Egy magányos szirten egy elhagyott, üres világítótorony áll. Fénye évekkel ezelőtt kihunyt, a sós, nedves levegő átrágta rozoga deszkáit. Apró, kerek ablaka betörött, a gyomok körbenőtték ajtaját. Lángját már senki sem őrzi, a sötétbe egyedül a torony figyeli a vad, fekete vizet.
Azt mondják, az óceán sosem ereszti halottjait. Hullámaival a végtelenségig sodorva, magához öleli őket. Az elveszett lelkek azonban nem nyugszanak. Ködbe burkolt éjszakákon halovány fény gyúl a toronyban, és a tengeri szelek hangján egy toronyőr szavai visszhangoznak a szirtek közt.
Mindig is lenyűgözött az óceán. Gyerekkorom óta foglalkoztatott az a rengeteg rejtély, amely körülöleli ezt a hatalmas és misztikus víztömeget. A szirtek, amelyek végtelen mélységéből törtek elő egyszerre voltak hátborzongatóak és gyönyörűek. Órákon át képes voltam csendben figyelni, ahogy a hullámok a sziklákat csapkodják, morajuk megbabonázott. A magas, vadregényes partról messze el lehetett látni. Élveztem, ahogy a sokszínű égbolt és az azúrkék óceán korlátlan szabadsággal tölt el. Szüksége volt a lelkemnek erre az érzésre, mert a valóságban rab voltam. Sosem utazhattam, sosem láthattam a világot.
A nap legnagyobb részét a szabadban töltöttem, egyedül, a sziklák kopár peremén, és csendben figyeltem a temérdek vizet. Amikor azonban a nap utolsó, vöröses-narancs sugarát is elnyelte a mély, és a horizont sötétségbe borult, megteltem egyfajta megmagyarázhatatlan félelemmel. Persze érthető, gyermekként micsoda rémület kerítette hatalmába, amikor már nem láthattam, csak halottam az óceán hatalmának hangját. Ilyenkor úgy képzeltem, a fekete folyadék, amellyé a víz változott, feltör a magasba, mohón falni kezdi a sziklákat, és engem is elnyel, leránt a sötét végtelenségbe. De volt egy hely, egy menedék, ahol ilyenkor is biztonságban éreztem magamat – a világítótorony.
Gyakran töltöttem az éjszakát a torony szűk falai közt. A toronyőr – egy vén tengeri medve – mindig szívesen fogadott, és éjszakákon át mesélt veszedelmes, ismeretlen vizeken tett kalandjairól, utazásairól. Ha azonban arról faggattam, hogyan került erre a magányos szirtre, hallgatásba burkolódzott. Ilyenkor mindig arról ábrándoztam, hogy ha lesz egy kis hajóm, én is körbejárom a világot, új földeket, népeket ismerek meg; de mindennél jobban az óceán rejtett kincseit, és rettenetes szörnyetegeit szerettem volna látni.
Amióta az eszemet tudom, egyszer sem láttam, hogy az őr elhagyta volna világítótornyát, vagy lemerészkedett volna a völgybe, ami a szirt mögött megbújó falunak adott otthont. Éberen vigyázta a torony fényét, életben tartotta a lángot, biztosította a hajók épségét. Tudtam, hogy nagy felelősséget igényelt ez a feladat, de akkor még nem értettem, mit is érezhetett pontosan, miért ragaszkodott úgy a magányhoz. Amikor megkérdeztem, egyedül érzi-e magát, csak mosolygott, és azt felelte, nincs egyedül, vele van az óceán. Semmit sem szeretett jobban. Hiszen mi az, amit egyedül a torony őre láthat teljes valójában, érthet meg igazán?
Egy napon azonban, az öreg tengerész meghalt. Elég érett voltam ahhoz, hogy megértsem, mit is jelent ez. Tudtam, hogy a torony nem maradhat őr nélkül, a lángra vigyázni kell. Önként vállalkoztam a toronyőri feladatra a falu bírájánál, és ő kitörő örömmel fogadott. Még aznap magam mögött hagytam a falut és elfoglaltam a titokzatos tornyot. A világítótorony aljában volt a lakhelyem, egy egyszerű kis helyiség. Apró kerek ablakán beáramlott a hold fénye, és megvilágította azt a kis asztalt, ahol gondolataimat jegyeztem le. Az ágy, amit legtöbbször nappal használtam egy fehér vászonlepedővel volt letakarva. Két szekrény állt a falnál, az egyikben tartottam azt a kevéske holmit, amit magammal hoztam, a másikban fa, olaj, és szerszámok voltak. Jól tudtam, hogyan kell a tűzzel és a tükrökkel bánni, sosem lankadt a figyelmem, úgy éreztem, méltó utódja vagyok a torony őrének. Hetente több hajó kötött ki vagy indult útnak a torony fényében; büszke lehettem magamra. Mégsem voltam boldog. Arra vágytam, hogy egyszer én is az egyik hajón érkezhessek meg egy másik kikötőbe, egy másik világítótorony vezetésével. De a tornyot nem hagyhattam el, utazásaim csak álmok maradtak.
Évek teltek el, és én megtanultam távol élni az emberektől, az otthonomban, a magas toronyban. Magányomban lassan megismertem az óceán minden arcát. Láttam, amikor csendes, láttam, ahogy szelíden ringatja a felszínén utazókat. Láttam, amikor haragos, vad hullámaival a sziklákat formálja, láttam, ahogy vízének fehér permetén megcsillan a napfény. Közelebbről figyeltem az óceánt, mint azelőtt, tisztelem erejét. Sajátos, varázslatos utazás volt ez – olyan, amihez nem volt szükségem hajóra. Éjjelente feljártam a torony tetejére, egyesével lépdeltem a csigalépcső száz és egy fokán. Odafentről, ahogy a láng lobogó fénye megvilágította a vizet, felfedeztem az óceánnak azt a titokzatos oldalát, amelytől régen úgy féltem. A feketeség már nem rémisztett meg. Éjjel sem törtek magasabbra a hullámok, mint nappal, sőt, ilyenkor valahogy még békésebbnek tűnt a víz, sodrása megnyugtató volt. Biztos voltam benne, akármerre is járnék, akármelyik oldalát is mutatná nekem az óceán, mindenhol ugyanúgy szeretném.
Csak akkor hagytam el a szirtet, és sétáltam el a faluba, ha végképp szükségesnek láttam. Az emberek tudták, hogy ki vagyok, ezért nem is nagyon törődtek velem. Én voltam a világítótorony őre, a vizek szerelmese, a magányosság megtestesítője. Én viszont nem éreztem magam olyan egyedül, mint ahogy ők látták. Lassan megértettem, hogyan érzett az öreg toronyőr, amikor azt mondta, vele van az óceán.
Egy őszi reggelen meglepő dolog történt. Miután ellenőriztem a torony lángját, leindultam a jól ismert csigalépcsőn. Mint minden nap, mielőtt lepihenek, kiléptem a torony ajtaján, hogy megcsodáljam az óceánt az őszi napsütésben. Most először, a víz helyett másvalami ragadta meg a tekintetem. A kies szirten egy fiatal lányt pillantottam meg. A földön ült, narancsszín ruhájában szinte beleolvadt a nap fényébe; az óceánt figyelte. Odasétáltam, és leültem mellé, de ő egy szót sem szólt. Együtt hallgattuk a hullámok moraját, gyönyörködtünk a természet színeiben, ami a vízen is tükröződött. Már éppen szólni szerettem volna, amikor felém fordult.
– Hát nem csodálatos? – sóhajtotta. Hangja lágyan csengett. Mélykék szeme olyan volt, mintha maga az óceán nézett volna rám; hullámos, vörös tincsei körülölelték az arcát.
– Christine – nyújtotta felém kezét. Én némán ültem, csak a szemét figyeltem, elmerültem a pillanatban. Ő rám mosolygott, majd felállt.
– Remélem, holnap is találkozunk – mondta, és otthagyott a szirten.
Izgatottan vártam a másnapot. Az éjszaka lassan múlt el. Még meg sem pirkadt, én már a világítótorony ajtaja előtt ültem, és Christine-t vártam. Ahogy a reggeli nap első sugarai megjelentek, ő is megérkezett, leült a szirtre, és megcsodálta az óceánt. Mellékuporodtam, és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy nemrég érkezett a faluba egy távoli városból. Az apja egyik nap lovas kocsiba ültette, és elrángatta magával otthonából. Rá sokat panaszkodott – szerinte csökönyös, kiállhatatlan ember volt. Mindig rossz szemmel nézte, ha lányát körüldongták, ráadásul, ahogy Christine idősebb lett, a férfiak csak sokasodtak körülötte. Bár egyikük sem érdekelte komolyan, de élvezte a társaságukat, ezért apja mégis úgy találta jobbnak, ha kiragadja lányát a város forgatagából, és egy csendesebb helyre költöznek.
Sok minden szóba került még, de a legérdekesebb az volt, ahogyan a víz szeretetéről beszélt. Kislányként rengeteget olvasott különböző expedíciókról, tengereket átszelő hajóutakról, híres hajóskapitányokról és rettegett kalózokról. Ismerte az óceánban elszórt szigeteket, az áramlatokat. Ezekről sokat mesélt, és az volt a benyomásom, hogy bár most először látta az óceánt a valóságban, éppen ugyanúgy rabul ejtette a szépsége, mint engem. Őt is ugyanaz a vágy hajtotta. Vágy a szabadság után; utazni és megismerni a világot. El akart hajózni, elmenekülni apja elől.
Christine gyakori látogatóm lett. Az eltelt hetek alatt egyre jobban megismertük egymást, és akárhányszor a szirten beszélgettünk, azt vettem észre, hogy az óceán moraja egybeolvad lágy hangjával. Vöröses hajának hullámai a víz sodrására emlékeztetnek. Minden hajnalban őt vártam, és éjszakákon át ábrándoztam róla. Ő is ugyanígy érzett irántam.
Beköszöntött a tél. Hó és jég borította a szirtet, az utakat. A fagyos szél meg-megzörgette a világítótorony falait, lecsupaszította a fák lombját. A víz árnyalata fakóbb, szürkébb lett, de így is látni lehetett kékségét, szépségéből mit sem vesztett. Christine már egy hete nem jött el hozzám. Újra kettesben maradtam az óceánnal, és beszélgetéseink hiánya egyre nyomasztóbb lett. Persze nem hibáztattam, a földeken átvezető utakat teljesen eltorlaszolta a hó, elzárta a falut az otthonomtól. Mégsem éreztem magam teljesen bezárva. A szirtről elém táruló látvány nap mint nap új erővel töltött el.
Pár nap múltán, egy sötét reggelen kopogtattak a világítótorony ajtaján. Kinyitottam és megpillantottam Christine-t. Amint belépett, megcsókolt, és rám nézett. Szemében szokatlan, titokzatos láng lobogott, ami akaratlanul is a torony lángjára emlékeztetett. Izgatottan vette le a kabátját és leült az ágyra. Intett, hogy üljek mellé, mert valami fontosat akar mondani. Elpanaszolta, hogy ez a falu túlságosan kicsi már neki. Visszavágyik a nagyvárosokba, szabadon szeretne élni, távol zsarnokoskodó apjától. Titokban megegyezett egy hajóskapitánnyal, aki az útiköltség fejében feljuttatja a hajójára apja tudta nélkül, és elviszi innen. Először mintha jégcsap fúródott volna a szívembe, oly rideg rémület fogott el, hogy elveszítem Christine-t. De mielőtt még szólhattam volna, folytatta. Azt mondta, hogy szeret, és nem akar itt hagyni. Kérlelt, hogy amint tudok, menjek utána, és valósítsuk meg együtt az álmokat, amiket már mindketten régóta dédelgettünk. Belelovalt közösen szövögetett terveinkbe, felébresztette nyugvó kalandvágyamat. Szabad akartam lenni, akárcsak ő. Beleegyeztem az utazásba. Azzal Christine felállt, megölelt, és hazasietett. Megígérte, hogy éjszaka visszajön hozzám.
A tornyot nem hagyhattam egyszerűen ott, szükség volt egy új toronyőrre. Úgy terveztem, ha a tél megenyhül – addigra biztosan kitanítok egy új őrt – Christine után hajózom. Mindennél jobban vágytam rá, hogy az óceán messze elsodorjon innen, egyenesen szerelmem karjaiba. Érte kész voltam otthagyni a világítótornyomat.
A hó apró pelyhekben hullott, amikor Christine újra eljött. A torony lángja még sosem ragyogott fényesebben, az óceán habjai még sosem voltak ilyen hevesek; szívem egyre gyorsabban vert. Ő átölelt, megcsókolta az arcomat, majd megragadta a kezemet, és elindultuk az ösvényen, le a magas szirtről a faluba. A telihold fénye átjárta a házak ablakát, a szűk kis utcákat. Egy lélek sem volt odakint. Apja házába siettünk. Amint odaértünk, Christine elővette a kulcsot kabátja zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Az apró réztáblán, amelyet az ajtóra szegeztek, megcsillant a holdfény, és felfedte előttem a rajta álló nevet. Christine betuszkolt az ajtón, a házban teljesen sötét volt. Lopva bereteszelte az ajtót, és újra megcsókolt.
– Apám nincs itthon – súgta a fülembe. Akkor azt ígérte, hogy az enyém lesz arra az éjszakára, és attól kezdve örökké. Szenvedélyes pillanatokat éltem át. Christine ez idáig rejtett érzelmeket ébresztett bennem, életet adott vadonatúj énemnek. Tudtam, hogy el kell válnunk, mégsem szomorodtam el. Összekötöttük a lelkünket, a vágyainkat, az életünket. Aznap, este indult a hajó, a Fehér Gyöngy, ami elmenekíti innen. A fekete óceán igazi gyöngyszeme. Néztem, csodáltam alvó szerelmem szépségét, amíg a nap első, gyenge sugarai rá nem sütöttek az ablakpárkányra.
A reggeli félhomályban indultam haza, át a zimankós, hóval borított földeken. Egy különleges belső láng fűtött – az elmúló éjszaka örök emléke. Boldog voltam, tele reménnyel. Azonban esélyem sem volt megállítani azt, ami lecsapni készült. A semmiből egyszer csak előlépett valaki, és lesújtott rám. Hirtelen sötétségbe zuhant a világ; akaratom ellenére fogva tartott az eszméletlenség. Csontom ugyan nem tört el, de a tudatom ezer szilánkra hullott. Órák múltán tértem csak magamhoz, a napfénybe kapaszkodva nyitottam ki a szemem, de hiába. Senki nem volt ott, aki segíthetett volna. Átfázva hevertem a hóban, képtelen voltam mozdulni. A fejemben lüktető fájdalom visszataszított az öntudatlanságba. Újabb és újabb órák teltek el a napból, mint a hulló homokszemek egy homokórában; leperegtek.
Rémálmok képei riasztottak fel. Már sötét volt, amikor lábra tudtam állni. Fogalmam sem volt, mennyit feküdhettem ott a mezőn; sietve a világítótorony felé indultam. A szirten a haragos óceán jéghideg, vad szele fogadott. Abban a pillanatban, a rémálom valósággá változott. A torony dicső fénysugara csupán halovány fénypont volt, a láng csaknem teljesen kialudt. A hajóknak nem akadt kísérője, vakon bolyongtak az óceán tajtékzó vízén. Kérleltem a vérvörös holdat, hogy nyelje el az éjszakát. Futottam, fel a torony száz és egy lépcsőfokán, de a fény már kialudt. Sötétség lepte el a lelkem; rajtam kívül senki sem táplálhatta a lángot. Rettegve vártam, de egyszersmind reméltem is, hogy a messze elterülő óceán eljön, és végleg elnyel. Azon az éjszakán újra átjárt az az ismerős, hideg félelem; nem mertem elhagyni a tornyot.
A reggel elhozta azt a borzasztó napot, amit sosem felejtek el. Kiléptem a világítótoronyból, és egy utolsó pillantást vetettem az óceán dühödt hullámaira. Szaporán, szinte szívverésem ütemére lépdeltem a magas hóban. Mindent köd borított a völgyben, amikor megérkeztem a faluba. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy semmi baj nem történt az éjjel. Akárcsak legutóbb, most sem járta senki a szűk utcákat. Amikor a falusi bírósághoz értem, észrevettem, hogy bent égnek a lámpások. Az ajtóhoz siettem, és a falon valami iszonytatót pillantottam meg. Bár a telihold fénye a vizet világította volna meg helyettem! Benyitottam, s a hangom megtörte a terem néma csendjét. Mindenki megvetően nézett rám, tekintetükkel szinte megöltek. Amit ott hallottam, minden élő embert sírásra fakasztott volna. Képtelen voltam visszatartani előtörő könnyeimet.
– A Fehér Gyöngy összes utasa halott! A hajó zátonyra futott, mind megfulladtak! Az éjszaka fénye miattad hunyt ki! – vádoltak egyszerre.
– Megtámadtak! Nem lehettem a toronyban, hogy a lángot tápláljam! – mentegetőztem zokogva, mindhiába. De akkor agyam rejtett szögletéből egy újabb borzasztó kép rémlett fel.
– Mielőtt elájultam, – szóltam – bár nem láttam támadóm arcát, de egy név volt a karjára tetoválva…
Ekkor döbbentem rá a szörnyű igazságra. A szerelem hát valóban a démonok eltorzult eszköze, vagy Isten űzött belőlem gúnyt? Láttam már azt a nevet, azon az éjszakán, a bejáratra szegezve, az ő ajtaján. Christine családneve volt, amire a holdfény oly baljóslatúan rávetült. Apja volt a gyilkos, nem én! A lányának, szerelmemnek gyilkosa! Amint kiejtettem ajkamon a nevet, felhördült a tömeg.
– Csendet a teremben! – kiáltotta a falu bírája. Ez volt az utolsó, amit aznap hallottam. Elmerültem a könnyeimben, elveszett szerelmemet gyászoltam. Éreztem a jelenlétét, láttam mosolyát, kék szemét, de egyre halványabban, míg végül teljesen eltűnt.
Az óceán, amely felnevelt, végül ellenem fordult. Habjai elnyelték igaz szerelmemet, Christine-t. Minden értelmét vesztette. Nem volt már visszaút; ha hátráltam, a torony fogságába léptem. Nem volt már több a szememben, mint üres, fagyos cella, a vad víz pedig kegyetlen börtönőr. Megismertem az igazi magányt. Senki sem szerethetett egy olyan embert, aki azon a végzetes éjszakán hagyta kihunyni a fényt. Akármerre néztem, mindenhol gyűlölet fűtötte szempárok szegeződtek rám. A történtek fényében persze ártatlannak nyilvánítottak, de az emberek ezt nem tudták elfogadni. Számomra ez maga volt a pokol. Falakat vontam magam köré, és az életem végtelen sötétségbe burkolózott. Az álmaim szertefoszlottak, a tervezett utazások már semmi sem jelentettek.
Fohászkodtam a torony lángjának, hogy mutassa meg az utat. Mutassa meg, merre kell mennem az ijesztő zátonyok és sziklák közt; de mindenhol csak sötét ürességet találtam. Egy lélek sem törődött velem többé, semmi nem menthetett már meg. Az az egyetlen, csodaszép éjszaka a faluban végleg a pokolba taszított. Az óceán moraja is csak egyetlen mondatott visszhangzott: „A Fehér Gyöngy összes utasa halott!”. Az óceán, amit úgy szerettem a szívemet tépázta. Könyörögtem, hogy jöjjön el értem, nyeljen el, taszítson a mélybe, vessen véget az életemnek, de hiába.
A kis tornyom megpecsételte a sorsomat; nem volt más mód arra, hogy véget vessek az emberek haragjának. A lángot senki sem táplálja többé, a falu immár az idők végezetéig vaksötétbe borul. Nem maradt számomra más irány, mint lefelé. Egy végzetes, pillanatnyi utazás; tízezer és egy jéghideg lépcsőfok, körbe-körbe a világítótoronyban levezetett a mélybe, ahol örökké együtt lehetek szerelmemmel, az éjfekete óceánnal.
(a novella a Sonata Arctica: White Pearl, Black Oceans c. szám alapján készült)
