Bevezető

Villányi G. András a Tükröződésekben (Scolar, 2011) demonstrálta eklektikus alkotói vonzalmát. E könyvben 75 12. századi vaka japán versfordítását veti össze saját szövegekkel, főként versekkel.  Az Orpheusz szerelmeiben a többszólamúság kiteljesedik, ezzel műfajilag alig besorolható darabot hozott létre. Próza és vers szövevényének szabadon áramló leképezései a szerzőt leginkább töprengésre késztető jelenségek, gondolatok listájának, mint a szerelem, az önsorsrontás, a tudattal bíró lény határvonalai a létezésben, etikum és hasonlóak. Tengelye a szerelem kérdése, ontológiai lehetősége, amit a művész számos ismeretelméleti jellegű eszmefuttatása kísér. Kérdés a sors, szabad akarat, determinizmus. Filozofikus esszé lírai prózában, versekkel tűzdelt szerelmeskönyv. Mitológia, taoizmus és buddhista kozmológia. Nem kifejezetten regény, több mint 50 verset is tartalmaz, mégsem verseskötet és kiváltképp nem szakkönyv. Európai mintákra gondolva, a breviáriumok juthatnak az olvasó eszébe, vagy Pascal, Nietzsche, Kierkegaard, azaz filozófusok. Voltaképpen egy szerelem breviáriuma és nem egy szerelem története narratív formában.

 

Villányi G. András:

 

Orpheusz szerelmei[1]

 

Eurüdikének múlhatatlanul

 

A férfiú 6 fájdalma

 

(inka nagykorúsítási ének)

 

a Nő utáni vágy

a Nő meg nem szerzése

a Nő megszerzése

a Nő elvesztése

a Nő el nem vesztése

a Nő utáni vágy elvesztése

 

Minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a másvilágba. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében. Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet is.

Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia. Várni, hátha megérik! Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.

poéta

szerepe az antennáé

háló mi fogja a hallhatatlant

vevő akár a rádió

olykor elhiszi ő a forrás

az adó

továbbad ez tény

s ha ez-az elvész

helyébe tódít zörejt

elmeszüleményt

végül mégis mint a rádió

jelnek ad hangot

odaátról

 

A vers máshonnan jön. A tudattal oly váratlan öntudatlanságában ütközik, hogy az aligha vélhet mást, mint hogy belőle tört fel, ő gondolta, az övé. Pedig a jó szöveg legtöbb esetben szembejön. Az elme szerepe az antennáé, melyet nagyrészt magából fejleszt változó frekvenciák vételéhez, illetve kiválasztja a tolmácsoláshoz a megfelelő technikai – művészi – eszközöket. Testet ad valaminek, ami magában testetlen.

Hegyről a városba. Szobájában a holló röptére gondol, magasan a fenyők felett, amint a bükkösön át a tölgyek közé vált, és mintha érezné tekintetét, egy ágon elül, és határozottan visszatekint rá; jelzi, hogy tudomása van figyelméről. Nos, a holló vele van a városban, még inkább benne, általa létezik újra. Szemét félig lehunyja, karját szárnyként kiterjeszti, siklani kezd a szoba levegőjén, érzi a szél suhanását, szemei oldalról látják határtalan gömbben a köröskörül meztelenre táruló vaskupolájú mindenséget.

Ínyenc és a Leány. Az Ínyenc nem tagadta meg az érzéki szenvedélyt, bár értette, hogy az ezerszálú pókhálójukkal vágyai vasalják legsúlyosabb bilincsbe az embert

a minap felkereste a Leányt, hogy a széles, gödrösre szeretkezett ágyon testén lakomázzon: megízlelje mosolygós mellét, tenyere rácsukódjék gyümölcsére, és illatától bódultan,

forróságot lehelő csókokkal borítsa és közéjük tuszkolja férfiasságát

a leány szeme kongó terem, és fennakad a messzi magasban, amikor az Ínyenc nyelve csípőjéhez ér, hogy még lejjebb csússzon combján

szemérme éjre nyíló liliom, harmatos szirmán fény csillan

lassan csúszik a kehely üresébe, a Leány ajka csípője ringásával táncolva nyílik,

akár trópusi virág mélysötétjéből, fogán a gyönyör fehérsége tündököl

„hívd ide!” – utasítja az Ínyenc, aki szeretkezésük pazarló szépségét megosztaná, mint gyermek a szivárványt, mutatná ujjongva

a másik leány belép, a karosszékbe ül, lassan felizzik arca, nedves mosolyán fény csillog

„fordulj felém! – utasítja – akarom a gyönyört látni arcodon

az Ínyenc engedelmeskedik, karjával leszorítja a Leány keblét, hátát mellkasához öleli, ágyéka gyorsul, zsigereiből hömpölygő jaj szakad, arca ezer és ezer vinnyogva vigyorgó maszkba torzul, lázas homlokáról perdültében izzadtság csöppjei szakadnak a szoba hevült űrjébe

hörgése motyogó kacajba lohad, arcára jajvigyor dermed, ott dereng most is

Telesikította a nyáréji girbe-gurba barokk utcát. A párkányon ült, a Férfi arcával combjai közt. Gyönyörét jajgatta a kisvároson átlebbenő forró, holdvilágos szellőbe.

 

Bach c-moll csellószvit

 

Suzuki Hideminek[2]

 

csellóasszony az ölben          a Mester

combja közt tartja                 térdéhez

az izmos fenék simul             a híd alatt

tisztán nőpőresége rajza

a sötétbe vonzó háromszög

melle bő dombjai a nyak

ötszáz éves rigószín fából

a gyönyör mélysötét tónusa

jajongva zeng a katedrálison

erdőária         lelt hangfestőt B-A-C-H-ban

a rengeteg énekel a nőszoborból

fateste sötét tükrén át

királyi légyott

a Mester ölén a halhatatlan Nővel

mintha e buja képen

húron zengne nászhevük

föld és ég zokogó terhével

 

Ha gyötrelmét életével azonosítja, élete árán is gyötrelméhez fog ragaszkodni.

Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.

Lantos és szöveg. A jó ének – vers – maga a teljes érthetetlenség. Tágassága gyakran épp abból ered, hogy számos mélyenszántó értelmezés lehetőségét kínálja. Mivel maga a megismerhetetlenség, kiválóan alkalmas magvas gondolatok csiholására. Az ilyen szöveg igazából nem emberi alkotás vagy megnyilvánulás, hanem az Elme – a végtelen Dalnok –önreflexiója.

A szerelem definíciójához talán a fülig szaladt mosoly visz? Az arc bármely szándéktól, nyereségtől és veszteségtől független önfeledt mimikája?

Nem várok semmit, puszta létezése boldogsággal tölt el. Vagy mégsem erről van szó, bármennyire felemelő is lenne így? Hanem arról, hogy a mosoly az új birtok izgalmának gyönyörűségéből fakad?

Kirké és szirének? Odüsszeusz királyi arca miként formálódhatna a sors ily vésői híján?

Hádészba Eurüdikéért ereszkedett le, vagy kíváncsi egója adózott Hádész iránti vonzalmának? Behatolni a nemlét birodalmába és kémkedni, majd nemcsak élve elhagyni, hanem felhozni holt szerelmét, Halálkirálytól lelket nyerni. Megkurtítani egy istent. Földöntúli játszma, természetfeletti díjjal: a mitikus kalandon túl, virágjában leszakított szerelme. Ráadásul míg ember él a földön, visszhangozza dicsőségét. Homlokára olyan babért szakít, amilyet előtte senki, soha.

Nézőpont. Értené a Lányt. Látná magukat, ahogyan ő láthatta. Ám minél többet tanakodik effélén, annál világosabbá válik, hogy önmagát sem látja, nemhogy egy másik lényt, mint a Lány.

Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.

A nagyerdeié volt a test, amelyre örökké vágyott. Érezte, hogy minden ízében egy a sajátjával. Hús a hússal, nyál a nyállal. Az alkatuk, a szöveteik, a mozdulataik. Keménység, lágyság. Szeretkezésük heves pillanatában kérlelte, csorgassa a szájába nyálát. A lány felháborodott, és míg a testük ölelt, lelküket háborúba hívta.

– Persze, ezt biztos pornófilmen láttad. Az egész ennyi csak neked!

– Egyáltalán nem… – igyekezett kérését megindokolni. Ám aligha tehette, mert a lány erősebben hintáztatva ölét, újult eréllyel rohamozta felháborodott szavaival.

Ahelyett, hogy a Férfi szájába csorgatta volna nyála édesét, hiszen minden porcikája szomjazott a lány minden ízére.

Hegy vagy lejtmenetben lángol a szerelem. A platón lohadt izzás.

Kifosztott szerelemben az egyedüli túlélési lehetőség a szépség?

A beteljesületlen szerelem két egymással ellentétes útba torkolhat: a lovag önként vállalt megtartóztatásától a lélek emelkedni kezd. Aki ily módon nem képes megszabadulni, annak újabb kétfelé ágazó utat nyit a sors: a traumát szublimáló szárnyalást a szépséghez, vagy önsorsrontó zuhanást Hadész bugyraiba.

A Lányra gondol, földöntúlian szép arcára a tóparton, amint mosolyogva boldogan csillognak fogai, a fény átragyogja, míg egy másféle határtalan fényességet ragyog vissza. Ez volt a szerelem, a nagy szépség terhének ismételt felfedezése, mégis ívelés az elszabadult láz szárnyán.

Felidézi beszélgetéseit prostituáltakkal, akikkel, ha idejük engedte, szívesen társalgott súlyosabb kérdésekről pajkoskodás után. Érdekelték a férfi-nő kettősséget illető meglátásaik. Faggatta a lányokat, hogy azonos fajként tapasztalják-e az embert s az asszonyt. Formálódott megérzése, hogy ember esetében hím és nőstény csak annyiban alkotnak egy fajt, hogy alkalmasak közös utód létrehozására és – látszólag – azonos nyelven szólnak egymáshoz. A nyelv hasonló értelmezésének esélyében régtől kételkedik. A vihar győzte meg először a beszéd kudarcáról. Mentora, Prospero kesernyés, már-már cinikussá vált kísérletei, hogy látását, szándékát tolmácsolja akár leánya, sőt Ariel felé, nem is szólva ellenségeiről és a közömbösekről. Ahogy néhai feleségére utal, tovább árnyalja a nemek közti hasonlóság képtelenségét. Pedig Prospero sui generis mágus.

A prostituáltak eltűnődtek röviden, majd kibökték, hogy férfi és nő két faj. A Férfi és a nők rátaláltak a kérdésre, amelyben egyetérthettek.

Ám épp galaktikus távolságuktól válik a nemek passiója kozmikussá. A magukban is szövevényes csillagképek még óriásibb táblajáték részei, a kibogozhatatlan Ős-ok folytán áthidalhatatlan messzeségbe vetve. Milliárd sejt-csillagocska irdatlan távján lebegnek, látszólag kiegészítve, takarosan összecsapolva, egymás rajzolatát átölelve, ám minden részecske fényévnyire pulzál minden részecskétől a végtelenben. Mint az ismert anyag szövetében neutrínók és mezonok. Olyan távol.

Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.

 

légszomj

 

kileheltelek

százszor ezerszer

ám szemembe mint

fény vagy árnyék

mindig visszatérsz

tüdőmbe ömlő

levegőm vagy

mikor eljössz

légszomjam ha mész

 

[1] VGA: Orpheusz szerelmei, Múhely Kiadó 2024

Recenziók és egyéb itt:  https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e

 

[2] Johann Sebastian Bach: Cello Suite No. 5. in C minor, BWV 1011. Suzuki Hidemi, Netherlands Bach Society. https://youtu.be/zEHXTrJb3HQ

 

Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)