A gondolatolvasó

Sokszor megállította a szél az utcán.

            És ahogy óvatosan, lesütött szemmel bicegett, megállították a pillantások is. Ha külföldiek közé szorult, azok hirtelen róla kezdtek el beszélni. Adél egy szót sem értett svédül, norvégul, szlovákul vagy portugálul, de megérezte, hogy róla van szó: szegény kislány, hogy milyen szomorú dolog ez!

            A járáshibája, ugye. Ez tette olyan érzékennyé a pillantásokra. De a pillantásokra vagy magukra a gondolatokra? Adél, miközben az ágyat nyomta a különböző kórházak rehabilitációs osztályain, sokat tűnődött ezen. Mert hiszen ha hirtelen mögéd lépnek, azt is megérzed. És ha rólad van szó, nem a pillantások állítanak meg, és nem is a beszéd váratlanul megtörő ritmusa.

            Semmi látható. Ha egy sötét szobában rólad beszélnek éjszaka, azt is megérzed, pedig alig érted a duruzsolásukat. Egy energiahullám áthatol a sötétségen: és ha sötét van, ha nem hallod a szavakat, akkor is körülvesz valami bizsergés, érzed, hogy rád figyelnek. Tökkelütött, mondta Adélról az anyja, aki a karmákban hitt, a lélekvándorlásban, és semmi mást nem olvasott szívesen, csak a tibeti megvilágosodottakat. Anya a rendszert szerette, és csak legyintett az ilyen közönséges tapasztalatokra. Adél nagyapja református pap volt, a gyomrában egy csomó félig megemésztett oldalassal és sietve elhadart zsoltárral, ő az unokája megfigyeléseit babonáknak tartotta. Babonának, vénasszonyságnak, nevetséges ostobaságnak. Majd kinövöd, ígérte. Ilyenkor Adél szemébe nézett, és nem a lábára, amit az Uzsoki kórházban egy szörnyű baleset után kimerevítettek. Adél, a szegény Adél volt az egyetlen unokája.

            De Adél nem törődött egyikükkel sem, és logikus rendszerbe akarta foglalni a tapasztalatait. És nem elégedett meg az olyan folklorisztikus beszámolókkal, hogy „már az úton hazafelé éreztem”, „még be se léptem, de elfogott az az érzés…”. Pedig sokat töprengett ezeken. Miképp lehetséges, hogy bizonyos helyzetekben az emberek látják egymás gondolatait – és akkor is látják, ha az illető egy másik szobában vagy egy másik világban tartózkodik?

            Voltak könnyen rendszerezhető törvényszerűségek. Hiszen senki sem riad fel attól, ha a másik róla álmodik, ahogy a kitartó szeretet vagy a tartós gyűlölet sem riaszt meg senkit. Az effélék elkoptathatják az embert, de nem lepődünk meg rajtuk, hanem szép lassan hozzáigazítjuk az életünket. Zavarba jönni a gyűlölettől? Mi, emberek csak arra neszelünk fel, ha egycsapásra megváltozik a ránk irányuló figyelem.

            Mert úgy élünk, töprengett, mintha egy sűrű erdőben kóborolnánk. Rengeteg szempár szegeződik ránk, és akkor vagyunk veszélyben, ha nem vesszük észre, hogy mindenki megriad. A meglepetés, ez a kizökkenés aztán – akár az ónos eső –, nyomot hagy a tárgyakon, sőt nemcsak a tárgyakon, hanem a ruhákon, a falakon, de magán a nyelven is. Nincs az a rossz krimiíró, aki ne tudná, hogy „a rémület sokáig ott lebeg a szobákban…”.

            A nyelv, mint valami végeérhetetlen melodráma.

            Adél szorgalmasan jegyzetelgetett, és a tudását kezdetben az utasokon próbálgatta a HÉV-en. Hiszen léteznie kell valamilyen bombabiztos, jó kis metódusnak, amivel ő a többi embert a markában tarthatja. Az egészségeseket, a szerelvényről gyorsan fel- és leugrálókat, az esténként szórakozni akarókat. A neki háttal ülő, kopasz, magabiztos urat elképzelte jóságos nagypapának, aztán egy pillanat leforgása múlva a szőrös kézbe korbácsot, a vastag combok közé vergődő gyerektestet képzelt – rátörte az utasra az ajtót, mint valami aljas nemi erőszaktevőre. A kopasz utas rögtön megrándult, a tarkója izzadni kezdett, gombóccá gyűrte az újságját, tekergette a nyakát, aztán idegesen odasorolt az ajtóhoz. Adél érezte, hogy nyirkos az atlétája, és azon töpreng, bejelentkezik az orvosához, hogy kivizsgáltassa magát.

            Ez vajon egy metódus, amit mindenki alkalmazhat, vagy egy olyan különleges képesség, mint az abszolút hallás, ami csak a kivételes tehetségű emberek osztályrésze? Adél ezen is sokat tűnődött – na de ki várná el egy nyomoréktól, hogy felfedezésekkel álljon elő?

            Az egycsapásra megváltozó fantáziaképek olyan alattomosak voltak, mint a gyomorszájra mért, precíz ütések. De Adélnak látnia kellett, hogy a hirtelen megváltozó figyelem gyógyítani is képes. Elég volt elképzelnie egy rossz dzsekiben fagyoskodó, depresszós lányt tengerparton sétálgató, boldog szerelmesnek, és a lány arca máris megszínesedett, a Duna partján elnyúló, hajnali Budapestből ragyogó világváros lett.

            Ám mindig könnyebb bántani valakit, mint becézgetni. Na de mi értelme mindenkit elrontani, megtörni, elkeseríteni, tönkretenni? Mi haszna van belőle? Ráadásul Adél nem is a zavarukra volt kíváncsi, hanem a titkaikra, a bűneikre, az életükre. De Adél először csak a szagukat érezte. Mert az emberekből a meglepetés, a rájuk irányuló, gonosz fantáziák kifacsarták az izzadtságot, a rosszkedvet. És ilyenkor akár a célba vett állatok, sebezhetők lettek. A hatás hasonló volt ahhoz, mint mikor Adél gondolatban levetkőztette őket. Ahogy a képzeletében kibuggyantak a gondosan takargatott hájak, visszerek, farpofák, bőrkeményedések, ahogy a legféltettebb titkaikat is számba vette, a szembenülők izzadni kezdtek.

 

Tim Burton: Vincent

Vincent

 

Vincent Malloy éppen csak hét,

Gáláns, szégyen nem éri nevét.
Korához hűen figyelmes és kedves

Jóllehet, elméje Vincent Price öröke.

 

Megtűri húgát, kutyát és két macskát,

Inkább pókokkal osztaná meg lakát:

Horror-vívmányai lennének helyben,

Társtalan sétálna kín sötétjében.

 

Vincent kedves, ha rokon jön látogatni,

Mégis jobb’ szeretné viaszba mártogatni.

 

Kísérlete kutyáján felettébb morbid,

Vágya alkotni egy félelmes zombit.

Elindul ő és valóssá vált ölebe

Áldozatokra éhezve London ködébe.

 

Ám agya nem bűnös ösvény folyton,

Olvas és fest, hogy az idő múljon.

Míg másoknak Eric Knight Lassie-je,

Neki Edgar Allen Poe a kedvence…

 

Egy este rémmesét olvasva,

Valamely passzusa gyomrát forgatta.

 

Förtelmes hír, mi nem bírja lelkét:

Szépséges nejét élve eltemették!

Sírját feldúlta, hisz’ holttestét kutatta

De csak anyja kertjét találta túrva.

 

A dühödt asszony fiát szobájába küldte,

És Vincent azt a végzet tornyának hitte.

Száműzetés, ami végigkíséri,

Csak szívszerelme hite kísérti.

Zárt kriptában örült magánya,

Anyja így ront be a képzelt toronyba:
„Ha akarsz, kimehetsz játszani,

A nap süt, az nem fog megártani!”

 

A fiú válaszra nyitja száját, nyelve léha,

Elszigetelt évek alatt lett beképzelt néma.

Így tollat ragad, hogy feleljen anyjának:

„Foglyává tett házam nem enged valómnak”

Válaszolt az anyja: „nem vagy őrült, sem halott,

Minden játékod csak agyadra hatott,

Nem Vincent Price, hanem Vincent Malloy,

Sem nem őrült, csak gyerek, ki dacol,

Hét éves múltál én kisfiam,

Bút kergesd és játssz boldogan!”

 

Az anyai harag porrá lesz, míg elmenve

Egyedül hagyja fiát, mikor minden ellene.

A szoba csikorgó hömpölygésnek indul,

Rákos elmebaja sosem látott vadul.

Látta kutyáját, hű zombi-szolgáját,

Hallotta neje túlvilági szavát,

Ki sírból üvölt borzongató árnyakat,

Míg csontvázak húznák a gyermek-vágyakat.

 

Élet-tragédiája átrágja álmait

Félelmes sikoly, mi kihúzza lábait,

Hogy meneküljön, nyitná az ajtót,

De élettelen teste fog egyhamar padlót.

 

Hangja gyengül, minden elnyeli,
ahogy utolsóval Poe madarát leheli:

 

„s lelkem itt e lomha árnyból,

mely padlóm elöntve száll,

fel nem röppen?

Soha már…”

 

 

                                                                      Fordította: Horn Ádám Zoltán

hontalan

nézed a kopár parkettát a szobában

csak a bútorok helyének nyoma világlik

mintha bent is ősz volna

a függönytelen ablakon homályos foltok

a karcos üveg üres tekintettel bámul vissza

ujjaidat végigsimítod a lépcső korlátján

torkodat köszörülöd pedig a lepedék

szívedet nyomja – újabb bizonyíték a csődre –

könyörtelen egyszerűséggel billen a kilincs

a kulcs magától fordul a zárban

az előszobafogason bólogató sálat

akkor látod utoljára s már tudod mennyire

utálatos dolog a búcsúnak többször nekifutni

 

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Türelmes nyarakon gyorsan beérik az édesség a gyümölcsökben. Luarcában májusban már megpirul az eper, júniusban öklömnyi almák növekednek, és mikor a szél elkezdi visszafoglalni az utakat, a bokrok szedrektől feketéllnek.

     Aldorát az ilyen nyarak növesztették nagylánnyá. Tizenkét évesen már ágaskodott a melle, és úgy tűnt, akkor is táncol, ha csak engedelmesen lépeget a bátyjai után. Kilenc bátyja volt, a szüleit már korábban elvesztette. De hogyan lehet egy egész nyarat végignevetni?  Mikor a bátyjai, ezek az erős katonák sehol sem találnak maguknak feleséget.

     Luarcában a temetők túl közel épültek a kutakhoz. Gyakoriak a járványok, vagy talán a halottak mérgezik az élőket. Aldora lefogyott, minden nap hányt, pokoli görcsök kínozták. És gyereket várt. A kilenc testvér bízott benne, hogy Aldora visszaadja a lelkét a teremtőjének, hisz a járvány épp a gyerekeket nem kímélte. A fia születése után Aldora mégiscsak jobban lett. Hol a gyerekem kérdezgette a cselédeket. De a cselédek elfordították az arcukat, mintha Aldora valami szörnyű illetlenséget kérdezne. Eltelt egy nap, két nap, eltelt három nap. Aztán a dajkája megmutatta a hegyekben a kiszáradt kutat, ahova a testvérei beledobták a gyereket. Azért temették be  a kutat, magyarázta, hogy a gyerek ne találjon haza, és hogy ne mérgezhesse meg  az élőket.

     Lassan elmúlt a tél, és iyenkor boldog-boldogtalan táncol Luarcában. Jut hús mindenkinek, kezdődik a vadászat. Aldora bőre kisimult, az arca meg majd kicsattant a jó falatoktól, a betegség úgy hullt le róla, mint a kinőtt ruhája. Gyakran el is kísérte vadászni a bátyjait, és azt sem bánta, ha a zsákmányt a betemetett kútnál nyúzzák meg.

     Ha a gyerek akarja, majd úgyis megtalálja. De azért segített neki. Álmában minden éjjel a elmozdított egy-egy követ a kút fölül  puszta kezével. A legnagyobb titokban, hisz a tavasz a szerelem évszaka, nem a bosszúvágyé. Egy májusi napon egy gót nagyúr, Alarik jelentkezett Aldora kezéért. A kilenc testvér lelkesen igent mondott, és Aldora indulhatott is Zaragozába. Most már Büszke Aldorának hívták. Észak Hercegnőjének, a Hegyek Ajándékának.

    Aldora végigmulatta a lakodalom mind a kilenc éjszakáját. Gyónt, áldozott, táncolt, bókolt az új rokonoknak, és övére kötött kulcsokkal járta végig Alarik éléskamráit. Zaragoza gazdag város volt, a fennsíkon hírét sem hallották a járványoknak.

     Nem is a tél, a járvány vagy valami alattomos betegség végzett Alarikkal, hanem a sógora, a bősz Witiza. De a vizigótok azért nem voltak barbárok. Ha a lakomákon legyilkolták a rokonukat, az volt a szokásuk, hogy rögtön oltár elé vezették az áldozat özvegyét. Aldora még nem töltötte be a tizennegyedik évét, ugyanabban a ruhában esküdött örök hűséget, amiben Alarikkal táncolt az esküvőjén.

    A nászéjszaka utáni éjjel mozdította el a kút fölül az utolsó követ. Összekulcsolt kézzel, reménykedve, varázsigéket mormolva hevert a holdfényben, várta a gyermeket.

     Az öcsikém, mondta Witizának, mikor a gyerek egyszercsak felbukkant Zaragozában. Ő az én Gerhardtom, ő az én csillagom, az én édes kis testvérkém. A bátyáim nem tudnak róla gondoskodni, ezért küldték hozzám Zaragozába.  Te is tudod, hogy a hegyek között milyen irgalmatlan a tél! Witiza bólintott – mi mást tehetett volna? A feleségét bohókás, már-már gyerekes teremtésnek tartotta, aki méltatlan egy ilyen messzetekintő nagyúrhoz.

    Babusgasd csak, mondta jóságosan, és sietett Toledóba, ahol a király székelt, és volt mód messzetekinteni is. A gyerek növekedett, napról napra okosabb lett, de mindenki félt tőle, Witiza felnőtt fiai is. Senki sem látta, hogy a gyerek evett vagy aludt volna, de azért éjjel-nappal ott ólálkodott Witiza hálószobájában. Nem is Aldora, hanem ő figyelt a kastélyban gyülekező követekre: veszélyben a gót királyság, a szaracénok összefogtak a zsidókkal, a latin parasztok is alig várják a mór szabadítókat. A városok is zúgolódnak! Minden nap csak egy kövecskét tettek hozzá a rosszhírekhez, és máris úgy tetszett, recseg-ropog a világ.

   Csak Aldorát nem aggasztották ezek a híresztelések. Imádkozni soha nem imádkozott, beszélgetni szinte senkivel nem beszélgetett, rendre átaludta azt az időt, amit nem a fiával töltött kettesben. De ki törődik egy asszonnyal, akinek megvan a két combja, szép, friss, egészséges, és mégsem mozdul ki a kastélyéból, csak egész nap szendereg?  A hercegné már lepihent, mondták Witiza fiai, mikor a követek Aldoráról érdeklődtek.

    Witiza öreg volt. Talán elfáradt a messzetekintésben, ezért ha hazatért, már csak az ujját dugta bele a felesége ölébe, igaz, oly mohón, mintha kincset keresne. Gerhadt, a hű kistestvér ilyenkor a küszöbön várakozott. Mint valami pók, vagy egy bosszúálló szellem, gondolta Witiza. És ez a kistestvérke volt az egyetlen, aki Witizát aggodalommal töltötte el az otthonában. Mert hiszen a feleségére nem neheztelhetett: Aldora pihent reggel, pihent délben, pihent délután, pihent éjszaka, és pihent hajnalban is, amikor a fiatalasszonyok fiatal férfiakról álmodnak. Nyáron, mikor a falak is megizzadnak a hőségben, nem nyaggatott senkit, hogy sétáljon vele… De mit csinál egész nap?, töprengett Witiza. Talán azzal a korcs fiúval táncol a szobájában? 

     Witiza lassan-lassan már ebben az öcsike-dologban sem hitt. Mert nem lehet, hogy ez a kis csúszómászó Aldora gyereke? Hiszen milyen testvér is Aldora? Kilenc testvére van, kilenc ragyogó harcos, de ő még senkinek nem említette a nevüket.

    Kémeket küldött hát Luarcába, egyenesen a kilenc testvérhez, hogy bizonyítékokat találjon Aldora bűnösségére. De hiába próbált messzetekinteni, rá kellett jönnie, hogy az igazság elenyészik Luarcától Zaragozáig. Nincs olyan állítás, amit ilyen irdatlan távolság ne tenne bizonytalanná. Witizának azt jelentették, hogy a kilenc fiúnak Aldorán kívül nincs más törvényes testvére, ám meglehet, Aldorának mégiscsak született egyszer egy törvénytelen unokatestvére – de ki emlékszik pontosan erre? Aldora kislányként amúgy nem követett el semmi illetlenséget: épp kigyógyult valami rettenetes betegségből, mikor tizenhárom évesen férjhez ment.

   Witizának már nem is maradt arra ideje, hogy pletykák után tapogatózzék. Miután körültekintően leszúrta a törvényes királyt, rá várt a királyság egyesítése, fegyverben és lélekben egyaránt. Eldöntötte hát, hogy a felesége túl lusta és szívtelen ahhoz, hogy bűnöket kövessen el. De napról napra szánalmasabbnak és öregebbnek érezte magát.

      Aztán királysága ötödik évében mégiscsak elunta a feleségével kapcsolatos rejtélyeket. Megelégelte Aldora örökös pihenését, ahogy végleg megelégelte ezt a szótlan, gyanús kisfiút is, és már az sem töltötte el örömmel, hogy a felesége testét az ujjaival ellenőrizze. Így hát Aldora felöltötte a fátylat, és a király parancsára egy Sevilla melletti kolostorban szendergett tovább.

    A gótoknál a halottak akaratán kívül semmi sem szabályozza az öröklődés, se a törvény, se a józan belátás. És ki az, aki pontosan ismerné pontosan a halottak akaratát? Így aztán egy vitatott mezsgye sorsát is gyilkossággal döntöttek el, nemhogy a királyságét vagy a szerelemét.

     Az örökös szendergésben Aldorát csak az új király, Roderik zavarta meg.

   Roderik magas, becsvágyó ifjú volt, ha izgalomba jött, rögtön elöntötte a veríték. Ahogy eltette láb alól az agg királyt, rohant a kolostorba, hogy Witiza ifjú és szépséges feleségét, a büszke, ártatlanul bezárt Aldorát kiszabadítsa, a gyönyörű királynét, akit az a szánalomra méltó vénember nem becsült meg. Roderik fátylakat és selymeket hozatott Ceutából, cukrozott gyümölcsöt és más nyalánkságot Cartagenából, és persze odahelyezte Aldora lába elé a tulajdon életét és el nem múló szerelmét, de mérhetetlen meglepetésében azt kellett látnia, hogy Aldora unja az ő széptevését. És nemcsak őt unja, hanem a szerelem daloló költőket.

    Olyan pimaszul fölényes és nyugodt maradt, hogy Roderik a nászéjszakán ostort ragadott. A vér csak fokozza a szerelmet, magyarázta a kísérőinek.

   Ám ezek a megpróbáltatások sem tartottak örökké. Aldora érezte, hogy a fia, Gerhardt Ceután át megérkezik a mórok főhadiszállására. És míg ő maga illatos párnákon pihent, vagy a sebeit kenegette illatos kenőcsökkel, Gebal Tarik, a fővezér partra szállt végre valahára Gibraltárnál, hogy egyetlen kardcsapás nélkül jusson el a Salada partjáig. Az idő, az idő! Egyszercsak beérik, mint a szeder az utak mentén.

   Miközben a gótok Toledo mellett gyülekeztek, és Roderik az izzadtságát törölgetve fel-alá rohangált a királyi palotában, Aldora is seregszemlét tartott a javai felett. Most már csak a mindent eldöntő csatára várt, hogy végre Írországba szökhessen. Ahogy a férfiak eltűntek, mint az ide-oda futkosó tyúkok, olyanok lettek az udvarhölgyei. Aldora meg is fogadta, hogy mihelyt elér egy északi kikötőt, eladja rabszolgáknak őket.

     Először arra gondolt, hogy az egész királyi kincstárt magával viszi. De ugyan mért hurcolná végig Hispánián a gót királyok ereklyéit? És miért cammogna ökrös szekéren, mikor lóháton is menekülhet? És miért rostokolna még tovább, mikor nem látta a tengert soha életében?

     A toledói érsek a kezét tördelte. Hiszen a muzulmánok csak egy rablóbanda. Mit ér néhány kalóz a felfegyverzett gótok seregével szemben? – Ez a Gebal Tarik csak egy fattyú. Hiszen melyik törvényes fiú vetemedne ilyen aljasságra? Asszonyokat ijesztgetni, falvakat felégetni…Hát ne siessen el semmit, felséged! Mi, gótok holnapra megrázzuk magunkat!

     Aldora megrendült: tudni mindent tudott az érsek, és mégsem tudta elhinni a vereséget. – Mit ér néhány otromba kalóz a felfegyverzett gótok seregével? – bizonygatta.

     Pedig a csata véget ért, a palotáig hallatszott a mórok diadalkiáltása.

   Keleten már pirkadt, és nemcsak a hajnal volt indulásra kész, hanem a királyné is. Aldora intett az érseknek, és csak Cantabriában tudta meg, hogy nemcsak a sereg veszett oda, hanem a király is. A csata előtti éjjel – így mesélték –, Gebal Tarik küldönce, Gerhardt felbukkant a keresztény táborban, és azzal hitegetett néhány gótot, megtarthatják a birtokait, ha Roderikkel szembefordulnak. Mert ki is az a Roderik, kérdezgette Gerhardt. Egy fattyú, aki saját kezével ölte meg a messzetekintő Witizát. Ezután az ég megszakadt bánatában, és az angyalok leugráltak a mennyből, hogy megsirassák a gótok elárult királyát…

     Aldorát meglehetősen fárasztották ezek a cirkalmas beszámolók, melyeket gót asszonyok  adtak szájról-szájra tovább. Ő, Aldora a csata egyetlen túlélőjével sem találkozott. Pedig milyen fárasztó is volt megtervezni a saját szabadulását! Képzeletben nap mint nap kövecskéket emelgetni…

     Most már a fiát, Gerhardtot sem várta vissza. A szabadító, tengerparti szélben úgy érezte, képes lesz az ő kezét is elengedni, és egyedül útnak indulni. Hogy mit fog tenni a fia? Visszatér a halottakhoz, vagy elfogad Gebal Tarik kezéből egy földbirtokot? Talán épp a luarcai kastélyt, ahol meglátta a napvilágot.

     Már indulásra készen állt a hajó, mikor a panaszkodók, jajongók nyüzsgő tömegében észrevett egy saját földjéről való nemest, Imrichet.

     Őt a pusztulástól csak a lova mentette meg. De még mindig lassan és óvatosan mozgott, mint aki nehezen hiszi el, hogy kapott egy második életet . Halottszürke volt az arca, mint aki túl sok halottat látott nemrégiben.

    A tunyának látszó Imrich megrezzent. A vele szemben álló asszony illendően elfátyolozta magát, de mégis szinte áttetsző volt, miközben minden tagjából sütött a gyűlölet.

– Te tudod, mi történt a luarcai testvérekkel?

– Hát te nem hallottad? Felkoncolták mind a kilencet.

 Csák Erzsébet fordítása

            

 

 

 

A versritmus, a tradíció és a retorika párbeszéde

A Horváth Kornélia által szerkesztett „… és a szöveg beszél…” irodalomtudományi sorozat második kötete, nem kisebb igényű vállalkozás, mint az Elbeszélés és prózanyelv című tanulmánykötet. Ez könyv azonban a líra felé fordul, olyan tanulmányokat sorakoztatva fel, amelyek a ritmus, a párbeszéd és a hagyomány mentén szerveződnek, ahogy azt a cím is tükrözi.

 

A kötet nagy része egy 2009-ben tartott azonos című konferencián elhangozott előadásokból áll, ezt az anyagot rögzítették és bővítették pár írással. A konferenciát ugyan a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartották, de a szerzők között több más neves magyar egyetem (pl. Károli, ELTE, Szegedi Tudományegyetem), illetve határon túli intézmények (pl. Újvidéki Egyetem) oktatói illetve diákjai is feltűnnek. Ennek a szerteágazó és nagy merítésű szerzőségnek is köszönhető, hogy a kötet nagyon sokszínű lett, ami azonban felveti a szerkesztési koncepció kérdését is.

 

A tanulmányokat négy nagyobb kategóriába osztották, tematikus módon. Témacsokrok jöttek így létre, melyeket egy-egy szóval jellemezhetnénk: versritmuspárbeszéd, tradíció és  retorika. Olyan tematizáló mozzanatok ezek, melyekkel ekképpen igen ritkán foglalkoznak, így a törekvés, hogy líraelméleti kérdésekről bizonyos rendszerszerűséggel párbeszédet alkossanak, nagyon becsülendő, hiánypótló és termékeny lehet.

 

A vers ritmikai kérdéseinek olyan alapjai kerülnek elő, mint Weöres A vers születése című disszertációjában megfogalmazott gondolatok, Kovács András Ferenc egyik szövegének egybejátszásával (Boros Oszkár: Retorika és versritmus), vagy olyan klasszikus versen keresztül mutatják be a ritmuselemzési technikát, amilyen A Dunánál (Zilka Tibor: József Attila A Dunánál című költeményének ritmuselemzése). De a szabadversek típusairól, elméleti és történeti megközelítéseiről is pontos tanulmány olvasható ritmikai témakörben Vilcsek Bélától.

 

A második nagyobb egység számomra izgalmasabb kérdéseket feszeget: Költők párbeszéde. Talán azért is, mert ebben a párbeszédben a kötet egészének szerkezete visszacseng, nem csupán a költők sajátja ez, a párbeszéd a tanulmányokra is érvényes, valamint magába foglalja a hagyomány kérdését, amely más fejezetcímekben is hangsúlyosan jelen van (Versritmus és líra hagyomány; A tradíció nyelvei). Kovács András Ferenc kitüntetett szereplője ennek az egységnek, három tanulmány is foglalkozik műveivel. Ez kissé felróható mozzanat, főként, hogy ebből kettő József Attila-i témából indul ki, ám emellett nem marad a fejezet egyhangú, mert egymás mellé kerülnek Dante, Szabó Lőrinc és Petri (Horváth Kornélia: Magyarázatok), Tóth Krisztina, Petri és József Attila (Bókay Antal: Szelf-retorikák, Finta Gábor: Párbeszéd A Dunánál) művei is. Zsuppán Klaudia írása az, amely bizonyos szempontból kilóg a többi szöveg közül, noha nem azért, mert tanulmánya nem foglalkozik a párbeszéd, avagy lírai hagyományozódás kérdésével, ám ez az írás nem egy szöveg másik szövegbe való beíródását vizsgálja, hanem egy egész kötet-kompozíció hagyományát igyekszik felkutatni. A terjedelem rövidsége miatt a téma kifejtetlen marad, s így túl nagy vállalkozásnak tűnik (Zsuppán Klaudia: A weörösi hagyomány Oravecz Imre Héj című kötetében).

 

A tradíció nyelvei fejezetből elsősorban Bécsy Ágnes szövege az, amely eltérő metodológiával dolgozik, mint a többi írás. Ebben a tanulmányban találkozhatunk a legtöbb idézett szöveggel, ugyanis a közölt versek és a hozzájuk fűzött, nagyjából fél-egy oldalas kommentárok összjátékáról van itt szó. Ez az eljárás egészen egyedülálló és üdítő színfolt a kötetben, ugyanakkor metaforáról, szimbólumról, retorikai eszközökről (költői kérdés), toposzokról (tenger) vet fel komoly kérdéseket (Bécsy Ágnes: Versekről – röviden). Ugyanebben a fejezetben találkozhatunk egy többek közt mediális problémát is felvető tanulmánnyal, amely Szabó Lőrinc verseinek „mondhatóságával” foglalkozik. Így bekerül a tradíció nyelvei közé a beszéd, a hangzósság, ugyanakkor nem távolodik el a ritmikától sem, hiszen költészetének zeneisége is szóba kerül – emellett Kabdebó Lóránt igyekszik Szabó Lőrinc helyét is megjelölni különböző értelmezői időszakokban. Talán e két szöveg megemlítésével is látható, hogy a harmadik rész nem áll össze olyan tisztán és egységesen, mint a ritmikai és a párbeszédeket felvető tematikus csoport. Ezekben a tanulmányokban kevésbé érzékelhető akár témában, akár írásmódszerben a hasonlóság, valamelyest széttartó szövegek kerültek egybefűzésre, a szerkesztési elv ezen a ponton megbicsaklik.

 

Az utolsó egység a kortárs líra retorikájával foglalkozik, olyan szempontokat feltüntetve, mint tárgyírás, szerelmi retorika, szubjektum és versnyelv kapcsolata, Rakovszkyn, Lackfin, Petrin vagy épp László Noémin keresztül. Sok szempontú és változatos szerzői repertoárt felmutató egysége ez a kötetnek, mégsem érzékelhető az a széttartás, amely a harmadik témacsoport esetében. Itt a párbeszéd megmarad a szövegek között, új szempontokkal egészítik ki egymást.

 

A kötet egészéről elmondható ez: sokszínű, tág látókörű szakmai könyvről van szó,  a lírával foglalkozók számára mindenképpen hasznos tanulmány gyűjtemény, amely belátást nyújt a lírai szövegek megközelítésének különböző módjaiba.

 

Boros Oszkár, Érfalvy Lívia, Horváth Kornélia szerk.: Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában, Budapest, Ráció, 2011.

 

 

Leánybúcsú (37/12) – Kaland

Én csábítottam el. Már ha van értelme egyáltalán ilyen nagy szavakat használni. Az a fajta férfi volt, akit egy jól irányzott, s még csak nem is határozott mondattal el lehetett volna küldeni, amikor odalépett hozzám a presszóban vasárnap tíz óra felé. Nem volt tolakodó, talán még rámenős sem; sőt, tulajdonképpen udvariasnak tűnt, és sokkal kifinomultabb benyomást tett, mint a magafajta esti programot keresők. Az első gondolatom az volt: ez jó lesz. Hogy mire, azt nem tudtam, nem döntöttem el, nem is mérlegeltem a különböző lehetőségeket. A második gondolatom az volt: több van benne, mint amennyi látszik. A harmadik meg az, hogy végső soron mindegy.

Megengedtem, hogy leüljön, és újabb sört rendeljen. Hagytam, hadd beszéljen, s közben megfigyeltem. Biztos, hogy nem volt részeg. Ennek ellenére volt valami egyszerre bamba és éles az arckifejezésében, ehhez társult széles, ártalmatlan vigyora, ruganyos teste, viszonylag szép keze. Ez jó lesz – állapítottam meg még egyszer –, jó lesz a lealjasuláshoz.

Gyorsan átvettem a szót – éppen ott tartott az elbeszélésben, hogy műtősfiúként dolgozik, szerelmi bánatát már emlegette, egy pár sort szavalt is, József Attilától, de az „az ám, hazám”-nál elakadt. Átmentünk egy másik helyre. Az unicumospoharat feldöntötte, én pedig megtöröltem a kezét, és magam mellé ültettem. Elszántan, sietve, mereven csókolt. Megszorította a kezemet, engem pedig bizsergetni kezdett ez a mohó, mégis tartózkodó idegen test, ez a kellemesen hűvös száj. Gondoltam, próbára teszem. Az én gyermekkoromnak nincsenek vad emlékei bennem – leheltem a szájába e tagadhatatlan és szégyenletes igazságot, s ahogy sejtettem, ez a mondat kissé elbizonytalanította. Menjünk – javasoltam a tapasztalat diadalával.

Volt egyszer egy szeretőm, akinek az volt a szokása, hogy néha megemelt, majd visszadobott az ágyra. Ez a mozdulat idéződött meg bennem, amikor az első kapualjba fordultam. Azonnal belém nyúlt, de csak egy ujjal. Fölemeltem a lábamat, hogy jobban hozzámférjen, s megtámasztottam a kapu egyik faragott domborulatán. A kezét kifejezetten durvának éreztem, és ismét arra gondoltam: ez jó lesz. Nyelvével ugyanazokat az egysíkú, célratörő támadásokat intézte ezek után, s ezt hamar meguntam. Emberek jöttek az utcán, kuncogva haladtak el mellettünk.

Kiveszünk egy szobát – suttogta a fülembe. Nem – feleltem –, én itt akarom. Itt? – kelletlenül elfordult tőlem, én pedig kiszabadultam és elindultam az utcán. A hajamnál fogva visszahúzott, meglepő erővel harapott a nyakamba, a kezeit lassan és ügyesen csúsztatta végig rajtam, de éppoly érzéketlenül hatolt belém, mint az előbb. Hát, akkor menjünk le a Dunapartra – javasoltam. Ne hülyéskedj, gyere már – sürgetetett. Miért? Van annál romantikusabb dolog, mint a parton, a lépcsőkön kefélni? – kérdeztem. Erre nem tudott mit válaszolni, de a mozdulatai egyre türelmetlenebbek lettek, s valahol mélyen bennem is felgyülemlett néhány csöppnyi vágy, feszített a tudat, hogy végre elárul a testem. Ne itt – mondta még egyszer, már dühös volt. Bolond nőt fogtál ki, szegény, szégyenlős öregem.

– Gyere, lakik a közelben egy ismerősöm, fölmegyünk hozzá.

– Hol lakik?

– Itt, a rakparton.

– Kicsoda?

– Egy szerencsétlen vénasszony. Polli néni.

– Honnan ismered?

– A templomból.

– Micsoda?

– Mondom. Szobákat ad ki.

– Aha.

Tiszta, rendes ház, első emelet, szép kilátás. Polli néni szemlátomást idegbeteg, pénzsóvár vén kurva. Összefüggéstelenül károgott az éjféli időpont miatt, és meghatottan zsebre tette a pénzt. A szobában egy franciaágy, mellette roskatag fotel, üvegasztal, szemben egy ócska szekrénysor, az ablak előtt pedig egy termetes, viruló ficus benjamina. Húzok ágyneműt – Polli néni megtáltosodott, készségesen megágyazott nekünk. A másik szobában egy újságíró lakik – közölte, és eltűnt.

Nem nyúlt hozzám, sietve levetkőzött, és valami katonás izgatottsággal befeküdt az ágyba. Az alsóneműt magamon hagytam, melléfeküdtem. A hüvelykujját a számba dugta, a nyelvemen újra és újra végigfutott a saját fanyar ízem. Az előbbi indulat mintha elszállt volna belőle, hosszan, figyelmesen nézte a szám mozgását, nem csókolt, csak fölnyalta a kicsorduló nyálam. Ráfordultam, szétnyitottam a lábamat, megejtő hangokat hallatott, nem nyögött, inkább mintha dúdolt volna. Kinyalsz? – kérdeztem –, annyira szeretem. Átfordított a másik oldalra, a fenekemet olyan kényelmesen emelte meg, a lábamat olyan akkurátusan igazgatta el a vállán, mintha gyereket pelenkázna. Gyorsan, keményen nyalt, de hosszas szürcsöléssel szívta ki a nedvemet. A bugyim a kezében maradt, azzal együtt nyúlt föl a nyakamig, többször végigszántotta rajtam.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info