Magányos cédrus

A pasztellszínek íze és hangja

A patikus géniusza
A kontaminációk koordinátái között
Volt kénytelen kibomlani.
Mint egy hókristály-orchidea.
Gordonka és hárfa. Lángra lobbant este.
A szimultaneitás vezette.
München és az energia.
A tekintély és a tartózkodás a szesztől.
Mosztar és Taormina vöröse
A legszebb piros, ami valaha lángolt
A hidak alatt folydogáló tükör felszínén.
Akár a szublimált gondolkodás.
A sárgába megágyazott bordó sűrű vére.
Elnyelt minden melankóliát és rezignációt –
Hogy az ég kékje voltaképpen a folyók énje?
Mint a felhők közé emelkedő tények.
A szárny nélküli szaxofon dala,
Reneszánsz ének.
Élteti a néző szépség-igénye.
Mint behajtott könyvlapok: a teljes élet.
A tenger fölé kiterjesztett erény, ítélet.
Hideg, de üde morál. Angyali kagylók s lények.
A táj, mint összeszőtt fények.
Lila bogár. Gránit impresszionizmus.
Zöld kerub, lombkorona-lélek.
S mire a Nap-út közelebb érne,
Tél lesz.
S végül ecsettel rajzolt gregoriánt
A Vezúv őzikéje.

 

(Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)

 

Ezüstös fényű szürke csepp-zuhatagok vágnak maguknak utakat
Süvöltő sivítás-sírásokkal vernek föl rég szénné vált hamukat
Most már tényleg végleg vége minden vágyvarázsos partinak
Feltámaszthatatlan szavak hevernek szanaszét oszló koporsók alatt

 

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotásai: “Ecce homo”, “Homo deus”, “Atomcsapás után” )

 

BÚCSÚVERSEK TALÁLKOZÁS ELŐTT

Változó arcod

volt egy arcod amiről mindig azt hihetném véletlenül láttam meg ha le nem hozza a felső ukáz postája hogy szándékos minden ami szervezetlen
akkor elneveztelek nyírnek és átmentünk huszonöt réteg félreértésen
más bőröd azóta sincs csak kicserélődött
ugyanaz a bőr kicserélődött
állsz a hó felett az arcod fehér sápadt és sajnálom hogy tudom
ahogy látom hogyan futnak benned a folyók a torkolatot

most már nem érdekel és szeretném nem tudni
de tudom tudom tudom
hogy
nincs

ez a te ajándékod az örökségem a pillanatból
arcod egyetlen vonása
eltűnésed

amikor újra és újra és újra bemutatkozunk

 

♈︎
kérdezem már nem beszél
fák közt járok ő a szél

 

♈︎
Alámerülve habok torkaiba
egyszercsak ringató
és már nem is ember vagyok
hanem hal.

 

♈︎
virágos rétet vártál
voltam hideg és hó
jó így is

 

 

♈︎
cinegék röpte
szalagot köt csokorba
havas fű felett

 

♈︎
Nagy ember
erdőn át
létrát visz
lelke a szél…

 

♈︎
első tavaszi este
újhold
sapka se muszáj

 

♈︎
mitől bírja ki a fű hogy összevissza hajlik letapossák
lerágják és eszébe se jut
hogy lehetne más is?

 

♈︎
megállok a fenyőfa alatt
számba csorog a madárének

 

♈︎
felkel a nap
régi ismerős

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: virágzó galagonya; védő szellem; Csík. nyeregben.)