A védett királyság (részlet)

Az elmúlt pár nap a királyság lakói számára nyugtalanul telt. A végzetes csata után… Tudod mit? Azt hiszem jobb lesz, ha az elejéről kezdem. Kedves olvasó, a naplómban foglaltak a személyes tapasztalataim és gondolataim. A nevem Aethor, Krogar király és Léarin királyné lovagrendjének egyik vezére. Bár néhány évvel a lovagrend alapítása után csatlakoztam, hamar a vezérek között találtam magam, részben kiemelkedő képességeim, de legfőképp egyedülálló értékrendem miatt.

Születésem óta Mystaria királyságában éltem, és ez nem is fog megváltozni, bár az elmúlt hét eseményei… Elnézést, elkalandoztam. A királyságunk Gaherad és Vuothar közt helyezkedik el, viszont a szomszédos királyságoktól egy dologban eltér. A lakói egészségesek, boldogok és gondtalanok. Hogy ez miért és hogyan lehetséges? Hidd el nekem, ezen már a legbölcsebb írnokaink is sokat törték a fejüket, de nem jutottak egyértelmű megfejtésre. Az elméletek természetesen szép számban gyülekeznek… Sokan úgy tartják, hogy a legelső Mágusok Társulata és Gyógyítók Gyülekezete közös erőfeszítéssel hozott létre egy mágikus burkot a királyság körül, mely meggátolja a betegségek és járványok kialakulását. Mások szerint Krogar királyunk lett megáldva, mikor visszaűzte Draegorath-ot a Hat Pokol bugyraiba, és ez az áldás terjedt ki az egész királyságra. A legfontosabb az összes teória közül úgy tartja, hogy Kaor, a védelmezés Istene tartja figyelő tekintete alatt kicsiny királyságunkat. Ez azért fontos számunkra, mivel ellenségeinket féken tartja. Hiszen ki lenne olyan tébolyodott, hogy megtámad egy királyságot, mely egy Isten védelmét élvezi? 

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Mystaria ege teljesen felhőtlen, a védettségünknek nem csupán jó, hanem rossz oldala is van. Ez pedig a többi királyságtól való elszigeteltség. Se karavánokat, se látogatókat nem engedünk be a királyságba, mivel nem tudjuk, hogy a külsősök által behozott betegség terjedne el, vagy pedig az illető gyógyulna-e meg Mystariába lépésekor.

Az elszigeteltségen kívül a céhek sem jönnek ki mindig egymással, a különböző klánok tagjait gyakran lehet az utcákon dulakodva látni, és a királyi őrség rendszeresen összetűzésbe kerül a Tolvajok céhével. Az a legnagyobb probléma ezzel a céhvel, hogy a tagjainak valódi személyazonosságát senki sem ismeri. Gondolom, így már érthető a probléma forrása. Akár a legjobb barátod is a céh tagja lehet. Soha nem gondolnád róla, de éjszakánként az utcákat járja, példátlan ügyességgel tárja fel a kincsesládákat, hatástalanítja a csapdákat, vagy csalja ki valakiből a kevés megtakarított pénzét páratlan rábeszélőképességével. Mindez erőteljesen rányomja bélyegét a királyságunkra, hiszen a bizalmatlanság bizalmatlanságot szül.

A tolvajok céhét – mint már említettem – a királyi őrség igyekszik féken tartani, rajtuk kívül pedig még két rend próbálja a birodalom rendjének rájuk eső részét fenntartani. Ezek pedig a Mágusok Társulata és a Gyógyítók Gyülekezete. A Mágusok Társaságát még Naonar alapította több száz éve, a Gyógyítók Gyülekezete pedig Elanis főpapnő vezetése alatt áll, bár ez a rend is a Mágusok Társulatával egy időben alakult. Ha jártál már a királyi teremben, akkor bizonyára megdöbbentél azon, hogy Naonar már több mint 600 éves, bizony hihetetlen, hogy Naer 1066. évében született. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogyan lehetséges, akkor egy kedves mosollyal csupán ennyit mondott: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárul előtted, fiatal barátom”. Elanisnál kedvesebb hölggyel pedig még nem találkoztam. Nagyon sok mindent elárul róla, hogy fiatal kora ellenére (nem lehet több 40 évesnél) már főpapnői rangot ért el, és senkinek sincs rá egy rossz szava sem. Gondolom felfigyeltél arra, hogy a Királyi Lovagrendet nem soroltam be a birodalom rendfenntartó erői közé. A mi rendünk ugyanis különleges helyet foglal el Mystaria hierarchiájában. A hétköznapi dolgokba nincs beleszólásunk, azzal főképp a Királyi Őrség foglalkozik, minket csak rendkívüli esetekben hívnak, ahol már az egyszerű őrség nem elég, egy felsőbbrendű erő szükséges. Akárcsak a többi királyságban, nálunk is mélyen vallásosak a lovagok, és a tagjainkat gyakran inkább a templomban lehet megtalálni, semmint a kocsmákban. A királyság lakói gyakran és szívesen fordulnak hozzánk lelki tanácsadásért, hiszen papi rendünk az esetek többségében a gyógyítással van elfoglalva. Bár háborúban évtizedek óta nem állt a királyság, így is van a gyógyítóinknak épp elég feladata. Legyen az háborúkba keveredett céhtag, sebesült őr, vagy átlagember.

Azt hiszem királyságunk történelméről és hierarchiájáról ennyi elég is, ugorjunk előrébb történetünkben.

Pár hónapja egy új céh ütötte fel a fejét fővárosunkban, Vanisiaban. Ez a céh pedig a Bérgyilkosok Szövetsége. Gaherad és Vuothar királyságoknak évekbe telt, hogy felfedezzék az ottani Bérgyilkosok Céhét, a nálunk levő viszont nem éppen rejtőzködő típus. Az áldozataikba belevésik jelképüket, egy méregfogú kígyót. Mindig is testhezállónak találtam a kígyó szimbólumot számukra, ugyanis akárhányszor úgy érezzük, hogy végre elegendő információt szereztünk és le tudunk csapni rájuk, kicsúsznak a karmaink közül. A másik indok, amiért tökéletes a kígyó szimbólum, az a méreg. Áldozataikkal mindig mérgezett fegyverrel végeznek, legyen az tőr, vagy nyílvessző. A méreg pedig nem is akármilyen. Idegbénító, így az áldozatuknak még csak esélye sincs a menekülésre, hiszen mozogni sem tud. Elszomorít, hogy ezek az emberek – ha nem bérgyilkosnak szegődnek – milyen kiváló alkimisták lehettek volna. A gyógynövények hatásait tökéletesen kell ismerni ahhoz, hogy ennyire hatásos mérget tudjon keverni az ember. Éppen a méregfogú kígyó okozta azonban a céh vesztét! Egyetlen alkalommal a lovagrendünk egyik tagja, Jaer talált egy méregfogú kígyó tetoválással rendelkező embert és követte, amilyen halkan csak tudta, egészen a rejtekhelyükig. Amint visszasietett hozzánk, egy órán belül mozgósítottunk egy kisebb csapatot és már rohantunk is Jaer után. Mint kiderült, a csapatra semmi szükség sem volt, ugyanis a rejtekhelyen csupán egyetlen mágusköntösbe öltözött hold elf meditált. Semmit nem reagált, amikor beléptünk, így megszólítottuk:

– A többiek merre találhatók?

Halkan, nyugodt hangon válaszolt, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Illetlenség csak úgy rátörni másokra, tisztelt Aethor.

Meglepett ez a válasz, ellenállásra számítottunk, arra nem, hogy egy meditáló mágus fogad minket és anélkül megmondja, ki vagyok, hogy kinyitná a szemét.

– Úgy látom, előnyben van, én nem tudom a nevét, tisztelt…

Ekkor lassan felkelt, megigazította a ruházatát és kinyitotta a szemét. Nem a hold elfek megszokott égkék szeme nézett rám, hanem az igazán hatalmas mágusok ezüstje.

– Saerith. Saerith Lúrien. A kérdésére válaszolván pedig: már legalább fél órája nincsenek itt. A magázódást viszont hagyjuk el.

– Tehát csak betértek hozzád tanácsért, és már mentek is tovább?
Ismét elmosolyodott, de arra nem tudtunk rájönni, hogy mit rejt ez a mosoly.

– Valami ilyesmi. De hogy miért, arra nem kapsz választ. És az is hibás feltételezés, hogy nem maradtak volna. Ha nem tudom, hogy jöttök, akkor valószínűleg még itt lennének.

Ez mindnyájunkat ledöbbentett.

– Hogy lehetséges ez? – szólt közbe Jaer – Biztos vagyok benne, hogy nem vettek észre. Honnan tudták volna, hogy jövök?

Saerith itt mosolyogva rám nézett, és mintha ezüst szeme megvillant volna. Jaer kérdését teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Ugyan kedves Aethor, azt hittem ezt Naonar már elmagyarázta: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárulkozik előtted, fiatal barátom.

Képtelen voltam megszólalni. Honnan tudhat a beszélgetésünkről ez az ismeretlen hold elf?

– Gondolom, sejted, hogy velünk kell jönnöd, és ezt a helyet alaposan át fogjuk kutatni.

– Természetesen, de biztosíthatlak, semmit sem fogtok találni, erről magam gondoskodtam.

(folytatása következik)

 

McLife avagy a gyors l’étterem specialitása

Hiába mosolyogsz kedves világbúvár, ez korántsem annyira mulatságos. Te sem vagy kivétel a mostanában oly divatos, úgynevezett „fogyasztói társadalom” kifejezés alól. A reklámok elhitetik veled, hogy a fogyasztás boldoggá tesz. Sőt! Manapság már valamennyi boldogságot szinte azonnal magadénak tudhatsz. Legyen szó arról, hogy ha úgy tetszik, pár óra alatt akár a világ másik felére is eljuthatsz, vagy arról, hogy technikai kiválóságok halmazai állnak rendelkezésedre, hogy kiszolgálják egyéni igényeid, melyeket nem is olyan rég még sokkal körülményesebb úton tudtál kielégíteni.

A világ és a technika rohamos fejlődése megköveteli a felzárkózást. Furamód el sem tudjuk mi, mai, fiatal generáció képzelni azt, milyen volt akkor, amikor egyáltalán nem létezett vagy nem volt túl gyakori az Internet, a számítógép, a mobiltelefon, a fényképezős mobiltelefon vagy a digitális fényképező. Ezek ma már elengedhetetlen dolgok egy fiatal egészséges fejlődéséhez. Csak akkor még a grund volt a játszótér, ma meg a PlayStation a játék állomása.

 De ne kenjünk már mindent olyan gyorsan a Világra! Vessünk egy pillantást arra, hogy mi magunk hogyan járulunk hozzá mindehhez! Ugye mindenki számára ismerős, amikor az utcán, egy átlagos napon, ha nem is sietünk, mégis úgy szedjük a lábunkat, mintha valami elől menekülnénk vagy mintha az életünk múlna azon, hogy minél hamarabb a célállomáshoz érjünk. S ha a jelzőlámpa pont pirosra vált mire odaérünk, hajaj! Akkor szemünkkel szikrákat szórva szuggeráljuk, hogy hamar bánja meg a bűnét és azonnal váltson át zöldre, mielőtt…! Továbbmegyünk. Jegyet kell venni a metróra. Hűha, micsoda sor! Na, akkor körmünket lerágva azt gondoljuk, hogy legelöl tuti Erzsi néni a szomszéd faluból számolgatja aprópénzét, azért nem halad a sor, de az fix, hogy még áfa-s számlát is kér róla! Igen, valóban ezért kell nekem, potenciális áldozatnak, lekésnem a metrót.

S ha véletlenül megéheznénk egy ilyen fárasztó nap után, szinte biztos, hogy a hozzánk legközelebb eső gyorséttermet célozzuk meg, sem mint nekiálljunk főzni, hiszen azt, mint ünnepi tevékenységet tartjuk számon. Akkor tehát nincs más hátra, mint a Facebook-ot megnézni még, hátha valaki lájkolta egyik képünket, (hogy történjen még valami jó is velünk a nap végére) majd álomra hajtani fejünket, de a tévét hagyjuk duruzsolni, hogy álmunk biztosan nyugodt legyen!

Az élet forgatagában a legjobb, amit magunkért tehetünk, hogy kapcsolatainkra maximális figyelmet fordítunk. Nem hagyjuk, hogy a felszínes és rohanó világ, magunkat és szeretteinket is feleméssze.

 Most biztosan azt gondolod, kedves olvasó, hogy a Te életed teljesen rendben zajlik. Csak nehogy úgy járj, mint Karinthy hőse, hogy jóval később ifjúkori éned kérjen majd számon hajdan tett ígéreteidről, meg nem valósult álmaidról, s elképzeléseidről…

 

         

Kiürített fényürülék

 

Egy forró nyári délután parancsoltak ránk, foglalkozzunk már vele: odatolták elénk, de ő meg se nyikkant, csak állt, mint aki karót nyelt.

Koszos fehér póló volt rajta, hosszú aranyszőke haja kócosan lógott a hátára meg a vállára. Volt valami frufruja, ami teljesen eltakarta a szemeit.

Mindenki tudta, még én is, hogy az Alexandra ki nem állhatja, ha bárki is foglalkozik vele. Általában csak túrta az orrát, vagy a homokot, bogarakat gyűjtött, tudomisén, felmászott a barackfa tetejére és elaludt ott. Úgy kellett sötétedés után leszedni onnét.

A Csipke nézte, nézte, mintha most írná a regényt, amibe kívülről, parancsra került bele ez az új szereplő. A Kovács Lujza akkor épp dolgozott, a Szabó K. pedig a szobájában tévézett, úgyhogy rettenetesen sok idő jutott magunkra.

Mit szeretesz?, kérdezte tőle a Csipke.

Az Alexandra lesütötte a szemeit. A földet bámulta. Hallottuk, idegen gyerekek sikítoznak az utcán. Tollasoztak. Fociztak. Szívesen leszartam volna ezt az egészet, és mentem volna inkább a Lackóval számítógépezni, de épp elutazott nyaralni a szüleivel. A Csipke megismételte a kérdést, de nem kapott választ.

Akkor az lesz – mondta erre dühösen, az orrcimpái tágulásából láttam, hogy dühös -, akkor az lesz, amit ÉN parancsolok neked!

Előre untam az egészet. Csipkével csak az esti beszélgetések voltak jók, de azok se mindig. Előre láttam, hogy az Alexandra lesz a szolga, mi meg a király meg a királynő, ő  főzni fog nekünk,  hűvös gödröt ás a homokban, ahova befeküdhetünk, és átmászik a szomszédba, hogy friss zöldborsót lopjon uzsonnára.

Ásítottam.

Mit ásítozol?!, ordított rám a Csipke. Rossz napja volt eléggé. Aztán azt mondta: -Na, csináld!

Nem értettem. Meleg volt, szomjas voltam, kólát akartam inni a Lackóval, meg pizzát akartam enni. Ürítenem is kellett.  Rég voltam vécén utoljára. Általában az izgalmasabb játékok után jött meg a kedvem hozzá, hogy vécére menjek.

Térdelj le!, ordított rám a Csipke.

Akkor értettem meg nagyjából, amikor végül letérdeltem hogy ne hisztizzen már, és felnéztem az Alexandrára. Magas volt, a haja  körül fény, a tartása egyenes, mozdulatlan. Egy hang se jött ki a torkán, csak nézett minket mereven.

Mit parancsol, hajbókolt neki a Csipke. A földet érintette a homlokával, tiszta kosz lett a haja. – Mit parancsol, mit parancsol?!

Mit parancsol, mondtam én is. Már élveztem kicsit. Eddig csak a Csipkének engedelmeskedtem bármiben is.

Az Alexandra aztán továbbra is csak nézett minket mereven, egyenes testartással, mint aki karót nyelt. Mint aki soha többé nem mer, vagy nem akar megmozdulni.

Parancsol?!, ordított rá a Csipke, de ez se használt.

Akkor odavezettük őt egy törött műanyag kerti székhez, beleültettük, és odakötöztük hozzá. A széket ketten felcipeltük a homokozó tetejébe. Épp volt ott egy nagy vár, ami alig süllyedt be az Alexandra meg a szék súlyától. A Csipke úgy tudta, imádja az édességet. Azért megkérdeztem, biztos-e ebben, mert ugye, a lehető legjobbat akartuk neki.

A Csipke erre azt mondta: megkap mindent, amire csak szüksége van, amiről királylány csak álmodhat.

A fő kérdés az volt, hogy honnan szerezzünk neki édeset, ha nekünk is alig van. Belopóztunk a konyhába. A konyhából nyílt a Szabó K. szobája. Hallottuk, olyan hangosan horkol odabent, hogy beleremegnek a falak. Édeset kerestünk, a Csipke sejtette is, hol lehet eldugva. Vajon miért nem kerestük eddig magunknak is?, gondoltam, és nyeltem egyet, mikor a Csipke óvatosan odahúzott egy széket a szekrény elé, felállt rá, és kinyitotta a fenti barna szekrényt. Felfelé kellett nyitni, és egy léccel kitámasztani. Elképzeltem, ahogy rácsapódik a Csipke ujjára az egész.

Halkan kotorászott, én néha lopva hátranéztem, nem jött-e ki a Szabó K. A horkolását úgy megszoktam, mintha a légy zümmögését vagy egy távoli repülőgép zaját hallottam volna csupán. A Csipke leadogatott nekem dolgokat: én megfogtam őket engedelmesen. A végén már alig fért el a kezemben. Sötét volt a konyhában és hűvös.

Akkor hirtelen, pont, mikor már lecsukta a szekrényajtót, megcsúszott a Csipke alatt a szék, és a Csipke hatalmas csattanással a földre zuhant.

Semmi baj!, suttogta rögtön, és közben a fejét fogta, amit a konyhakőbe ütött. – Semmi baj, rohanj ki a kertbe!

Majdnem elejtettem mindent, de a Csipke parancsa erős volt. Rohanni nem tudtam, mert  remegtek a térdeim. Lihegve bújtam el egy bokor alatt, és ott kushadtam, míg végre kijött a Csipke olyan öt perc múlva. A tarkóját fogta egy vizes zsepkendővel, és azt mondta, semmi gáz, menjük, mert a Kisálynő már epekedik az édes után. Akkor vettem szemügyre, mit is tartok a kezemben tulajdonképp: tábla csokoládékat, régi mikulás-és nyuszifigurákat, összeragadt zacskó cukrot: mind régi, mind rohadt. Kukacos.

Ezt?, kérdeztem, és a Csipke bólintott. Úgyhogy visszamentünk a Királynőhöz.

Úgy tűnt, mintha aludt volna, de lehet, hogy csak elbóbiskolt, mindenesetre mikor odaértünk hozzá, újra csak nézett minket mereven, szótlanul. Eszébe se jutott megmozdulni vagy elszökni, a homok tökéletesen érintetlen volt alatta. A Csipke újra hajbókolt neki, de én nem csatlakoztam, csak tartottam a sok rohadt és kukacos csokit. Felismertem párat közülük, még a nagyitól kaptuk őket évekkel ezelőtt ilyen-olyan alkalmakkor, de a Kovács Lujza nem engedte, hogy megegyük, „mert még a végén rosszul leszünk a túl sok édességtől.”

Tudjuk, mire vágysz, Királynő, mondta a Csipke -, kiolvastuk szemedből leghőbb vágyaid, és most mindent megteszünk, hogy teljesítsük őket!

És letört egy kockát a kukacos csokoládéból, és az Alexandra szájába tömte.

Rögtön felkavarodott a gyomrom, ahogy néztem, de az Alexandra még csak be se hunyta a szemét, a Csipkét bámulta mereven, és közben rágta és nyelte, rágta és nyelte a rohadt édességet.

Ahogy néztem, furcsa izgalom járta át a testemet, remegni kezdett a térdem és a gyomrom, úgyhogy egy távolabbi bokorhoz rohantam, és „kiürítettem a beleim tartalmát”, ahogy a Csipke mondaná, aki sok könyet olvas, és nem szereti a csúnya szavakat.

Mire visszaértem, a Királynő szája és arca, sőt még az orra is, csupa fekete meg színes maszat volt, mint egy moslékban túró malacnak.

Akkor rájött a Csipkére is, úgyhogy azt mondta, míg nem végez, folytassam én. Szemben álltam a Királynővel. Képtelen voltam rá. Belenézett a szemembe. Barna, égő szemei voltak, mint két öreg nap. Letérdeltem elé a homokba.

Te meg mit csinálsz ott, hallottam hirtelen egy hangot meg egy röhögést. A Lackó volt az. Épp most, épp most értek haza!

Legszívesebben azonnal átmásztam volna a kerítésen. A Lackó vihogva tovább kérdezősködött, de nem tudtam neki válaszolni. Az Alexandrát nézte, aztán engem, és tovább röhögött. Megjött a Csipke. Nem üdvözölte a Lackót, csak megkérdezte tőle, van-e édessége.

A Lackó azt mondta:

Van.

Akkor beszállhatsz, mondta a Csipke. Szemügyre vette a kínálatot: a tábla karamelles tejcsokoládét, ami már kezdett olvadozni, és a málnás szopogatós cukorkákat egyenként külön átlátszó csomagolásban. A kezét tartotta, a Lackó adott neki egy-egy kockával a csokiból és két szem cukrot. Én is tartottam a kezem, én is kaptam.

A Csipke odabotorkált a Királynőhöz és letérdelt elé.

Most hunyd be a szemed, mondta nekem -, és úgy add oda neki.

Lehunytam a szemem. Már épp nyújtottam volna előre a csokoládét, mikor meghallottam a Lackó pisszenését.

Oldalra lestem:  a Csipke mindent, a csokit is, meg a cukrokat is, a saját, a saját szájába tömte!

Fogtam magam, azzal a lendülettel kioldottam az Alexandra kezeit meg a lábait a kötésből, és átugrottam a kerítésen. Nem mertem azt ordítani, hogy „csaló!”, pedig nagyon kikívánkozott, meg ha a Lackó is ott volt mellettem, sokkal erősebbnek éreztem magam, még a Csipkével szemben is, mint csak egymagamban. Néztem a kerítés másik oldaláról a saját kertünket, és azt, ahogy az Alexandra lassan, remegő lábakkal felkel a székről, elbotorkál, mint ahogy a Szabó K. támolyog esténként, mikor kijön a kertbe rágyújtani, a legközelebbi bokorhoz, és, ügyet sem vetve arra, hogy hárman nézzük, köztünk egy teljesen idegen is, hogy mit csinál, a ribizliborok tövébe ürítette, hangos fingások közepette, belei tartalmát. Ami kijött, az fényes volt és kukacos. Nem tudtam eldönteni, hogy a kukacoktól fényes-e, mert azok fehérek, vagy önmagában is fényes, mindig.

Hittem, hogy önmagában is fényes, mindig.

 

 

Föld

Föld

 

Ki lennél? Múlt vagy jövő?

– Csak egy fa lennék

Szomorúfűz vagyok, kinek árnya is árnyat vet,

De hangomnak régi fénye oly régen elveszett!

 

Dalolj a kezdetről!

– Mikor nem voltam erős fa, óriás

Egy kisfiú ültetett, hogy takarjak egy forrást.

Kijárt minden délben, s boldogan ment haza

Én védtem, ha vihar volt, dúlt lelke zápora.

 

Dalolj a változásról!

– Egyszer aztán nem jött, elvitték a házát.

Elfedték alattam a pataknak forrását.

Új iskola épült, tanultak alattam,

Patakból kúttá vált mind a tudatlan.

 

Dalolj az életről!

– Lassan szállt az idő, én is megnőttem.

Vésett szívtől vérzik most óriási törzsem.

S megéreztem: minden mozdulatlan állt.

Eltűnt a nagy iskola, eltűnt a sok diák.

 

Most én dalolok az éjről.

Egy reggel nagy hirtelen óriásgombák nőttek,

Eltakarták kalapjukkal a szürkéskék eget.

Napnyugtakor aztán fűrészekkel jöttek,

Én elszálltam rólad, otthagytam fészkemet.

 

S mégis felkelt újra a Nap!

Egy kis emlék ottmaradt! A természet erősebb!

Jöjjön bár tűzágyú, s öljék meg jövőmet!

 

De egyszer majd itt terem a kisfiú utódja

S újra kiserken a szeretet patakja!

 

 

 

(a képet Bán Sarolta készítette)

Kiss Ferenc emlékülés az Eötvös Collegiumban

Május 4-én az Eötvös Collegium épületében, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Írószövetség társrendezésében került sor a Kiss Ferenc Emlékülésre. A kárpátaljai Péterfalva községben született irodalomtudósra rokonok, barátok, munkatársak emlékeztek, felelevenítve egy-egy közös programot, munkát, érdekes történetet. Az egybegyűlteket házigazdaként Horváth László, az Eötvös Collegium igazgatója üdvözölte. Sajnos a kollégium jelenlegi diákjai közül csak egy-kettőt láttam a nézőtéren.

Az ülés első részének levezetője Bakos István volt, aki maga is színesen ecsetelte Kiss Ferenchez fűződő kapcsolatát. A nyitóbeszédet a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke, az Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor író tartotta, aki egykor a neves tudós tanítványa volt. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy Kiss Ferenc életművét az idő nem tudta kikezdeni. Elmesélte, hogyan segített neki abban, hogy kijusson a Szovjetunióba, hogy anyagot gyűjtsön a kárpátaljai magyar irodalomról szóló munkájához. Így ismerkedhetett meg Balla Gyulával, Stumpf Benedek Andrással, Fodor Gézával, Vári Fábián Lászlóval stb. Kiss Ferenc nemcsak kiváló kutató, hanem remek tanár is volt, aki nem ismert kivételezést, ugyanakkor mindig következetes maradt.

            Szörényi László irodalomtudós, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, Kiss Ferenc az irodalmi közéletben című előadásában a tudóst megfigyelő besúgók jelentéseiből szemezgetett. A minősítések némelyike derültséget váltott ki a jelenlévők körében. Az egyik jelengető intézeti munkatárs 1962-ben a következőket írta Kiss Ferencről: ”Stílusa kifejező, de olykor túl díszes. … Nagy általánosságban egyetért a párt politikájával.”  A professzor felhívta a figyelmet, hogy az intézet birtokában van néhány kéziratos Kiss Ferenc-mű, melyek évek óta kiadásra várnak.

Ezt követően Bakos István felolvasta Buda Ferenc Párizsból küldött levelét, majd bejelentette, hogy Pomogáts Béla és Görömbei András betegségük miatt nem tudnak jelen lenni. Szakolczay Lajos egy konferencián vett részt, de elfoglaltsága miatt Csoóri Sándor is távolmaradt.

Budai Ilona népdalénekes azokról az időkről beszélt, amikor Kiss Ferenccel és Ratkó Józseffel a szatmári falvakat járták. Végezetül elénekelte az irodalmár egyik kedvencét, a Három piros kendőt veszek című mezőségi népdalt. Kodolányi Gyula arról beszélt, hogy Kiss Ferenc lakása állandóan le volt hallgatva. Szót ejtett a tudós szerteágazó tevékenységéről, és megdöbbenését fejezte ki, hogy eddig még nem adták ki minden írását. Illyés Mária felelevenítette az utolsó találkozójukat, amikor az irodalomtudós már nem tudott beszélni, némán vette át a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetését. Az emberek általában a jó dolgokra szeretnek emlékezni, viszont a múlt ködéből előbukkannak olyan mozzanatok, amikor összeszorul a szív és a szemekből kicsordul a könny. A barátok átérezték, hogy a tragikus sorsú tudós pályája nem lett teljes, ha a sors kegyesebb hozzá, még számos Kiss Ferenc-mű gazdagítaná a magyar irodalomtudományt.

Für Lajos, az Antall József kormány egykori minisztere, akit Bakos István a legrégebbi barátként említett, felolvasásában megjegyezte, hogy Kiss Ferencre ma is nagy szüksége lenne mind az irodalomtudománynak, mind a közéletnek. Borbély Ida a tiszapéterfalvai képtár igazgatója, a kedves rokon, felolvasta azt a már legendássá vált mondatot, amit Kiss Ferenc édesanyja, Homoki Ida akkor írt bele a bibliájába, amikor a tizenhat éves fia 1946-ban szerencsésen átszökött Magyarországra. Felelevenítette az irodalomtudós hazalátogatásait.

Bíró Zoltán és Kovács László a barátságuk kezdetéről beszélt. Utóbbi felelevenítette, amikor Eötvös kollégistaként, Kósa László segítségével, félve mutatta meg első verseit, de Kiss Ferenc megdicsérte azokat. Nagy András felolvasta édesapja, Nagy László Kiss Ferencnek írt versét.

Ezt követően az utód, ifjabb Kiss Ferenc népzenész beszélt a gyerekkoráról, az apjához fűződő emlékeiről. Elmondta, hogy édesapja mindig irigyelte Sára Sándorékat és szeretett volna legalább egy filmet rendezni, de ez sajnos nem valósult meg. Az emlékülés első részének zárásaként zenésztársával, Szokolay „Dongó” Balázzsal betyárdalokat adtak elő.  A szünet előtt Béres József, a Béres Alapítvány vezetője és ifjabb Kiss Ferenc ajándékokkal kedveskedet a megszólaló emlékezőknek.

A második részt Dr. Kiss Gy. Csaba vezette le. Papp Endre irodalomtörténész, a Hitel folyóirat felelős szerkesztője, Kiss Ferenc irodalomszemléletéről tartott tudományos értekezést. Hangsúlyozta aktualitását, rámutatott arra, hogy szemlélete szerint a kritikának is műnek kell lennie. Kiemelte Kiss Ferenc egyik megállapítását: ”Minden Éden épp a kiűzetés által válik Édenné.” A Kádár-korszak koránt sem volt Éden, de a Rákosi-Gerő érához képest lazultak a kötelékek, nagyobb lett az emberek mozgástere. Ebben a korszakban az Eötvös  Collegium a rendszer által nemkívánatosnak ítélt, parkoló pályára tett értelmiségiek menedéke volt.

Vári Fábián László, a beregszászi főiskola tanára, Kiss Ferenc a szülőföld patrónusa című előadásában a múlt század 60-as, 70-es éveiről beszélt, amikor Ungváron elindult a Forrás Stúdió és ennek kapcsán megismerkedhetett a hazalátogató Kiss Ferenccel. Egyben felidézte a másik jó barát, a nemrég elhunyt Stumpf Benedek András alakját, aki Készülődés című munkájában felsorolta a kárpátaljai értelmiség veszteségeit. Az Együtt folyóirat főszerkesztője szót ejtett – mintegy Kiss Ferenc és a sokat üldözött Kovács Vilmos lelkiismeretes munkásságának ellentéteként – a kommunista párt kedvencéről és túlbuzgó végrehajtójáról, Balla Lászlóról. Kiss Ferenc volt az első, aki Magyarországon a Tiszatáj folyóiratban először írt Kovács Vilmos, Kárpátalján hatalmas port kavart, Holnap is élünk című regényéről. Elmondta, hogy Kiss Ferenc nagy álma az volt, hogy szülőfaluja közösségének ismertesse kutatásainak eredményeit.

Zelnik József humorba ágyazott visszaemlékezését a következő mondattal zárta: ”Kedves Kiss Ferenc jelentem, a népi – urbánus vitát azóta elvesztettük, s ebben az sem vigasz, hogy nem volt, aki megnyerje.” Ágh István a szentendrei ház légköréről beszélt, felelevenített egy szerencsés balesetet, amikor 1983-ban Buda Ferenccel együtt Kiss Ferenc új kocsijában utaztak. Akkor még kegyes volt a sors.

Lator László költő, aki szintén az 1940-es évek derekén szökött át Magyarországra, azokat a pontokat említette, amelyeken élete találkozott Kiss Ferencével. Együtt jártak a beregszászi gimnáziumba, ahol mindkettőjüket egész életükre kiható élmények érték. Egyik rokona, Lator Zsiga bácsi leánya, Kiss Ferenc gyerekkori szerelme volt. Beszélt az utolsó találkozásról, amikor Kutlán András az ugyancsak kárpátaljai születésű festőművésszel meglátogatták a nagybeteg tudóst a miskolci kórházban. Kiss Ferenc már nem tudott beszélni, de mondanivalóját elénekelte. Őt idézve: ”A népzenében az egész irodalomhoz való kötődése megfogalmazódott.”

R. Takács Olga, az intézet egykori munkatársa arra emlékezett, hogy ő gépelte le Kiss Ferenc műveit, ami nem volt éppen könnyű munka, mivel nagyon apró betűkkel írt és mindig ceruzával. Ferencz Éva énekesnő csángó imádságot adott elő. Kiss Ferenc szerette a népdalokat, mindig azt kérte tőle: ”Énekelj valami szép csángó dalt, ha lehet, valami szerelmeset!” Madácsy Piroska, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezető oktatója, aki egykor a tudós beosztottja volt, megemlékezett arról, hogy az életében két igazi tanára volt, az édesapja és Kiss Ferenc. Deme Tamás felidézte, hogyan segített megírni a már nagybeteg irodalmár utolsó cikkét, melynek címe A becsület védelmében, amelyben leleplezi az ő kutatásait sajátjaként megjelentető szabadkai írót. Nem véletlen, hogy Aczélék elfogadták tárgyalópartnernek, hiszen állandó mosolygásával lefegyverzett mindenkit, ő az ihlet filozófusa volt. M. Pál József művészettörténész szerint Kiss Ferenc volt a legszebben író magyar szaktudós. Kiss Gy. Csaba, mint kurátor kijelentette, indítványozni fogja, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával jelentessék meg Kiss Ferenc kiadatlan kéziratait.

A zárszót, Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség egykori elnöke, jelenlegi elnökségi tagja, mondta. Beszédében hangsúlyozta, hogy Kiss Ferenc kéziratos műveit minél előbb meg kell jelentetni, mert azok nélkülözhetetlenek és harminc év múlva már nem lesz, aki kiadja őket. Az emlékülésről megjegyezte: „Ha ezt Kiss Feri valamilyen formában láthatta, akkor elmondhatja, hogy ezért érdemes volt élni.”

A felszólalások között Rigó Balázs tanár, egykori kollégista a pályatársak által Kiss Ferencnek írt verseket adott elő, Lator László Határon című költeményét Vári Fábián László olvasta fel. Az emlékülést megtisztelte jelenlétével Tóth István, Magyarország beregszászi konzulátusának főkonzulja is, aki ugyancsak Kárpátalja szülötte.

Zárásként az emlékezők ifjabb Kiss Ferenc vezetésével elénekelték a szülei kedvenc nótáit. A citera és a furulya kísérete mellett felcsendült az irodalomtudós által számtalanszor elénekelt Péterfalva szép helyen van című dal. 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info