Még nem.
Most!
Halkan, kimérten; mindenre vigyázok. Óvatosan nyitom az első ajtót, csukom. A horkolás több oldalról erősödik, kórusban, kánonban törik be a falakat az alvilági szólamok. Előttem, utánam, a jobbomon. Három szobán jutok így keresztül. Kívül elhallgat, rázártam. Számomra nincs többé, csak a vágy, hogy innen el.
Az udvar sokkal barátságosabb: hajnali dér olvad a gyepen, a tornác langyos, nedves kövén lassan elérem a külső kaput. Nincs kulcsom, átmászok.
A nap ma váratlan gyorsasággal emelkedik fel az ég közeli csücskére. Bombaként jelzi a fenyegetést, a fényt, az erőt; pedig évezredek óta megunhatta volna egyhangú munkáját (és hirtelen, a túlfűtött, agyonélt élettől robbanva, véget vethetett volna ennek az egésznek).
Újra az országúton. Pár méter a töredezett betonon. Hamarosan jön is a busz.
Egy csikorgó fékezéssel érkezik. Nem mondtam hová megyek, csak fizettem.
Zúg a fejem az ablak mellett. Reggeli falvak suhanó képei… Álmosak még ezek a képek: hajnali nénik kerítésekre könyökölve hunyorognak a főútra. Az állomásokon kis társaságok, akik beszállás után egymás mellett helyezkednek el. Már majdnem tele a busz, nincs férőhely, hozzám mégsem ül le senki.
Az egyik megálló üvegének hirdetőtábláján, egy ív papírlapon valami fontos figyelmeztetés. Csatolva hozzá egy kép. Nem látom az ablakból, olyan kicsik a betűk. Ostobaság ezért leszállni.
A busz port, földet, kavicsokat kavar fel maga után. Egy ideig szállnak, aztán visszaülepednek. A hirdetésen ez áll (és körülbelül ilyen betűmérettel is):
„Figyelem! A mai napon, kétezernyolcjúliushuszadikán Siófok szabad strandját kerüljék el a kedves fürdőzők (saját testi épségük megóvása érdekében), mivel hatalmas vihar nehezedik a területre.”
Alatta:
„Takács Úr! Kérem, vegye komolyan, nem véletlen, hogy Ön olvassa ezt!”
A kép pedig valami összefüggő felhőréteget ábrázol, szürkés-kékes-fehéres színkeveréssel, de az is lehet, hogy ez a víz felszíne, felülről, és nem az ég. Középen egy fekete gomolyag. Kívülről piszkolódhatott ilyenné.
Közben megérkezik az újabb siófoki járat.
– A végállomásig.
A következő megállónál, a felszállók között egy babakocsis anyuka int a sofőrnek, nyomban nyissa ki az oldalsó csomagtartót.
– Talán előbb vegye ki a gyereket. – szól egy hang a kormány mögül.
Az asszony legyint, betolja gyerekestül, felszáll és leül mellém.
Halk motorzaj. Lentről, a padló alól cérnavékony gyereksírás, ami hamarosan mély, rémült ordítássá fajul. Elképzelem a csomagtér sötétségét, ahogy tehetetlenségében rángatózik a csöppség, föltúrva kocsija kis játékszereit, csörgőit, kiköpve szétrágott, ízetlen cumiját. Az utasok arca megállóról-megállóra torzul a gyermeksikolytól. Ragyás suhancok kiabálnak egymásra minden ok nélkül, a kényelmetlen helyzet megzavarja a beszélgetéseket. De senki nem segít, ember nem száll le a sötétségbe, hogy felhozza, felkarolja és megnyugtassa a fájó hangot. Én sem. A levegő pállott, kapkodjuk egymás elől, versenyt szívunk, ki nyer. Az anya az ablak felé fordul, a kórház megállójánál leszáll, távolodik. Sporthátizsákkal a vállán.
A kórház állomásán rengeteg ember. Ülőhely szűkében kénytelenek kapaszkodni, erre a néhány percre. Féllábú, félarcú, szétégett, elesett utasok, akikben évek óta érlelődik a daganat, a fájás, a görcs, a panasz. Nyomukban a kórház ismerős, formalinnal tartósított elmúlás-szaga.
Végállomás. Megérkeztünk. Fogom a műanyagzacskómat, fürdőruhámmal. Tiszta az ég. Már több napja 30-35 fok és szárazság van, nemcsak itt, állítólag az egész országban.
Megkönnyebbülés lelépni a nyomasztóvá vált buszról.
Ahogy földet érek, szemben találom magam a szabadstrand kékre mázolt vaskapujával. A bejáratnál fizetnék.
– A szabadstrand ingyenes egész évben! – hadarja a fiatal idénymunkás lány.
– Mégis fizetek. Szeretnék fizetni.
Egy ezrest. Nem érti, visszatolja, de amikor másodszor is beteszem rácsos kalitkájába, felcsippenti és látom, majd felröppen örömében.
Sűrűsödik a levegő, készül a vihar. Több lángost már nem sütnek. A pénzes fürdőzőket készséggel kiszolgáló büféket lelakatolják. Mű szagok szivárognak ki a konyhákból: lángosok égett, nyári gőze, palacsinták kakaós-fahéjas, egymásra tekeredett illatai.
És összeérnek a felhők. Lassan már egy tiszta kék részt sem látni, csak a folyamatos, egyhangú felhőréteget. Ahogy a képen. Fent szürkeség, alatta még a nyugodt, vihar előtti víz. Attól függ, hogy nézed, merre forgatod.
Szélcsend.
Bárhova lepakolhatok, hiszen az egész földterület az enyém. Például ide, vízközelbe. Levetkőzöm magamról az ingem, a nadrágom, melléteszem cipőm és megtelepedek a stégen. Most minden a tóval szemben van, bárhova állok, bárhol vagyok, leszek. Szavak villannak fel hirtelen. Árnyék. Válasz. Medence. Mozdulás. Nincs. Kalap. Egyszerű. Lepedő. Fehér. Tol. Válasz. Királylány. Hidegség. Esernyő. Eső. Csobog. Szikra. Zúz. Ellenség. Kristály. Veréb. Kell. Szédít. Esik. Tart. Jut. Együtt. Válasz. Szikla. Késő. Mély. Felhő. Fekete. Fehér. Szürke. Mese. Szeret(et). Só. Tudott. Úszik. Harap. Sebez. Horpad. Válasz. Válasz. Válasz…
És valami arra késztetett, hogy ezekből a szavakból építsek, teremtsek egy mesét, mégpedig a legszebbet. Elkezdtem, de már az első mondatnál tudtam, hogy nem ez lesz a legszebb mese. És ekkor nagyon elszomorodtam.
Azért folytattam, és minden egyes betűvel kiszállt valami lelkemből, szájamon át, a hangok útján. Ártatlanság, hit, remény szállt ki velük, egy végső értelembe vetett remény. A betűk tehát, egymást kézen fogva, szavakká születtek, azok mondatokká, azok szöveggé és azok így egy mesévé. És hogy a végére mi maradt bennem…
Dühöt, értelmetlenséget éreztem. Ha itt lett volna valaki élő, lélegző mellettem, szó nélkül leütöttem volna. Egyedül voltam. Megvadulva ugráltam, minél nagyobbakat, fel a felhők felé. Esélyem sincs elérni. Szemérmetlenül meztelenre vetkőztem, izzadtam, több kupacba dobáltam ruháimat. Betörtem a vízbe és csapkodtam, ami előttem volt. Fájhatott neki, mert jött a vihar.
Már több napja 30-35 fok és szárazság volt, nemcsak itt, az egész világon. A pára meg persze ugyanúgy felgyűlt és csapadékká vált, mint már annyiszor. Ám most nem egyenletesen oszlott el, földön szemerkélő esőcseppek formájában, hanem egy térségre összpontosult. Ide. Igen. Hogy ide ne. De én igen, akkor is.
Hadarva úsztam, kalimpáltam befelé, már jócskán elhagytam a jelzőbójákat. A túlparti viharlámpa egyre rövidebb szünetekkel szaggatott, lüktetett. Ekkor ott megnyílt az égbolt és egy kisebb kék nyílás képződött. Amikor rámzúdult az első zuhatag-hullám, úgy lesodort a mélybe, hogy legalább fél liter vizet nyeltem. Felkapaszkodtam, fél tüdőm tele, megpróbáltam imádkozni. Nem ment, nem emlékeztem rá végig, amit meg mondtam (“Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…), nem jutott elég messzire. Gátolták, falat húztak köré. A láthatatlan, sűrű gomolyag körbefogott. Tehát az volt az a piszok, ami a képre tapadt.
Utoljára még a part felé pillantottam. Téged láttalak. Sodródó, szétfújt, szőkésbarna hajjal, fehér szoknyában nekem háttal álltál. Ezt a szoknyát még én vettem neked, nem egészen két hónapja. Karodat természetellenesen magasra nyújtottad, hogy jól lássalak, és integettél. És úgy integettél, hogy nem a tenyeredet, a kézfejedet láttam mozdulni, öt centit jobbra, öt centit balra, egyenletesen, tudatosan. Kiabáltam, amit nem hallhattál. El is indultál a kapu felé, kifelé, a város felé, az otthonod felé.
Közben belőlem nem tudom, mi maradt, mert elsüllyedtem (legalábbis én így éreztem). Nyitott szemmel merültem, mindent, mindenkit láttam. Egyszerre, minden időben.
Ez alatt az autóbusz a kötelező fél óra pihenő után továbbindul. Amikor az első csoport felszáll, megint erősödik, onnan alulról a céltalan üvöltés. Az édesanya reggel még megszoptatta, aztán elhagyta. Hátizsákkal a vállán hagyta el. A gyerek meg szomjas, éhes, a vizeletében fürdik egy ideje és ordít. Pedig lassan bele kellene törődnie. (Azóta már a harmadik járat indul útjára.)
