Heinrich Fröhlich rettenetes átalakulása

 

Az elmúlt napok eseményeinek tükrében arra kényszerülök, hogy alapjában átértékeljem eddigi életfelfogásomat. Olyan jelenségek tanúja lettem, amelyek túlmutatnak minden emberi ésszerűségen és arra a következtetésre jutattak, hogy ez a világ, amelyben élni adatunk, korábbi feltevésem ellenére nem mindig fogható fel a racionális ész adta eszközökkel. Ez a beismerés a legmélyebb szinteken rengeti meg lelkemet, hiszen neveltetésemből és természetemből fakadóan korábban merőben elzárkóztam a természetfeletti és babonás világszemléletektől. Nagyon korán kialakult bennem a fizika és matematika iránti szeretet. Már gyermekkoromban is óriási örömöt okozott, ha olyan jelenségek esetén tudtam ésszerű magyarázattal előállni, amelyeket más gyengébb természetű emberek csak babonás bolondságokkal vagy értelmetlen vallási maszlaggal tudtak volna számukra elfogadhatóvá tenni. Személyiségem ilyen jellegű vonásait édesapám, – egy kiváló hírnévnek örvendő mérnök -, örömmel fogadta és legjobb tudása szerint fejleszteni és támogatni igyekezett. Így hát senkit nem ért meglepetésként, amikor közöltem döntésemet, hogy az érettségi megszerzése után a híres Konstanzi Egyetemen szeretnék fizikát tanulni. Ekkor még szilárdan hittem, vagyis inkább tudni véltem, hogy ezen öreg és nemes tudomány segítségével a világ és benne minden jelenség megismerhető és leírható.    

Ezen döntésemet a történtek ellenére a mai napig nem bántam meg. Az öt csodálatos diákév, amit e tiszteletreméltó intézmény falain belül töltöttem el, kétségkívül rövid életem legszebb időszakát képezik. Példa nélküli szorgalmammal és csillapíthatatlan tudásszomjammal hamar felkeltettem a professzorok figyelmét, valamint a doktoranduszok és tehetségesebb diáktársaim nagyrabecsülését. Sajnos még egy ilyen különleges léleknek, mint amilyen jómagam vagyok is szüksége van némi kikapcsolódásra, hogy a tudatalattijában rendet tegyen és a tanultakat megemésztve azokat a hosszú távú memória számára elérhetővé tegye. Így tehát arra kényszerültem, hogy egy számomra méltó szabadidős tevékenység után kutassak. Mivel hamar kiderült, hogy semmilyen affinitásom nincs a testmozgások iránt, egy esetleges sportegyesülethez való csatlakozás lehetőségéről le kellett mondanom. Viszont pont ebben az időszakban hozott össze a sors a vidám kedélyű és rendkívül tehetséges matematikát hallgató Heinrich Fröhlichhel.

Együtt hallgattuk a remek matematikaprofesszor, Dr. Harald Schubert Számmisztikák és matematikai hátterük című előadását, mely iránt érdeklődésem ugyan korlátozott volt, de mint már korábban említettem éppen pihentetőbb témák után kutattam. Velem ellentétben Fröhlich komoly érdeklődést tanúsított a professzor előadása iránt, amelyet gyakran egészített ki a késő estig elnyúló könyvtárlátogatásai alatt megszerzett kulturális antropológiai tudásából fakadó észrevételeivel. Szokásunkká váltak az előadás utáni hosszú séták az egyetem kampuszán, amely alatt alaposan átdiskuráltuk az aznap elhangzottakat. A számmisztika és egyéb okkult tudományok iránt tanúsított érdeklődése ellenére mégis rendkívül élveztem társaságát, ugyanis egy olyan könnyed és természetes humor jellemezte újdonsült barátomat, amely nyugtatólag hatott rám. Így tehát azzal töltöttük a szemeszter péntek délutánjait, hogy az egyetem teljes területét bejárva elmélyüljünk eszmecseréinkbe. Sétáink hétről hétre hosszabbá váltak, és míg beszélgetéseink eleinte kizárólag Dr. Schubert előadásaira korlátozódtak, idővel egyre több témával egészültek ki. Kialakuló barátságunk új élménnyel gazdagított, korábban ugyanis javíthatatlan különcként komoly nehézséget okozott számomra az ilyen jellegű szociális kapcsolatok megértése. Utólag viszont meg kell állapítanom, hogy életem szerencsésebben alakult volna, ha soha nem ismerkedem meg Heinrichhel.

A szemeszter után néhány évre elveszítettük egymást szem elől. Amikor néha péntek délutánonként egyedül végigsétáltam a kampuszon (korábbi közös szokásunkat magamra maradva is megtartottam) mindig visszaemlékeztem pajtásomra és eltűnődtem azon, hogy vajon mi lett belőle. Időközben sikeresen befejeztem a megfelelő szabadidős tevékenység utáni kutatásomat; apám javaslatára, akivel továbbra is rendszeresen tartottam a kapcsolatot, zongoraleckékre iratkoztam be egy közeli zeneiskolába. Legnagyobb örömömre kiderült, hogy bizonyos szintű zenei tehetséggel is rendelkezem. Az újonnan jött odaadás a klasszikus zene iránt kedvezően hatott lelki állapotomra és ezen keresztül tanulmányi eredményeimre is. Nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam. Az elkövetkezendő éveket a fizika alapos tanulmányozásával valamint a zongorázás művészetének szorgos gyakorlásával töltöttem.

Heinrich Fröhlichhel való viszontlátásom egy gyönyörű tavaszi délután történt. Szokásos péntek délutáni sétám alatt találkoztunk és szívélyesen üdvözöltük egymást. Visszatekintve erre a napra merem állítani, hogy tudat alatt már ekkor is feltűnt nekem személyiségén egy apró, de rendkívül nyugtalanító változás.  Sőt, midőn ezeket a sorokat írom, efelől már semmilyen kétségeim nincsenek. Olyan nyugtalanító fanatizmust véltem meglátni tekintetében amilyet egészséges ember esetén semmilyen körülmény között nem tapasztalni. Szemeinek folytonos jobbra-balra cikázása alaposan összeborzolták kedélyemet. Mindennek ellenére örömömre szolgált, hogy újra láthatom régi barátomat. Csatlakozva hozzám újra úgy jártuk be a kampuszt, mint annak idején tettük, amikor még együtt hallgattuk Schubert professzor előadását a számmisztikákról. Kérdésemre, hogy mi lett vele a szemeszter után Heinrich elárulta nekem, hogy megmagyarázhatatlan vágyat érzett tanulmányainak Új-Angliában, pontosabban az Arkhami Miscatonic Egyetemen történő folytatása iránt. A matematika mellett kulturális antropológia szakra is beiratkozott, ami ismerve Heinrich korábbi lelkesedését e tudományág iránt nem okozott különösebb meglepetést. Sokkal inkább megdöbbentett a beismerése, hogy nagy lelkesedéssel és buzgalommal gyűjtött, valamint olvasott okkult írásokat és tanulmányokat, és hogy tulajdonképpen ez lehetet az Egyesült Államokba való távozásának valódi oka. Ezután elkezdett könyvtárakban töltött álmatlan éjszakákról, mellékutcákban eldugott poros antikváriumokról és olyan titkos társaságokról mesélni, melyek olyan istenségeket imádtak, akik már akkor is ősinek számítottak, amikor Jézus először megtekintette Betlehemben a nap fényét. Minél jobban belelovalta magát beszámolójába, annál idegenszerűbbnek tűnt nekem, míg már fizikai valójában is egyfajta változást véltem felfedezni. Ezzel együtt egyfajta rosszullét és szédülés tört rám, ami változásának mértékével fokozódni látszott. Lehet, csak megviselt agyam űz gúnyt belőlem, hiszen ébredésem óta már nem bízhatok magamban, de úgy emlékszem arckifejezése valami rettenetesen idegenszerű, már-már embertelen vonásokat vett fel, amikor ezekről a régi istenkultuszokról beszélt. Olyan irtózás fogott el, amitől a mai napig nem tudok megszabadulni. Hangja egyre mélyebb lett, míg már inkább egy, az Istenek alkonyát hirdető égiháború borzasztó erejű menydörgéseire hasonlított, mintsem egy emberi lény beszédére. Mindezen benyomások rettentően megfélemlítettek és összezavartak, olyannyira, hogy félő volt, képtelen leszek megőrizni egyensúlyomat. E hirtelen gyengeség ellenére sem tudtam volna nem odafigyelni szavaira, amelyek úgy peregtek rám, akár egy napokig tartó novemberi eső hideg cseppjei.

Az őrületnek ugyanolyan gyorsan lett vége, mint ahogyan rám tört, amikor Heinrich Fröhlich a tőle megszokott könnyed humorral, amit annak idején annyira megszerettem, az Arkhami egyetemi életről kezdett el mesélni. Még sokáig bajtársam megmagyarázhatatlan viselkedésének hatása alatt álltam, de végül sikerült magamat megnyugtatnom, és egy kellemes estét töltöttünk el a Konstanzi óvárosban. Elsétáltunk a Münsterplatz mellett, és csodálkozva néztük a gyönyörű faszerkezetű házakat és romantikus kis mellékutcákat, amelyek olyan közkedvelt úti céllá varázsolják a Bodeni-tó egyik legszebb városát. Egy rendkívül melegnek mondható tavaszi napon történt mindez, felhőtlen tiszta kék éggel, amelyről a nap már olyan erővel sütött ránk, ami forró nyári napok ígéretét hordozta magában. Ezek a körülmények, valamint annak tudata, hogy már hosszabb ideje krónikusan magas vérnyomástól szenvedek, megnyugtató magyarázatként szolgáltak nekem Heinrich furcsa változására. Biztos voltam benne, hogy egészégi okokra visszavezethető hirtelen gyengeség okozta az átélteket. Ez a magyarázat megnyugtatott, hiszen kellőképpen ésszerűnek tűnt ahhoz, hogy mindenfajta babonás bolondságot kizárjon. Nem is foglalkoztam tovább az üggyel. A következő napokat a számomra jól ismert, kellemes hétköznapi rutint követve éltem, amely már jó pár éve kedvezőnek bizonyult.

Aztán a következő csütörtökön egy hívás érkezett a részemre a kollégium telefonkészülékére. Heinrich keresett fel, hogy lenne-e kedvem elkísérni egy kulturális antropológiai szimpóziumra a Tübingeni Egyetemen Kereszténység előtti vallások és szokások Közép-Európában címmel.   A megnyitó előadást Péntek délután tizenhat órakor kezdenék és megtisztelve érezné magát, ha elkísérném. A legnagyobb hálálkodásokkal fogadta, amikor biztosítottam részvételi szándékomról.  E baráti gesztust örökké bánni fogom, mert ami ezen az utazáson történt kísérteni fog életem végéig.

Mivel péntek délelőtt még egy fontos szemináriumom volt a konzulensemnél, csak az utolsó lehetséges vonattal tudtunk Tübingenbe utazni. Éppen annyi idő maradt, hogy még egy gyors falatot egyek és megigyak egy jó erős kávét. Sietve vettük az irányt az állomás felé, de ez fölöslegesnek bizonyult. Az állomásra érve közölték velünk, hogy a vonat előreláthatóan egy órát késik. Amolyan rendkívül párás és fülledt nap volt, amikor az emberre a friss ing is percenken belül ráragad, és hiába igyekszik árnyékba húzódni, mégis úgy érzi magát mint egy szaunában. Várakozásunk közben folytatott kötetlen beszélgetésünk alatt feltűnt, amint Heinrich egyre idegesebb lett. Ahogy teltek a percek, úgy lett egyre szórakozottabb és idegenszerűbb. Végül megérkezett a vonatunk és megkönnyebbülve felszálltunk. Félve rápillantottam az órámra és némi fejszámolás után megállapítottam, hogy még időben odaérhetünk a megnyitóra. Ezt közöltem is az időközben hallgataggá vált pajtásommal, aki egy gyenge biccentéssel vette csak tudomásul mondandómat, majd teljesen elrévedt tekintettel bámult kifelé az ablakon. Néhányszor megpróbáltam még beszélgetést kezdeményezni vele, de erőfeszítéseim kudarcok sorozatában végeztek.

Egy jó fél óra némaságban töltött utazás után Heinrich elkezdett monoton és nyugtalanítóan mély hangon maga előtt mormogni. Nem értettem semmit abból, amit mondott, de megesküszöm rá, hogy semmilyen civilizált ember által beszélt nyelvre nem emlékeztetett, amit hallottam. Érdeklődtem jólléte után, de nem méltatott válaszra. Bőrszíne lassan felvett egy undorító zöld árnyalatot, és míg eleinte csak alig észlelhetően, de rövid időn belül határozottan remegni kezdett. Mivel e jelek egy egészségügyi vészhelyzetre engedtek következtetni, úgy döntöttem, hogy a következő megállónál leszállunk a vonatról és orvosi segítséget keresünk. Végül elértünk egy kisebb várost amely nevére már nem emlékszem és egy segítőkész utastárssal együtt lesegítettük barátomat a vonatról.

Arról, ami ezután történt nem szívesen és csak most az egyszer beszélek. Heinrich hirtelen felugrott és megszállottan el kezdett rohanni a közeli szántóföld felé. Néhány lépésig követni próbáltam, de a hirtelen elém terülő látványra nem voltan, nem lehettem felkészülve. A szántóföld fölött valami rettenetes dolog forrt össze, valami olyannyira undorító és visszataszító, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. Éreztem, ahogyan valami ősi és embertelen erő uralja a légkört. Rémisztően sötét felhőrétegek áramlottak össze mindenhonnan, míg be nem töltötték a teljes látómezőt. Olyan méretű éjfekete üllő magaslott a táj fölé amilyennel csak maga Héphaisztosz rendelkezhetett. Nyugtalanító mennydörgés és zörej dübörgött át fölöttünk és a szél olyan pokolian élesen kezdett el süvíteni, mintha az alvilág legmélyebb bugyrából kiáltana fel maga az ördög. Az eluralkodó káosz kellős közepén Heinrich nevetve és ugrálva futott a szántóföld felé.

Neki kellett dőlnöm egy közeli falnak, mert különben nem lett volna erőm ahhoz, hogy megálljak a saját lábamon. Minden ellenszenv és undor ellenére, amit éreztem, képtelen voltam levenni a szememet a rémisztő jelenségről. Egy rémes felhő formálódott az üllő alatt! Olyan sötét volt, amilyen sötétséget az ember nem tud elképzelni, mintha maga a fény ellentétje kelt volt életre. Szívemhez kaptam ijedtemben, amikor felismertem egy ocsmány és teljesen visszataszító arcot a felhőben. Soha nem láttam még a gyűlölettől ennyire eltorzult arcképet és imádkozom, hogy valaha eljöjjön a nap, amely elfelejteti majd velem ezt a rémületet.  Az arc egy olyan lényre emlékeztetett, amely félig ember félig tintahal. Utálatos csápok nőttek ki a szájából és lenyúltak a földre, hogy mindent megemésszenek, ami útjukba kerül. Egy ilyen szörnyű kinövés megragadta Heinrichet és a magasba emelte, miközben ő egy számomra ismeretlen nyelven kántált olyan emberfeletti és megmagyarázhatatlan hangerővel, ami túlzengte a folyamatos mennydörgést is. Nem tudom, hogy mit jelentenek a szavak, de olyannyira az emlékezetembe vésődtek, úgy a lelkembe égődtek, hogy még most is fel tudom őket idézni: „Ph’nglui Mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn.”[1] Térdre estem és hangosan ziháltam levegőért. Az őrület határán egyensúlyoztam, amikor még egyszer az ég felé tekintettem. Bár csak gyengébb lettem volna! Bár csak összeestem volna korábban! Úgy nem kellett volna végig néznem ezt a legutolsó jelenetet, amit csak maga az ördög rendezhetett meg. Békákhoz hasonló szárnyas lények táncolták körbe barátomat. Ugráltak, tapsoltak és embercsontból készült trombitákat fújtak miközben egy rettenetes kórus zengte az „Ia! Ia! Ia! Cthulhu fhtagn!”[2] rigmust. Mindez egy rettenetes kakofóniává állt össze, amely azzal fenyegetett, hogy végérvényesen az őrületbe kerget. A legrosszabb viszont Heinrich átalakulása volt, mert egy lett velük. Röviden, mielőtt befejeződött volna szentségtelen metamorfózisa lenézett rám és felém nyújtotta kezét. Meghallottam hívó hangját a fejemben, de szerencsémre elsötétült előttem a világ és elveszítettem eszméletemet.

A Tübingeni Egyetemi Klinika orvosai később, miután visszanyertem eszméletemet, elmondták, hogy szívinfarktust szenvedtem. Óriási szerencsém volt, mert az állomáson éppen ott várakozott egy szabadnapos orvos, aki azonnal elsősegélyt tudott nyújtani. Ennek ellenére is sokáig és keményen kellett küzdeniük az életemért és utána is napokig kómában feküdtem kritikus állapotban. Miután elég erősnek éreztem magam, hogy pajtásom után érdeklődjek, az orvosok furcsa tekintettel néztek rám. Biztosítottak róla, hogy egyedül voltam. Folyamatos noszogatásomat megelégelve, hogy nézzenek a Heinrich Fröhlich név után, az egyik orvos végül is hajlandónak bizonyult néhány telefonhívást lebonyolítani. Az orvos biztosított afelől, hogy Heinrich Fröhlich néven soha nem iratkoztak be a Konstanzi Egyetemre. Ezek után gyakran hallani véltem, ahogyan az orvosok valamilyen agykárosodásról beszélgettek és én nem mertem újra felhozni ezt a témát.

Jelenleg a rehabilitációmat töltöm, de csak nagyon lassan haladok. Nem bírom elviselni a felhők látványát és gyakran törnek rám pánikrohamok. A gyakori nyári viharok alatt az ápolók kénytelenek az ágyhoz kötözni, mert még a legerősebb nyugtatók sem hatnak. Különszobát kaptam, mert korábbi szobatársaim rendszeresen panaszkodtak, hogy álmomban hangosan beszélek valamilyen érthetetlen nyelven és olykor énekelni és kántálni is szoktam. Egyszer alva jártam, és egy közeli parkban találtak rám a tónál amint békákat simogatok és idegenszerű mély hangon mindig ugyanazokat a szavakat ismételgettem: Jövök! Jövök! Jövök!