoda, hogy pont minket kaptak ki, mi lettünk a céltábla. Nem tetszett nekik az életmódunk? Harsányabbak vagyunk a kelleténél, legyűrve a magyar virtust? Nem asszimilálódtunk eléggé? Vagy egyszerűen csak egy tudományos időutazás ehhez – hozzánk – nyújtott ürügyet?!

Néha azt kívánom, bárcsak tényleg képesek lennénk rá. Gyakran azzal fenyegettem az óvodás csoporttársaimat, hogy kiszívom a lelküket, elég egy érintés, és az enyémek lesznek. Az a gond, hogy ez sosem vált be, amikor megütöttek, bár szó se róla, én is visszaadtam nekik, ami járt. Egy idő után pedig festeni kezdtem a hajamat. Bárcsak Róbert is ezt tenné. Semmi esélyünk sincsen a jövőre, ha nem asszimilálódunk. Ha nem próbálunk meg legalább egy kicsit másnak látszódni, mint amik vagyunk. Márpedig legtöbben nem próbálnak, annál harsányabbak, minél több rágalom vagy inzultus éri őket. Nem csoda, ha lassan már nem lehet tudni, melyik volt hamarabb. Csak azt szeretném, ha ezt mindenki ugyanúgy átlátná, mint én.

Lehetnének józanabbak, fölösleges mellveréssel nem lehet elérni semmit.

Ahogy átvágok a nappalin, odamorgok valamit a nagyanyámnak, hogy tudja, leléptem, és Róberttel leszek, biztonságban, amennyire csak lehetek. Nem mintha érdekelné. Szerintem jobban szeretett óvodásként, amikor még vívtam azt a harcot, amelyet ránk mért a sors. Tuti valami hasonló hangzatos szöveggel fogalmazza meg magában a csalódását és életelvét. Közben pedig nézi azokat az ostoba skót műsorokat.

Ahogy elsétálok a Nyugatihoz, azon gondolkozom, mennyire sokat dolgozott értem anyám, hogy ne az angyalföldi vörös-telepen kelljen felnőnöm. Angyalföld. Milyen megtévesztő elnevezés. Most meg milyen közel vagyunk a Dunához, csak néhány ház takarja ki. A nagyanyám utálja is ezt a helyet, én örülök neki, szinte senki sem tudja itt, milyen voltam ezelőtt.

Talán mégsem kéne Róberttel maradnom. Ő biztosan nem egyezne bele, hogy itt éljünk. Vagy nagyon sokat kéne veszekednem, hogy rávegyem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e gyerekeket. Az is lehet, jobban járnának egy nem vörös apával.

Ó, mintha tenyészlovakról beszélnék! Szeretem Róbertet, a kurva életbe is!

Rávágok az aluljáró lépcsőjének korlátjára, egyszer valahogy így tört el a kezem. Az egyik középkorú nő ijedten rám néz. Eszembe jut, ki vagyok, és mi a célom, kerülöm a pillantását, és elsietek. Tudom, hogy így is bámul utánam.

Felszállok a metróra. Imádom, hogy olyan fényes és gyors, elvileg Magyarországé a legfejlettebb. Még ez is, noha benne volt az első háromban, csak néhány évtizede felújították. A régit már csak képeken láttam. Ráfért, most sokkal menőbb. A kék metró.

Csak egy megállót megyek, néhány másodperc. Átszállhatnék a 13-asra, amelyik Angyalföldre is elvisz, de jobban szeretek sétálni. Húsz perc a magas és fényes, majd egyre alacsonyabb és egyre rusnyább házak között – mindig ráébreszt, miért nem akarok az lenni, aki.

Felmegyek az aluljáróból, éppen az orrom előtt zúg el a lebegő villamos, mintha a sofőr is azt szeretné, gyalogoljak. Ritka az ekkora egyetértés köztem és a világ között.

Kicsit ellentétes azért az egész. Haladok, és egyre kevésbé érzem feszélyezve magam, leszámítva talán a hajszínemet. Persze, a Lehel úton sem csak vörösek laknak, azt sem mondhatnám, hogy csak skótok vagy írek. De vegyesebb a társaság, és tudom, hogy az út végén vár egy ház és egy ember.

Kissé giccses, de igaz, mondom magamban az egyik bérháznak, zöld függönyökkel. Elég sok itt az ír.

Tenyészlovak. Vajon Róbert megengedné, hogy fessük a kicsik haját, amint az kinő? Nem mintha ennyire előre terveznék. Szerintem ő sem. Elég, ha azt tudja, másnap melyik fegyverét rejtse el melyik ruhájába. Ilyen szempontból fantáziadús, a bátyja nevelte belé. Utálom a bátyját, mindig csak balhét kever. Néhány veszekedésünk előtt meg ő keverhette a szart is. Pedig kiskorunkban jóban voltunk, elválaszthatatlanok, mi hárman. Állítólag még versengtek is értem, bár én erre már nem emlékszem.

De azért jó lenne tudni. A gyógyszerészek úgyis csak ártalmatlan festékeket kevernek, sok babának például lila a haja. Vagy rózsaszín, hogy tudják, lány, ha elég ronda ahhoz, hogy másképp ne lehessen rá jönni. Nincs oka ellenezni.

Leszámítva a nyilvánvalót és megjósolhatót. Megint nagy veszekedés elé nézek. Néha én kerülök ki győztesen. Végül ebből is én fogok. Ha eljutunk addig. Mellesleg lehúzhatnám magam, az sem biztos, hogy el akarunk jutni addig. Először amúgy is Műszaki Egyetem falai között szeretnék kikötni.

Morcosan előkapom az MP66-omat, és közben megállapítom, hogy megint otthon hagytam a mobilom. Azon is tudnék zenét hallgatni, de csak háromszáz fér fel, sokkal jobban szeretem a mp-t, arra kétezer nyolcvanhat, ha nem mind tíz perces. Bedugom a fülembe, majd kirántom. Majd megint berakom, és kikeresem a legkeményebb számot, amelyet valaha ismertem, régen erre üvöltöztünk Róbertékkel. Azóta is mindig magammal cipelem, bárhova megyek.

Dübörög a zene, én pedig egyre gyorsabban lépkedek. Az utolsó öt percet már izomból futom.

Mikor odaérek a Kerekes útra, lefékezek, és ránézek a hatalmas házra. Szinte minden szintjén csak skótok laknak, többségük vörös. Állítólag „kiüldözték” szegény régi lakókat, szebb lakásokba. Régen egy kollégium állt itt, annak a mintájára építették újra, megtartva, hogy A és B oldalra oszlik, és hogy ocsmány fossárgás-barna színe van, némi zölddel keverve. Meg azt, hogy kerítéssel veszik körbe. Kiskoromban imádtam itt élni, mindenhol csak barátaim voltak. Az a gond, hogy mindenki tudja, kik laknak itt, a legjobb dolog, amit a külsősök tenni akartak eddig, a lebontás. De akkor nem lenne minket hova küldeni. Mármint őket.

A kerítésen keresztül meglátom, hogy egy feketébe öltözött alak kiront az épületből, majd felüvölt, és csapkodni kezd. Veri a vasrudakat, a fákat, belerúg az ajtóba, és a közelben álló légjárművek felé veszi az irányt. Egy pillanatra lefagyok, majd odarohanok hozzá.

– Ne, Róbert, ne! – ölelem át hátulról, vissza akarom tartani. Nem akarom, hogy megint a zsernyákoknál kössön ki, rongálásért.

– Mi a franc?! – izomból leráz magáról, hátraesek.

– Mi az…?!

Mikor meglátja, hogy én vagyok, lefagy, majd összecsuklik, a térdei belecsapódnak az aszfaltba. Odakúszok hozzá, remeg a keze, a fejét lehorgasztja.

Megsimogatom vörös fürtjeit, az ujjaim koszosak és véresek. Átölelem.

– Mi történt? – suttogom a fülébe.

– Ó, Ella, nem vetted fel… Nem vetted fel…

– Sajnálom, de most itt vagyok.

– Lehet, hogy halálos… Halálos.

– Mi halálos, miről beszélsz?

– Azt mondják, lehet, hogy meg fog halni. MacDonald is látta, lehet, hogy ő sem tud segíteni.

MacDonald az egyetlen olyan skót orvos, aki Magyarországon praktizál, nagy a szaktudása, és a vörösöket is lelkiismeretesen gyógyítja. Sokaknak ő védőszentje.

– Kit nem tud megmenteni, miről beszélsz?!

– A bátyámat – kicsit hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen. Könnyezik. – Tegnap megtámadták a bátyámat. Nem tudom, pontosan hogy történt, éppen nem voltunk együtt.

Titokban hálát adok érte mindenkinek.

– Nem… voltam vele. Néhány haverjával lógott együtt, az a banda lehetett, amelyik néha idejön vergődni. Eddig sosem volt még ennyire durva. Néha előkerült egy-egy pillangó-lézer, ha nagyon eldurvult a helyzet, valakik előrántották a pisztolyukat, de sosem sült el. Vagy legalábbis nem így, nem kis híján az áldozat szívébe. Te is tudod, hogy sosem volt ennyire durva!

– Tudom.

Pedig gyakran idejártak. Velünk együtt nőttek fel, a közelben. Először csak a közös játszótéren akadtak problémák, egy idő után beleépült, szerves része lett a mindennapjainknak. Nagyobb következmények nélkül. Aztán az egyik banda egyszer csak átlépte a határvonalat, azóta át is járnak egymás területére. Semmi komoly, csak egy kis bunyó, eddig úgy gondoltam, csak a feszültséget akarják levezetni.

– Biztosan az új vezetőjük tehet róla. Eljön a kurva Dunája mellől, van pénze, és azt hiszi, máris ő alakít mindent! Az a szörnyű, hogy ezek szerint ő is alakít mindent. A többiek szerint, akik a bátyámat is bevitték a kórházba, jobb fegyvereket szerzett nekik. Állítólag meg akarja tisztítani a terepet. Tőlünk – Róbert kiköp. – A bátyámmal kezdte.

Ijedten nézek rá.

– Sosem meséltél erről a vezérről. Már nem Kovács van?

– Nem, ennek sokkal flancosabb neve van. Magyar.

Legszívesebben számon kérném, de a szemei tele vannak fájdalommal. Kék örvények.

Sötétebbé válnak, és hirtelen felpattan.

– Odamegyek, és kibelezem azt a gecit.

– Dehogy mész oda! Egyedül?! A többiek nélkül még annyit sem érsz. Így is…

– A többiek félnek – mondja, hangjában tömény undor. – Az új fegyverek megijesztették őket.

– Egyedül akkor sem mehetsz oda! Veszélyes, túlerőben vannak, mindig fuss, ha túlerőben vannak, nem emlékszel!?

– Mindig túlerőben lesznek, hát nem érted? Mi vagyunk a kisebbség! Azok a rohadékok mindig többségben lesznek!

– Akkor sem mehetsz oda! A majdani gyerekeink egy halott apával semmire sem mennek!

– A majdani gyerekeinket is arra fogom nevelni, hogy gyilkolják ezeket a faszokat!

Rámeredek.

– Ahhoz először meg kéne élned, hogy gyerekeink legyenek. Mellesleg, feketére fogom festeni a hajukat. Hát nem érted, hogy egyedül így van jövőjük?!

– Nem fogsz gyávákat nevelni belőlük! Harcosok lesznek, ha az kell! Az unokáink érdekében az kell!

– Hogy aztán úgy járjanak, mint a bátyád?!

– Mondd még egyszer…!

Felemelem a kezeimet. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk idáig. Állva meredünk egymásra, mindkettőnknek vörös a képe a veszekedéstől.

– Sajnálom, ami vele történt. Te is tudod, hogy… milyen jóban voltunk. De nem akarom, hogy veled is ez történjen. Nem szeretnélek elveszí…

– Nocsak, egy aprócska baleset ennyire jótékony hatással van a világra? Mindjárt egy vörössel kevesebb? – hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.

Róbert megfeszül, az arca letorzul a dühtől.

– Magyar.

Megpördülök, egy magas, rövid hajú férfival találom magam szembe. Bőrdzseki van rajta, amely sokat sejtetően kidudorodik azokon a helyeken, ahová azok rakják a fegyvereket, akik nem akarják nagyon eltitkolni, mikkel járnak az utcára. A dzsekin matyó hímzéses minták vannak, kiegészítőként két suttyót is hozott magával, az egyik szőke, a másik fekete, vigyorogva hallgatják új főnöküket. Meg mernék esküdni, hogy a szőkének még tudom is a nevét, Szlovik. A fekete meg talán Gáspár.

Odahátrálnék Róberthez, azonban Magyar hirtelen mellettem terem, és átkarolja a vállamat.

– Mondja csak, hölgyem, zaklatja ez a férfi? – a szája büdös a piától. Észreveszi a szeplőimet és a szememet, és még szélesebb vigyort ereszt meg. – Vagy talán te is közülük való vagy, cicám, csak használtál egy kis festéket a fejeden?

– Ezt könnyen megtudhatjuk, főnök – hallom a fekete hangját. – Mindig is érdekelt, hogy a vörösök vajon lent is vörösek-e, vagy ott megkímélte őket a természet.

Felröhögnek, kitépem magam Magyar karjából. Hátralök, megint elesek az aszfalton.

– Te geci! – kiált fel Róbert, és megindul. Elképedek: ezek szerint most nincs nála fegyver. – Baszd meg, nem vehetsz el tőlem…

Magyar előveszi az egyik fegyvert. Tényleg valami új széria lehet, ezt a szürke kicsikét nem ismerem, könnyednek és biztosnak látszik.

– Nem vehetek el tőled? Mit? Az életed? A szukád? Ó, dehogynem. A bátyáddal is megtettem, nem igaz?

Magyar hirtelen hadonászni kezd a fegyverrel, hol rám mutat, hol Róbertre, a levegőbe vagy az aszfaltra. Egyszer még a társai felé is, akik erre összerezzennek.

– Mind ezt érdemlitek, korcsok. Halált, szenvedést. Tudod, mit? Ti ketten most szépen velem jöttök, és a te asszisztálásoddal fogjuk megnézni, valóban vörös-e a kurvád. Aztán értékelned kell majd a produkciót, tízes skálán. Ha közben bármivel is próbálkozol, lelövöm, mint a kutyát, ahogy azt mind érdemlitek. Büdös skótok. Idejöttök, mindent elvesztek tőlünk, belőlünk éltek, kiszipolyoztok minket… – Róbert áll, és néz rá, a száját összeszorítja, megfeszül az álla. A szemei megint, mint két örvény. Magyar hirtelen üvölteni kezd. – Azt hiszed, csak te vesztettél el valakit?! AZT HISZED!?

Róbert hirtelen nekiugrik, nem tudom, mire gondol. Talán, hogy már nem rá mered a pisztoly, de nem is rám, hogy Magyar hirtelen megőrült. Arra nem számít, hogy a lövés máshonnan jön.

Hátraesik, felvisítok. Szlovik megszólal.

– Úristen…

Odaugrok Róberthez, a hasára szorítom a kezem. Ujjaim közül vér csordul ki. Nem olyan lézerlövedék volt, amelyik megégeti az ember bőrét, és így megakadályozza, hogy dőljön belőle a vér ezek szerint. Valami új fejlesztés lehet, hogy még gyilkosabb legyen.

– Ne, ne… – érzem, hogy hisztérikus a hangom. – Ne, ne…

Róbert felemeli a kezét, vörössé festve az arcomat.

– A gyerekeinknek apa kell…

Fennakadnak a szemei, és nem szól többet.

Az egész egy pillanat, a többiek lefagyva néznek ránk. Szlovik ugyanazt a szót ismételgeti. Az ereimben mintha méreg áramlana szét, jeges, mégis tüzes, valahonnan mélyről morgás tör fel.

– Úristen, a haja.

Gáspár hirtelen megfordul, és elfut. Már úgyis megkapta a választ a kérdésére.

Valahol a szemem és a tudatom perifériáján érzékelem, hogy a tincseim újra vörösek.

– Ha nem vigyáztok, a lelketeket is kiszívom. Elég egy érintés, és az enyémek vagytok. Nem állíthat meg a fegyveretek, a mocskos tervetek, a félelmetekből építkezem. És egyre, egyre erősebb vagyok.

Hirtelen Szlovik is megpördül.

Ránézek Magyarra. Lő, és elvéti.

– Annyira, annyira erős vagyok.

Végül ő is elfut, még mielőtt hozzáérhetnék.

Lerogyok a földön fekvő Róbert mellé, lecsukom a szemeit, és megfogadom, hogy megbosszulom. Végül mindkét banda vezetője elvesztett valakit.

Különben is. A vörösöknek úgysincs lelkük. Ideje pótolni.

 

Kinyithatom?

Dohos szag áramlott ki belőle. – Nem csoda, három éve senki nem nyitotta ki. – mondta keresztanyám, én pedig belehajoltam a szekrénybe, és megszagoltam a benne lógó ruhákat. Szerettem a dohos szagot, a pincébe is azért szerettem lejárni, hogy megszagolhassam a koszos, fehér falakat. A szekrényben azonban nagyanyám parfümjének illatát is érezni lehetett, furcsa, még ennyi év után is itt volt ez az illat, pedig ő már rég nem volt. Eszembe jutott apám fém cigarettatárcája, amelyet régóta őrzök a fiókban, néha kinyitom és megszagolom, enyhén dohány illata van, mint neki volt.

Szólj nyugodtan, ha valamit el akarsz tenni… Tudod, emlékbe. – mondja keresztanyám, kezében épp egy fekete csipkés ruhát tart, aztán belegyömöszöli egy fekete szemeteszsákba a többi közé. Emlékbe… Emlékszem, hogy minden nyáron a mamánál töltöttünk egy vagy két hetet. Tele volt a kisszoba szekrénye apró kerámiákkal, porcelán figurákkal, ruhákkal, papírokkal, én pedig mindig kirámoltam a szekrényeket, felvettem a ruhákat, beleolvastam a füzetekbe, amelyekben a gyerekek házijai voltak benne. Néztem, hogyan tanult meg apa írni, ott volt a gyakorló füzet, 1. A osztály. Ahogy idősebb lettem, már engedélyt kértem a mamától, ha be akartam nézni egy-egy fiókba. Úgy éreztem, a szekrényben titkok vannak, és nem az enyémek, ezért engedélyt kell kérnem, hogy belenézhessek. Miután megkaptam, ugyanúgy pakolásztam benne, mint korábban.

Meglepődtem, mert a mama a legtöbb ruháját nem is hordta, volt, amelyiket régen kidobhatta volna, mert már nem ment rá. Nem dobott ki semmit, ha kapott ismerősöktől ruhát, és nem kellett senkinek, eltette, ha keresztanyám ki akart dobni valamit, inkább magához vette, és elpakolta. Sokat cseszegették is miatta, őt azonban nem zavarta, csak belemosolygott a teájába és tovább kortyolgatta, közben pedig figyelte, ahogy valamelyikünk keveri a kártyát, nehogy csaljunk.

Ugyanilyen szenvedélyesen gyűjtötte a fényképeket is, több fióknyi képet őrizgetett a ruhák mellett, mintha megérezte volna. Sokszor vettük elő őket, történeteket mesélt, bár a legtöbb embert nem ismertük a képeken. Ismeretlen, fekete-fehér Annák, Vilmosok és Lászlók egymást átölelve, nevetve, táncolva, egy móló szélén ücsörögve. Nagyanyánk elbújt egy fiatal nő mögé, akit még sosem láttunk azelőtt. A mi nagymamánknak ráncos volt a szeme és szája körül, mindig piros volt az arca, mintha kimelegedett volna. Mindig apró, fehér virágos piros tunikában főzte a tűzhely mellett a húslevest. A fiatal nő azonban hatalmas kék szemekkel és fekete hajjal, vékonyan is ő volt – nagyanyánk állítása szerint, de mi gyerekként mindig kételkedve néztünk rá, ha ezt mondta.

Várj, ezt a ruhát ne. – mondom keresztanyámnak, aki épp egy világoskék ruhát akaszt le a fogasról. Ezt viseli az egyik képen – mondom neki, és elveszem tőle a ruhát. Ez a ruha túl szép és ismerős ahhoz, hogy elnyelje a fekete szemeteszsák. Az ágyra dobom, amelyen három éve nem aludt senki, de a takaró még mindig ugyanúgy hever rajta, mint amikor legutóbb meglátogattuk őt. Senki nem nyúlt a lakáshoz eddig, kikapcsoltattunk mindent, és lakattal bezártuk az ajtót. Most azonban beköltözöm, ezért muszáj foglalkozni a hátramaradt dolgokkal.

Ezt az egyet megtartom – mondom keresztanyámnak, ő pedig bólint egyet. Minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. Már így is egy órája pakoljuk a szekrényből és a fiókokból a ruhákat, de csak nem akarnak elfogyni. Talán nem lesz elég zsák? – mormogja, és tovább gyömöszöli a ruhákat a zsákba. Nem is figyel oda, hogy miket pakol el, nem akar emlékezni, pedig ő láthatta, amint ezeket a ruhákat viselte. Ötven év ruhái vannak itt fellógatva és begyűrve, és ahhoz képest egyáltalán nem is sok. Oldalra pillantok, és kibámulok az ablakon. Amióta csak az eszemet tudom, ugyanez a kép lóg a falakon, egy lila ruhás nő, egy tájkép, és itt van az ablakkeretbe foglalt kép is a szomszédos házról, amelynek ablaka lehetetlenül közel van a miénkhez. Odamegyek és kihajolok rajta, lenézek a négyemeletnyire levő vékony sikátorszerűségre, és a körülbelül tíz évvel ezelőtt leejtett fehér párnát keresem, amelyet véletlenül dobtunk ki az ablakon a testvéremmel. Tudtuk, hogy nem hozhatjuk fel, oda nem lehet lemenni, senki nem tud bemenni oda – mondogatta mindig nagyanyám. A párna azonban eltűnt, hát mégiscsak be lehet jutni valahogy.

Pakolunk tovább. A sok nadrág, pulóver és póló alatt egy nagy mappát találunk. Automatikusan hátrafordulok a mamát keresve, hogy megkérdezzem, kinyithatom-e, de senki nincs, aki megtiltaná: ezt ne, ez személyes. Kinyitjuk hát, különböző rajzok vannak benne. Egész jó rajzok, mindketten meglepődünk. Nagymama rajzolta őket, 2006-ban. Ekkor már beteg volt – mondja keresztanyám, miközben lapozgat a képek között. Mi vagyunk rajtuk, keresztanyám, apám és a nagypapa, no meg mi hárman unokák. Anyám is itt van, a szomszédbeli barátnője, és még pár ember, nem mindet ismerem, bár van, amelyik képről ismerős. Az egyik képen unokatestvéremet egy padon ülve rajzolta le, mellé pedig fiatalkori barátait rajzolta, egy másikon pedig apámat kisbabaként ábrázolja, mellette pedig nagyapámat hetven évesen. Pedig nem ismert fel, ha meglátogattam – mondja keresztanyám, és kimegy a szobából. Három óra múlva teljesen üres a szekrény, de még mindig lehet érezni az enyhe doh szagát és a parfüm illatát.

Messzebbre szállt, mint gondolnád

  

Baloghék egy egyszerű, lepukkant kertesházban laktak, távol a fővárostól. A környéknek nem volt túl jó hírneve.

Már esteledett, a meleg nyári levegőt szórványos eső hűsítette. A ház tetejéről leívelő ereszből kifolyt a víz. A békák és a kukacok a kertben elszaporodtak az utóbbi egy órában, amiket a kutya előszeretettel vadászott és hajkurászott. Néha megfogott egy-egy ugráló békát, de borzasztó ízük miatt rögtön visszaköpte őket a földre.

Az utcáról nézve a lakás egyik kisszobájában halványan égett egy kislámpa, két szobával odébb pedig tévé kék fénye vibrált.

Kitti a szobájában ült a földön, ölében a történelemfüzettel, amibe órákon szokott jegyzetelni. Erősen koncentrálva készült a holnapi órára. Édesanyja a másik szobában nézte a televíziót, miközben a késői vacsorát készítette. A házban nem is volt hallható más nesz, csak a televízió reklámszignáljai, azok is elfojtottan.

Az eső most kissé rákezdett, és a szél miatt az ablakokra pattantak a cseppek, bár nem túl erősen és nem is zavaróan.

Aztán egy éles ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

A lány fölriadt a füzetbe való merengésből, és összeszorult a gyomra. Szíve másodpercről másodpercre fokozatosan kezdett hevesebben verni, torkában kisebb gombóc nőtt. Füzetét sietve az iskolatáskájába rakta, a kis éjjelilámpáját lekapcsolta és az ajtót is becsukta pont olyan óvatossággal, hogy ne lehessen hallani, ahogy nyikorog. A kilincset lassan engedte föl. Gyorsan bemászott az ágyába, a takaróját nyakig magára húzta. Próbált meg se moccanni. A hátán fekve leste a plafont és hallgatózott.

Az előszobát és a nappalit elválasztó ajtón egy jókora ember botlott át. Szőrös arca és őszes rövid haja mögött semmitmondó, kótyagos tekintet lapult.

A tévét néző asszonyhoz ment, és beletúrt a hajába. – Na mi van, cicám, mi jót csinálsz? – Hangja néhol megbicsaklott.

-Kész van a kajád, ha éhes vagy még ehetsz.

-Majd éhen döglök!

A lány még mindig mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. Szíve hevesen kalapált. Nem akart megmozdulni az ágyában, nehogy egy közeli hang a füle mellett megzavarja a távoli zajokat. Csak feküdt a sötét plafont nézve, aztán reszketni kezdett. Nem volt hideg a szobában.

A nő lerakta a tányért. Csirkecomb, krumplipürével.

A férfi ránézett a nő kezére, ahogy lerakta a tányért az asztalra. A nő leült mellé, és ismét tévézni kezdett.

A férfi egy ideig még vizsgálta a tányér tartalmát, majd behunyta a szemét, és egy mozdulattal fölborította az asztalt. A krumplipüré rátapadt az asszony combjára, a csirkecombok a földre gurultak.

– Hogy a francba magyarázzam el neked, te ostoba állat, hogy a csirkecombot csak sültkrumplival szeretem? Te tényleg ilyen hülye vagy?! –ordított a férfi, miközben fölpattant a székéből. Szemei vörösek és részegek voltak, tekintete a világ összes haragját hordozta. – Miért nem tudsz te sosem megjegyezni semmit, te idióta némber? Hát ezért melózok állandóan, hogy te így várjál engem? – Szavai néhol összemosódtak.

A lány mindent kristálytisztán hallott, gyomra kalácsba fonódott.

Minden pofont és ökölcsapást a gyomrában érzett, ami a másik szobából szűrődött be. A takarót a fejére húzta. A háta is fájni kezdett, mélyen és az egész gerincére átsugárzóan. Korábban is voltak már ilyen fájdalmai, de nem szólt senkinek. Az előszobai ajtó úgy vágódott be a férfi után, hogy kiesett az üvege és a felső zsanérból is kicsúszott az egész szerkezet.

A gyomorgörcsöt felváltotta egy hirtelen jött fejfájás, és a kínzó hátfájás sem múlt el.

Másnap az iskolában ismét jól teljesített, bár nem sok kedve volt barátkozni és a labdajátékokban sem szívesen vett részt. A tanárok már régen észrevették rajta ezt a néhai kedvetlenséget: Kittike depressziós, terjedt körükben a pletyka.

Egy harcias huszonéves nem kapott annyi verést, mint ő tizenegy év alatt.

És nem csinált mást, csak tanult, tanult és tanult, méghozzá kitűnően. Az osztály legjobbja lett. Az ütésnyomokat és a foltokat a néha fellelhető mozgékonyságának és elevenségének tudták be.

Az ütéseknek nem volt okuk; valamikor csak úgy jöttek.

A lány háta egyre jobban fájt, néha hirtelen be is lázasodott esténként. Az ágyában izzadtságban reszketve vergődött, lázálmok gyötörték.

Egy szokványos augusztusi kedden teljes béke honolt Baloghéknál. Már beesteledett, fél tíz fele lehetett már. A házban csak a televízió zaja adott némi hangforrást a kívülről jövő tücskök zenélése mellett.

Anyja már elküldte aludni Kittit, ő mégsem tudta abbahagyni a rajzolást. Egy gyönyörű szép lepkét rajzolt egy egyszerű A4-es papírra, színes ceruzák segítségével. A lepke egyszerű szárnyainak alakját a rikítóan kék alap és a sárga csíkozása dobta fel. Annyit csicsázott és szépítgetett a szárnyain, hogy a ceruza hegye lassan kezdett végleg a fa mögé kopni.

Olyannyira belemerült az alkotásba, hogy meg sem hallotta az előszoba ajtajának csukódását. A kívülről jövő hangokat most tényleg kívülről jövő hangoknak érzékelte, csak a saját belső hangjaira koncentrált.

-Te meg mi a rossebért nem alszol, te hülyegyerek? –kérdezte a hirtelen a szobába robbanó férfi. –Hát holnap iskola van, te meg itt rajzolgatsz még tíz órakor? Mi a francot rajzolsz te meg?!

Felkapta a rajzot a földről.

Vörös szemeivel mélyen belenézett a képbe.

– Ez szar – két barbár mozdulattal széttépte az egészet, a cafatokat összegyűrte, majd ledobta őket a fölre, egyenesen Kitti orra elé.

Kitti az arcába temette kezeit és úgy kezdett el zokogni. A háta pedig egyszerre kezdett el égni és lüktetni.

A férfi fölrángatta őt a földről, adott neki két pofont és ledobta őt az ágyra.

-Aludjál, te büdös kölyök végre! – azzal a lendülettel kiment az ajtón és azt jó erősen bevágta maga után.

A lány sírva kapcsolta le az éjjeli lámpáját, visszamászott az ágyba és betakaródzott. Szája fölrepedt, a vér halványan szivárgott belőle és a bal szeme alatti rész is kezdett zöldülni.

Csak zokogott. A háta egyre jobban és jobban égett, egy mélyről jövő bizsergés áthatott mindent. Az ajtó alatti résen átszűrődött valami tompa pityergés.

Egy óra múlva sem tudott igazán megnyugodni, még mindig fájt az egész lapockája. Furcsán, lüktetésszerűen.

Aztán valamivel később álomba sírta magát.

Már hajnalodott, a napfény halványan derengett. Kitti álmából riadt föl, de úgy, hogy teste teljesen átizzadt és a levegőt is kapkodva vette. Egész testében égett a láztól, háta az eddigiekhez képest még jobban fájt. Sosem érezte magát még ennyire rosszul.

Egy ideig ült az ágyon és végigtörölte arcát a takarójával.

A levegőt még mindig nehezen vette és erős légszomj lett rajta úrrá. Az ablakát már évek óta nem lehetett kinyitni.

Egyre nehezebb volt levegőt venni, és háta is őrjítő fájdalommal égett és lüktetett. Pizsamájában fojtva próbált köhinteni párat, de semmivel sem lett jobb.

Levegőre volt szüksége.

Nem is nagyon gondolkodott, egyszerűen elindult az előszoba felé. Ajtaját nagy óvatossággal nyitotta ki és lassú léptekkel ment a nappalin át. Hallotta a férfi hortyogását. Nem figyelt rá.

A kijárati ajtót is kellő figyelemmel csukta be és amikor megfordult, észrevette a kutyát.

Megsimogatta a fejét és nagyot szippantott a levegőbe.

A nap éppen felkelőben volt.

-Hátrébb, a kertben sokkal frissebb a levegő- gondolta a lány, és elindult a kert felé. A kertajtót becsukta maga mögött, a kutya így nem tarthatott vele.

A lány összekulcsolta a kezeit és mezítláb megállt a kert egyik szélén. A napfelkeltébe bámult és próbálta légzését lecsillapítani, pusztán a gondolattal. A lapockái és gerince még mindig kellemetlenül lüktettek.

Belenézett a felszivárgó fénybe, majd lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett.

Egy percig ha állt ilyen nyugalomban, ekkor azonban megérezte:

Valami megmozdult a hátában. Pontosan a hátában. A bőre alatt. A lüktetés egyre erősödött.

Felhúzta hátul a pizsamáját, és megborzongott a látványtól: csupa lila és véraláfutás volt az egész hát és mögötte, mintha lett volna valami szürke. Pár másodpercig csak némán és ijedten nézte, majd annyira görcsölni kezdett a gerincoszlopa, hogy legörnyedt a földre. A fájdalomtól sírva fakadt és beletérdelt a földbe.

Szépen, lassan el kezdtek kinyílni a szárnyai. Először csak valami fonnyadt fekete volt a hátán, majd egyre jobban nyíltak, mint a fekete rózsa. Nem mert hátranézni.

Gyönyörű szép, fekete szárnyai voltak. Nem is inkább angyalhoz, hanem egy tündérhez hasonlított. Fakó, fehérkés bőrét belepte a napfény. Hátranézett a szárnyaira és egy kicsit megijedt, bár elsőre is elképesztően szépeknek gondolta őket.

Előre nézett, bele a napba és megpróbálta mozgatni a szárnyakat. Magát is meglepte, milyen könnyű őket irányítás alá bírni. A földes lábai lassan felemelkedtek a kertből. A kutya veszettül ugatott, nekiugrott a kerítésnek.

A lány először szépen, komótosan, majd egyre gyorsabban szelve a levegőt, repülni kezdett. Már nem fájt a háta, a levegőt is tisztának érezte és a láza is elmúlt. Nem gondolkodott, merrefelé repüljön, egyenesen a nap felé vette az irányt. Úgy, ahogy van, pizsamában.

Megkönnyebbült. Azóta nem látta senki.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info